Őfelsége szakácsnője voltam

“Mindent, amit fentről kapok, alázattal fogadok.” Szakácsnőtől én még sosem hallottam ilyen mondatot. Igaz, eddig gombalevessel sem fogta meg a szívemet senki. Most ő. Kertész Irén. Vagy férje által “szabadon”: Irena Košíková. Barátai, ismerősei, éttermük törzsvendégei azonban kivétel nélkül Csirikének hívják. A csehek pedig pani Čirinának.

Csirike nagylelkű, víg kedélyű, jó humorú asszony. Az a típusú ember, akit az Isten is szakácsnőnek teremtett. Aki a szívével főz, és a lelkét is beleadja. Prága szívében, a Vencel tér közelében, a Navrátil utca nagyra nőtt gesztenyefája alatt a város egyik (nekem a) legjobb étterme az övé. Illetve: a kettőjüké. Mert a férje nélkül Csirike már egyetlen lépést sem tesz az életben. Elválaszthatatlanok. Attól a naptól fogva, hogy megismerték egymást, végérvényesen összetartoznak. Csirikét persze nemcsak éttermükről ismerik a prágaiak. Két évig, 1997-ben és 98-ban ő volt a cseh elnöki pár házi szakácsnője. Főztjét ők is csak dicsérni tudták. Ragaszkodtak is hozzá, akár egy családtaghoz.

“A nagymamám egy budapesti grófnál szolgált. Ott főzött-sütött éveken át. Az édesanyám is rendkívül jó szakácsnő. Többnyire magyar ételeket főz, de mert a Beneš-dekrétum annak idején ide sodorta őket Csehországba, knédlit is gyakran készít. Én Csörgepusztáról kerültem fel Pozsonyba, de a szüleim és a testvéreim később Illésházára költöztek. Pozsonyban, miután kitanultam szakácsnőnek, a Mihály-kapu alatt laktam, és a Nagy Ferencesekhez címzett vendéglőben dolgoztam. A gondok akkor kezdődtek, amikor férjhez mentem. Nem tudtunk lakást szerezni. Állandóan költözködtünk. Albérletből albérletbe vándoroltunk. A férjem aztán gondolt egy nagyot, és bejelentette, hogy pakolunk és megyünk Prágába. Hogy szólt egy ismerőse, ő majd talál nekünk lakást, csak induljunk. Fiatalok voltunk, nem izgultunk. Csaknem tíz év után elszakadtam Pozsonytól. Fura érzés volt, de könnyek nélkül megúsztam. Talán az volt a szerencsém, hogy nem eresztettem erős gyökereket. Csak a barátainkat sajnáltuk otthagyni. De az élet viszi, sodorja az embert. Szlovákul tudtam, csehül gyorsan megtanultam. Szeretem ezt a nyelvet. Biztosan azért, mert Nymburkban születtem. Hát nem különös? Felnőtt fejjel jöttem vissza oda, ahonnan gyerekként elkerültem. A szüleim itt ismerkedtek meg Csehországban. Aztán megesküdtek, anyukám szült öt gyereket, és egy öcsém kivételével, aki Pozsonyba költözött, ma is mindenki Illésházán él. A Csallóközben. Most jött ide hozzánk a húgom lánya. Idejárt kiskorától, és most itt dolgozik nálunk. Felszolgáló.”

Csirike, a cseh vendégek “Panyicsirinája” az első években vendéglőkben, éttermekben dolgozott. Tizenhárom évig nem nagyon tette ki a lábát a konyhából. 1988-ban aztán fordulat történt az életében. Hazajött a barátnője Görögországból. Ott volt férjnél. S mivel megtanult görögül, a prágai görög nagykövetségen vállalt állást. Amikor tudomására jutott, hogy szakácsnőt keresnek, azonnal szólt kebelbéli jó barátnőjének.“Jó időben voltam jó helyen. Hét év nem kis idő. A nagykövet családjának főztem a rezidencián. Ünnepi vacsorák voltak, hatalmas fogadások. Nagykövetek jöttek-mentek csapatostul. A Madame segítségével sok mindent megtanultam a görög konyhából, a tarhonyát és a csirkepörköltet azonban tőlem kapták először, és ez lett a nagy kedvencük. A görögök után elhatároztam, hogy otthon maradok, nem szolgálok. Két hónapnál tovább azonban nem maradhattam. Megnősült a nagyfőnök, Havel úr, és szólt a barátnőm, aki ott volt a közelében, hogy szakácsnőt keresnek, de olyat, mint te! Ugye, mondanom sem kell, hogy ilyen helyre nem lehet apróhirdetés útján bekerülni. Ide beajánlják az embert. Én viszont nem akartam menni. Hallani sem akartam a lehetőségről. Nem, nem és nem. Hiába telefonálgatott, a válaszom mindig ugyanaz volt: Hagyj már békén! Menj a fenébe! Nekem nem olyan a természetem, hogy szuverén legyek. Meg féltem is, az az igazság. Aztán mégis rádumáltak. Addig-addig tömték a fejem, hogy azt mondtam, rendben, megpróbálom. Ja, mert a férjem is bebolondított! Olyanokkal jött, hogy megőrültél?! Ezt nem hagyhatod ki! Az elnök úrnak főzni...! Meg a feleségének! Ne engedj ki a kezedből egy ekkora lehetőséget! Száz szónak is egy a vége: odamentem és ottragadtam. A lakásukban főztem, a Vár alatt. A Dělostreleckán. A barátnőmtől tudták, hogy magyar vagyok. Örültek, mert bizonyára sejtették, ez majd az ízekben is megmutatkozik.”

Miután a ház asszonya, Dagmar Havlová vázolta elképzeléseit, és megmutatta “Panyicsirinának” a háztartás menetét, biztatásul csak annyit mondott újdonsült szakácsnőjüknek, hogy főzhet bármit, szabad keze van, ők biztosan mindent szeretni fognak.“Ettől én olyan, de olyan ideges lettem! Hát van ilyen? Én még nem találkoztam olyan emberrel, aki mindent megeszik. Alig vártam, hogy alkalmam nyíljon megkérdezni a főnököt, hogy akkor beszéljük meg, mi az, amit soha, de soha nem tud megenni. Egyszer aztán, amikor egyedül volt otthon, meg is kérdeztem tőle. És sorolta. Pacalleves, lencse, füstölt csülök. Hogy abból evett a legtöbbet a börtönben. És hogy egy életre megunta. Nem mintha ránézni sem tudna, egyszerűen nem kívánja. És mi az, amit bármikor, bármihez felszolgálhatok, faggatóztam. A pozsonyi kifli, vágta rá töprengés nélkül. A mákosat valóban imádja. De kaporból is rengeteget használtam. Mártáshoz, salátához... ezeknek mindig nagy keletjük volt. A görög nagykövetség után, ahova mindig sok vendég jött, az elnök úréknál egészen más volt főzni. Ráadásul mindketten szolidan esznek. Finomat, de keveset. Dáša asszony egyébként sosem zavart főzés közben. Nem jött oda hozzám, hogy ezt így kéri, vagy úgy parancsolja. Ilyen nem fordult elő soha. Mindent rám bízott. Annyira ízlett nekik a főztöm, hogy mint a gyerekek, mindig kíváncsian várták, mi lesz a következő fogás. Voltak hetek, amikor az elnök úrnak szigorú diétát írtak elő. Nekem ez sem okozott fejtörést. Tudtam én jól, mivel kell ilyenkor formában tartani. De egy idő után aztán szólt, hogy már nem akar diétásan étkezni, felejtsük el, főzzek neki inkább valami egzotikusat. A kínai konyhát nagyon szereti, a felesége viszont a cseh konyha híve. A vadasat és a krumplis palacsintát is nagyon kedveli. A töpörtyűs pogácsát, azt az aprót, én szerettettem meg velük. De annyira, hogy már a reggeli kávéhoz is azt kérték. Vagy a mákos tekercset. Ez is a nagyfőnök kedvence volt. Amikor kifogytam az ötletekből, felhívtam gyorsan az édesanyámat, hogy találja ki, mivel lephetném meg őket. És ő mindig adott pár remek receptet.”

Kilencvennyolc októberében, amikor éttermet nyitott a férjével, Csirike úgy döntött, elbúcsúzik az elnöki pártól. Amikor Václav Havel Innsbruckban feküdt a műtét után, és Dáša asszony közölte vele, hogy a rákövetkező hónapokban többet lesznek Lányban, mint Prágában, úgy érezte, most jött el az ideje, hogy bejelentse, várják őt az étteremben.“Azóta kétszer is felhívtak már, hogy nem mennék-e vissza, mert szeretettel várnak, de hogyan mennék?! Két helyen nem dolgozhatok. Nem is bírnám. De hogy ők azóta sem ettek olyan finom spenótos palacsintát, székely káposztát, pörköltet és mákos-almás rétest. Meg hogy olyan galuskát, mint én, azóta sem szaggatott nekik senki. Persze, hogy jólesik ilyet hallani, de akkor sem mehetek. Hétfőtől szombatig meg sem állok, reggeltől estig dolgozom, egyedül a vasárnapom szabad, akkor vagyok otthon. Szabadságon hosszú évek után most voltunk először. Tegnap is éjjel fél egykor mentem haza. Én minden nap frisset főzök, és csak annyit, amennyi biztosan elfogy. Nem szeretem az újramelegített ételeket. Talán azért, mert a konyha rabja vagyok. Nem engedek előre elkészíteni még egy salátát sem. Akkor metélem fel, amikor megrendelik. Eddig két szakács volt a kezem alatt, most már szerencsére hárman vannak. Nem lehetett bírni, annyi munka volt. Könyörögtem a férjemnek, hogy csak egy kicsit könnyítsünk az életünkön. Ennek az eredménye lett az idei szabadság. Mit gondol, hány hetet vettünk ki? Egyet! Krétán voltunk hét napig. Végre pihenten olvashattam. Itthon, elalvás előtt legfeljebb tizenöt oldalt vagyok képes olvasni, az meg nagyon kevés. De estére olyan fáradt vagyok, hogy amint lefekszem, már jön is rám az álom. Na, most aztán elvittem magammal Ladislav Fuks regényét Krétára, és ott csak úgy faltam a sorokat. Egyébként tudja, mit gyűjtök? Szakácskönyveket. Rengeteg van már, de sajnos magyar nyelvűből a legkevesebb. Nem tudok ráakadni valami jóra. Németből van a legtöbb.”

Kimondottan magyar étel nemigen van az étlapon Csirikééknél. De magyaros annál több. Ahogy ő mondja, a nagy sláger a habart lencseleves. Vagy a savanyú krumplileves. Ilyet már senki sem csinál, mert sok munka van vele.“Holnap káposztalevest főzök. Azt is imádják. Képesek idetelefonálni, hogy mikor lesz. Majd megzavarodnak érte. A házias konyha, nagy bánatomra, egyre inkább kiszorul a kínálatból. Bár azt kell hogy mondjam, én is szeretem a hamburgert. Talán azért, mert én nem csinálok ilyet. A másé meg érdekesebb. Arról nem is beszélve, hogy esténként olyan éhesen megyek el innen, hogy alig várom, hogy kint, a téren bekapjak valamit a gyorsbüfében. A rántott csirkeszárnyat nagyon szeretem. Itt nincs is étvágyam enni. Egész nap főzök. Tele a fejem ételszaggal. A spenótos palacsintámat például nyolc éve meg sem kóstoltam. Ez az én találmányom, a férjem imádja a spenótot, hát meg akartam lepni vele. Sikerült is, de hogy én ennék belőle?! Egyenek a vendégek. Azok meg jönnek szép számmal. Rengeteg híresség jár ám ide! Szuper művészek. Oldřich Kaiser, Hana Zagorová, Margita István... ő beszélt rá annak idején, hogy a galuskát és a pörköltet is tegyem rá az étlapra. Nem hagyott békén, örökké ezt hajtogatta. Én ugyanis attól tartottam, hogy nem kell majd senkinek. Mi lett a vége? Majd megbolondulnak érte! Zalatnay Cini is itt volt nemrég, meg Eszenyi Enikő. Bodrogi Gyulát és Törőcsik Marit szeretném még itt látni. Amíg otthon éltem, értük rajongtam.”

Ha tíz vendég jönne a világ tíz országából, a rendelésük alapján tudná, ki honnan érkezett? - kérdezem Csirikét. “Volt idő, amikor rájöttem, ma már nehéz lenne felismerni. Járnak hozzánk angolok és amerikaiak is. Már az étvágyuk is uniformizálódott. Pörköltet kérnek. Így mondják ők is, magyarul. Pörkölt, please. Eleinte csodálkoztam, honnan ismerik. Ajánlották nekik, ide küldték őket, felelték. Néha félek, hogy csípős lesz nekik, de nem. A csehek sem szeretik a tüzeset, de én azért odanyomom nekik a paprikát.”

Szépen, ízlésesen berendezett, decens hely a Posezení u pani Čiriny. Előbb-utóbb mindenki a törzsvendége lesz. Aki nem hiszi, annak röviden csak annyit: “Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!” Már ami a lemondásokat illeti... “Nekünk ez itt maga a paradicsom. Nem én akartam. A férjem ötlete volt, és én hálás vagyok érte. Hálás és boldog, mert minden energiánk megtérül. Mi itt élünk, ez az első számú otthonunk. A nap huszonnégy órájából tizennyolcat itt töltünk. Nekünk ez a gyerekünk. Ha már nagyon fáradt vagyok, és azt kérdezem, hát kell ez nekem, akarok én ennyit gürcölni?, akkor a férjem csak annyit mond: menj ki, és nézd meg a vendégek arcát! És ahogy lopva figyelem őket, már tudom, hogy igen, ezt akartam, látni, hogy derűs arccal, jó étvággyal falatoznak. És aranyos népek járnak ide. Egytől egyig mind kedves, és feldobnak bennünket. Nemrég itt járt az édesanyám. Kimozdult végre otthonról, lemondott kedvenc tévésorozatáról, és felutazott hozzánk Prágába. De épp akkor annyian voltak, hogy itt, a mi éttermünkben nem tudtuk asztalhoz ültetni. Nem baj, mondtam, elmegyünk máshova. Egy jó helyre. Hogyhogy, itt nincs mit enni? - álmélkodott szegény, én meg csak nevettem, mert ez tényleg megmosolyogtató helyzet volt.”

Szabó G. László