F..., p... és társaik a színpadon

LAPUNK TAVALYI 2. SZÁMÁBAN ISMERTETTÜK ARATÓ ISTVÁN KÖNYVÉT, MELYBEN A NYELVÜNK "LENYŰGÖZŐ ELŐNYEIT" TAGLALÓ LELKES SZERZŐ SOK SZEMPONTBÓL MÁS NYELVEK ELÉ, FÖLÉ HELYEZI A MAGYART: VÉLEKEDÉSE SZERINT PÉLDÁUL NEKÜNK VAN A LEGTÖBB ROKON ÉRTELMŰ SZAVUNK, MAGYARUL MINDEN MÁS NYELVNÉL KÖNNYEBB FOGALMAZNI ÉS VERSET ÍRNI, S MÉG A SZÓELVÁLASZTÁSUNK EGYSZERŰSÉGE MELLETT IS ELBÚJHAT BÁRMILYEN MÁS NYELV. EGY FONTOS DOLOGRÓL AZONBAN NEM EJTETT SZÓT.

MAGYARUL LEHET A LEGJOBBAN KÁROMKODNI.

Évekkel ezelőtt találkoztam egy angolszász nyelvész tanulmányával, melyben különböző nyelvek összehasonlítása után arra jut, hogy magyarul lehet a legváltozatosabban káromkodni: a nemi aktus és szervek, a rokonság, a hitvilág, valamint az anyagcsere szavai, továbbá a betegség- és állatnevek kombinálásával valóban lenyűgöző változatosságú durvaságokkal örvendeztethetjük meg felebarátainkat. Itt is, ott is hallani X vagy Y bácsiról, aki hosszú percekig tudta cifrázni anélkül, hogy ismétlésbe bocsátkozott volna.

Kétes dicsőség, s persze az is erősen kérdéses, valóban világelsők vagyunk-e. Bizonyára sokunknak feltűnt már azonban, hogy a csehek ebből a szempontból meglehetősen visszafogottak. A legdurvább közkeletű cseh szitokszó magyar fordítása pironkodás nélkül leírható: a seggbe. A "közkeletű" pusztán azt jelenti, hogy mindenki ismeri, korántsem azt, hogy mindenki használja. A magyar kapcsolatfenntartó töltelékszó, a b...meg azonos funkciójú cseh megfelelője magyarul ennyit tesz: te ökör; eredeti jelentésüket töltelékszóként vagy például a csodálkozás kifejezőjeként használva mindkét nyelvben rég elvesztették, azok durvaságszint-különbsége azonban feltűnő.

Vigyáznunk kell tehát, ha kissé "bizalmasabb" hangnemben szólalunk meg idegen nyelven, nehogy túllőjünk a célon (az sem az igazi, ha tudatlanságunkban szalonképesebb kifejezést használunk, mint szeretnénk, ám ezért ritkán szoktak megverni). Barátom egy kedélyes kocsmai csevely során többször is nyájasan faszikámnak szólította beszélgetőtársát (rögtönzött cseh fordítást használva), s nem értette, mitől egyre hosszabb az illető arca.

A Pilsenben évente megrendezett nemzetközi színházi fesztivál magyar előadását mindig nagyon várják az itteni magyarok. Gyakran azonban csalódottan mennek haza: a darab már megint tele volt durvasággal.

A csalódottság érthető. Ha az embernek nincs sok alkalma használni és hallani anyanyelvét - és Csehországban jó néhányan vagyunk így -, sokkal nagyobb értéket jelent számára, mint annak, aki saját nyelvi közegében él. A nyelve talán az utolsó kötelékek egyike gyerekkorához, szüleihez, szülőföldjéhez, erős érzelmi szálak fűzik hozzá, és áhítozik a szép szóra. Ne feledjük továbbá, hogy aki régóta él ebben a "nyelvileg szelídebb" környezetben, annak saját nyelvén is jobban megütik a fülét a valaha esetleg még elfogadhatónak tűnő vaskosabb kifejezések. A magyar történések főáramából évekkel, évtizedekkel ezelőtt kiszakadt emberek egy akkori nyelvállapotra emlékeznek, a nyelvhasználat azonban folyamatosan durvul (ez világjelenség; itt is így van, csak nehezebben vesszük észre, hiszen benne élünk), s ha az ember évekig nem kísérheti figyelemmel a magyar televíziót, rádiót, sajtót, irodalmat, színházat s nem utolsósorban az utcát, akkor bizony hidegzuhanyt jelenthet számára egy p... vagy egy f... a színpadon.

Kész botrány. Különösen azért, mert a közönség nagy része cseh, akik ezek után vajon mit gondolnak majd a magyarokról, nahát. Itt van például a másfél évvel ezelőtt játszott Portugál, EGRESSY ZOLTÁN darabja. Egy kis porfészek korcsmájában játszódik valahol a világ végén vagy azon is túl valamivel, a szereplők jórészt a helyi idültek. A SZIRTES ÁGI által (mellesleg nagyszerűen) alakított alkoholista asszony a darab során többször is megérkezik biciklijén a kocsmához, majd eldől (ezt rendszerint csak hallani, de egyszer látni is - ld. a fényképet előző számunk 48. oldalán), s ezt az eseményt mindannyiszor egy olyan szervét említve kommentálja, amellyel valójában csak a férje rendelkezik. Ha ezt DIMITROVA TÁNYA, a darab fordítója és tolmácsa szó szerint ültette volna át cseh nyelvre, annak valóban jogosan támadt volna némi kellemetlen visszhangja. A fordítás azonban, visszamagyarítva, annyit tett: lessszarom.

Ez körülbelül annyira számít erős kifejezésnek egy cseh színházban, mint a f...omat egy magyarban. Az ismétlésekkel még ez is enyhül, s a humoros felhang kerül előtérbe. A szégyenükben rossz szájízzel távozók megnyugodhatnak: valószínűleg nem keltette rossz hírünket ez az előadás. Éppen ellenkezőleg: néhány hónapon belül három cseh színház is műsorára tűzte a Portugált, mégpedig az említett fordítást használva.

A csalódott nézők számára azonban ez nyilván sovány vigasz. Ha nagy ritkán alkalmuk nyílik magyar színház előadását látni, akkor nyelvileg is szép előadást várnak. Kétszáz évvel ezelőtt valószínűleg az egész társulatot meglincselték volna. Körülbelül akkor történt, hogy egy franciaországi Othello-előadáson a finom keszkenő szó helyett annak durvább változata, a zsebkendő hangzott el (természetesen francia megfelelőik), mire tömegverekedés tört ki.

Nemcsak a közízlés volt más abban az időben, hanem a színház funkciója is - különösen a magyar színházé. Gondoljunk csak bele: HERDER német filozófus megjósolja, hogy a magyar nyelv hamarosan belevész a germán és szláv tengerbe. Valóban: sokan németre vagy latinra váltanak, amint igényesebb témában kell szólni, mivel a magyar nyelvnek nincsenek erre megfelelő eszközei. Nincs rádió és tévé, talán még internet se, olvasni pedig kevesen tudnak - mindenki csak ilyen-olyan környezetétől tanulhatja a nyelvet, mely a jelek szerint tényleg veszélyben van.

Ám elindul a tudatos nyelvújítás, az írók és költők újabb és újabb, szebb és szebb kifejezésformákat keresnek, s játszani kezdenek a társulatok. A közönség pedig egyre inkább hozzászokik a színházhoz, társadalmi esemény az előadás, a dívába kötelező szerelmesnek lenni és időnként párbajozni is miatta, s érdemes fülelni, mert a színpadon úgy beszélnek, mint sehol másutt. Ezt egyrészt meg kell érteni, másrészt el lehet lesni, időnként elővenni és csillogtatni...

Ma más a helyzet. Nem fenyeget a magyar nyelv pusztulásának veszélye, de ha fenyegetne is: a színháznak ma már az elektronikus média mellett jelentéktelen a szerepe és hatása. Az irodalomnak nem célja már a nyelv (pontosabban a nyelv megtartásának segítése és fejlődésének előrevitele), csupán eszköze. A művészet már régen nem a hagyományos szépséget keresi, sokkal inkább az egyediséget.

Itt Csehországban azonban minden jel arra mutat, hogy homogén magyar közösség hiányában az eljövendő generációk csak törve vagy úgy sem fogják beszélni a nyelvünket. Nincs olyan színház a földkerekségen, amely ezen segíthetne, de teljesen érthető, hogy az itteni közönség túlnyomó része Petőfi és Arany nyelvére vágyik, s nem a társadalom aljának és kivetettjeinek hőbörgésére kíváncsi.

Apropó, PETŐFI...

"Foglalod a kurvanyádat, / de nem ám a mi hazánkat!..." - írja erős felindulásában Mit nem beszél az a német című költeményében. A közismerten szemérmes ARANY már csak sejteti a rima szót Duna vizén... című balladájában: "Asszony, csinos volt, de azért csak r-a volt." Vagy lássuk KOSZTOLÁNYIt, aki annyi szépet és olyan szépen írt nyelvünkről, konkrétan Kis bordélyház című versét: "A seggecskétek két kis gumilabda, / és szörp a nyálatok ezüst patakja, / kéj, hogyha ültök s terpedt lábbal álltok, / aranyt pisiltek és habot kakáltok." Ugyanő, játékosan: "Mit ér, mit ér két félteke, / ha lóg az ember féltöke." (Egy agg póttartalékos sóhaja). Első európai rangú költőnk, JANUS PANNONIUS, a pap (!) is kitesz magáért, természetesen klasszikus, időmértékes formában: "Lúcia, baszni akarsz; legyen úgy; ám az kikötésem, / fékezzed ezalatt segged rút moraját." (Lúciára, Szepes Erika fordítása).

Nem folytatom. Azt hiszem, nincs józan gondolkodású ember, aki megkérdőjelezné az idézett költők emberi és művészi nagyságát. Nem sok olyan írónk és költőnk van, akinek az életművében ne találhatnánk a fentiekhez hasonló sorokat. Népdalaink, közmondásaink sokasága tartalmaz durvának számító kifejezéseket. A kérdés azonban újra meg újra vihart kavar.

Mit keresnek egy irodalmi műben vulgáris kifejezések? A művészet éppen attól művészet, hogy más legyen, hogy szebb, magasztosabb legyen, mint az élet.

Az írónak eszköze a nyelv, s ügyelnie kell rá, hogy azt kifinomultan, ne pedig otrombán használja. Miféle művész az, aki csak ronda beszéddel tudja bemutatni a lelki sivárságot, vagy ami még ennél is rosszabb: aki puszta hatásvadászatból nyúl ilyen eszközhöz?

Ha valaki mocskos szájú - lelke rajta, de ne várja, hogy másokat is érdekeljen, amit előböffent.

Egy művésznek nagyon pontosan kell éreznie, hogy hol a határ, s azt nem szabad túllépnie. Ha meggondolatlanul tiltott területre téved, túlzott emóciókat válthat ki, s kész az anarchia.

Miért ne férnének meg egy irodalmi műben a vulgáris kifejezések? A művészetnek a valós életet is tükröznie kell, nem pedig gyáván meghátrálni előle.

Az írónak eszköze a nyelv, s abba a "csúnya szavak" éppúgy beletartoznak, mint minden más. Egy szereplő szájába adva érzékeltetheti velük az illető lelki sivárságát. Egy ilyen szó váratlan elejtése a figyelem felkeltésére, meghökkentésre szolgálhat.

Ha valaki prűd - szíve joga, de milyen alapon várja el ugyanezt a gátlásosságot másoktól?

Egy művésznek soha nem szabad a közízlésre, az illemszabályokra figyelnie. A saját útján kell haladnia, mindig új kapukat kell döngetnie - csak így fejlődhet az emberiség.

És így tovább. A baj csak az, hogy mindenkinek igaza van. És hogy a kimondott igazságoknak rendszerint az ellenkezőjük is igaz (mint ahogy ennek is). Szerencsére különbözőek vagyunk - tessék csak egy kicsit belegondolni, hova jutnánk, ha ez nem így lenne. Tudatosítanunk kell tehát, hogy aki nem ért egyet a véleményünkkel, az nem hülye, nem p... és nem f... (vagy ha mégis az, akkor sem azért, mert másként látja a dolgokat).

Az a művész, aki durvább kifejezéseket használ, nem szükségszerűen feltűnést kereső gazember - lásd az idézett költőket, akiknek a listája a végtelenségig bővíthető. Ha valaki így akar sikert elérni, az szánalmas. Ha eléri, még szánalmasabb. Egy írás azonban attól még nem elvetendő, mert "csúnya" szavak vannak benne, mint ahogy azokat a festményeket sem kell tűzre vetni, amelyek lila színt tartalmaznak. (Pedig az milyen ronda. A feleségem se szereti.) Legfeljebb nem akasztok ki ilyet a szobám falára, mert zavar a színe, de attól még elismerhetem, hogy jól megkomponált műről van szó.

Nem létezhetnének szép és kedves szavak csúnyák és durvák nélkül, ez logikai képtelenség. Ha egy csoda folytán eltűnnének durvának minősíthető szavaink, szükségszerűen újak lépnének helyükbe, de ha mégsem, akkor a szép szavak szépsége is elveszne, és olyan színtelenül beszélnénk, mint egy gép. Gondolja meg hát, mi ellen harcol, aki, úgymond, a vulgarizmusok ellen küzd. Nehogy úgy járjon, mint azok a tüntető békeharcosok, akik szent eszméiktől hajtva tűzpárbajba keverednek a rendőrséggel.

Böszörményi Péter