Információk bőségzavara
avagy
a célra/félrevezető tájékoztatás szeszélyei és csapdái

Az alábbi írás eredetileg csehül jelent meg az Amicus folyóiratban, nálunk tehát másodközlés, de megokolt másodközlés: a cseh- és morvaországi magyarokat éppúgy érinti, mint nemmagyar polgártársaikat, s nem is csak az itteni magyarokat, hanem az odaátiakat is. De hadd beszéljen a szerző, kiből - mellesleg - kitudtuk, hogy ennek sokszorosa van a begyében.

Az alábbi eszmefuttatás szigorúan véve nem nyelvi természetű, de tágabb értelemben - mint kommunikációs téma - kétségkívül összefügg vele. Nem arról van itt szó, hogy országainkat valamiféle összehasonlítás alapján értékeljük. Ami például engem illet, viszonylag gyakran járok Magyarországra, s él ott igen sok barátom és ismerősöm, akik viszont gyakran és szívesen látogatnak el turistákként (is) Prágába. Most kiváltképp egy bizonyosra gondolok, kivel gyakran cseréljük ki tapasztalatainkat, zsémbelünk is bizony, hogy mennyivel rosszabb/jobb a helyzet nálunk, s mennyivel jobb/rosszabb náluk. S olykor persze sutba dobjuk a köztünk egyébiránt sem szokásos és kötelező udvariasságot, s kerek perec kifakadunk: a mindenségit, miféle szamárságokat műveltek ott nálatok?

Ami az Amicust illeti (érvényes ez a Prágai Tükörre is - a szerk. megj.) az bizony kiválogatja a maga szempontjai szerint, ami megnyeri tetszését vagy kihívja nemtetszését. Hiszen éppen előző számunkban (újabb egyezés a Tükörrel - a szerk. megj.) írtunk nem éppen hízelgő hangnemben egy magyarországi kiadványról, melynek szerzője, bár nemes érzülettől vezérelve, el nem fogadható módon vitte túlzásba a magyar nyelv öndicséretét. Most ellenben egy olyan területről lesz szó, ahol a cseh fél húzza a rövidebbet.

Ez pedig elsősorban a jelen írás szerzőjét régtől fogva ingerlő jelenség, a prágai telefonkönyv, hivatalos nevén “Oficiální telefonní seznam UTO Praha”, megszokottabb elnevezéssel a Zlaté stránky, az “Arany Oldalak”, melyek “közületi” kötete, arany ide, arany oda, részben fehér, részben sárga lapokból áll.

Hát ezek a lapok temérdek borsot törtek már az orrom alá!

Sorolom a példákat: nem úgy keresgéltem ám össze fáradságosan, valamennyit az élet hozta, “megtörténtek velem”.

Valamely ismerőseim említették egy ízben, hogy minden pénteken eljárnak poharazgatni egy bizonyos, lakóhelyemtől nem messzire eső Mělníčekbe, térjek be egyszer én is. Egy idő után eszembe jutott: megnézem a telefonkönyvben, hol is leledzik ez a jeles üzem. Hihetetlen műfaji gazdagsággal kerültem szembe. Tessék csak választani: bistro, bufet, café, caffe, cukrárna, čajovna, hostinec, hospoda, hospůdka, kavárna, občerstvení, pivnice, pizzerie, pohostinství, restaurace, restaurant, restaurantík (!), sklep, sklípek avagy vinárna? Minden szinten szinte minden! Sejtelmem sem volt, melyik kategóriába tartozik ama Mělníček - de hát miért is lett volna? E kategóriák bármelyikében kaphatok egy korsó sört, egy kupica pálinkát, s ami csak szem-szájnak ingere. Rövidre fogom: a Mělníček, azaz Na Mělníčku söröző vagyis pivnice: mint Pivnice Na Mělníčku meg is lelhető az Arany Oldalak sárga lapjainak 230. oldalán, mégpedig a “Hostince, pohostinství a pivnice” rovatban. Ott és sehol másutt. Tengernyi türelem szükségeltetik ehhez, de talán még inkább a szerencsés véletlenre hagyatkoznék. Mert gyerünk csak tovább! Az óvárosi Žatecká utcában két vendéglő is van. Az “U kapra” nevűről csupán az ő saját szórólapjukról tudok, melyet egy időben az Óvárosi tér és a Kaprova utca közötti, újabban Kafka térré előléptetett sikátorban vagy aszfaltnyúlványon nyomkodtak a kezembe napjában többször is jobbra érdemes buzgó fiatalok. A telefonkönyvben nem lelem nyomát. A másik ellenben kétszer is szerepel, igaz, mindkétszer hibásan: a szórólapjuk szerint Restaurant V Žatecké, a telefonkönyvben két helyen is U Žatecké. Itt jegyzem meg: óvakodjanak a “restaurace” és “restaurant” felcserélésétől, mert akkor az űzött címnek végképpen nyomát vesztik: olyan ez, mint amikor egy könyvet nem tesznek helyére a polcon - mintha nem is létezne! S még szerencse, hogy említett budapesti barátomnak nem kell szélmalomharcot vívnia a “k”, “u”, “v”, “na” stb. viszonyszókkal. De tovább, egyre csak tovább! Aligha fogom valaha is megérteni, miért szerepel a 662. (sárga) oldalon a “Hotel U pštrosu” étterem, holott ugyanazon sárga lapok “Hotely” rovatában e szálló nincs feltüntetve, de igenis előbukkan “Hotel u tří pštrosů” néven a fehér lapokon? Inkább homokba dugom hát a fejemet és abbahagyom a struccok számolását. Látszólag jobb a helyzet a Louvre (nemrégen még Ganis) kávéházzal: az megtalálható a 317. oldalon mint “Café - Restaurant Louvre”, valamint a 661. oldalon mint “Kavárna Restaurant Louvre”. De ha csak a “Louvre”-t tetszenek keresni, hagyjanak fel minden reménnyel: ily nevű vendéglátóipari létesítményről e jeles könyvnek nincs tudomása.

Említett budapesti barátom, Prága szerelmese, ritkábban folyamodik a prágai telefonkönyvhöz: mindössze kétszer tett kísérletet s ugyanennyiszer sült fel. Valaki ott Pesten a Cirinát ajánlotta figyelmébe, jó kis szlovák vendéglő, úgymond, pompás sztrapacskával, netán töpörtyűs túrós csuszával is szolgálnak. Persze, hogy az Arany Oldalakon nem lelte meg, de hogyan is álmodhatta volna - ámbár a cseh nyelvet igen jól bírja - hogy egyetlen esélye a “Restaurant Posezení u Čiriny” alatt keresni? A Zlatý had, a híres Arany Kígyó is sokáig eredményesen rejtőzködött előtte: merő véletlen, hogy mégis megtalálta a 665. lapon “Restaurant & Cafe U Zlatého hada” címszó alatt, s - aligha a nagyobb nyomaték kedvéért - még egy sorral alább a “Restaurant & Cefe U Zlatého hada” néven. Igen, tudom, sajtóhiba, a korrektor figyelmetlensége, emberek vagyunk stb. De ha egy félóra leforgása alatt tucatnyinál több hiba vagy következetlenség akad utunkba, méltán alkotunk a prágai telefonkönyvről nyomdafestéket nem tűrő véleményt.

Szó mi szó, amint az én budapesti barátom nem lapozgatja sűrűn a prágai telefonkönyvet, én sem nagyon böngészem az odaátit. Mégis rávitt a kíváncsiság: hátha egyszer úgy adódna, hogy valamely efféle üzem címét vagy nyitvatartási idejét kedvem szottyanna megtudakolni. De ó mily szent együgyűség! minő vérszegény fantázia! Valamennyi vendéglátóipari üzemet egyetlenegy rovatba vonták össze “Vendéglátás” címszó alatt. Már-már gondolkodóba esem, megsértődjem-e? Itt bolonddá tartanak, amott mint kisgyermeket kezemnél fogva vezetnek. Keresem a híres Gundel éttermet, s íme: a G betű alatt található, épott, ahol a híres-nevezetes Gerbeaud (zserbó) cukrászda is. A nem kevésbé legendás Russwurm cukrászda, képzeljék, az R alatt, a Hauer a H alatt, a Lukács-cukrászda az L alatt. A Mátyás-pince (amely igazában nem is “pince”) az M, az ódon Százéves az Sz alatt csakúgy, mint a kedves plebejus Szinva söröző, ahová szokott budapesti szállásomról lejárogatok.

Jogos persze az ellenvetés, hogy az előfizető dolga, milyen néven óhajt a távbeszélő névsorban szerepelni. Színigaz, úgy nézem azonban, hogy a fentebb leirt prágai káosz hátterében nem húzódik meg semminő céltudatosság, csak urambocsá trehányság és közöny. Elképzelhető persze, hogy az üzem tulajdonosa némely esetben ragaszkodik a hagyományos, bevezetett elnevezéshez vagy valamilyen “különös ismertetőjellel” kíván a névsorban ékeskedni. Helyes: pénz beszél. De egy olyan közhasznú kiadványtól, amely azzal hivalkodik, hogy egyszerű, gyors és megbízható tájékoztatást nyújt, elvárható, hogy adatait ennek megfelelően csoportosítsa. Hogy miképpen, az már az ő dolga.

Kénytelen vagyok hát leszögezni, hogy ezt a feladatot a budapesti telefonkönyv jól, a prágai viszont csapnivalón látja el.

Mint kedves olvasónk látja, ez többek között vérbeli turista-téma is, s éppen, amikor e sorokat papírra klikkelem (tehát nem, amikor olvassák!), látom s hallgatom a tévében a bűbájos Halina Pawlowská egy valószínűleg még korábbi műsorát: címe ugyan Zanzibar, de témája ezúttal Budapest. Sok egyéb megfigyelése közül nem egy éppen a gasztronómiai élvezetekkel, tehát jórészt a vendéglátóiparral függ össze, de végkövetkeztetése általános jellegű (nem szó szerint, csak emlékezetből idézve):

“Azt mondják, hogy a magyarok okosak, ostobák, rátartiak és lovagiasak. S én most elárulom önöknek, milyenek is valójában. Tehát: a magyarok okosak, ostobák, rátartiak és lovagiasak. Akárcsak a világ bármely más nemzete.”

De most már legfőbb ideje, hogy áttérjek a másik témára, amely az utóbbi időben foglalkoztatott, ez pedig az egészségügy. Ezen belül is megint csak a tájékoztatás, elsősorban a hivatalos tájékoztatás. A nem hivatalosból nem kérek. Rossz alvó lévén, évtizedeken át a magyar gyártmányú Noxyron altatóra voltam utalva, amely azonban néhány éve eltűnt a piacról. Hosszas kérdezősködés után megtudtam a - megengedem, jó szándékú és többnyire előzékeny - de bizonytalanul hebegő gyógyszerészektől, hogy ad a) ezt a gyógyszert Magyarországon már nem gyártják (de ez nem volt igaz, a Noxyront a Richter Gedeon cég vidáman gyártja mindmáig), ad b) a magyarok nem hajlandók exportálni (de ez sem bizonyult igaznak, Szlovákiában például rendületlenül felírják és árusítják), s végezetül ad c) azért nem hozzuk be, mert van ennek megfelelő ekvivalens hazai készítményünk (tanúsítom, hogy nincsen). E három információ összege tehát egyenlő a semmivel.

Legyünk azonban igazságosak: a hivatalos egészségügyi tájékoztatás hozott azért néhány fontos intézkedést. Vívmány már az is, hogy a gyógyszerhez mellékelt utasítás kötelezően cseh nyelvű. S bizonyos fokig azt is méltányolni lehetne, hogy az ellenindikációkat és nem kívánt hatásokat a korábbinál jóval bővebben és nyomatékosabban ecsetelik. Ez a második vívmány azonban olyan kísérő jelenségekkel - ha úgy tetszik, nem kívánt mellékhatásokkal - társul, melyek látszólagos értékéből igen sokat levonnak. Azelőtt ugyanis mintha mértéktartóbban óvták volna a beteget, a felelősséget inkább a kezelőorvosokra hárították. A mi szigorú és pereskedésre hajlamos korunk azonban rávezette a gyógyszergyárosokat is arra, hogy “fedezzék magukat”. Ennek következtében a páciens, minekutána elolvassa, hogy a gyógyszer szedése során olyan nem kívánatos mellékhatások fordulhatnak elő, mint: étvágytalanság, rosszullét, hányás, fáradtság, has- és fejfájás, székrekedés vagy hasmenés, szédülés, szokatlanul sötét vizelet, májműködési zavarok, a végtagok szokatlan zsibbadása vagy megmerevedése, kiütések, viszketés, arcpuffadás, sárgaság és hajhullás - olyan pánikba eshet, hogy a gyógyszer szedésétől inkább eltekint. De ne essék ám félreértés: ezeket a mellékhatásokat nem különböző gyógyszerekhez mellékelt tájékoztatókból gereblyéztem össze, egyetlenegy gyógyszer utasításaiból merítem, el is árulom köntörfalazás nélkül: az X. cég által gyártott Y. készítményről van szó.

Amennyiben persze a beteg saját elhatározásából megszűnik szedni a gyógyszert, önszántából fosztja meg magát attól a megtiszteltetéstől, hogy a - nem orvosának, hanem neki címzett és neki szóló utasításnak köszönhetően - kezelőorvosának képzett és egyenrangú partnere legyen, bizonyos fokig egészségének és sorsának az orvosnál is felelősebb gondviselője. “Tisztelt páciens” - írja az utasítás - “ezt a gyógyszert nem szabad kombinálni a terfenadint vagy artemisolt tartalmazó készítményekkel, az emésztési zavarok gyógyítását szolgáló cisapridot tartalmazó gyógyszerekkel, a koleszterinszint csökkentésére előírt simvastatint és lovastatint tartalmazó gyógyszerekkel, midazolamot vagy triazolamot tartalmazó altatókkal, pszichés zavarok ellen rendelt pimozidot tartalmazó gyógyszerekkel, valamint a szívbántalmak gyógyításánál használt chinidines gyógyszerekkel.” Majdnem kifelejtettem: terhesség esetén is tilalmas az Y. gyógyszer szedése, feltéve - úgymond - ha a kezelőorvos nem tud róla, hogy állapotos vagyok. (Különös volna, ha úgy venné kezébe a receptíró lúdtollát, hogy ezt ne tisztázza előbb, elképzelhető azonban, hogy nem tud róla: jómagam például ezt a körülményt merő szemérmetességből eltitkolnám előtte.

A páciens ily mérvű tájékozottsága esetén azonban a kezelőorvosnak gyerekjáték ellátnia a feladatát: a beteg pontról pontra lediktálja neki, mit kérdezzen tőle, mielőtt felírja a medicinát!

Ilyen körülmények között nem csoda, hogy a Bayer-cégnek - a médiák által élvezettel felfújt - afférja a Cholstat készítménnyel módfelett felrázta a kedélyeket. Kiderült, mint bizonyára tetszenek tudni, hogy ez a koleszterinszintet rendkívül eredményesen csökkentő gyógyszer némely más gyógyszerekkel egyidejűleg szedve a beteg halálát okozhatja, okozta is a cég saját bevallása szerint harmincnál több esetben. Mi sem természetesebb hát, mint hogy azonnal ki kellett vonni a forgalomból. Sajnálatos módon éppen hétvége volt, amikor a botrány kiütött, úgyhogy az “illetékes intézményeknek” (a Státní ústav pro kontrolu léčiv, azaz állami gyógyszerellenőrző intézet? a készítményt disztribuáló Fournier vállalat? az orvosi kamara? honnan tudnám?) nem volt módjukban azonnal értesíteni a gyógyszertárakat, az ügyeleteseket kivéve: erre csak hétfőn kerülhetett sor. De pánikra nem volt ok: említett illetékes intézményeink nyugodt lélekkel hagyatkozhattak arra, hogy országunk fejlett értelmű polgárai figyelemmel kísérik a médiákat s így idejében tudomást szereznek a halálos kockázatról. Elsősorban ismét csodálatos pácienseink, kiknek megüzenték: amennyiben a Cholstattal egyidejűleg olyan gyógyszert szednek, amely gemfibrozilt (Apo-Gemfibrozil, Innogem, Ipolipid, Gevilon) tartalmaz, haladéktalanul keressék fel kezelőorvosukat.

Hiszen talán csak tudja a beteg, mit szed!

Egyébként is eltúlozták az ügyet: a kockázat ritka, és nem is olyan nagy. Egy orvosnő oda nyilatkozott a sajtóban, hogy a dohányzás következtében sokkal többen haláloznak el. (A magam részéről ezt még megtoldanám azzal, hogy bizony a repülőbalesetek, a fajgyűlölet motiválta gyilkosságok és a szívinfarktusok is jóval több áldozatot szednek).

Na ugye! Minek mindjárt akkora lármát csapni! Egy magas rangú politikusunk kedvelt szavajárását veszem kölcsön: ne dramatizáljuk fölöslegesen a dolgokat!

Rákos Péter