|
|
|
| 2001/3 | nyelvekről - nyelvünkről | ||
 |
 |
||
 tartalom e számunk szerzői bemutatkozik támogatóink
|
Bábel örökében Bohemizmusok és szlovakizmusok a magyarban Kis nép vagyunk, de kiterjedt. - Ma már nem tudnám megmondani, hogy kitől hallottam vagy hol olvastam sok évvel ezelőtt ezt a találó meghatározást. Nem kevesebbet mond, mint hogy Bukaresttől Prágáig, sőt tovább is jócskán előfordulunk (bár ez utóbbi helyen legutóbb éppen “kifelejtettek” bennünket a névsorolvasásnál, a statisztikai hivatal népszámlálási felsorolásából). Egy ekkora szétszóratás óhatatlanul nyomot hagyott a nyelvünkön is, a köznyelvtől, a nemzeti nyelvtől való eltérések, ingadozások, bizonyos különfejlődés formájában. A közeljövőben szótárba foglalva is megismerhetők lesznek ezek az utódállamokban járatos dublettek, legalábbis némelyek mutatóban: ezt ígéri a Magyar értelmező kéziszótár most készülő új, bővített kiadásának szerkesztője. Vagyis ez már annyit jelent, hogy a most véget ért évszázad két világháborúja nyomán visszavonhatatlanul múlt időbe került nyelvünknek az a jellemzője, de mondhatnánk azt is, hogy jelentős előnye, nevezetesen, hogy sok más nyelvtől eltérően egész nyelvterületünkön nem voltak akkora tájnyelvi eltérések, amelyek akadályozták volna a kölcsönös megértést. Nyelvünkről ezt már Galeotto Marzio olasz humanista tudós is feljegyezte, aki több ízben tartózkodott Mátyás király udvarában, mondván: milyen érdekes, hogy itt az udvarban az ország távoli régióiból valók is könnyen szót értenek egymással, nem úgy, mint Itáliában, ahol a toszkániai végképp nem érti a kalábriait s a pór a főrangút. Trianon után az új határokon túlra szakadt nemzetrészek olyan új államok keretébe tagozódtak, amelyek magukat “nemzetállamokként” határozták meg, s ez a tény előrevetette árnyékát bizonyos bábeli zűrzavarnak. Gondoljuk meg, hogy az új Csehszlovákia vezetői mindjárt a megalakuláskor “államérdekből”, értsd: hogy az “államalkotó nemzet” ne maradjon kisebbségben, meghirdették a csehszlovák nemzeti és nyelvi egységet, ámde ez az ún. “csehszlovakizmus” a cseh országrészekre nem vonatkozott. Ez a nyelvi konfúzió körös-körül mindenütt éreztette hatását, ahol csak magyar nemzetiség él. Mondok néhány példát a közelmúlt évekből. Megtörtént, hogy első hallásra nem értettem az erdélyi nagy tekintélyű közéleti személyiségnek a Kossuth Rádióban elhangzott egyik mondatát, mely így kezdődött: “parlamenterek közölték…” Hogyan, melyik állammal kerültek hadiállapotba? A parlamenter szó ui. kizárólag ezt jelenti: ‘az egyik harcoló fél által tárgyalás végett az ellenséghez küldött katonai személy‘. Persze rádöbbentem, hogy az ottani zsargonban ez a románból átvett szó egyszerűen parlamenti képviselőt akar jelenteni. A románban pedig nyilvánvalóan közönséges szótévesztés, lejterjakab. Ámde ehhez hasonló példákért nekünk sem kell a szomszédhoz menni. A 70-es években, mikor Prágában megjelent a magyar irodalom cseh nyelvű kislexikona (Slovník spisovatelů - Maďarsko), az Új Szó itteni szerkesztője ilyen címen adott hírt róla: “Megjelent a Magyar írók szótára Prágában”. Egy fiatal tudós barátunk szájából hallottam több évtizeddel ezelőtt, aki akkor itt végezte az aspirantúrát, a következőt: “Fizet vagy nem fizet (ez a rendszabály)?” Mit mondjak, alig jutottam szóhoz a meglepetéstől. Lehet, hogy az olvasó könnyebben megérti, mert azóta talán már nemegyszer találkozott vele, s nem kell visszafordítania cseh-szlovákra: platí nebo/alebo neplatí? Nagyrabecsült literátus barátunkat (a hajdan volt keleti fővárosban) is megtréfálta egyszer “a másik nyelv”. Azt írta valakiről: “Címszavakat írt egy lexikonba”. Nos, ha csak a címszavakat állította volna össze, azért kevéske honoráriumot kap, hanem megírta bizony hozzájuk a szócikkeket is (A csehben és a szlovákban a heslo mindkettőt jelenti, a magyarban azonban megkülönböztetjük őket). Egy másik literátorunk igen nagy bakot lőtt. Az ő cikkéből merítette Hanák Tibor bécsi művelődéstörténész és szerkesztő azt az adatot, hogy a pozsonyi egyetem magyar tanszéke “filozófiai diplomát és doktorátust ad”. Hanák annak idején a magyarországi és a kisebbségben élő magyar filozófusok munkásságát ismertette a Szabad Európa Rádióban folytatásokban. Furcsálkodva említette a dolgot, mondván, hogy érthetetlen számára. Én viszont értettem: a tanszékvezető professzor pozsonyi zsargonban fogalmazott, amely nem különbözteti meg a bölcsészeti kart a filozófia szaktól (na filozofii). Ezt valóban nem érthette Hanák Tibor… Én olvastam az inkriminált cikket (mondhatom, nem derültem rajta) s hallgattam Hanák Tibor előadásait. De hogy egy tragikomikus bakit is említsek, íme: egy illusztris illusztrátor a bemutatkozás után elárulta nekem, hogy “már szabadlábon van”. Vajon hány évet ülhetett szegény - derültem magamban, mivel közben leesett a tantusz: csak a szó magyar, az észjárás már idegen (“je na volné noze”: akármennyire különös is - nekünk - ez azt jelenti, hogy “szabadúszó”, hivatalosan: szabadfoglalkozású művész vagy író/fordító). Az államnyelvi hatás ismertetése során - mint az eddigiekből is láthattuk - nem szorítkozhatunk csupán a cseh nyelvből kapott jelenségekre, hiszen mi olyan gazdagok voltunk a közelmúltig, hogy két uralkodó nemzettel s következésképpen két államnyelvvel “rendelkeztünk”. A háború után már jelentős szlovák hatás “birtokában” érkeztünk cseh földre, s persze nemcsak az én nemzedékem, hanem az utánunk érkezett fiatalok újabb és újabb hullámai is - mi pedagógusok ezt csakugyan tanúsíthatjuk. A jelenségek túlnyomó részében egyszerűen lehetetlen szétválasztani a két nyelv hatását, annál is kevésbé, mert itteni honfitársaink változatlanul közeli kapcsolatban maradtak “óhazabeli” hozzátartozóikkal. Nem kis erőfeszítésébe kerül a diaszpórában, vagyis a szórványban élőknek, hogy anyanyelvüket megtartsák, kivált a második-harmadik nemzedéknek; el kell ismernünk azonban, hogy ez a tömbmagyarságnak sem könnyű. Nyelvhasználatukban a kétnyelvűség a nyelv egész rendszerét érinti, a hangképzéstől a szóállományon át a mondattani kategóriákig, az igevonzatokig, állandó határozókig. A szókincsbeli változás közkeletű s leginkább szembeötlő esete a szóátvétel, szókölcsönzés: pl. lanovka, szamoobszluha, ambulancia, kurz, referát, prax, televizor, antikvariát, bufet, fakulta, exkurzió, expert, minerálka, motorka stb. Tudvalevő, hogy a szláv nyelvek, a cseh újabban különösen, mértéken felül kedvelik az idegen szavakat. Ennek hatása természetesen megmutatkozik a mieink beszédmodorában is: látható az is, hogy abban az alakban használják a nemzetközi kifejezéseket, ahogyan a cseh nyelvben használatosak. Itt az érdekesség kedvéért megjegyezzük, hogy néhány magyar szót is visszakölcsönöztünk a csehektől, de persze már abban a jelentésben, amelyben ott használatosak: bunda, gulás. A szerkezeteket, vonzatokat illetően: fiataljaink, öregjeink ma már “az illető után mennek”, ha valakit meg akarnak keresni, ha valakihez mennek (mert: za vámi, za někým). Úgyszintén már azzal búcsúznak: “majd hívok Neked, hívok Péternek (pak ti zavolám), ahelyett, hogy felhívnának (valakit). Az ilyenféle tükörfordítások: fekete sör, fehér kávé, vastag fizetés, katedragyűlés, továbbá az effélék: kispohár, nagypohár (pohár sör, korsó sör helyett), illetve: koszorút helyez el (helyesen: megkoszorúz valamit) sokkal kevésbé szembeötlőek, mint a szókölcsönzések, ezért az iskolázottak is sűrűn használják őket, nem érzik rajtuk az idegen szerkezetet. Talán a legsúlyosabbnak minősíthető jelenségcsoportnak az az okozója és magyarázata, hogy bizonyos fogalmakat a cseh nyelv (s a többi szláv nyelv) nem különböztet meg, a magyarban azonban a disztinkció fontos és kívánatos. Már az előzőkben is hoztunk példát erre: szótár - lexikon (slovník), címszó - szócikk (heslo), filozófus - bölcsész (filozof). A felsorolást még hosszan folytathatnánk. Az én életemet pl. eléggé megkeseríti - amióta lapunkat korrigálom - a “pomlčkázás”. A cseh nyelv is megkülönböztette valaha a gondolatjelet a kötőjeltől, de mára már csak a szótárakban nyugszik a “spojovník”, a kötőjel, átvette helyét a “pomlčka”, a gondolatjel, ám nemcsak a szókészletben, hanem a nyomdaiparban is: gondolatjelet szednek ill. nyomtatnak a kötőjel helyett is, sőt olykor megfordítva. (Gondoljon az olvasó az ország szétválása idején esett “gondolatjel-háborúra”: Cseh-szlovákia, ami valójában “kötőjel-háború” volt, ám úgy vették át a szlovákok is, s tőlük az ottani magyarság /hivatásos?/ írástudói). Hányszor hallottuk az egész országban, s halljuk ma is mind itt, mind odalent az óvónénire is azt, hogy “tanítónéni”. Miért? Mert a csehben és a szlovákban egy szóval jelölik a kettőt (pedig én még emlékszem, hogy régen a szlovákok is “opatrovňának” mondták az óvodát - sőt néhol “úvdá”-nak - s “opatrovníčkának” az óvónőt). S vajon nem “szirupnak” nevezi-e már jó népünk a szörpöt, mert így hallja szlovákul és csehül is. Volna még egyéb is: elfelejtettük, mi az, hogy “ötvös”, pedig az nem ugyanaz, mint az “aranyműves”, mert a csehben és szlovákban igen: “zlatník”. Szomorú emlék a balkáni háborúból a gyilkos “mesterlövészek” munkája; igenám, de nekünk erre is külön szavunk van: “orvlövész” (mindkettő: “odstrelovač”). Hányszor hallunk ilyeneket: öreg ruha, öreg autó, pedig tudhatnánk, hogy ezek csak a szlávoknál öregek. Fordított a helyzet “unitárius” szavunk esetében. Ez a magyarban csak ama vallásfelekezetet jelenti, amely különösen Erdélyben terjedt el. Ezzel szemben a csehben első jelentése: egységes(ített) (unitární : jednotný, sjednocený). A fordítók ebben az esetben is hajlamosak arra, hogy mechanikusan átvegyék a nemzetközi terminusokat, értelmetlenséget, zűrzavart okozva. Pl. történészünk, a J. Hansel-féle Beneš-monográfia fordítója: “A Csehszlovák Köztársaságot unitárius államként építették ki”. Az efféle súlyos és nevetséges szótévesztések, bakik hallatán régen, a mi gyerekkorunkban kész volt a replikánk a delikvenshez: Nem kevered össze a filagóriát a kategóriával? a szezont a fazonnal?, avagy az ingó firmát a …? A mondattani jelenségek közül legalább egyet említsünk. A ható ige nyelvünknek sajátos tömörítő eszköze: megkérheted, kipróbálhatod. Ezt a formát kezdik kiszorítani az indogermán (s köztük a szláv) körülírásos alakok: nem tudok elmenni, nem képes megoldani stb. A magyarban megvan mindkét lehetőség, azonban ezek jelentéselkülönítést hordoznak, pl. nem jelenhet meg (mert más elfoglaltsága van) - nem tud megjelenni (mert beteg). Az azt tudom mondani helyett rendszerint jobb az: azt mondhatom Neked… A “Mivel tudok szolgálni?” idegen, a hagyományos: “Mivel szolgálhatok? Engedtessék meg végül, hogy felidézzem egy régi emlékemet. Az egyetem elvégzése után ötven éve első munkahelyemre utaztam, mikor a vonatban akaratlanul két fiatal hölgy társalgására lettem figyelmes. Ezt hallottam (s azóta sem feleljtettem el): “Hát vevericskája vagyok én neki, hogy szkákáljak a rebríkon?” (bolti alkalmazott lehetett az illető). Ez az 50-es évek elején történt, mikor “gyorstalpaló tanfolyamon” kellett képeznünk a leendő magyar pedagógusokat. Másnap, az első órán elmondtam tanítványaimnak ezt a tapasztalatomat, s csak annyit fűztem hozzá, hogy a jogfosztottságnak ez a néhány éve elegendő volt ahhoz, hogy az iskoláinkat bezárják, értelmiségünktől, mindenekelőtt pedagógusainktól megfosszanak bennünket; az eltelt idő a nyelv szövetét is kikezdte, olyannyira, hogy keveréknyelvvé, “makaróninyelvvé” torzul sokak száján. Úgy éreztem, ez az epizód tanítványainkat is megrendítette, s a továbbiakban nem kellett sokat biztatnunk őket, hogy megfeleljenek az eléggé feszített követelményeknek, hisz rövidesen nekik kellett azoknak a képzett, gyakorlott és tapasztalt tanítóknak a helyére állniuk a katedrára, akik nem térhettek vissza a háborúból, hadifogságból és a háborút követő vészterhes esztendők megpróbáltatásiból. Egyetértettünk abban is, hogy egy magyar nyelvünk van. Nem hallgathatjuk el, hogy a szlovakizmusokat felülről is sugalmazták: sok egyéb mellett bizonyította ezt az Új Szó s a többi sajtótermék nyelvezete, s megkoronázója a pozsonyi Pedagógiai Kiadó kétnyelvű szótárának vulgarizmusai. A következőkben betűrendben összeállítottuk a tipikus eltéréseket művelt, köznyelvi megfelelőikkel, az érdeklődő olvasó okulására. Természetesen nem törekedtünk teljességre, hisz folyton-folyvást növekszik a számuk napjainkban is. A további gyűjtést rábízzuk olvasóinkra. adászavar (porucha ve vysílání) - adáshiba
Bredár Gyula |
||
 |
 |
||