Vladimír Páral:

Az anyai szív

- Ott van - jelentette az olcsó sötét ruhába öltözött viaszsápadt Nina (24), miután az üvegajtón keresztül bepillantott az Experiment vendéglőbe, és visszament az anyjához, aki odakint várta tolókocsijában.

- Megvárjuk.

- Két óra hosszat fog ott ülni. Vagy négyet, mint legutóbb.

- Megvárjuk!

- Akkor azalatt bevásárolok. Itt hagyhatlak egyedül, anyácska?

- Kérlek, tedd meg! - válaszolta gúnyosan az anya, Mirka Bobešová (44). Szép asszony volt. Haja sűrű, sötétbarna, szeme szenvedélyesen ragyogott aranyszínű arcában. Elegáns, hófehér blúzt viselt gazdagon redőzött zsabóval. A fejének, a derekának nem volt szüksége támaszra, de mindkét lába megbénult már jó néhány évvel ezelőtt, és azóta a lányára volt utalva. Megforgatta a kezében tartott termoszt, jégkockákkal hűtött fröccs volt benne, töltött belőle a termosz piros bakelitkupakjába, ivott néhány kortyot, és Nina után nézett, aki elindult a hentesbolt előtt várakozó sor felé. Négyszögletes, mint egy szekrény... És milyen nehézkesen totyog ebben a vacak ruhájában. A bőre akár a túró, az ajka sebes. Férfival még nem volt dolga. Csöppet sem hasonlít rám. Ez nem Štěpán lánya. Ezt az a mamlasz Bobeš csinálta nekem, és rá is hasonlít. Mirka rágyújtott egy Cleára, és ismét az Experiment ablakaira meresztette a szemét, noha az összehúzott függönyök miatt nem lehetett belátni. Ő persze bentről lát engem, de fütyül rám. No nem baj, kisfiam, én várok. Mirka a vendéglő ablakaival együtt a kijáratot is figyelte. Ma nem szöksz meg nekem.

Forró májusi szombat délután, Prága 8., azaz Karlín lakótelepén, az Invalidovnában; a száraz szél a forró napsütésben súlyos porgomolyokat emel a levegőbe, miközben a főútról villamoscsengetést és egyéb közlekedési zajokat hoz és kerget tovább a pázsiton összegyűrt papírdarabokkal és egyéb szeméttel együtt, amit az éjszaka folyamán a tízemeletes szálloda ablakaiból dobáltak ki, meg-megsuhogtatja a tervszerűen kiültetett fiatal jegenyék ágait, és csak azon a lejtőn csendesül el, amelyen az utolsó panelház kockái mögött egy pompás terebélyes tölgyfa zöldell a lakónegyed-építés időpontja emlékeként.

Ötven perc múlva Nina visszajött az anyjához. Még sikerült marhabordát kapnia, aminek nagyon örült.

- Inkább bifszteket szerettem volna - morogta Mirka.

Nina beleharapott az alsó ajkába, hogy ne mondja ki, amit gondol. A bifsztek 135 koronába kerül, a borda 20-ba. Mirka jövedelme az utóbbi években csak egy mérsékelt összegű rokkantsági járadék, ezt nem hajlandó tudomásul venni. És Nina az innen nem messze fekvő statisztikai hivatalban végzett munkájáért járó segédtiszti fizetését (az anyjáról való szüntelen gondoskodás lehetetlenné tette tanulmányai befejezését) csekély munkabérrel toldotta meg, amelyet a hivatalos órák letelte utáni irodatakarításért fizettek neki.

Mirka egy bárpincérre valló könnyed mozdulattal megforgatta a jégkockáktól csörgő termoszt, és újabb adagot töltött magának.

- Inkább forró csipketeát kellene innod, anyácska - szólalt meg Nina. - Tudod, mit mondott a múltkor a doktor úr...

- Neked meg nem kellene minden sorállásban részt venned. Nézd meg, mennyire kidagadtak már a visszereid. A női lábnak szépnek kell lennie.

Nina az ajkába harapott, aztán halkan megszólalt: - Most az önkiszolgálóba kell mennem. Mit hozzak neked, anyácska?

- Amit akarsz. Illetve, amire még jut a pénzünkből. De ezt a bort már nem... ez közönséges fehér asztali bor... nem is bor, hanem hígított ecet. Vegyél burgundit vagy legalább neuburgit. És két litert, hogy elég legyen hétfőig.

- Jól van, anyácska. - Nina gondterhelten elindult az önkiszolgáló felé. Két üveg neuburgi ötven koronába fog kerülni, és akkor még nincsen se kenyerünk, se tejünk.

Ötven percet állt három pénztár előtt. (Az öt pénztár közül kettő nem működött; az egyik pénztárosnő beteg volt, a másik otthagyta az állását). Végül Nina visszatért a tolókocsiban várakozó anyjához. - Még mindig nem jött ki - állapította meg az anyja arckifejezése láttán.

- Még nem jött ki. - Mirka újabb cigarettára gyújtott.

- De te már majdnem két órája kuksolsz itt ebben a forró napsütésben. A végén napszúrást kapsz!

- Csak hagyj itt. Én szeretem a napot... és neked se ártana. Fehér vagy, mint a túró! És ezek az összerágott ajkak... meg kell próbálnod valami krémet!

Nina elfordította az arcát; nem akarta elárulni, hogy azért rágta az ajkát, mert némán akarja lenyelni az anyja igazságtalan és néha kegyetlen szemrehányásait, és a bőre azért fehér, mert délutáni séta helyett irodákat takarít, hogy borra meg cigarettára teljen az anyjának. - Legalább egy kicsit megtörlöm az arcodat - mondta ehelyett halkan -, tisztára megizzadtál.

- Belülről izzaszt a forróság - jelentette ki Mirka rekedten, és megcsörgette a jeget a termoszban.

- Továbbtollak egy kicsit, az árnyékba, jó? - javasolta Nina és megfogta a kocsi hátsó fogantyúját.

- Csak hagyjál itt, ahol vagyok. Itt legalább lát az ablakból, és én látnám őt, ha megint meg akarna szökni.

- Anyuka, miért kell így megalázkodnod és süttetni magad a nappal, mialatt a te Mireked már két órája egyik korsó sört a másik után issza a hűvösben ott az ablak mögött?

- Mert a fiam.

- Én meg a lányod vagyok - jegyezte meg Nina bátortalanul.

- Téged csak azért szültelek, hogy Bobeš feleségül vegyen. - Mirka eldobta a még izzó cigarettavéget. - De a végén úgyis megszökött tőlünk.

- Csakhogy előbb lakást szerzett meg bútort meg pénzt… és velünk maradt volna, ha csak egy kicsit is akartad volna. Ezzel szemben a dicső szeretőd, Štěpán már négy hónap múlva meglógott és éppen csak Mireket hagyta a szíved alatt.

- És a szívemben. - Mirka újabb cigaretta után nyúlt.

- Štěpán férfi volt. Akár a fia, Mirek. A mi fiunk. Az enyém. Meggyújtotta a gyufát, és mélyen leszívta a füstöt. - De az a te apuskád málé volt, amolyan cseh kocsonya. És te rá ütöttél, Ninácska.

Nina beharapta sebes alsóajkát. - Hát, amikor én találkozom az apukámmal, mindig megsimogat és ad egy kis pénzt, pedig most igazán kevés van neki. De Štěpán... most már harmadik éve, hogy börtönben ül, ugye?

- Negyedik, és kettő még hátra van neki.

- És ahogy nézem, a fiacskája nemsokára utána fog menni.

- Mirek nem csak az ő fiacskája, hanem az enyém is. Ő az életem kezdete. Amikor Štěpán annak idején a kezével, a szemével, a lélegzetével, az egész testével ingerelt, simogatott, fölajzott - fiút akartunk és meg is csináltuk, nem szombat esti televízió után, mert még nem voltunk álmosak, vagy vasárnap reggel, mert nem kell korán kelni, és munkába menni, hanem azért, mert akartuk és ezért szeretkeztünk, akár éjszaka volt, akár nappal, szabadon és szenvedélyesen. Igen, négy hónapig tartott az egész, de az a négy hónap többet ért, mint a Bobešsel elvesztegetett évek. No, ne nézz rám ilyen mogorván! Te nem vagy Štěpán lánya, nem szenvedélyből és szabadságból születtél, nincs benned egy csöpp sem az ő bátor véréből. Benned Bobeš vizes savója kering. Borzasztóan az idegeimre mégy! Miért nem vagy legalább egy kicsit nő? Nézd meg magad! Fekete ruha.... mint az apáca.

- Néztem világos ruhát, anyácska, de drága volt...

-... visszerek, az arcod, mint a túró, az ajkad száraz... kinek volna kedve megcsókolni? Miért félsz annyira a férfiaktól? Miért nem mégy néha velük valami kocsmába?

- De hát én mindent a te kedvedért csinálok... - suttogta Nina, és könnyek szöktek a szemébe.

- Hát, ha mindent, akkor ugorj most el nekem cigarettáért. Egy karton Cleát, légy szíves.

Az Experiment vendéglő és a hentesbolt közötti is téren percek alatt új sor keletkezett: banánt hoztak a Gyümölcsboltba.

- Ha egy egész karton cigaretta helyett csak három dobozzal hoznék, ami hétfőig bőven kitart neked - javasolta anyjának Nina -, akkor vehetnénk magunknak egy kiló banánt.

- Nagyon dühítesz, Nina! Ahol egy sort látsz, hopp, beállni, igen? Miért tolakodtok mindjárt, ti cseh kocsonyák, mihelyt valaki nagy kegyesen egypár külföldről behozott ládát tesz elétek? ... Rúgjatok bele azokba a ládákba, szedjétek szét a tartalmukat sorállás és fizetés nélkül. Emiatt nem lőnek agyon benneteket, és legközelebb többet hoznak be, meglátod. Az egész életet mégse lehet nyomorúságosan térden állva végigélni.

- Anyácska, én csak...

-... egy banánt akartam estére az ágyba férfi helyett, mi? Az kényelmesebb. De ahhoz egy közönséges répa is elég. Mennyibe kerül egy kiló répa, háziasszonyka?

Nina sírva fakadt.

- No jó, jó! Nem muszáj mindjárt összeomlanod. Csak azt akartam mondani, hogy emberi méltóság is van a világon. A szenvedély méltósága és szabadsága. - Mirka ivott a fröccséből. - És ami a férfi és a nő közötti kapcsolatot illeti, mindig a férfi akarja a nőt. Viszont minden nőnek kell a férfi, érted?… mert ennek így kell lennie. Csak próbáld meg egyszer, Ninácska, és soha többé nem felejted el. Akkor… Štěpánnal… az ágy jajgatott alattunk, bennünk szenvedély viharzott, villámok cikáztak egyikünkből a másikunkba. Lakásunk nem volt, hát kint szeretkeztünk. Ahol éppen lehetett. Fiút akartunk, és lett fiúnk, szóval klasszak voltunk mind a ketten. Ah igen, jól számolsz, csak négy hónapig tartott az egész. De egyetlen napi teljes szabadság többet ér, mint egy térden állva eltöltött egész élet. - Mirka Bobešová kiöntötte a meglangyosodott fröccsmaradékot a masszív prágai porba, és visszacsavarta a termosz kupakját. - És aztán jött Bobeš, az unalom, lelki nyomorúság… csak a lakás meg a bútor kedvéért… az a bútor elég vacak volt… és persze miattad, Ninácska, hogy a papírjaidba apa is legyen beírva.

- És ezért utálsz engem… sírta Nina.

- No, hát szedd már össze magad, kérlek szépen! Cigarettáért meg banánért akartál menni.

És Nina újabb sort állt végig a Gyümölcsbolt előtt, aztán még egyet a trafik előtt; az utóbbi televízió-műsor miatt keletkezett, a polgárok nem akartak egész héten nélküle maradni, de mindig kevés példány jött belőle.

Anya és lánya sokáig vártak még a forróságban, míg a fiú végre megjelent.

Csinos, karcsú férfialak, sűrű, sötét színű haj, gyémántosan csillogó szemek, ahogy kihullott anyja testéből, szívéből, szeméből, de az anyján hófehér blúz és fekete bársonyszoknya volt, és egyenes derékkal, méltóságteljesen ült a kocsijában, noha az rokkantaknak kiutalt tolókocsi volt, a fia, Mirek, mintha ezt az ellentétet akarta volna alattomos iróniával kigúnyolni, görnyedten állt előtte drága, de szennyes és itt-ott lyukas ingében, tökéletes szabású, de gyűrött, kopott és piszkos nadrágjában; az anyjával azonos színű gyönyörű arcbőrrel, amelyet tisztátlanul fénylő lepedék fedett, mint az életük javarészét a Földközi-tengertől az ázsiai Tifliszen és Jerevánon át Bakuig a napsütötte és poros utcákon lődörögve leélő aranyifjakét. Az alig huszonhat éves Mirek jelenleg a tizenegyedik munkahelyén “dolgozik”, és miután az anyjától elköltözött, nomád életet él; most éppen az n-edik barátnőjénél “lakik”. Mirka és Nina kellemesen száraz szappanillatába hirtelen elhanyagolt férfitest-pézsma és spermaszag keveredett.

- Ne fütyöréssz és vedd ki a kezed a zsebedből, ha beszélek veled! - szól rá Mirekre az anyja. - És légy szíves, dobd el azt a csikket!

- Hogyhogy? Te talán már nem cigizel, anya? - tette föl a viszontkérdést alsóajkához ragadt cigarettavéggel és zsebre tett kézzel Mirek. - No hát mit akarsz megint?

- Hát… mondjuk, megtudni, hogyan él a fiam! Hol laksz most? Még Johannánál?

- Ej, az nem volt semmiféle Johanna - felelte ingerülten a fiú -, hanem Jolana.

- Hát akkor Jolanánál?

- Á, azt se tudom, hol él most.

- Hát te hol élsz?

- Úgy látom, ez jobban érdekel téged, mint engem. No jó. Hát most éppen Gittánál… Szóval az éjszaka még vele aludtam. - Elmosolyodott, de csak annyira, hogy a cigarettacsutka ne essen le az ajkáról. - persze az este még messze van, ugye.

- Ne provokáld anyácskát! Elég volt már az is, hogy ilyen sokáig várattad a napon - avatkozott a beszélgetésbe elcsukló hangon Ninácska.

- Fogd be a pofád, te kihűlt kocsonya - szólt rá a fiú a féltestvérére.

- Miért beszélsz így velem? - védekezett Nina.

- Mert te, akár simogatnak, akár belédrúgnak, úgy csimpaszkodsz az emberbe, mint egy kiskutya - felelte a bátyja.

Hát így van, ezt nem, akart volna az anya felkiáltani… nem; és mégsem tudlak elhallgattatni, mert te vagy az én mindenem, te vagy, ami az életemből megmaradt, te vagy az én megelevenedett álmom, az apád meg te csináltatok belőlem nőt és anyát, te vagy a csillagom, a napom, a fám almája, eltorzult testem szőlőtőkéjének fürtje… -, a bérfizetés napja beláthatatlan, és így, ha szabad kérnem… Belenyúlt a tolókocsi karfájába szerelt táskába és kivette belőle mind a négy darab százkoronást. Mirka szép formájú aranyszínű keze meg se rebbent az ölében.

- Kérlek, Mirek - szólalt meg Nina, mint annak a modern cseh mondának a kislányhősnője, akinek az anyja mindennap piócákat rak a testére, hogy minél előbb feltűnés nélkül meghaljon… Kérlek Mirek, ma csak egyet. Ebben a hónapban már annyit melóztam…

- Ej, te halálra melózhatod magad, akkor is csak szart keresel - Mirek leválasztott magának két százkoronást a négyből. Az anyja némán figyelte, a fiú morgott valamit, és három százast visszanyomott a kocsi táskájába. A negyediket az inge zsebébe csúsztatta és hozzá még egy doboz Cleát abból a kartonból, amelyet Nina hozott a zsúfolásig megtelt trafikból. - Hát akkor szia, anyu - búcsúzott Mirek az anyjától. - Viszlát, kocsonya!

- Vigyázz magadra! - búcsúzott tőle az anyja -, és mikor látlak megint?

- Hát majd - - - Ellenszenvesen megvonta a vállát, és visszasétált az Experiment vendéglő hűvösébe.

- Mit mondtam neked, anyácska? - kesergett Nina. Pénzt húz ki belőled, aztán megint eltűnik. Ez az egyetlen célja a találkozásaitoknak.

- De legalább láttam… - válaszolta Mirka. Láttam az én szőlőfürtömet, almámat, csillagomat, napocskámat, büszkeségemet, reményemet és reménytelenségemet, félelmemet és gyilkosomat.

Nina hazafelé tolta az anyját a tolókocsiban. Messze laktak, egy domboldalon; Mirka már laza testtartással, fejét hátrahajtva ült a kocsiban, Nina előrehajolt és minden szavát hangsúlyozva beszélt hozzá: - Kérlek, értsd már meg végre, anyácska, hogy ennek semmi, de semmi értelme. Ezután is csak azért fog veled találkozni, hogy pénzt csikarjon ki belőled, aztán elkövet valamit, mint Štěpán, az apja, és a végén késsel a kezében jön el hozzád…

- Tudom, tudom. És bocsáss meg nekem, ha tudsz - felelte Mirka rekedten. - De ha végképp nem lesz más segítség, mindent odaadok neki, ami nekünk még megmaradt. És leszokok a borról és a cigarettáról… Borzasztó, hogy nem tehetek többet…

Csillagok, virágok és gyerekek - ez minden, ami nekünk a paradicsomból megmaradt.

Fordította: Zádor András