Nyílt sisakkal
A mai magyar költészet antológiája

Mottó:

“Az irodalom arra van feltalálva, hogy amiről beszélni nem lehet (vagy ami úgy kifejezhetetlen, amit a másik jelenlét, a másik pont megzavar, félrevisz, stb.), arról legalább írásban. Ez az egy pont, az irodalom, ami közt.

A legrövidebb út egy pont közt az írás.”

(Tandori Dezső: A legrövidebb út egy pont “közt”)

Nyílt sisakkal (Bez obalu) - ez a címe annak a kötetnek, melyet 2001 júniusában adott ki a H&H kiadó. Az alcím alapján a mai magyar költészet antológiája, melyet Lucie Szymanowská állított össze.

Természetesen itt azonnal felmerül a kérdés: Mennyire lehet egy antológia teljes, mennyire adhat átfogó képet egy olyan sokszínű, gazdag világról, amilyen a mai magyar költészet. Hiszen minden szerző más és más, más világ, más egyéniség, ettől egyéni a költészetük is. Annyi köti őket össze, hogy megközelítőleg egy generációhoz tartoznak és hogy azonos a nyelv, a magyar, melyen verseik születnek, melyen gondolataikat kifejezik. Ebből adódik a másik probléma: ha a művek (ebben az esetben a mai magyar költők versei) elválaszthatatlanul kötődnek az eredeti nyelvhez, mennyire lehetséges azokat egy másik nyelvre lefordítani, melynek struktúrája, kifejezőeszközei oly nagy mértékben különböznek az eredeti nyelvtől. Lucie Szymanowská és Vörös István próbál a kötet előszavában választ adni erre a kérdésre. Ottlik Gézát idézik, akinek hatása a kötetben szereplő költőkre tagadhatatlan. Szerinte a nyelv felfogható olyan jelenségként, ami az elbeszélt történet formájában a világ valósága előtt áll, mégpedig úgy, hogy közben ez a valóság a szavak közvetítésével megjelenik. Így válik a nyelv köztes térré, mely egyszerre elválaszt és összeköt. Az anyanyelv szavai a megfelelők a valóság tárgyainak megnevezésére, ez a nyelv a gondolatok kifejezésének nyelve. Ez fokozottan érvényes a költészetre: a költő csak anyanyelvén tud verset írni. Esetünkben a fordító tulajdonképpen közvetít. De nem a nyelvet közvetíti, hanem a gondolatot, mely az eredeti versben a szerző megfogalmazott. Csehül próbálja újragondolni a szerző által magyarul megfogalmazott valóságot. Mindezt persze úgy, hogy az olvasónak úgy tűnjön, nem fordítást olvas, hanem egy olyan verset, ami az ő nyelvén született. Nehéz jó versfordítást készíteni, mert nehéz egy adott nyelvi struktúra keretei közt megfogalmazott gondolatot más struktúrában újrafogalmazni. A próza fordítója könnyebb helyzetben van, mert a próza szavai szorosabb viszonyban állnak a szavak hétköznapi, szótári jelentésével. A költő a versírás folyamán a nyelv kifejezőkészségének határait keresi. A verset alkotó szavakban háttérbe szorul az eredeti jelentés, hogy teret adjon a kifejezett gondolatnak. A fordító a gondolatot fordítja le, ezért átveszi a költő gondolkodásmódját, hogy megkeresse a gondolatot még annak megfogalmazása előtt. Így jut el a nyelv “világon kívüli forrásához”.

Hogy mennyire sikerült ez az említett kötet fordítóinak, annak illusztrálására álljon itt néhány példa.

Kezdjük mindjárt az elején - Szőcs Géza verseivel Luděk Marks fordításában. A szerzőről írt előszóból megtudjuk, hogy az antológiában szereplő verseket a szerkesztő abból a kötetből válogatta, ami - alcíme alapján - Szőcs Géza utolsó verseskötete. Ezekből a versekből kell rájönünk arra, hogy ami e versek után következhet, csupán a hallgatás. A szerző számára a vers a nyelven (és itt egyáltalán nem lényeges, melyik nyelven) túlmutató valóság, illetve ennek megismeréséhez vezető tett. A vers az első olvasat alapján egy-egy pillanatnyi esemény bravúros leírása, később vesszük észre, hogy a megörökített pillanatban benne van az egész örökkévalóság, az időtartamot csak a mindennapi gondolkodásmódhoz szokott képzeletünk viszi a versbe. És ez nemcsak az eredeti versekre érvényes, a Luděk Marks-fordítások ugyanezt a hatást keltik.

Kár, hogy Tandori Dezső költészetéről - a kötetben szereplő Szonettkoszorú alapján - a cseh olvasó nem kaphat teljesebb képet. Bár az idézett műben a Tandori hangján megszólaló Václav Daněk Tandori költészetéről sokat elmond. Érezteti azt a folytonosságot, naplószerűséget, megszakítatlan gondolatfolyamot, mely a szerző költészetére annyira jellemző. Viszont - talán a szonettforma szigorúsága miatt - keveset tudhatunk meg Tandori játékosságáról, kísérleteiről. Netán azért, mert ezek túlságosan kötődnek a magyar nyelvhez, és ezért lefordíthatatlanok?

Petri György verseit az 1998-as írófesztiválon bemutatott kötetből ismerheti a cseh olvasóközönség. Azóta kissé másképp látjuk ezeket a verseket - tudjuk, Petri György életműve mára már lezárult. Emiatt még erősödik a tragikuma a Petri számára oly fontos, a versei mélyére rejtett szépségnek. Petri ahhoz, hogy elérje a “napsütötte sávot”, a valóság mélyére utazik - ennek az utazásnak a pontos, jegyzőkönyvszerű emléke az egész életmű. A fordító, Milan Navrátil munkáját dicsérve álljon itt egy idézet, a Vers cím nélkül:

Horgodra tűztél, uram.
Huszonhat éve
kunkorodok, tekergek
csábosan, mégsem
feszült ki a zsinór.
Nyilvánvaló,
hogy folyódban nincs hal.
Ha mégis remélsz,
válassz más kukacot.
Szép volt
kiválasztottnak lenni.
De most már szeretnék
szárítkozni, mászkálni a napon.
 
Jsem, pane, vetknut na tvou udici.
Už šestadvacet let
se vnadně kroutím,
svíjím, vlasec se
však přesto nenapíná.
Je nabíledni -
tvá řeka je bez ryb.
Jestliže přece doufáš,
ať je to jiný červ.
Bylo krásné
být vyvoleným.
Teď už ale chci
uschnout a bloumat na slunci.

Rakovszky Zsuzsával folytatom, azzal az érzékenységgel, melyről az ő versei szólnak. Talán az ő egyénisége a legkevésbé megközelíthető (olvasó és fordító számára egyaránt, hiszen a fordító maga is olvasó). Rakovszky elbújik versei mögé, elrejti énjét, mintha félne attól, hogy valaki megismeri a saját, privát világát. Az olvasónak a versbe rejtett jelekből kell megpróbálnia e világ rekonstruálását, hogy Rakovszky költészetét megismerhesse. A fordító a fordítás olvasóját könnyen tévútra vezetheti: több jelet ad, mint amennyit Rakovszky eredetileg adni akart - magyarázni próbálja a verset, vagy éppen kevesebbet, és így a fordítás olvasóját tévutakra vezetheti. Lucie Szymanowská nem esett ebbe a hibába, fordításai alapján érezzük a Rakovszky-versek mögötti, valóságon túli lényeget, és azt, hogy Rakovszky költészete valóban csak látszólag objektív líra.

Kiemelném még a Petr Borkovec által fordított Kovács András Ferenc-verseket. Az antológia fordítói közül talán neki sikerült leginkább a versek hangulatát, ritmusát, a költő nyelvi játékainak könnyedségét visszaadnia. Helyenként a sorok mögé bújik, helyenként provokál. Éppen úgy, ahogy azt Kovács András Ferenc teszi.

Végül - csak hogy teljes legyen a névsor - felsorolom azokat a szerzőket, akiknek verseit a fentebb említetteken kívül az antológia tartalmazza: Bertók László, Borbély Szilárd, Ferencz Győző, Kemény István, Kukorelly Endre, Marno János, Oravecz Imre, Orbán Ottó, Parti Nagy Lajos, Székely Magda, Vörös István. Önkéntelenül elkezdtem gondolkodni, vajon ki maradt ki belőle, kik azok, akiknek a felsorolt szerzőkön kívül szintén ott lenne a helyük ebben a kötetben. És nem jut az eszembe egy név sem. Ez így teljes, sokféleségében is egységes, részletei mozaikszerűen összeillenek. A kötetet bevezető és az egyes szerzőket bemutató tanulmányok jók, nem az a céljuk, hogy mindenáron befolyásolják az olvasót. Egy-egy költőtől hat-nyolc verset olvashatunk, ez nem sok, de nem is kevés, olvashatnánk többet is, de szerencsére a válogatás olyan képet ad az egyes költőkről, hogy ebből azok stílusát, egyéniségét megismerhetjük. Figyelemreméltó, ahogy a szerkesztő kiemeli a cseh-magyar párhuzamokat. Így tudjuk meg, hogy ennek az antológiának a “párja”, a mai cseh költők antológiája néhány évvel ezelőtt már megjelent (Akhilleusz és a teknőcz, 1996) és hatása pl. Marno János, Vörös István költészetére vitathatatlan. Ez a mai cseh költészet ismerői számára a kötetben szereplő versek alapján is nyilvánvaló.

Végül csak ennyit: köszönet Lucie Szymanowskának és mindazoknak, akik a kötet elkészítésében közreműködtek.

Blaskovics Éva