El-vá-laszt-ha-tat-lan

Rovatunkban ezúttal két eseménynek adunk teret. Galina Kopaněva filmkritikust a Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztivál egyik magyar filmsikere kapcsán kértük fel egy elemző visszatekintésre a magyar film csehországi fogadtatásáról. Nem kisebb örömmel teszünk eleget kedves kötelességünknek is: a pozsonyi Comenius Egyetem ny. egyetemi tanára, Turczel Lajos nemrégiben vehette át A Nyitott Európáért Díjat. Bár ezen utóbbi írás kissé szeszélyes úton került szerkesztőségünkbe - ezért az apró késés -, annál nagyobb szeretettel köszöntjük a Tanár Urat, csatlakozva Koncsol László méltató gondolataihoz, melyek a díj átadása során hangzottak el.

I.

Azt hiszem, ez a kissé sután összefércelt kifejezés jellemzi legpontosabban a magyar film és a Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztivál (NFF) kapcsolatát. A rendezvény sok éve visszatérő, rendszeres látogatójaként nem emlékszem olyan esetre, hogy a verseny bármelyik évfolyamán hiányzott volna a magyar film, vagy ne hangzott volna fel az egzotikus magyar nyelv a fesztiválszínhelyeken - először a Moszkva-Pupp szállóban, a hetvenes évektől pedig a Thermálban -, valamint arra sem, hogy az újságokban ne jelentek volna meg az elbűvölően elegáns, attraktív magyar színésznők fotói.

A fesztivál azonban már több évtizedes hagyományra tekintett vissza, amikor én kritikusként látogatni kezdtem. Ezért nem maradt más hátra, mint fellapozni az enciklopédiákat, ily módon elevenítve fel, hogyan is íródott be a magyar kinematográfia a rendezvény háború utáni történetébe. Az első, még nem versenyként működő Mariánské Lázně-i évfolyamok egyikén hatalmas sikert aratott a ma már klasszikusnak számító Valahol Európában. A filmszakma veteránjainak, Radványi Gézának és a teoretikus Balázs Bélának ez a műve már egyetemi filmtudományi tanulmányaim időszakában, tehát az ötvenes évek elején kivívta helyét a “kötelező olvasmányok” listáján, s diákjaim ötven évvel később is élénk érdeklődést tanúsítottak iránta. Tekintettel a hidegháborús helyzetre, mely többek között befagyasztotta a Kelet és Nyugat közti kultúrcserét (egészen a vasfüggöny enyhe emelkedéséig az 50-es évek végén), a Karlovy Vary-i filmfesztivál lett az egyetlen olyan hely, ahol a művészet területén konfrontálódhatott egymással az úgynevezett szocialista tábor országainak filmművészete. Egyes országokban, például a balkáni államokban csak ekkor kezdődött a professzionális kinematográfia időszámítása, mások - közéjük tartozik Magyarország is - pedig a világháborúk közötti nem éppen kedvező időszak után új lehetőséget kaptak a fejlődésre a filmművészet terén. Volt állami támogatás, műszaki felszereltség és szakképzés, persze a kommunista doktrína ideológiai fennhatóságának elfogadása árán. E korlátozás ellenére (az időszerű politikai helyzetnek megfelelően hol erősödött, hol enyhült a művészi vallomás ideologizmusára kifejtett nyomás) a magyar film elsősorban művészi téren fejlődött sikerrel. S ezt a fejlődést éppen a Karlovy Vary-i fesztivál értékelte s honorálta díjakkal. Bármennyire elfogult, célzatos volt is eleinte a zsűri működése - ez elsősorban a szovjet filmek túlértékelésén volt érzékelhető - a magyar filmek kimagasló művészi értéküknek köszönhetően megállták helyüket a versenyben.

Említsük meg a díjnyertes alkotásokat: 1949 - Talpalatnyi föld (Bán Frigyes); a film a gazdasági válság időszakának falusi környezetét bemutató tiszta realizmusával hatott a nézőre. 1954 - Életjel (Fábri Zoltán); itt a neorealista stílus emocionális erejében gyönyörködhettünk. 1956 - Egy pikoló világos (Máriássy Félix és Judit); tavalyelőtti diákjaim korunkban is aktuálisnak érezték a hajdani kortársaik életének kelepcéiről és szerelmeiről szóló alkotást. 1957-ben Fábri Hannibál tanár úrja, a totalitárius terror konformizmusának romboló hatására figyelmeztető nagy hatású üzenet diadalmaskodott. Egy év sem telt még el akkor a magyarországi “sajnálatos események” óta, melyek hivatalos tálalása kétkedésünk falába ütközött - többek között azért is, mert az általunk ismert magyar filmekből kiindulva mégiscsak sejtettük, hogy más történt Magyarországon, mint amit a propaganda hirdet.

Ezzel el is érkeztünk ahhoz az időszakhoz, amikor az egész keleti táborban olyan filmeket kezdtek forgatni állami pénzen, melyekben az intelligens néző könnyedén találhatott olyan, többé-kevésbé elrejtett elemeket, amelyek gondolkodásra ösztönözték a demokráciáról és a szabadságról, az erkölcsről és hatalomról, önmaga polgári tudatáról és lelkiismeretéről.

Annak idején írtam egy cikket arról, hogy a magyar filmesek megszállottan keresik a történelmi témákat. Be kell vallanom, hogy a 60-as, 70-es és 80-as években nagyon érdekelt a magyar alkotásoknak ez a valamikor régen indult vonulata (1966-ban Kovács András Hideg napok című filmje kapott díjat). Megragadott a közeli és régmúlt idők komplex képének kialakítása érdekében végzett szisztematikus munka, s különösen a történelmi események és bonyodalmak ábrázolásmódja. Elsősorban a teljesen időszerű történelmi és politikai konfliktusok “múltbéli visszhangja” csendül fel ezekben az alkotásokban. Valamennyi hasonló élményem felidézése felérne egy rövid magyar filmtörténet megírásával, a témáról azonban röviden mégis szólnom kell. Már csak azért is, mert a történelmi kulisszák között olyan magas szintű művészi eszközökkel találkozhatunk, melyek a jelenkori témák bemutatásában is megállják helyüket. A tárgyalt események analitikus-szintetikus felvételére, az alakok megformálásának, megragadásának mélylélektani tökélyére gondolok, beleértve a szimbólumok magabiztos használatát, ami Jancsó Miklós virtuozitását dicséri.

Figyelemre méltó megoldások születtek a magyar filmművészetben a másik irányban is: a jelenkor élményeiből a múltba visszatekintve. Ilyen módszerrel dolgozott például a máig tevékeny Szabó István és Mészáros Márta.

Bár külön kiemeltem a témakört, nem kívántam ezzel háttérbe szorítani azokat a filmeseket, akik a mindennapok problémakörével vagy könnyebb műfajú alkotásokkal foglalkoztak módszeresen, s azokat sem, akik egyéni stílus kialakításán fáradoztak, mint például Huszárik Zoltán a fantáziák világában tett költői utazásaival.

II.

Megszakítottam a Karlovy Vary-i díjazottak felsorolását, mégpedig főként azért, mert a Keletet és Nyugatot elválasztó vasfüggöny szigorának enyhülése után a magyar filmek más nemzetközi fesztiválokon is sikerrel szerepeltek, s már nem a Karlovy Vary-i fesztivál jelentette az egyetlen lehetőséget megmutatkozni a világ előtt. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a fesztivál hűtlenné vált volna a magyar filmhez.

A 90-es évek beköszöntével azonban minőségileg is változott a helyzet. Az egykor államosított filmgyártás működésének és helyzetének megváltozásával párhuzamosan a karlsbadi fesztivál is átalakult. Megszűnt az a szerepe, hogy szigorúan korlátozott programú és csupán hivatalos küldöttségeket befogadó államilag támogatott ideológiai vitrin legyen. A “nómenklatúra” rendezvénye fáradságosan összegyűjtött anyagi eszközök és szponzori hozzájárulások jóvoltából, az “A” kategóriát megőrizve olyan fesztivállá vált, mely az egész világból érkező alkotók, újságírók és vendégek százai mellett több ezer, elsősorban fiatal filmbarát előtt is megnyitotta kapuit. A rendezvény műsorán százával szerepelnek a legkülönbözőbb fajtájú és eredetű filmek, s a helyi mozik zsúfolásig telnek.

Az említett változások 1994-ben kezdődtek. Ez idő alatt nagy elismerésre tett szert a jelentős látogatottságú “Nyugattól keletre” elnevezésű szekció, melynek keretében a volt szocialista tábor országaiban készült filmek láthatók, elsősorban az új gazdasági és társadalmi formákba történő átmenet nehézségeit legerőteljesebben tükröző alkotások. A magyar filmművészet itt jó hírnevét megvédve az erős konkurencia mellett is kivívta az őt megillető elismerést, elsősorban a súlyos erkölcsi dilemmákon drámaian átívelő emberi sorsok ábrázolásában mutatott hagyományosan kritikus és művészileg újszerű képességei révén.

A versenyt illetően hasonló a helyzet - a magyar film képviselői itt sem vallanak szégyent. Ha egy-egy film nem is kerül a díjazottak közé, valamivel biztosan a nézők emlékezetébe vésődik; már csak azért is, mert tematikailag közel áll a túlnyomórészt csehek alkotta közönséghez, hiszen ugyanabba a közép-európai régióba tartozik, hasonlóak a tapasztalatai a közelmúlt történetével és annak következményeivel, valamint a mai viszonyok kezelésével kapcsolatban. Ez is oka tehát annak, hogy az említett publikum képes ráhangolódni déli szomszédja vitán felül temperamentumosabb, ám pszichológiailag alapjában véve érthető reakcióira.

Emlékszem még, milyen érdeklődést váltott ki 1994-ben Dárday István és Szalai Györgyi az akkoriban gyerekcipőben járó vállalkozói közösség naiv határozottságát megformáló groteszk felfogású filmje, a Nyugattól keletre, avagy a média diszkrét bája. Egy évvel később Gothár Péter finom stilizációja késztetett odafigyelésre az erősen metaforikus Részleg c. történettel; elsősorban azonban a nem túlságosan csábító környezet és szellemi légkör idézte fel mindenkiben az elmúlt korszak egzisztenciális szorongásait. Gothár 1996-ban újra rendezőként diadalmaskodott a Haggyállógva Vászkával. Ebben az alkotásában egyedi, humoros módon jellemzi az orosz lélek paradox megnyilvánulásait és a fantazmagóriának beillő hírhedt szovjet valóságot. 1997-ben mutatták be Janisch Attila filmjét, a Hosszú alkonyt. Igazán sajnálatos, hogy a zsűri nem értékelte kellőképpen az idősebb kor küszöbén a beteljesületlen élet érzetével gyötört régészt alakító Törőcsik Mari érett játékát. 1999-et az idős mester, Jancsó Miklós elragadó, szinte kabaréjellegű filmje, a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten tette feledhetetlenné (Poš Kati virtuóz tolmácsolásában). Ez a műfajilag nem igazán besorolható film mulatságos álnokságok és a saját hibáiból nem okuló emberi faj, valamint a történelem folyásának kifürkészhetetlensége ellen irányuló támadások özönével szórakoztat. Deák Krisztina tavaly prezentált filmje, az első világháború környékén játszódó Jadviga párnája után, mely a környezet esztétikailag kitűnően csiszolt bemutatásával, továbbá a bonyolult szerelmi és nemzetiségi viszonyok megjelenítésével tűnt ki, az idei versenyben a magyar film egy másik ifjú tehetsége, Fekete Ibolya aratott diadalt. A Chicoért a legjobb rendezés díját kapta. Nem csupán szakmai felkészültségét dicséri az alkotás, hanem azt a bátorságot is, mellyel a századunk végére jellemző témához nyúl: egy hivatásos forradalmárként tevékenykedő emigráns sorsszerű tragédiája, akinek a kommunizmus bukásával élete értelme is megszűnik.

Fekete Ibolya már a korai 90-es évekre jellemző jelenséggel, a fiatal generáció ideálokat kereső és gazdaságilag motivált Európán belüli migrációjával foglalkozó Bolse Vita c. filmjével is megszólította a karlsbadi közönséget. Nem okozott csalódást Tóth Tamás A vasisten gyermekei és Natasa című alkotása sem; az ifjú rendező egyéni módon kamatoztatta az orosz realitás kevéssé örömteli megnyilvánulásait, melyeket volt alkalma mélyrehatóan megismerni moszkvai tanulmányai ideje alatt. A hatvanas évekbe való “visszatekintéseket” is érdeklődés kísérte: ide tartozik Tímár Péter Csinibabája és Tompa Gábor Kínai védelme, mely egy férfi története, akinek a szibériai fogság után nincs hová hazatérnie, mivel szülőfaluja a határ túloldalán maradt. Figyelemre méltóak voltak továbbá a “kisebbségek” sorsával foglalkozó alkotások, mint például Gyöngyössi Bence leari ihletésű Romani Kris - Cigánytörvény c. filmje, vagy a magyar zsidók sorsát felidéző opusok: a Senki földje (Jeles András), a Glamour (Gödrös Frigyes), valamint a Kövek üzenete c. dokumentumfilm, melyben Jancsó a már megszűnt zsidó közösségek kultúrájának nyomait kutatja. Karlsbad azonban elsősorban a jelen témáit fogadja tárt karokkal; ezek gyakran mutatnak rá nyíltan a rosszul fizetett szakmákban alkalmazott túlélési technikák brutális valóságára - ide tartozik az Embrió (Mészáros Márta), a Fényérzékeny történet (Erdőss Pál), a Csókkal és körömmel (Szomjas György) és az I ? Budapest (Incze Ágnes első filmje). Hasonló helyzetet mutat be Gothár Péter Passzport c. filmje is, mely egy vidéki magyar alkoholistával kötött házasságtól boldogságot váró ukrajnai nő történetére alapozott, összeegyeztethetetlen mentalitások és eltérő életfilozófiák drámai összecsapása.

Bizonyára ez a tömör összefoglaló is elegendő volt ahhoz, hogy az olvasó megértse, milyen mértékben különbözik a magyar film témaválasztása a csehétől, mennyivel nagyvonalúbbak és kritikusabbak a magyar alkotók a hazai és a külső világ kataklizmatikus jellegéről szóló “üzeneteik” megfogalmazása során. S a karlsbadi fesztivál érdeke, hogy az efféle “üzenetek” továbbra is felbukkanjanak mind a versenyben, mind a kísérőprogramokban, valamint az is, hogy ne a filmtörténeti visszatekintés kategóriája - melynek tavalyi témája a kitűnő Makk Károly életműve volt - maradjon egyetlen emlékeztetője a magyar film tiszteletre méltó tradíciójának.

Galina Kopaněva
(ford. Mészáros Tünde)