Szigorúan ellenőrzött szigetek

Törőcsik Mari csehországi kapcsolatai

Most éppen beteg és százéves. Beteg, mert Makk Károly készülő filmje, az Egy hét Pesten és Budán javarészt kórházban játszódik; idős anyakirálynő, mert Weöres Sándor Szent György és a Sárkány című tragikomédiájában, a Katona József Színház előadásában ez a szerepe. Halálán van a kamera előtt, lelkiekben megújult bölcs asszony a színpadon. Törőcsik Mari színészi nemességét a két cseh Oscar-díjas, Jiří Menzel és Miloš Forman is mélységesen tiszteli.

Kezdjük ezt a beszélgetést holdarcú barátjával, a magyar film vissza-visszatérő vendégével, akiről mindig rajongva és mérhetetlen szeretettel nyilatkozik: Jiří Menzellel. Honnan datálódik a barátságuk?

Jaj, ha én azt tudnám! Nézze, nekem nagyon kevés barátom van. Az igaziakat fel is tudom sorolni. Pilinszky János sajnos már elment, de itt van még szerencsére Fejes Endre… Bara Margit és Jizsí Menzel pedig… hogy is mondjam? … a testvéreim. De hogy mikor találkoztam velük először, azt egyiküknél sem tudom. Egyszer csak lettek. És vannak. És akkor is lesznek, ha netán soha többé nem látjuk már egymást. Menzellel, az én cseh barátommal, elég ritkán találkozom. Régen, még a szocializmus éveiben valahogy még volt pénzünk arra, hogy akár a gyermekeimmel is átmehessünk hétvégére Prágába, de most valahogy minden olyan gyorsan megdrágult, hogy a mai szállodákat én már nem tudom megfizetni. Menzelnek pedig, noha több pénze lehet, mint nekem, bizonyára nincs kedve utazni. Annyi fesztiválra hívják őt a világban, és annyit rendez külföldi társulatoknál, hogy magánemberként egyszerűen nincs ereje Budapestre jönni. Én értem őt.

Ráadásul két éve komoly kapcsolata van. Szerelmes.

Ha ő szerelmes, akkor üzenem neki, hogy boldog vagyok. Ennél nincs szebb dolog a földön. Úgy gondolom, a hölgy nem dohányzik. Mert ebben ő nagyon szigorú. Nem tudom elképzelni, hogy kivételt tett volna. Ugye, jól gondolom?

Jól.

Nála ez komoly szempont. Ha találkozunk, vagy az üdvözletét küldi valakitől, mindig megkérdezi: Mari dohányzik még? Igen, én már ezt nem fogom abbahagyni. De hogy mikor láttuk egymást először? A Szigorúan ellenőrzött vonatokat előbb láttam, mint hogy személyesen találkoztunk volna, erre pontosan emlékszem. Úgy kaptam őt, egy olyan élménnyel, hogy azonnal tudtam, ki áll előttem. Én a magyaron kívül, ugye, semmilyen nyelven nem beszélek, és egyszer, egy budapesti fogadáson, egy szép, meleg estén, amikor zavart a tömeg, és kimentem a teraszra, mit ad isten, kit látok ott? Az én Jizsím is odamenekült. És elkezdtünk beszélgetni, de most mondja meg, milyen nyelven? Én, aki meg sem merek szólalni, csak magyarul, külföldön pedig általában tolmácsom van, még azt a pár szót sem fogom nyögdécselni, amit tudok, legfeljebb életveszélyben, de én a Menzellel olyan jól elbeszélgettem! Hatvanezerféle nyelven, mutogatva, átérezve egymás örömét és bánatát.

Prágában is volt egy "szigetük". A Činoherní klubban.

Tudja, mikor volt ez?! Amikor, enyhén szólva, Prágában sem volt könnyű az élet. Mert nálunk sem, de Csehországban még nehezebb volt, és mi átjártunk előadásokat nézni. A Činoherní klub akkor élte a fénykorát. És az tényleg egy sziget volt. Nagyon sok színészt ismertem ott, akik hihetetlenül kedvesek és nagy művészek voltak. Mindig jólesett az előadás után ott ücsörögni velük. És akkor láttam Menzelt is játszani, mert a rendezéseit már ismertem. Mindig az volt a vágyam, hogy engem is rendezzen. Soha nem jött össze.

Győrben, sok-sok évvel ezelőtt volt egy komoly kísérlet erre. Ön ott akkor művészeti igazgatóként működött.

Igen, de aztán gyorsan eljöttem onnan, mert nem olyan egyszerű az élet. Reménykedem, hogy hátha, de úgy igazából nem hiszem, hogy még összejöhet ez a fajta találkozás. Egy fergeteges vígjátékot szeretnék összehozni vele. Úgy, olyan színvonalon megnevettetni az embert, ahogy ő tudja, arra nagyon kevesen képesek. Ha engem mindenképpen nevettetni akarnak, mert mostanában ezt sajnos nagyon erőszakosan és nagyon tehetségtelenül csinálják, én akkor sivárrá leszek. Nem, hogy nem nevetek, hanem elsivárul a lelkem. Emlékszem egy álreneszánsz darabra, amelyet Menzel rendezett… mi is volt a címe?

A három várandós.

Azt hiszem. Ezt ő úgy csinálta meg, hogy mi visítottunk. Természetesen láttam őt a Nőtlen urak panziójában is. Fergeteges élmény volt. Mindarra a technikai tudásra, amit tud, talán más is képes, de az, ami az ő személyiségéből árad... nekem az kell! Nekem a színészet önmagában már kevés. Ha nem szólal meg a személyiség, ha nem hat rám a gondolkodása, ha nem fog meg a szelleme, az érzékenysége, a látásmódja, akkor kevés, amit kapok. Nála pedig mindaz, amit most felsoroltam, vibrálóan észlelhető.

Maár Gyula filmjében, a Felhőjátékban mindketten játszottak.

De csak nagyon picit találkoztunk. Nem voltunk ugyanis partnerek a kamera előtt. Mert akármennyire is elfogult velem szemben a Maár, a hódító, a fiatal nőt mégsem játszhattam el. Így aztán ott daloltam a filmbeli bárban, a Menzel meg odajött. A Felhőjáték ugye, különdíjat kapott Delhiben, ahol Jeanne Moreau volt a zsűrielnök. És Maár Gyula mesélte, miután hazajött a fesztiválról, hogy a nagy francia színésznő mennyire el volt ragadtatva Menzeltől. Hát nem csodálom!

A Sörgyári capriccio mekkora élmény volt önnek?

Én a Sörgyári capricciót Chytilová filmjével, a Panelsztorival együtt láttam. Kint voltunk Prágában, és mindkettőjük munkáját levetítették nekünk. Chytilovát is nagyon szeretem, egyszer találkoztunk. Nem ismerem közelebbről, de tisztelem őt. Nagyon keményen szembesíti az embert az élettel. Menzel is azt mondta egyszer, hogy szereti őt… szereti, csak… ha rátérdel az emberre, akkor az biztosan feljajdul, mert Chytilovának még a térdében is szög van. A Panelsztoriban is van egy jelenet, amelyben a gyermeki árvaságot olyan fokon ábrázolja, hogy aki még nem bántotta meg soha a gyermekét, azt is szíven üti, és nyomban elkezd gondolkozni, hogy mikor ártott neki. Chytilová valóban kemény önvizsgálatra kényszeríti az embert. Visszatérve Jizsíre: Anatolij Vasziljevet, a nagy orosz rendezőt, akivel Budapesten és Szolnokon is dolgoztam már, egyszer megkérdezte egy nyugati riporter, hogy miért fontos neki a színház. Mire ő azt felelte, hogy "Az embernek kell egy kis fény." Nekem a Menzel ez a fény. Ő, aki nem olyan olcsón és nem olyan álságosan beszél a gondokról. Nem azt mondja, hogy na most ne figyeljünk a bajokra, hanem mosolyogjunk egy kicsit, hanem… szeretném pontosan kifejezni, mire gondolok… megvan!… belőle olyan mélységesen árad a szépség! Azt sugallja, hogy ebben kellene megkapaszkodnunk. Hogy ne fussunk olyan dolgok után, amelyeknek semmi értelme. Hogy az élet maga a létezés öröme. Hogy nem véletlenül kaptuk a szerelmet. Lehet, hogy ő most nem fog egyetérteni azzal, amit mondok, de nekem ő egy különleges varázsló. És a Sörgyári capriccióból is derű, életöröm árad, azért szeretem. Én már tudom, milyen öröm élni, én már eljutottam oda, hogy ezt fel tudom fogni, és azt akarom, hogy a lányom és a fiam is tudják ezt. Menzel is ezt képviseli számomra. Hogy milyen szép élni. Hogy nem szabad őrületekkel hadakozni, egymás ellen küzdeni, hülyeségek után caplatni, az életünk akkor lesz több, ha megmarad benne az egymásra való rácsodálkozás öröme.

Miloš Formannal Karlovy Varyban találkozott.

Ő, ugye, elég hamar elment Csehszlovákiából. Az elmúlt harminc évet már Amerikában töltötte, rólam aligha hallott. És mégis mennyire meglepett! Janisch Attila Hosszú árnyék című filmjével voltam kint Karlovy Varyban, és meghívást kaptam egy szűk körű vacsorára. Talán a polgármester adta, már nem emlékszem pontosan, csak arra, hogy nem lehettünk többen tíz-tizenkét embernél. Furcsállottam, hogy nem mutattak be senkit egymásnak, de ha nem, hát nem, gondoltam. Leültettek bennünket, és már a desszertnél tartottunk, amikor Forman hirtelen rám nézett, és azt mondta: "Mari Törőcsik!" És körülbelül annyira döbbent meg, mintha Greta Garbót látta volna, aki már nem él. Őszintén szólva nekem ez nagyon jólesett. Menzel is ismert már, amikor először találkoztunk, hiszen a filmjeimet, a Körhintát és a Vasvirágot ő is látta annak idején, akárcsak Forman. És mint fiatal fiúknak talán-talán vonzó színésznő voltam. Forman azonban, miután elment Amerikába, jó időre kiszállt az én látószögemből. Ezért lepett meg annyira, ahogy azon a vacsorán egyszer csak felfedezett magának. Egy azonban biztos: tolmács nélkül én csak Menzellel tudok elbeszélgetni. Ami vele működik, azt másnál még kipróbálni sem merem. Így aztán Formannal tolmács segítségével társalogtam, ami nem ugyanaz. És van egy másik bánatom is. Forman, Menzel, Vasziljev… ők azok az emberek, akikkel én szívesen leveleznék, ha volna közös nyelvünk. De nincs. Így levél sincs, csak a nagy várakozás, hogy mikor látom újra őket.

Térjünk vissza az irodalomra. Már csak azért is, mert könyvespolcán az összes magyarul megjelent Kundera-mű ott sorakozik. Őt hogyan fedezte fel magának?

Kunderát az én szeretett kolléganőm, Hernádi Judit tette elém. Ő hívta fel a figyelmemet rá, és azóta az összes Kundera-regényt elolvastam. De ha most megkérdezné, hogy miről szól a Tréfa, a Halhatatlanság vagy a Lassúság, nem tudnám elmesélni. Én egyetlen tartalmat sem tudok elmesélni.

Én ezt csak azért furcsállom, mert voltak szerepei, például a Száz év magány Ursulája…

… az más! Egészen más.

Több mint száz oldal szöveg.

Csakhogy én negyvenhat évvel ezelőtt erre állítottam be az agyamat. Nekem minden évben négy-öt nagy szerepet kellett fejben tartanom, miközben rengeteget filmeztem. Ez nem okozott gondot. Egyébként viszont annyira nem vagyok lexikális agy, hogy nem őrzök meg a fejemben semmit. Csak az élmény marad meg a könyvből, a tartalmat azonnal kidobom. A Száz év magányt sem tudnám elmesélni. Abból is az élményt őrzöm csupán.

Kunderát milyen élménnyel párosítja?

A legnagyobb élmény… de most azt hiszi, hogy eszembe fog jutni a könyv címe? Csak arra emlékszem, hogy ez nem egy történet volt.

A regény művészete?

Az! Na, gondoltam, ezt az esszét inkább elteszem békésebb napokra, sőt lehet, hogy ezt nem is fogom tudni elolvasni. Esetleg nem fog lekötni vagy fárasztó lesz, tudom is én?! És ez lett számomra a legnagyobb élmény. Azért szerettem annyira, mert hihetetlen szuverén módon beszélt dolgokról. De úgy, hogy én, aki nem vagyok sem irodalomszakértő, sem irodalomtörténész, sőt még igazán művelt sem, értettem, miről ír. Sőt, az volt az érzésem, hogy ha találkoznánk és egy nyelvet beszélnénk, velem is képes lenne társalogni, és érteném, meg tudna győzni vagy elfogadnám, amit mond. Annyira nyitottan beszél, és olyan szuverén véleménnyel rendelkezik, közben… nem, nem erőszakos, no! Ezt akartam mondani róla.

Hrabal is meglehetősen szelíd ember volt.

Milyen furcsa… végül is évtizedeket éltünk egymás melletti országban, egy században, és ha olyan nagyon akartam volna, Menzel, az én Jizsím csak elvisz hozzá. De sosem tudtam ilyen erőszakos lenni. Ma nagyon bánom, hogy legalább egyszer, öt percre nem látogathattam meg. Nem véletlen, hogy Menzel annyira szereti az írásait. Sok közös vonás lehetett bennük. Nagyon sajnálom, hogy az Őfelsége pincére voltam a hosszas huzavona után végül más kezekbe jutott, hogy nem Menzel fogja filmre vinni. Szerintem neki kellene ezt is leforgatnia. Éppen most láttam a televízióban egy neves fiatal cseh rendező filmjét... zsidó fiút bújtat egy keresztény házaspár a háború alatt... jaj, ha tudnám a címét!

Élet mindenáron.

És ki rendezte?

Jan Hřebejk.

Hallom, hogy ő az "új Menzel", aminek ő nem biztos, hogy örül. Mármint, hogy Menzelhez hasonlítják. Pedig tényleg az ő hangvételében forgat. De a menzeli költészet megtanulhatatlan. Az egy és oszthatatlan. Természetesen nem szeretném, ha most azt hinnék, hogy azért, mert én a Jizsít annyira szeretem, most aztán túllihegem. Csak most meg tudom fogalmazni végre, hogy mit jelent nekem. Azért olyan emelkedetten szép az ő örömsugárzása, mert költői szinten lebegteti a filmjeit. Ő tudniillik költő, rendező és színész egy személyben. És féltem is őt, mert a költők most valahogy nem kellenek. Úgy gondolom, Tarkovszkij ma nem biztos, hogy kapna két forintot vagy két dollárt bármelyik filmjére.

Ugrottunk egy nagyot. Hrabalt gyakran olvasott?

Hogyne! Szeretem az írásait.

Egy fiatal, népszerű kolléganője szerint Hrabal a férfiak világa. Férfiaknak ír férfiakról.

Olyan mindegy! Én azt szoktam mondani, hogy van, aki férficentrikus és van, aki nőcentrikus. Attól függően, ki által tudja kifejezni magát. Bergman mindig nőkön keresztül fogalmazott. Én egy férficentrikus mester, Major Tamás keze alatt nőttem fel. Ez tökéletesen mindegy. Ha valakinek mondandója van a világ számra, akkor mellékes szempont, hogy azt férfiak vagy nők által közli. Az a fontos, hogyan gondolkozik a világról, az emberekről, hogyan lát egy fényt, egy kapcsolatot.

Prága mellett Karlovy Varyban is többször megfordult már. Ünnepelték is nemegyszer a városban. A fesztivál díjazott vendége volt.

Mivel '56 tavaszán a főiskola nem engedett ki Cannes-ba, ezért hirtelen kaptam egy jutalomutat Karlovy Varyba. Ez egy Ibusz-út volt, és nyilván gesztusnak szánták. És ez az út egybeesett a fesztivál időpontjával. Mert mi keresnivalóm van nekem egy fesztivál színhelyén, ha nincs ott filmem? Úgy látszik, már akkor is úgy gondoltam, hogy akkor kell nekem fesztiválra mennem, ha ott dolgom van. Tehát később utaztam el Karlovy Varyba, nem az eredetileg meghatározott időpontban. Életem első külföldi útja volt ez, és mint olyan, meghatározó élmény. Utána mentem ősszel Párizsba. Aztán pedig a Kölyökkel voltam Karlovy Varyban. Akkor már három filmemet mutatták be Cannes-ban, és a filmes világ zártabb rendszer lett. Karlovy Varyban tényleg nagyon vártak, és elmondhatom azt is, hogy nagyon szerettek. Ott és akkor kaptam meg az első filmes díjamat, aztán még egyszer nekem ítélték a legjobb női alakítás díját, a Holt vidékért. És nem sokkal azután, hogy Cannes-ban életműdíjjal jutalmaztak, Karlovy Varyban is részem volt ebben az elismerésben. A rendszerváltás után pedig életműsorozatot rendeztek a filmjeimből, amivel talán azt akarták demonstrálni, hogy a politikai kurzustól függetlenül én az övéké vagyok. Ami megint csak megmelengette a lelkemet. Hát ezek az én életreszóló csehországi emlékeim. Többet nem tudok mondani.

Jiří Menzelnek mit üzen?

Azt, hogy legyen boldog. Megérdemli.

Szabó G. László
Dömötör Ede felvétele