Göndöcs László (1912-1994) emlékezete

Magyarként a harmincas évek Prágájában (2. rész)

Mint azt az alábbi interjú legutóbbi számunkban megjelent első részében elmondtuk, örömmel adtunk teret lapunkban a Gyurcsík Iván által készített életinterjú részleteinek. Az interjúban elhangzott neveket - lehetőségünkhöz mérten - igyekeztünk azonosítani.

Én a Prohászka Körök tevékenységében végig részt vettem. Egymás után szerveztük a kongresszusokat. Az elsőt 1932-ben Érsekújvárott tartottuk, ez elsősorban világnézeti kérdésekkel, világnézeti megalapozottsággal, filozófiai, társadalmi, szociológiai kérdésekkel foglalkozott. Ezen a kongresszuson részt vett Mécs László is, illetve az egyetemi hallgatók mellett a fiatal teológusok, papok és tanítók is megjelentek. A szervezetben állandó belső vita és átalakulás folyt, mivel nemcsak előadásokat hallgattunk, hanem előadásokat is tartottunk, könyveket tanulmányoztunk, tanulmányainkról beszámoltunk.

A második kongresszust is Érsekújvárott tartottuk Esterházy Lujza, az érsekújvári tanárok és a tanítók - részükre később megalakítottuk a pedagógustagozatot - részvételével. Később megjelentek a gazdasági vonalon dogozó emberek is. Közöttünk volt Hantos László is, aki később a Hanzánál is dolgozott, majd miután nem tudott Szlovákiában megmaradni, Budapesten az Akadémia kutatóintézetében tevékenykedett.

A következő kongresszust Alapi Gyula szervezte, a későbbi főügyész - elgondolkodtató, hogyan lett az Alapi család sarjából Magyarországon népi főügyész és a kommunista világ ügyét szolgáló ember, aki azután meghasonlott önmagával és öngyilkos lett. Alapi Gyula nagyon agilis fiatal egyetemi hallgatóként főszervezője volt a mi komáromi kongresszusunknak.

A komáromi kongresszuson már a gyakorlati munka került napirendre, mégpedig a közművelődési szervezkedés előmozdítása, segítése, előadások tartása. Ez azt jelentette, hogy az egyetemi hallgatók megszervezik a maguk falujáró csoportjait és bekapcsolódnak a közművelődési tevékenységbe. A kongresszus elfogadta az erre vonatkozó programot, erről határozatok születtek, melyek Új Élet című folyóiratunk megfelelő évfolyamában megtalálhatók. Roppant érdekesek a világnézeti állásfoglalással kapcsolatban megfogalmazott tézisek és a gyakorlati célkitűzések is. Egyre inkább a gyakorlati élet, a felvidéki magyarság gyakorlati életének kérdései, szükségletei kerültek előtérbe: miben, hogyan tud segíteni a felnövő értelmiség a felvidéki magyarságnak. Ekkor már ebben az ún. keresztény világnézeti alapon szerveződő táborban, melynek modellje a Prohászka Kör volt, a fiatal értelmiség a gyakorlat felé fordult. Az értelmiség ebben az időben nagy számban csatlakozott hozzánk. Mások, akik nem a mi egyetemi életünkben nevelődtek, de még mindig a társadalom fiatalabb korosztályához tartoztak: orvosok, mérnökök jöttek el kongresszusunkra, s anyagi támogatásuk mellett a munkából is kivették részüket. Tevékenységükkel követték azt a vonalat, amelyet a kongresszuson kitűztünk.

Ezek a kongresszusok azért voltak fontosak, mert itt kialakult az egyetemi hallgatóságban és a fiatal értelmiségben egyfajta hivatástudat, felelősségtudat, hogy nekünk a felvidéki magyarságért kell dolgoznunk. Tehát nem elég az, hogy mi tanárok leszünk, nem elég az, hogy mi papok leszünk, nem elég az, hogy tanítók leszünk, hanem tanárai leszünk egy város magyar gimnáziumának, tanítói leszünk egy magyar falunak. Ez egyfajta elkötelezettséget jelentett, tehát feladatot, hivatástudatot. Mi mindig hangsúlyoztuk és mindig is ápoltuk ezt a gondolatot. Nagyon komoly gárda alakult ki. Ha összehasonlítom a Sarló igen értékes szellemi gárdájával, akkor ez a társaság egy felkészült és egyben gyakorlati pályát, gyakorlati munkát vállaló csapat volt. (A Sarlóról következő számainkban közlünk hasonló jellegű visszaemlékezést - a szerk megj.).

A további kongresszusok, amelyeket Losoncon és Léván tartottunk, már az egyes szakterületekre vonatkoztak. Egyre többet foglalkoztunk a közművelődés feladataival, így került előtérbe a pedagógusok helyzete és képzése a losonci és a lévai kongresszuson. A visszacsatolás után, 1939-ben egyetlen kongresszust tartottunk - Kassán.

A kassai kongresszusról - mint annak egyik szervezője és szereplője - szeretnék néhány dolgot elmondani. Ezt a kongresszust András Károly szervezte, aki akkor az Új Élet szerkesztője volt. Kassán egy kis szellemi bázisunk volt az Új Élet szerkesztősége, amely Pfeifer Miklós kanonok úr otthonában volt. Ezt a kongresszust tehát már a visszacsatolás után rendeztük meg, s témája a magyar sorskérdések közül az egyik legfontosabb volt: a földkérdés, a földviszonyok Magyarországon. Ez jelentős mértékben foglalkoztatott bennünket. Tehát a földkérdés és a szociális kérdések kerültek terítékre; a kongresszuson jelen volt az akkor még Kassán élő Čársky püspök, akit azután a magyar kormány nagyon elítélendő módon kiutasított, és az akkor már létező szlovák államba kellett mennie. Mi jól együtt tudtunk működni a szlovák származású Čárskyval is. A kongresszusra azokat az embereket hívtuk meg, akik Magyarországon a földkérdéssel foglalkoztak, például Kerék Mihályt, de eljött Veres Péter, a költők közül Gulyás Pál és mások.

A leglényegesebb az volt, hogy a teljes földreform mellett állt ki a kongresszus, követelve sürgős megvalósítását, az agrárlakosság helyzetének javítását Magyarországon. Több elgondolást, követelést fogalmazott meg ezzel kapcsolatban a kongresszus. Hosszú, éjszakákba nyúló vita folyt, többek közt magával Veres Péterrel is. Emlékszem a vele való beszélgetésre, a legvégén azt mondta: “Maguk ezzel az egyházzal akarják megvalósítani ezeket a programokat?” Ezen az egyházon az akkori neobarokk, nagybirtokos egyházat értette. Ebben igaza volt. Éreztem a súlyát ennek a kijelentésnek. Felvetődött bennem a kérdés, hogy valóban lehetséges-e a magyar katolikus egyházzal megvalósítani a földreformot, nem fog-e ez zsákutcába vezetni?

Nem hatott ez bizonyos szempontból az akkori egyház érdekei ellen?

G. L: De igen. Ez az összeütközés várható volt és jelentkezett is, mert az akkori hivatalos katolikus napilap, az Új Nemzedék, a kongresszust értékelve minket “vörösödő” jelzővel látott el, mivel elveink a katolikus berkekben elfogadhatatlanok voltak. Mindettől függetlenül mi ezt az álláspontot vallottuk, sürgettük. Már nem voltunk egyedül Magyarországon, mert akkor már itt is elindult egy szociális, és a faluszervezés vonalán is minket követő mozgolódás. Mi 1933-34-ben indítottuk a SZKIÉ-t. Keltai páterék, a jezsuiták csak utánunk egy-két évvel kezdték a KALOT szerveződést. A Katolikus Ifjak Országos Egyesülete, valamint az egyházmegyei szociális mozgalmak, ezek már mind a modern és haladó szociális eszmék mellett törtek lándzsát, jelentős szervezkedést és tömeget tudva maguk mögött. Tehát nem voltunk egyedül. De szellemi vonalon is ott volt már a Korunk Szava, Széchényi György, aztán Pozsonyi László, illetve Aradi Zsolt lapja, tehát Magyarországon is jelentős keresztény szellemi felvonulás volt már a sajtóban is. Ez azonban még mindig nem volt elég átütő erő ahhoz, hogy egy forradalmi átalakulást indíthassanak el szociális vonalon, a magyarság érdekeit megőrizve.

Erről az időről és tevékenységről ír Vida István A félbemaradt forradalom címmel. A könyv címe - a félbemaradt forradalom - mutatja azt, hogy tulajdonképpen meddig jutottunk el 1945-ig ezen a vonalon. Tehát a felvidéki munkáról, szellemi tevékenységről, a Prohászka Körök tevékenységéről, és a keresztény értelmiségről van szó, amelyhez lényegében egy nemzeti középutas társaság is csatlakozott. Itt látható az a vonal, amely a Prohászka Körökben indult szem előtt tartva a keresztény, a nemzeti és a népi érdeket, s - ezt hangsúlyoznám - erősen számolva a felvidéki magyarság tényleges igényeivel, tehát a gazdasági és a kulturális felemelkedés szükségletével. Ezt a munkát ez a fiatal értelmiség jól választotta meg és jól szolgálta. Itt maradt el a Sarló a maga kommunista koncepciójával, de megmaradtak azok, akik a népi, szociális vonalat követve igen értékes tényezői voltak a Sarló mozgalomnak is. Ezekkel mi szorosan együttműködtünk, mert lapunkban, folyóiratunkban ezek rendszeresen publikáltak - köztük Dobossy Laci, Szalatnaiék és a többiek is. Nem maradt elszigetelt ez a munka, tehát nemcsak a felvidéki magyarságra korlátozódott. Kezdettől fogva megjelentek körünkben anyaországi egyetemi hallgatók és teológusok is, közöttük Czakó Gábor (nem az, aki most íróként szerepel), azután a piaristák, néhány bencés is, de itt volt Vencel Jóska, Kéky Béla Erdélyből, akik a Hitel és az erdélyi keresztény mozgalmak élén Márton Áron munkatársai voltak. Ők részt vettek nyári egyetemeinken, amelyeket később már Magyarországon tartottunk, Esztergomban, de felvidéki kongresszusunkon is megjelentek. Ez a kapcsolat nagyon fontos és szoros volt, abból a szempontból, hogy ők a mi munkánk tapasztalatai után érdeklődve otthon indítottak hasonló szervezkedést. Vencel Jóskáék Erdélyben lapot, folyóiratot is kiadtak, szervezeteket létesítettek. Ennek a munkának az 1945-ös esztendő vetett véget.

A Prohászka mozgalom, maga Prohászka személye milyen szellemi útravalót jelentett, hogyan befolyásolta a közéleti szerveződéseket?

G. L: A név a Nyitrán született Prohászka Ottokár püspök tevékenységének hatása alatt került a mi mozgalmunk élére. Ezt a nevet nem én adtam, hanem Rády Elemér, mert abban az időben a modern, haladóbb gondolkodású katolicizmust Magyarországon Prohászka, Erdélyben Majláth püspök jelentette, a Felvidéken pedig ennek mindenekelőtt Fischer-Colbrie Ágost kassai püspök volt a szószólója. Az a Colbrie, aki elsőnek fordította le a Rerum Novarumot, amelyik ezeket a szociális tanokat tartalmazta. Ő volt az első, aki ilyen irányultságú munkásszervezeteket létesített a saját egyházmegyéjében. Az ő iskolájából került ki Pfeifer Miklós és Rády Elemér is. A magyar katolicizmusnak egy haladó szociális, filozófiailag is modernebb irányzatát képviselte Prohászka. A szociális tanok hatására kezdtük el a munkástáborok szervezését, melyekbe az egyetemi hallgatók is bekapcsolódtak a nyári munka keretében.

A munkásifjúsági táborok szervezését Mécs László verse alapján a bennünk keletkezett felelősségérzet váltotta ki. Úgy éreztük, hogy a munkásfiatalokkal, az utcán lévő fiatalokkal törődni kell. A vád és védbeszéd című költeményében Mécs írja le ezeknek a fiataloknak a helyzetét, és azt mondja, hogy ezekért a fiúkért valaki felelős. Losoncon Megyesi Sándorral összefogva 1934-ben létesítettük az első munkásifjúsági tábort, amely Losonc kezdeményezésére jött létre; de nemcsak Losoncról és környékéről, hanem még a nyugati területről is eljött egy-két munkásfiatal, akiknek költségét a város, az egyházközség vagy valamilyen szervezet vállalta. A munkásifjúsági táborok kéthetesek voltak. A táborban az egyetemi hallgatók közművelődési, filozófiai előadásokat, nyelvtanfolyamokat, szükség esetén helyesírási tanfolyamokat tartottak, és a tábortűzi énekek betanítása volt a feladat. Mindig volt közöttünk teológus vagy pap. A kispapok a fiatalokkal beszélgetve lelki habitusuk ápolásával törődtek; voltak istentiszteletek, imák, de a legfontosabb mindenképpen a velük való beszélgetés volt a táborban.

Öt ilyen tábort szerveztünk. Az elsőt Rozsnyón, aztán Geletneken (Hliník), Szklenón, majd Zánkán (Kárpátalján) - az ötödik nem jut eszembe. Varga Imre is vezetett két ilyen tábort. Itt megint fontos volt, hogy az egyetemi hallgatók munkásfiúkkal kerüljenek kapcsolatba. Tehát ne egy légüres térben éljünk, ne csak entellektüel vitákat folytassunk, hanem a valóságban találkozzunk a munkásfiatalokkal. Ebből a munkástáborból kikerülve 40 vagy 50 év után nyakamba borult egy Kredenc nevű vegyeskereskedés tanonca - ha jól emlékszem, a Vasúti utcában történt -, és azt mondta: “Testvér, - mert mindig úgy szólítottuk egymást - tanár testvér, énnekem az életem legszebb élménye volt a tábor!” Ez az utcáról összeszedett fiatal fiú egy kétezer kötetes könyvtárat gyűjtött össze és boldogan hívott, hogy jöjjek és nézem meg. Tehát valami kis hatása volt ezeknek a munkásfiatal táboroknak is.

Laci bácsi, amikor visszajött Prágából, hova került, a magánélete hogyan alakult?

G. L: 1935-ben befejeztem tanulmányaimat, és csak 1936-ban neveztek ki. Közben majdnem egy évem volt, amit ezeknek a szervezkedéseknek a szolgálatába állítottam; anyagilag is szükségem volt rá, mert mindig jelentős mértékben önfenntartó voltam már középiskolás koromban is. Délután fél kettőkor befejeztem a tanítást, és hazamentem. Megebédeltem, és fél háromtól este ötig, néha még 10 óráig is korrepetálással foglalkoztam, mert olyan nehéz anyagi helyzetben voltam. Testvéreim egyikének-másikának katonának kellett mennie, és a családot én tartottam el ilyen keresetből. Végül is aztán Losoncon dolgoztam egy Caritas-szervezetben. Ez azok számára létesült, akik nem jártak a Polgári Körbe - teret adtunk világnézeti, közművelődési előadásoknak. A Vigadónak akkor még voltak olyan termei, ahol ilyen előadásokat lehetett tartani, így ott jöttünk össze.

1936-ban kineveztek Beregszászra tanárnak. Ez az 1936-os kinevezés számomra azért volt érdekes, mert Prágában ugyan voltak kollégáim, akik Beregszászról származtak (például Belyei Laci), én azonban sose jártam ott. Tudtam, hogy volt állásüresedés itt, Szlovákiában is, oda is kerülhettem volna, ennek ellenére nagyon messze küldtek. Ebből arra következtetek, hogy akkor már nem volt nagyon szimpatikus a tevékenységem. Én azonban ezt egyáltalán nem vettem lelkemre. Beregszászon kezdtem el pályámat, és ott találkoztam azzal a fiatal tanári generációval, amely visszatért, miután végzett a csehszlovákiai egyetemeken. Ezek a fiatal tanárok hasonló gondolkodásúak voltak, mint én, és olyan szellemben is tanítottunk. Beregszászon különleges helyzet volt, mert volt ott jó néhány olyan tanár, akik az 1918-as köztársaságban végzett tevékenységük miatt kénytelenek voltak emigrálni Magyarországról. Ezek a tanárok már javakorabeliek voltak; közülük kerültek ki vezető tanáraim, akikhez tapasztalatot szerezni jártam. Ilyen volt Lenkey Ferenc, aki egyébként igen kiváló matematikatanár volt, és sok jó módszertani fogást tanultam tőle. Munkánk nemcsak a gimnáziumban indult el. Az ifjúság valamiképpen megérezte rajtunk, hogy ezek a tanárok valami újat hoztak, s hogy új gondolkodással, új megközelítéssel indulunk feléjük, és egyre többet beszélünk a magyarság ügyéről, helyzetéről, problémáiról. Talpra állt a cserkészcsapat is Jancski Béla vezetésével, aki szintén prágai diák volt - kiváló diák. Már tanársegédként dolgozott a természettudományi karon, mikor elhagyta Prágát. Biológus volt.

Beregszászon a fiatal tanári generáció tagja volt Csank, Páricska Zoli Rimaszombatból, Sheffer Csíke Miklós, Czapf Bejei László Beregszászból, Szuara Róbert Pozsonyból, Jablánczi Margit Ipolyságról, Báthory Kassáról - kapásból rájuk emlékszem ebből a gárdából. Ez a testület a gimnáziumi oktatáson kívül részt vett a város kulturális életének talpra állításában, illetve egy olyan kulturális élet megszervezésében, amely már a PREMKE, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Egyesület keretében zajlott. A magyar társadalom egyre jobban értékelte ennek a fiatal tanári generációnak a munkáját.

De így is összeütközésre került sor azokkal az emigráns tanárokkal, akik eddig kezükben tartották a város kulturális életét, az újságokat és mindent. A fiatal tanárgeneráció azután részt vett a járási közművelődési egyesület által támogatott feladatokban. Ez az egyesület tette lehetővé, hogy autóval kimenjünk délutánonként vidékre, a falvakba és ott előre meghirdetett közművelődési előadásokat tartsunk. Mindegyik tanár a maga szakmájának, vagy pedig vállalkozó szellemének megfelelően tarthatott előadást a faluban. Nem is csak egyben, hanem vittek tovább minket a szomszédos magyar falvakba is. A Tiszaháton, a beregszászi járásban tartottunk előadásokat. Ez az élet egy kicsit felpezsdítette a kárpátaljai magyar kulturális életet, és így vált lehetővé, hogy Zánkán, Szolyva mellett is tudtunk munkásifjúsági tábort szervezni. Ez a tanári társaság egy internátust is létrehozott a magyar diákok részére, mert Beregszász volt az egyetlen magyar tanítási nyelvű gimnáziuma ennek a kárpátaljai területnek. Munkácson és Ungváron ugyanis fokozatosan megszüntették a magyar nyelvű tanítást. Akkor is ilyen küzdelmek folytak.

A küzdelem odáig fajult, hogy revizionizmussal vádoltak meg minket 1938-ban ezek az emigráns tanárok. Vizsgálat folyt ellenünk és hogy a csehek - mert hiszen az ungvári főreferátuson cseh főtisztviselők is voltak - kételyeit eloszlassuk, kulturálisan közeledtünk a Kárpátalján élő cseh értelmiséghez. Azért mondom ezt, mert 1938-at írtak, tavasz volt, és februárban megvalósítottunk egy cseh-magyar kultúrestet a Kaszinó nagytermében Beregszászon. A terem tele volt.

Ezt szívvel-lélekkel csináltuk. Kapcsolataink jók voltak a csehekkel. A csehek magyar műveket fordítottak cseh nyelvre, és azt tolmácsolták prózában, költeményben és zenében. Mi pedig cseh dolgokat fordítottuk magyarra, és azt adtuk elő. Ez volt a kölcsönösségi alap. Ennek a jól sikerült cseh-magyar kultúrestnek 1938-ban következménye lett.

Akkor még Henlein pártjának nem volt átütő ereje, a visszacsatolás és egyéb statútumtárgyalások csak hónapokkal később indultak el, s még álmodni sem mertünk arról, hogy valami ilyesmire sor kerülhetne. Ezért aztán a cseh-magyar kultúrest nagyon nem tetszett Korláthéknak, az odaáti, a kárpátaljai magyar pártvezetésnek. Kvázi felelősségre akartak vonni, hogy miért is akarunk mi ilyen együttműködő, kollaboráns kulturális tevékenységet folytatni a csehekkel.

A prágai években - a Prohászka Körben folytatott tevékenységhez kötődően - hogyan reagált a szlovákiai magyarság a Sarlós-Prohászkás vitára? Hogyan tükröződött ez a közéletben, a sajtóban?

G. L: A Sarlós-Prohászkás vita úgy alakult, hogy a Sarlónak az a része, amelyik a CSKP-hoz (Csehszlovákia Kommunista Pártjához) kapcsolódott, politikailag és szellemileg is jelentéktelenné vált. Nem tudott átütő, fontos munkát kifejteni, jelentős szerepet betölteni. Megmaradtak azok a Sarlós tagok, képzett és nagyon felkészült emberek, akik nem követték Balogh Edgár útját, hanem megmaradtak egy szociálisan gondolkodó, a nemzet és a nép érdekeit szem előtt tartó vonalon. Ők a magyar társadalomban továbbra is fontos és értékes szerepet töltöttek be. Részben ahhoz a munkához csatlakoztak, amelyik kifejlődőben volt a szlovákiai magyarság körében. Ezeket az embereket mi a Prohászka Körben is szívesen fogadtuk, cikkeiket közöltük lapjainkban, sőt előadásaikat is meghallgattuk. Ez a vita a harmincas évek vége felé jelentéktelenné vált, és a magyar társadalom erőteljesen nemzeti alapon és szociális szempontokat követve fejtette ki a maga társadalmi tevékenységét és életét. Az ideológiai kérdések sem töltöttek be olyan fontos szerepet. Lényegesebbek voltak azok a gyakorlati feladatok, amelyek a magyar társadalom előtt álltak.

A visszacsatolás utáni idő eleinte egyfajta megtorpanást is jelentett a magyar társadalomban. A magyarság nehezen találta meg újból a szerepét, helyét, feladatát a visszacsatolás után. Idő kellett ahhoz, hogy újból önmagára találjon, bele tudjon valamilyen módon illeszkedni - ha egyáltalában bele tudott illeszkedni - abba a magyar közegbe, amit a visszacsatolás hozott magával.

A visszacsatolás utáni beilleszkedéssel kapcsolatos problémák vitatott kérdéseket vetettek fel, ezzel kapcsolatban jelent meg a felvidéki szellem fogalma. Ez a felvidéki szellem annyira élő valóság volt, hogy Pfeifer Miklós és Esterházy János előadást tartott róla a Debreceni Nyári Egyetemen. Mit jelent ez a felvidéki szellem? Mit kell ebből megőrizni visszacsatolás után? Mit szeretnénk átadni az anyaországbelieknek ebből a felvidéki szellemből? Érdekes, hogy ebbe a kérdésbe és vitába Teleki Pál is beleszólt, és hangoztatta kisebbségpolitikai elgondolásait. Ezek nagyon rokon szelleműek voltak azzal, amit mi felvidéki szellemnek neveztünk. Érdemes - ma is aktuális - megnézni ezeket a cikkeket. Mit tartalmaz a felvidéki szellem? Egyfajta demokratikus gondolkodást, toleranciát, az együttélés szükségességét, a más népek értékeinek elismerését, megbecsülését. Tán ilyen módon fogalmazható meg a felvidéki szellem lényege.

A felvidéki szellemnek jeles képviselői voltak - például Szvatkó cikkeiben is tükröződött ez a demokratikus gondolkodás, valamint később a nyugatra távozók könyveiben is megjelentek ezek a gondolatok.

A Prohászkás munka az 1939-es kassai kongresszus után úgy folytatódott, hogy egy egységes Prohászka társaság létrehozása érdekében a felvidékiek és a magyarországiak keresték egymással a kapcsolatot. Így került sor arra, hogy a Prohászka Körök Országos Szövetsége a Budapesten már létező Prohászka Ottokár Társasággal fuzionált. A Prohászka Ottokár Társaság elnöke Brandenstein Béla volt, aki a Pázmány Péter Tudományegyetem filozófia tanszékét vezette, és sok értékes filozófiai munkát írt. Az alelnöki tisztséget a Prohászka Ottokár Társaságban én vállaltam, s amikor Brandenstein, látván a helyzetet, külföldre távozott, akkor az ügyvezetést is a kezembe kellett vennem.

Néhány rendezvényen és közös akción kívül ez a társaság az akkori háborús helyzetben már nem tudott jelentősebb tevékenységet kifejteni. A háborús helyzet rendkívüli módon akadályozta munkánkat, terveinket és azt, hogy ezek az elgondolások - földreform, a magyar társadalom megújulása - valósággá váljanak. Amit mi elképzeltünk és magunkban hordoztunk mint tervet, programot, feladatot, azokból már csak nagyon keveset vitattunk meg, és még kevesebb valósult meg a gyakorlatban. A háború tönkretett mindent, és így lett végeredményben ez az egész munka egy “félbemaradt forradalom”.

Hogyan fogadta a magyar közvélemény általában, s ezen belül az egyes magyarországi szellemi körök a “felvidéki szellemet”?

G. L: Különbözőképpen. Teleki Pál és köre nagyon megértette a mi érzékenységünket és igényünket, a felvidéki szellem lényegét. Ezért Teleki Pál, amíg kormányon volt, a nemzetiségi kérdés jelentőségét szem előtt tartva arra törekedett, hogy az itt maradt szlovákokkal nagyon toleránsan, türelmesen és megértően viselkedjenek az odahelyezett tisztviselők, és lehetőleg tanulják meg a nyelvüket. Sőt, meg is követelte, hogy ezeken a településeken, az e települések környékén levő magyar iskolákban a nemzetiségi nyelvet kötelező nyelvként tanítsák. Ez a törekvés nem mindig találkozott a szülők megértésével, de ahol az odahelyezett igazgató felvidéki volt és ismerte a Csehszlovák Köztársaság idején a kisebbségi jogokért folytatott küzdelmeket, felkarolták Teleki Pálnak ezt a gondolatát.

Az anyaország és a Felvidék szellemi viszonya két-, vagy talán többféleképpen is megoszlott. Az odahelyezett katonák, katonatisztek és állami tisztviselők értették meg legkevésbé a felvidékiek magatartását, viselkedését, demokratikus gondolkodását. Könnyebben alakult ki megértés szellemi vonalon, az írókkal és az újságírókkal. De mindig volt egyfajta feszültség a társadalomban, amikor társas összejövetelek voltak, vagy amikor visszacsatoltak minket. Az odahelyezett tisztviselők és katonatisztek felvásárolták a meglévő árukészletet, amelyik elég olcsó volt az anyaországhoz képest (porcelán, üvegkészletek, iparcikkek). Társadalmi viszonylatban ez azt jelentette, hogy ők mindig egyfajta uralkodó szemléletet követtek, még a visszacsatolt magyarokkal szemben is. Tehát lekezeltek és másodrendűnek tekintettek bennünket, hiszen azok, akik a Csehszlovák Köztársaságban éltek és megmaradtak magyarnak, azok mindig gyanúsak egy kicsit, valami “beneši demokrácia”, valami olyan, ami nekik nem tetszett.

Gyurcsik Iván