Új rovatunkban igyekszünk megfelelni annak az általunk is jogosnak vélt olvasói elvárással, hogy a Prágai Tükör hasábjain bemutassuk a csehországi magyarság közéletében szerepet játszó személyiségeket is. Alábbi beszélgetésünk riportalanya, mint kiderül, nem magyar. Nem először mondjuk lapunkban: nagyon meg kell becsülnünk mindazokat, akik megkülünböztetett figyelemmel és szeretettel viseltetnek a csehországi magyarság iránt. Ezért is örülünk, hogy Arcképcsarnokunk sorozatát éppen Marková Asszonnyal indíthatjuk útjára.

"Én ezt a nyelvet szeretem..."

Beszélgetés Jaroslav Marková mérnöknővel

Karcsú, barna hajú, élénk természetű, és tökéletesen, választékosan beszél magyarul. Nem csoda, hogy nehezen akartam elhinni, miszerint ő lenne új cseh hölgytagunk, akinek megjelenését elnökünk, Kuczman Miklós már korábban örömmel újságolta. Azt még kevésbé, hogy csak tizennyolc évesen kezdett el magyarul tanulni. Pedig így igaz. Addig csupán két szót értett magyarul: Jó éjszakát. Ha még hozzátették "kívánok", már csak a fejét rázta, nem tudván, mit kezdjen e "bővített szókapcsolattal" … Idegen akcentusa nincs. Egy telefonbeszélgetés során mintha egy percre éreztem volna, de azonnal el is tűnt, hiába tapasztottam a fülem az árulkodó kagylóhoz. Sőt, az "e" hangot is, ahol lehet "ö"-re cseréli, na, nem ám úgy "szögediesen", bár, mint mondja, nyelvjárásban is tud beszélni, hanem ott, ahol néha nyelvünket színesítendő mi is megtehetnénk!

Jaroslava Marková szeret nyelveket tanulni, s úgy érzi, van is hozzá tehetsége (S vajon ki kételkedne benne?). Az angolt ugyan nehéznek tartja, de jól tud németül és oroszul. Nevetve meséli, hogy akárcsak itthon a középiskolában, Magyarországon is részt vett az orosz versenyeken. Hamar ki is zárták, mondván, szláv létére neki igazán könnyű lehet az orosz… Egyébként a magyar-tanulás mellett magyar-orosz középfokú nyelvvizsgát is tett.

Hogyan kerültél Magyarországra?

Véletlenül. Érettségi után a Szovjetunióba fölvételiztem agrártudományi egyetemre. Oda nem vettek föl, helyette Magyarországot ajánlották. Mivel más lehetőségem nem volt, azt választottam. Vettem egy zsebszótárt és nekivágtam. A "jó éjszakán" kívül egy szót sem tudtam magyarul. A budapesti Magyar Előkészítő Intézetbe kerültem. Kezdetben csehül és lengyelül tudó tanárunk volt, így meg tudta magyarázni, miről is van szó. De két-három hónappal később már csak magyarul beszélt mindenki, vagy ki hogy tudott - angolul, franciául segített magán. No meg mutogattunk. Szóval borzasztó volt. Sokat, keményen tanultam: 20-30 szót naponta. Nagyon komolyan vettem, mert tudtam, ha nem tudok lépést tartani, akkor nem vesznek föl az egyetemre, és haza kell jönnöm. Az egyetemen is nagyon nehéz volt, különösen az első évfolyam. Szakszótár hiányában két szótárt, egy cseh-oroszt és egy orosz-magyart használtam. Ilyen bonyolultan kellett csinálnom: az új szót fölírni, kikeresni oda-vissza…

Ilyen nehéz pillanatokban nem gondoltál arra, hogy föladod?

Megmondom őszintén, erre sohasem gondoltam. Átvészeltem.

Mennyi idő után érezted, hogy már jól tudsz magyarul?

Harmadéves koromban. S most hadd dicsekedjek egy kicsit. Az egyik tanárunk azt mondta, hogy aki a szaktantárgyából kiselőadást készít, annak egy jeggyel megemeli az osztályzatát. Én ki akartam tűnni a többi közül, jelentkeztem. Alaposan készültem, bejártam a tanszékre, szakirodalmat olvastam, minden adatot precízen beszereztem. Végül miután már vagy 15-20 perce beszéltem, a tanár félbeszakított és azt mondta, nem azt figyelte, mit mondok, hanem azt, ahogy magyarul beszélek. Ez maradt meg benne, s megjegyzett mint egy csodát: Hogy tud valaki így megtanulni magyarul? - mondta.

Már 16 éve itthon vagy. Most én csodállak: nem felejtettél el semmit!

Én azt hiszem, ha magyarok között vagyok, ők észreveszik a különbséget az akcentusomon. A szókincsemen nem, mert állandóan böngészem a szótárakat. A kifinomult hallásom is megvan még. Megérzem, ha valaki rosszul beszél magyarul. De azt is, ha lezseren, hanyagul.

Tudom, hogy szerkesztettél egy cseh-magyar-cseh jogi szótárt.

Igen, de még nincs kinyomtatva. Benne van a számítógépben, akármikor kivehetem, s mehet a nyomdába. Sokat fordítok, tolmácskodom, bírósági tárgyalásokra megyek, a börtönbe is bejárok. Ha tud is valaki csehül, mindenkinek joga van a tolmácshoz. A baj ott van, amikor valaki az anyanyelvét sem tudja.

Szövetségünk tagja vagy. Hogy szereztél tudomást róla?

Kucznam Miklós "fedezett föl". A budapesti színház vendégszereplésekor tolmácskodtam, ott fogott meg, s azt mondta: "Magának is jönnie kell!" Megmutatta a tagok listáját, volt akit ismertem, de nem tudtam, hogy a szövetséghez tartoznak. Így kerültem közétek. Azt szeretném, ha olyan korombeliek is jönnének mint például Editke, az orvosnő. És mindig lenne valamilyen program: szeretem az évfordulókhoz fűződő előadásokat. Énekelni nem nagyon tudok, azaz tudok, csak nem ismerem a nótákat, mert nem azokon nőttem föl.

Mi a véleményed arról, hogy itt oly gyakran - néha egy kis éllel is viccelődnek a magyar nyelvvel?

Én ezt a nyelvet szeretem, mert megtanultam, tudom, használom, és nem akarom elfelejteni. Mindig elmondom, hogy ez olyan nyelv, mint bármely más, ha valaki megtanulja, meg is szereti. De mostanában nem találkoztam itt ilyesmivel. Ha ritkán mégis előfordulna, megértem a méltatlankodást. Én is így voltam, ha azt hallottam "csehül állunk".

Meglepve nézek rá. Te jó ég, hát ezt is tudja? S ily hibátlan kiejtéssel? Úgy látszik kiült az arcomra, amit gondoltam, mert jóízűen elneveti magát. Nemsokára én is. Együtt nevetnénk még, de sietve szedelőzködni kezd, mondván, még sok az intézni valója. Már a liftajtót nyitja, amikor megköszönöm a beszélgetést.

Weszely Éva
A képen: Jarmila Marková (jobbra) a pilseni alapszervezet egyik találkozóján, Tománková Edit (balra) és Weszely Éva társaságában (Kuczman Miklós felvétele)