Strážnice 2001

A CSMMSZ brünni szervezete immár harmadik alkalommal vett részt a Strážnicei Folklórfesztiválon. A Tiszavirág tánccsoport a csehországi nemzetiségi kisebbségek néptánccsoportjait felvonultató Domovina műsorában a Besenyői Citerások kíséretében lépett fel. A körülbelül tízperces műsor bevezetőjében a két táncoslábú legény mellett egy tízéves legényke is bemutatkozott - teljesítményét a lelkes közönség nagy tapssal fogadta. A továbbiakban a négy pár és a citerások szatmári táncokkal és verbunkosokkal szórakoztatták a publikumot. Véleményem szerint, amit egyébként a közönség reakciója is alátámasztott, a Tiszavirág és a Besenyői Citerások a többi, népesebb kisebbség csoportjával összevetve is magas színvonalú műsort adott elő. Meg merem kockáztatni, hogy technikáját tekintve a brünni magyarok együttese a látványos s rendszerint nagy ovációt kiváltó csehországi görögöknél is többet nyújtott. A Domovina idei műsorában a már említett görögökön és rajtunk kívül felléptek a csehországi romák, ukránok, lengyelek és szlovákok együttesei is.

* * *

A néptáncfesztivállal párhuzamosan a Strážnicétől kb. 10 km-re fekvő Čertův mlýn üdülőben a CSMMSZ művelődési tábort szervezett, melynek fő témája a vezetőtovábbképzés volt. A szakelőadások és „alkotóműhelyek” számos, a nonprofit szervezetek működésével kapcsolatos kérdéssel foglalkoztak. Szó volt a műsorszervezésről, a nyilvánossággal való kapcsolattartásról, a szervezeti könyvelésről és számos jogi kérdésről.

A szakmai vonulat mellett a meghívott neves magyarországi és szlovákiai vendégelőadók három igen érdekes beszámolót tartottak.

Duka-Zólyomi Árpád, a szlovákiai Magyar Koalíció Pártja parlamenti képviselője tájékoztatott a szlovákiai politikai helyzetről és pártja kormányzati munkája során elért eredményeiről.

Simon Attila, szlovákiai magyar történész előadásában a csehszlovákiai magyarság történetével foglalkozott a trianoni békediktátum (1920) és az első bécsi döntés (1938) közötti időszakban.

Pomogáts Béla a Magyar Írószövetség elnöke pedig A szórványmagyarság fennmaradásának esélyei címmel tartott előadást.

A résztvevők mind a szervezeti kérdésekkel foglalkozó előadásokat, mind a magyarság kérdéseivel foglalkozó beszélgetéseket nagy érdeklődéssel követték - a vitára szánt idő mindig kevésnek bizonyult.

* * *

Beszélgetés Duka-Zólyomi Árpáddal

Duka-Zólyomi Árpáddal egy héten belül kétszer találkoztam Morvaországban: június 16-án a mírovi Esterházy-megemlékezésen képviselte a Magyar Koalíció Pártját, június 22-én pedig a CSMMSZ rendezte strážnicei művelődési táborban tartotta a bevezető előadást. Röviddel ezután készült az alábbi beszélgetés, amelyben a parlamenti képviselőt az Esterházy-évfordulóról és a nemrég ratifikált Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájáról kérdeztem

Képviselő Úr, lapunk élőző száma már tájékoztatott az Esterházy-évforduló eseményeiről. Hogy látja egy mai szlovákiai magyar politikus Esterházy Jánost?

A száz éve született Esterházy János a felvidéki magyarság kiemelkedő egyéniségei közé tartozik. Tulajdonképpen szüleink, nagyszüleink nemzedékéhez tartozott, ahhoz a generációhoz, amelynek rá kellett jönnie, hogy Trianon után is életben kell tartani a magyar nemzeti közösséget. Ennek a nemzedéknek vált Esterházy János vezéralakjává, neki sikerült a csehszlovákiai magyarságot egyesítenie és annak képviselőit egy pártba tömörítenie. 1957-ben bekövetkezett mártírhaláláig hű maradt népéhez és a keresztény értékekhez. A kommunista rendszer mindent megtett, hogy neve feledésbe merüljön, és még az 1990-es évek elején, amikor a közép-európai népek ismét demokratikus útra léphettek, sem volt könnyű Esterházy János életművét a „helyére tenni“. A hamis értékelések és torzítások következtében Szlovákiában mindmáig nem került sor rehabilitálására. Mi magyarok, beleértve a Magyar Koalíció Pártját is, megadtuk Esterházy Jánosnak a méltó helyet a nemzet nagyjai között. A parlamenti képviselőink által 1994-ben létrehozott „A helytállásért - Pro probitatae“ társulat felvállalta Esterházy eszméit és úgy döntött, hogy május 15. a magyarok emléknapja lesz, amit Komáromban ünnepelünk, és e napon minden évben átadjuk a „A helytállásért“ díjat annak a magyarországi vagy szlovákiai magyar egyéniségnek, aki sokat tett nemzetéért, s ha kellett a meghurcoltatást is vállalta.

A centenáriumi megemlékezések sorozata a Rákóczi Szövetség kezdeményezésére márciusban kezdődött az Országházban, ahol főleg szlovákiai magyar politikusok méltatták Esterházy János életművét. Június 16-án következett a mírovi megemlékezés a CSMMSZ szervezésében. Ezzel kapcsolatban szeretném hangsúlyozni, milyen nagy örömmel tölt el, hogy a mírovi emléknap nemcsak a cseh- és morvaországi magyarok ünnepe, hanem nemzetközi esemény, amelyen például az idén szlovákiai, magyarországi, ausztriai vendégek is részt vettek, s a csehországi lengyelek is elküldték képviselőiket.

A centenáriumi megemlékezések betetőzésére szeptember elején kerül majd sor Tatán, ahol Nagy János hetényi szobrászművész Esterházy-szobrát fogjuk felavatni. Tata az Esterházy-család másik ágának egykori birtoka, s az ottani önkormányzat felajánlotta, hogy a szobrot Tatán állítsuk fel. Esterházy János szűkebb hazájában, Szlovákiában, emlékmű felállítására egyelőre nincs mód. Már a Országház-beli megemlékezés ténye is heves tiltakozást váltott ki, amit itt nem kívánok részletezni.

Esterházy-emlékmű még nincs, vannak azonban a szlovák politikában más biztató jelek. A napokban ratifikált Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája is ezek közé tartozik. Milyen változásokat hozhat ez az új dokumentum a szlovákiai magyarok és más nemzetiségek életében?

Ez a nyelvi charta egy általános dokumentum, ami lehetőséget nyújt arra, hogy minden állam kiválassza azt a szintet, amin biztosítani kívánja a kisebbségi és regionális nyelvek használatát. A kormányprogramba az Magyar Koalíció Pártja révén került be, és hosszú szakmai és politikai tárgyalások után sikerült kiválasztani azokat a szinteket, amelyek az oktatást, tömegtájékoztatást, a közigazgatást és a gazdasági szférát érintik. Az állam a charta elfogadásával vállalja, hogy az említett területeken a kiválasztott szinten érvényesíthetők legyenek a kisebbségi nyelvek. Jelenleg Szlovákia lakosságának tizenöt százaléka nem szlovák nemzetiségű. A chartába bevett nyelvek száma kilenc, közülük a magyar külön csoportot képez, hiszen elterjedtsége, használatának szintje sokkal magasabb, mint például a német nyelvé. Szeretném azonban hangsúlyozni, hogy az elfogadott dokumentum elsősorban a magyarnál kevésbé elterjedt kisebbségi nyelvek használatának nyújthat az eddiginél sokkal tágabb teret, mivel azok lehetőségei eddig igen korlátozottak voltak.

Az Európa Tanács a ratifikáció után egy évvel, majd három évenként jelentést fog kérni, hogy ellenőrizze, megvalósulnak-e a felvállalt kötelezettségek. A charta kínálta lehetőségek kihasználása a mi feladatunk. Remélem, az MKP-nek lesz ereje tovább lépni, és hogy Szlovákiában olyan politikai hatalom lesz, ami nem bénítja meg ennek a lehetőségnek a kibontakozását.

Képviselő Úr, Ön szerint hogy érinti majd a most ratifikált Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája a Szlovákiában érvényben levő államnyelvről ill. kisebbségi nyelvhasználatról szóló törvényeket?

Valószínűleg meg kell változtatni mindkettőt. Az államnyelvről szóló törvényt a kisebbségi nyelvhasználatról szóló törvény módosította, ám az utóbbi sem kielégítő. Ezen kívül a szlovák alkotmány értelmében a charta magasabb rendű, mint bármely más hazai jogszabály.

* * *

Pomogáts Béla A szórványmagyarság fennmaradásának esélyei c. előadásához kapcsolódva

Pomogáts tanár úr bevezetőjében elmondta, hogy a világon élő mintegy 14 millió magyar közül kb. két és fél millió él szórványban. Az Európára, s immár Közép-Európára is jellemző népességfogyás következtében mind a Magyarországon élő magyarok, mind a határon túli tömbmagyarság lélekszáma fogy. A legnagyobb veszély azonban a szórványmagyarságot fenyegeti. A határon túli tömbmagyarságnak ugyanis annak ellenére, hogy nem kapott autonómiát, az önkormányzati demokrácia fokozatos kiépülésének köszönhetően sikerült „saját“ intézményrendszert kialakítania (iskola, hivatal, kisebbségi szervezetek, egyház). A szórványmagyarság ezekkel az intézményekkel többnyire nem rendelkezik, s egyelőre legfőképp önmagára számíthat. Nincsenek kormányzati stratégiai elképzelések arról, hogy a szórványban élő magyarság anyanyelvi kultúráját miképp lehetne megtartani.

„Ezért először is ismernünk kell a szórványmagyarság valóságos elhelyezkedését és helyzetét, ennek nyomán kell kialakítani a védelmüket célzó terveket. Ebben a tekintetben a tudományos kutatómunkának és a politikai akaratnak egymást kell kiegészítenie: a valóságos helyzet tudományos felmérése nélkül a politikai tervezés tehetetlen, mert megalapozatlan lehet, a politikai szándékok egyértelmű megfogalmazása - a politikai stratégia alapos kidolgozása - nélkül pedig a tudományos feltáró munka legfeljebb a könyvtárak anyagát szaporíthatja, de a szórványmagyarok mindinkább súlyosodó gondjait nem oldja meg. Tulajdonképpen kettős védekezési stratégiára van szükség, minthogy egészen másként kell kezelni a Kárpát-medencében és a nyugati világban élő magyar szórványokat. Lássuk először az előbbieket.

A szomszédos országokban élő magyar szórványok anyanyelvi és kulturális gondozásának ügye részben az iskolákhoz, részben az iskolán kívüli oktatási és kulturális eszközökhöz kötődik. A szórványmagyar vidékek nagy részén jelenleg nincsenek szervezett magyar iskolák, esetleg csak elemi iskolák, úgynevezett „alapiskolák“. Így amellett, hogy ezeket az „alapiskolákat” tankönyvekkel, tanítási eszközökkel (pl. elektronikus eszközökkel) és tanítókkal támogatni kell, előbb-utóbb, amerikai és nyugateurópai minták szerint, létre kell hozni a hétvégi magyar iskolák átfogó rendszerét. Legegyszerűbb és leghasznosabb volna ezeket az egyházközségek keretében megszervezni, magyar katolikus vagy protestáns egyházközség ugyanis általában azokban a községekben is működik, amelyekben nincs magyar iskola.

A szórványok ugyanakkor különleges kulturális gondozást igényelnek. Éppen a szórványmagyar vidékeken volna elsőrendű szerepe a magyar rádió- és televíziós adásoknak, ezen belül például a távoktatásnak., amely igen hasznosan bővíthetné a Duna Televízió feladatkörét. Következésképp a Duna Televíziót nem gyengíteni (esetleg, mint némelyek szándékozták, megszüntetni), hanem erősíteni kell. Ugyancsak hasznos volna ezeknek a vidékeknek magyar közösségeit bekapcsolni abba az ismeretterjesztési rendszerbe, amelyet az internet (illetve a „sulinet“) „világhálója“ kínál. A szórványvidékeken élő gyermekek számára új tankönyvcsaládokat kellene kidolgozni, tekintettel arra, hogy ezek a gyerekek nagyrést nem anyanyelvükön végzik tanulmányaikat. És természetesen a szórványokban volna igazán fontos az, hogy a (hazai és kisebbségi) magyar egyházi, társadalmi, kulturális és ifjúsági intézmények, szervezetek és mozgalmak képviselői személyesen vállaljanak gondozási feladatokat.

A nyugati világban élő magyar szórványok anyanyelvi gondozása megint külön feladatot jelent, minthogy ezen a téren igen távoli és már jórészt megszűnőben lévő közösségekkel kell számolnunk. A hagyományos amerikai, dél-amerikai és ausztráliai magyar közösségek ugyanis igen gyorsan beolvadnak, mellettük viszont, főként a nyugat-európai országokban új magyar szórványok jönnek létre. Így például a Határon Túli Magyarok Hivatalának (HTMH) felmérése szerint Németországba a kilencvenes években több mint hetvenezer magyar munkavállaló került: az ő kulturális gondozásukkal is foglalkozni kellene.

A nyugati világban élő magyar szórványok nemzeti identitásának megtartása új módszereket kíván, így jobban elő kellene segíteni azt, hogy a hazai (vagy éppen az erdélyi, a felvidéki) magyar kultúra személyiségei meglátogathassák a nyugati magyar közösségeket (az ilyen látogatásokat ugyanis jórészt felszámolta az utóbbi évtized, amidőn jószerivel csakis pártpolitikusok keresték-kereshették fel a nyugati magyar szórványokat), és persze arról is gondoskodni kellene, hogy a nyugati magyar fiatalok rendszeresen meglátogathassák az „óhazát“.

Számot kell vetni azzal, hogy a nyugati világban élő magyarok, vagy magyar származásúak mind kisebb része beszél magyarul. Ezek az emberek ugyanakkor valamilyen módon kötődnek őseik szülőföldjéhez, a magyar kultúrához, a magyar zenéhez, a magyar népművészethez és -tánchoz, egyáltalán érdeklődnek a Kárpát-medencében élő magyarság iránt. Semmiképpen sem volna helyes róluk lemondani, ellenkezőleg, gondoskodni kellene arról, hogy ők a magyar nyelv közelebbi ismerete nélkül is megmaradjanak magyarnak, és személyes identitásukban a magyarságnak valamilyen szerepe legyen. Elvégre az írek is angolul maradtak meg íreknek, és az „ír reneszánsz“ először az ír nemzeti identitást állította helyre, és csak utána próbálta (nem sok sikerrel) az ír nyelv használatát helyreállítani.

Ha nemzeti nyelvüket, legalábbis az általános használat szintjén, az írek elveszítették is, és valójában csak az elmúlt évtizedekben kezdték „visszatanulni“, az írektől mégis sokat tanulhatunk. A kicsiny Írország, amely mára az európai integráció egyik gazdaságban és öntudatban mindinkább erősödő tagjává vált, a nagyvilágban, főként az Egyesült Államokban, szétszóródott írek szervező műhelyévé és központjává tette magát. A diaszpórában élő írek jó kedvvel, büszkén látogatnak haza őseik honába, hogy találkozzanak az ír kultúrával, felelevenítsék népi hagyományaikat. A világban szétszóródott és a Kárpát-medencében is mindinkább szétszóródásba kényszerített két és fél millió magyar javára nekünk is ezt az „ír modell“ szerint tevékenykedő szellemi és politikai műhelyt kellene megteremtenünk.“ (Bécsi Napló, 2000 szeptember-október)

A megtartási stratégia szempontjából tehát igen fontos a mindenkori magyar kormány áldozatkészsége. A fenti cikk megírása óta elfogadott státustörvénynél sokkal több kell. Az eddigi nemzetfenntartó lépések a tömbben élő magyarságot célozták, s maga az újonnan elfogadott törvény is csupán egy keret, amit tartalommal az eljövendő időszak intézkedései fognak megtölteni.

Pomogáts tanár úr ezen kívül még két fontos lehetőségre hívta fel a hallgatóság figyelmét.

Az egyik kihívás a szórvány tagjai számára: a bibói „szabadság kis körei“ mintájára maguknak a szórványban élőknek kell létrehozniuk a „magyarság kis köreit“. A CSMMSZ létezése ennek jó példája, ám ennél kisebb „körök“ - baráti társaságok vagy akár a család is - el tudják látni az önszerveződés feladatát, amennyiben azt tudatosan végzik.

A másik lehetőség a külső segítség azon formája, amit különösebb stratégiai tervezés nélkül akár már holnap meg lehet valósítani: a magyar kultúra hordozóit (könyv, zene, népi hagyomány, előadók, előadások …) eljuttatni a szórványba, ill. az ehhez szükséges eszközöket biztosítani.

Detáry Attila