Hatalom és kultúra: hungarológiai megközelítésben

Beszámoló a finnországi V. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszusról

Kedvesség, közvetlenség, figyelmesség, emberiesség - ezek a szavak jutnak eszembe két hónap távlatából, ha a közép-finnországi Jyväskylä városára visszagondolok, ahol augusztus 6-10.-e között került sor az V. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszusra. S mindezt nem csupán a tudományos rendezvény szervezőire, a rendezvénynek otthont adó Jyväskyläi Egyetemre nézve gondolom érvényesnek, de igaznak vélem a városra, és mindazon finn tanyákra, falvakra, városokra, tájakra, melyeket eddigi három finnországi utam során alkalmam megismerni.

Finnországi és jyväskyläi benyomások

Egyszerű, modern, a szó legnemesebb értelmében vett funkcionalista építészet, semmi fölényes pompa. A templomok egyszerűsége emberi közösségek összetartozásának meghittségét sugallja. Nem égi, s nem is földi hatalomként, inkább természetes hagyományként, az individuumot meghaladó közös értékként van itt jelen az emberi lelkekben isten. Még a pravoszláv egyház építményei is kisebbnek tűnnek, pedig azok nehéz történelmi korszakok emlékét (is) idézik: a nagyhatalom tőszomszédságában élő kis nép általunk is jól ismert megpróbáltatásait.

Az épületeken keresve is alig találtam falfirkát. Jyväskylä alulról fűtött főutcáján tömegesen várják gazdáikat a leparkolt kerékpárok, a város legkedveltebb közlekedési eszközei. Ma már azonban sokan lelakatolják a bringát - mondják -, az európai változásoknak nemcsak reménykeltő főárama, de az ezzel járó kellemetlen jelenségek is elérték a régiót.

A fiatalok nem veszik különösebben zokon, hogy italt árusító vendéglőkbe egy bizonyos korhatárig még belépniük sem szabad. A prohibíció ugyan szelídült, de továbbra is csak az Alko boltokban kapható szeszes ital, amit - persze - a finnek (is) sűrűn látogatnak. A kora reggeli órákban az utcán az utcaseprők két keréken futó széles lapátra söprik a tegnapi nap szennyét, vagy hátizsákként viselt porszívóval szívják végig az utcát. Helsinki folyóját motorcsónakról “söprik”: a “folyóseprő” egy speciális hálóval gyűjti be a partszélen felgyülemlett habos napi hordalékot…

És az elmaradhatatlan erdők és tavak!! A tóparton kis faházak, mökkik, persze szaunával, s a leparkolt kis csónakkal: javarészt itt töltik a finn családok az év legmelegebb hónapjában, júliusban, a szabadságukat. A közutak kiváló minősége akaratlanul is rácáfol a Közép-Európában oly bensőségesen ismert hivatkozásokra: télre, hóra, fagyra, éghajlatra. A széles utakon a gépkocsivezetők jó minőségű autóikkal is betartják az előírt sebességet, előzékenyek, figyelmesek (persze, mint megtudtam, a finn forgalmi rendőr “nem ismeri” a korrupció szót, irgalmatlanul bevasalja az előírt büntetést). A legeldugottabb pihenőhelyeken, parkolókban is tisztaság, rend, urambocsá’: az illemhelyeken kéztörlő, vécépapír… S ha az elmondottakból levonjuk a kívülálló turista óhatatlanul torz optikáját, elfogultságát, még akkor is megkockáztatható: a pökhendien odavágott halszagú atyafiság egy évszázad leforgása alatt irigylésre méltó, követendő példává vált. Összefoglalva: a hatalomnak külsőségekben szinte semmi nyoma, megannyi szemmel látható jele viszont a kultúrának. Talán mindezekért is kitűnő ötlet volt, hogy a magyarságtudomány kongresszusát, melynek központi témája a Hatalom és kultúra volt, éppen Finnországban rendezték.

A Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság és kongresszusai

Talán nem érdektelen olvasóinknak e helyütt legalább dióhéjban összefoglalni a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság történetét, mely nemzetközi szervezete a hungarológiával foglalkozó tudósoknak, és mint a tudományos szervezeteknek az UNESCO égisze alatt működő egyik társasága megfelelő hátteret, szakmai hitelt biztosít a hungarológiai kongresszusoknak is. A Társaság megalapítását különböz? országokban tevékenykedő hungarológusok kezdeményezték, azzal a céllal, hogy a szervezet megfelelő keretet teremtsen az egyes országok kutatói közötti információcseréhez, tájékoztatáshoz, elősegítse a magyar nyelv, irodalom, néprajz és kultúra nemzeti elfogultságtól, egyoldalúságtól mentes tudományos vizsgálatát. Az ügyet a Magyar Tudományos Akadémia karolta fel, s neki köszönhetően 1977-ben mintegy száz magyar és nem magyar szakember gyűlhetett össze Nyíregyházán, ahol elfogadták a szervezet alapszabályát és megválasztották tisztségviselőit. A Társaság két évvel későbbi nemzetközi elismerése aztán egyben azt is jelentette, hogy a hungarológia nemzetközileg is megbecsült tudományos diszciplínává fejlődött, s más hasonló tudományágakkal (germanisztika, bohemisztika stb.) egyenértékű kutatási területté vált nemzetközi viszonylatban is. A megalapításban elévülhetetlen érdemei voltak a neves magyar irodalomtörténésznek, a szervezet első f?titkárának, Klaniczay Tibornak, amit nem csak azért érdemes e helyütt kiemelni, mivel a Társaság alapításának idején a magyarságnak, mint a vizsgálódás tárgyának az effajta, ma úgy mondanánk: pluralista megközelítése egyáltalán nem volt a kádári Magyarországon hivatalosan természetes, de azért is, mert tán ma is élnek még afféle téveszmék (mégha elsősorban nem a kutatók között is), hogy a magyarsággal kizárólagosan etnikai értelemben vett magyarok hivatottak érdemben foglalkozni. Csak a rend kedvéért jegyezzük meg: egy magát tudományosnak beállító, tehát az univerzalizmusra törő diszciplínának ez eleve lehetetlen követelménye lenne - s hagyjuk most el annak az egyébként nagyon is izgalmas és aktuális problémának a feszegetését, vajon a “külső megfigyelő”, avagy a vizsgálódás tárgyán óhatatlanul - legalább részben - “belül lévő megfigyelő” pozíciója kedvezőbb-e. Már csak azért is, mert e téren sincs egyértelmű képlet: Rákos Péter fogalmazta meg, a Társaság - elnöki tisztségében a svéd Bo Wickmant követő - második elnöke, hogy a kutató nemzeti hovatartozásától függetlenül akaratlanul is “megszereti” kutatása tárgyát, és általában rokonszenvvel viseltetik azok iránt, akikre kutatásának tárgya vonatkozik.

A Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság legfontosabb szakmai fóruma a kongresszus, melyre ötévenként kerül sor, váltakozva Magyarországon, illetve külföldön. Az első nemzetközi kongresszusnak 1981-ben Budapest adott otthon, s központi témája A magyar filológia oktatása Magyarországon kívül, illetve A magyar vers volt. A bécsi II. Kongresszus (1986) témája ugyancsak bő teret kínált a szakma különböző területein tevékenykedő kutatóknak: A magyar nyelv, történelem, irodalom és néprajz a Duna-völgyi népek kultúrájával kölcsönhatásban, különös tekintettel a 18-19. és 19-20. század fordulójára. Majd újra Magyarország következett, szegedi színhellyel (1991), ahol már a téma - Régi és új peregrináció: Magyarok külföldön - külföldiek Magyarországon - is sejtette, az ezredforduló vége felé, egy hányatott történelmi század alkonyán, egy rendszerváltás küszöbén elérkezett az ideje számba venni a “modern népvándorlás” századának tapasztalatait is (a téma, persze, nemcsak a XX. századra vonatkozott). Az ezt követő 1996-os olaszországi IV. Kongresszus (Róma - Nápoly színhelyekkel) pedig már az európai kultúra egyik pillérének, a kereszténységnek, és a magyar művelődésnek az összefüggéseit vette górcső alá. Ezen a kongresszuson született meg az a döntés is, melyet a Társaság legfőbb szerve, a kongresszusok idején ülésező Közgyűlés hozott, hogy a korábbi gyakorlattól eltérően a következő kongresszus színhelye ismét Magyarországon kívül lesz, jelesül éppen a finnországi Jyväskyläben, s témájául - hatalom és kultúra - olyan problémát jelölt meg, amely nemcsak az egységesülő Európa vonatkozásában nyert rendkívüli fontosságot, de a tudomány mai fejlődésének ún. posztstrukturalista időszakában is egyik kulcsfontosságú tárgya a vizsgálódásoknak. Sőt - mint látni fogjuk - bizonyos értelemben annak egyik kiindulópontja.

Jegyezzük még meg, hogy a Közgyűlés választja a kongresszusok között a legfontosabb szervezeti teendőket végrehajtó szervet, a Választmányt is, amely összetételével is igyekszik képviseletet biztosítani a világ különböző részeiben tevékenykedő hungarológusoknak.

Az eddigi kongresszusokon egyre növekvő létszámban vettek részt hungarológusok (Budapest: 330, Bécs 360, Szeged 530, Róma 590 résztvevő). A jyväskyläi kongresszus a résztvevők számában a rómaihoz képest ugyan némi visszaesést mutatott (nem egészen 500 részvevő), minőségében - elsősorban formai újításának köszönhetően - viszont a korábbiaknál modernebb keretben fogadhatta a 29 országból érkező tudósokat. (a kongresszusokról részletesebben a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság honlapján http://www.bibl.u-szeged.hu/filo olvashatunk a http://www.bibl.u-szeged.hu/filo/ címen).

A jyväskyläi kongresszus

Nem véletlenül esett a választás éppen Jyväskylä városára. A 80000 lakosú kisváros Finnország egyik legkedveltebb egyetemi városa. Az egyetemnek 14000 hallgatója van, modern campusát a világ bármely pontján megirigyelhetnék. Jól felszerelt, korszerű egyetemi könyvtára éjjel-nappal látogatható. Az egyetem nemzetközi kapcsolatainak kiterjedt hálózatában mintegy 1000 külföldi egyetem szerepel. Nemzetközi kongresszusok szervezésében ugyancsak gazdag tapasztalatokkal rendelkezik, hat évvel ezelőtt többek között a finnugor kongresszusnak is Jyväskylä adott otthont. S mintegy utolsó adalékként e helyütt a hatalom és kultúra jól működő kapcsolatához: a város vezetősége tisztában van mindazon értékekkel, melyeket az oktatás jelent nemcsak általában, hanem konkrétan a kisváros életében is, s melyet fényesen igazolnak az újabbnál-újabb befektetések: kollégiumok, új egyetemi épületek.

A hungarológiai kutatás az egyetemen a múlt század harmincas éveiben kezdődött, s mára a jyväskyläi hungarológia a külföldi magyarságkutató intézetek között előkelő helyet foglal el. Ebben oroszlánrésze van a jyväskyläi hungarológia jelenlegi vezetőjének, a kongresszus elnökének, Tuomo Lahdelma egyetemi tanárnak, irodalomtörténésznek, aki nem csupán a magyar irodalom kiváló kutatója, de rendkívül megnyerő személyiségével, angol humorával, nyitottságával, közvetlenségével az egyik legkiválóbb tudományszervező személyisége a magyarságkutatásnak. Sokrétű európai egyetemi kapcsolatai, tapasztalatai ösztönözhették abban is, hogy a hungarológiai kongresszusok eddigi szerkezetében az előkészítések során olyan változásokat javasolt és fogadtatott el a Társaság választmányával, melyek alkalmasabb keretet biztosítanak a kongresszus résztvevői közötti párbeszédhez. A korábbi formák közül az V. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus megőrizte a plenáris előadások, kerekasztal-megbeszélések és szekcióelőadások formáját, de a kongresszus gerincét elsősorban a szimpóziumok adták. A hungarológia hat fő kutatási területének (nyelvészet, irodalom, történelem, néprajz, hungarológia és művészetek) jeles képviselői az előkészítés során javaslatot tettek az egyes szimpóziumok témájára, és a szimpóziumvezetők személyére, akik aztán a beérkezett javaslatok alapján válogatták ki a szimpózium munkájában résztvevő kollégáikat. Az eredeti elképzelések szerint a szimpóziumok résztvevői javarészt már kollégáik munkájának ismeretében érkeztek a helyszínre, ahol aztán ennek köszönhetően nem volt szükség felolvasásra, előadásra, hanem azonnal elkezdődhetett a vita (a hagyományos szekciók ettől lényegesen különböznek, hiszen azokban a vitára az elhangzott előadást követően csupán néhány perc maradt). Számos esetben a szimpóziumok anyagát már a kongresszust megelőzően publikálták is, míg az eddigi kongresszusi gyakorlatban az ott elhangzott előadások csupán a kongresszust követően kaptak nyilvánosságot (ezt a gyakorlatot egyébként a jelen kongresszus is megőrizte annyiban, hogy várhatóan a jövő év folyamán a teljes anyagot is megjelentetik nyomtatásban). Persze, az elképzelést nem sikerült első alkalommal maradéktalanul megvalósítani, de a kezdeményezés így is gyümölcsözőnek bizonyult.

A plenáris előadások az eddigi gyakorlattal összhangban a délelőtti munkanapok első pontjaként szerepeltek, s ezeken az egyes tudományterületek jeles képviselői adtak elő általában nagyobb érdeklődésre számot tartó témában (Dávidházi Péter irodalomtörténeti, a német Holger Fischer tudományelméleti-hungarológiai, Fejős Zoltán etnográfiai, Romsics Ignác történelmi, Tove Skutnabb-Kangas kollegina nyelvészeti, a finn Mattio Vainio pedig zenetörténeti témában adtak elő, magyar, német, illetve angol nyelven).

A szekciók és a kerekasztal-megbeszélések általában a délutáni órákban, gyakran a délelőtti programokhoz kapcsolódva, illetve a gyakran még délutánonként is zajló szimpóziumokkal párhuzamosan folytak. Talán a vázlatosan megrajzolt szerkezetből is kitetszik, hogy ennek a gazdagságnak egyik leggyengébb pontja éppen maga a gazdagság volt. Kongresszusokon általában elkerülhetetlen a párhuzamosság, ezúttal viszont e bőség következtében talán a szokásosnál is nagyobb arányban került a részvevő válaszhelyzet elé, amikor nem egyszerre nem is két, hanem három párhuzamosan folyó szimpózium, kerekasztal, illetve szekció között kellett választania, s bizonnyal alig akad a részvevők között akár kettő is, aki azonos programokon vett volna részt.

A kongresszus főtémájának (hatalom és kultúra) gazdag értelmezési, megközelítési lehetőségeit az egyes szaktudományokon belül szemléltesse e helyütt legalább a magyar és angol nyelven zajló szimpóziumok puszta felsorolása: A “hungarológia” terminus fogadtatása, Finnish and Hungarian as Second or Foreign Languages (A finn és a magyar nyelv, mint második nyelv, vagy idegen nyelv), Hatalom és értelmiség diskurzustípusai a kora újkorban, Kultusz, autorizáció, kisajátítás, Többnyelvűség a magyar irodalomban, Balassi Bálint függőségei, Politika és történettudomány Magyarországon, A hatalom mint a legújabb magyar irodalom témája, A nők társadalmi helyzetének változása Magyarországon a 19. századtól, Kádár's Hungary, Kekkonen's Finland - Two Political Cultures (c. 1956-1990) -Kádár Magyarországa, Kekkonen Finnországa - két politikai kultúra (1956-1990), Népi kultúra a nemzeti törekvésekben, Név és kultúra, A magyar nők írása, A történeti szociolingvisztika és dialektológia kérdései, Klasszikusok kiadása, A magyar mint kisebbségi nyelv - a magyar mint idegen nyelv, Hatalom és sport, Magyar nyelvészeti technológiák, Nemzeti mítoszok és sztereotípiák Közép-Európában, Magyarok és nyelvtörvények, Hermeneutics and translation (Hermeneutika és műfordítás), Ethnic Minorities and Power (Etnikai kisebbségek és a hatalom), Magyar nemzeti memória: Múzeumok, levéltárak, könyvtárak, Nyelvi presztízs, nyelvmegtartás - identitás- és nyelvvesztés a kisebbségi kétnyelvűségben, Magyarország helye a 20. századi Európában - a magyar külpolitika esélyei, Politika és társadalom Magyarországon, Vallás és hatalom, Estonian-Finnish-Hungarian Cultural Relations before the Second World War (Észt-finn-magyar kulturális kapcsolatok a második világháború előtt), A Kárpát-medence etnikai térszerkezetének változásai a 20. században, National Canons (Nemzeti kánonok), Latin culture in Hungary (A latin művelődés Magyarországon), Rise of Current Semiotics in Hungary and Finland... (A szemiotikai kutatás előrelépése Magyarországon és Finnországban), A külföldiek magyarságképe, a magyarságkép alakítása külföldön, A Kodály-fogalom ma, Hungarian Contemporary History in the Light of Hungarian Film (A mai magyar történelem a magyar filmek tükrében), Irányított irodalom, Nyelv és hatalom. E szimpóziumok sorát gazdagította a kongresszusok történetében első alkalommal megrendezett Diákszimpózium is, amely magyar szakos egyetemi hallgatóknak és fiatal kutatóknak teremtett fórumot, előrelátóan felelős magatartást tanúsítva a jövő tudományos utánpótlásának kérdésében is.

A felsoroltakból kitűnik, hogy sem a hatalom, sem pedig a kultúra kérdése nem korlátozódott - és a jelenlegi tudományos felfogásban nem is korlátozódhatott - a kongresszuson a két kulcsszó köznapi értelemben vett jelentésére. A közvetlen értelemben vett politikai hatalom csupán egyik, jóllehet történelmünkben kiemelt tényezője a hatalomnak. De a hatalomnak egy általánosabb értelmezésében hatalmi konstrukció van/lehet az olyan hétköznapi kapcsolatokban, helyzetekben, viszonyokban, amelyekbe az egyén egyszerűen “beleszületik”, akarva-akaratlanul belecsöppen, mikrokörnyezetében vagy a társadalom intézményes kapcsolatrendszerében szembesül vele: szülő-gyermek, tanár-diák, orvos-páciens, munkaadó-alkalmazott, ügyvéd-kliens és sorolhatnánk. A tudás hatalom, a szó fegyver - halljuk gyerekkorunktól a bölcseletet, melytől csupán egy lépés a wittgensteini felismerés, napjaink több mérvadó tudományos módszerének is sarkalatos tétele: nem a világba születünk, hanem a nyelvbe. Világunk, környezetünk, nemzetünk, önmagunk megismerésében ebben az értelemben kulcsszerepe van mind a nyelvnek, melyen keresztül az információt kapjuk, mind pedig az említett hatalmi viszonyoknak. Ezektől felvértezve indulunk neki saját világunk megteremtésének, ezek hitelét tesszük próbára életünk során, és oldjuk a társadalommal való kontaktusban kultúrává, majd adjuk tovább - immár a pozíciók felcserélésével - gyermekeinknek, diákjainknak, pácienseinknek… Hatalom és kultúra összeér, és egymásnak feszül.

Nem véletlen tehát, hogy a felsorolt szimpóziumok között több is akadt, amely az imagológia (a másokról és önmagunkról kialakított kép) tárgykörébe vágó, vagy legalább is azt érintő kérdésekkel foglalkozott (Nemzeti mítoszok és sztereotípiák Közép-Európában Nyelvi presztízs, nyelvmegtartás - identitás- és nyelvvesztés a kisebbségi kétnyelvűségben, Magyarország helye a 20. századi Európában - a magyar külpolitika esélyei, A külföldiek magyarságképe, a magyarságkép alakítása külföldön - de ide sorolhatnánk a Nemzeti kánonok kérdéskörét is). Mellesleg, Tuomo Lahdelma, a tőle megszokott szellemességgel és kedvességgel, elmaradhatatlan ízes magyar beszédével már megnyitójában előrebocsátotta: bízzátok csak ide, majd mi megmondjuk, kik vagytok ti, magyarok… Persze ő jól tudja, hogy a probléma kritikai megközelítése magyar kollégáitól sem idegen, mint ahogy magyar kollégái is tudják, hogy a magyarságkép alakításában a külföldi hungarológusok bármely nemes szándékú magyarországi intézménynél összehasonlíthatatlanul többet és hatékonyabban tesznek.

Ugyancsak a fentebb vázolt értelemben foglalkozott a hatalom kérdésével az a nagy vitát kiváltó szimpózium, melyben a magyar köznyelvet ápoló magyar nyelvművelő mozgalom kapcsán mondott el lényeges szempontokat a nyelv additív felfogásáról Kontra Miklós, jeles magyar szociolingvista. A nagyrészt angol szakirodalomra építő nyelvész elsősorban a nyelvművelés által meglehetősen üldözött, széles körben elterjedt és az érvényes nyelvi norma értelmében hibás nyelvtani alakok (pl. az ún. suksükölés, azaz látjuk /kijelentő mód/ helyett a lássuk /felszólító mód/ használata, vagy az ún. nákolás, azaz a tudnák /feltételes mód, egyes szám 1. személy/ használata a helyes tudnék helyett stb.) kapcsán és széles körben végzett felmérésre alapozva fejtette ki véleményét az additív felfogás védelmében. Sándor Klára ehhez (részben) kapcsolódó elméleti okfejtése, illetve szegedi hallgatóinak vizsgálata a nyelvművelő írások nyelvi stratégiájáról ugyancsak heves ellenkezést váltott ki, aminek olykor talán az is oka lehetett, hogy a sok megfontolandó felvetést olykor maguk az előadók is az általuk egyébként gyakran jogosan bírált engesztelhetetlen módon vetették fel.

Nagy érdeklődést váltott ki a hamburgi Holger Fischer plenáris előadása, aki a hungarológia fogalma és feladatai körül az utóbbi időben ismét előtérbe került viták kapcsán fejtette ki a problémák egészét átfogó és sok gyakorlati feladatot is felvázoló nézetét, kitérve a hungarológia anyagi feltételeinek vizsgálatára és az interdiszciplináris együttműködés szorgalmazására is.

A csehországi hungarológiát a kongresszuson Richard Pražák, Marcela Husová-Rossová, Pavel Novotný és e sorok írója képviselte. Richard Pražák előadásában a Szent László-legendával foglalkozott, Marcela Husová Božena Němcová magyarországi tartózkodásáról, Pavel Novotný az orwelli “újbeszél” elemeit kereste a múlt század ötvenes éveinek néhány fordításában. Jómagam a csehországi magyarság körében végzett szociolingvisztikai felmérés eredményeiről számoltam be.

A kongresszus kísérőprogramjai ezúttal is számos lehetőséget kínáltak szakmai tapasztalatcserére, kapcsolatfelvételre, ismerkedésre, vitára és szórakozásra, kirándulásokra egyaránt. A rendezvénynek nem csupán az egyetem szentelt rendkívül nagy figyelmet (csak egy apró kedvesség: a finn rektorasszony az angolon kívül magyar nyelven is üdvözlőbeszédet mondott a kongresszus vendégeihez), de fogadást adott a résztvevőknek a város vezetése, megjelent a kongresszuson a finn és a magyar oktatási miniszter is, végül pedig Mádl Ferenc, a Magyar Köztársaság elnöke adott zárófogadást.

A kongresszus közgyűlése megválasztotta az új Választmányt, és elfogadta az öt év múlva esedékes VI. Kongresszus színhelyét, Jyväskylä magyar testvérvárosát, Debrecent. A Közgyűlés ugyancsak módosította néhány pontjában a Társaság alapszabályát, és a Társaság hungarológiai tevékenységét hangsúlyozandó a szervezet nevét Nemzetközi Magyarságtudományi Társaságra változtatta. A Társaság elnöke a további időszakra is az olasz Amedeo Francesco, főtitkára Jankovics József, helyettese pedig Monok István maradt.

A kongresszus kitűnő megszervezéséért elsősorban Tuomo Lahdelmát (a szervezőbizottság elnöke), Matti Vainiot (a szervezőbizottság társelnöke), Maticsák Sándort (a szervezőbizottság főtitkára), Petteri Laihonent (a szervezőbizottság titkára), valamint Anssi Halmesvirta, Heikki Hanka, Tarmo Kunnas, Matti Leiwo, Bo Lönnqvist, Anu Mustonen, Szabó Ágnes, Jarmo Valkola és Seppo Zetterberg szervezőbizottsági tagokat illeti köszönet.

Gál Jenő