Egy könyv sikeréről

Kezdjük talán a tényeknél. Magyar szépirodalmi mű jelent meg tavaly cseh nyelven a prágai Academia kiadó gondozásában. Minden ilyen tény természetesen már önmagában örömmel tölti el az irodalomkedvelő csehországi magyarokat (is). Ha még hozzátesszük, hogy a 20. századi magyar irodalom egyik nagyszerű, (ma már) megbecsült klasszikusának, a kassai születésű Márai Sándornak egy eleddig csehre le nem fordított regényéről van szó, ráadásul a fordítás színvonala is remek, örömünk valóban nagy és őszinte. Sőt feltétel nélküli, ezt fontos leszögezni. Mindezek ellenére - mert az emberi lény már csak ilyen - bizonyos kérdések, kisebb kételyek a könyvvel kapcsolatban felmerülnek, a Prágai Tükör hasábjain sem lehet (meg persze nem is szeretnénk) őket megkerülni. A tény tehát: Anna Valentová fordításában megjelent csehül A gyertyák csonkig égnek (Svíce dohořívají) című regény.

A magyar irodalmi tudatban a Márai név majdhogynem a polgár, polgári szavak szinonimájaként él. (Nagy gondban van ma, aki a "polgár" szót szeretné történelmi szempontoknak megfelelően használni: aktuálpolitikai okok miatt a szó hangulata manapság enyhén szólva is nem egyértelmű és pejoratív. Ám mivel témánknál kikerülhetetlen, kénytelenek vagyunk erre most lehetőleg nem gondolni.) Egész élete és munkássága "hűen tükrözi a 20. századi magyar polgárság útkereséseit, zsákutcáit, helyzetét és küldetését" - hasonló mondatokat már sokan kimondtak vagy leírtak. Életműve legjelentősebb darabjai is főként éppen azok, amelyek a magyar haladó értelmiségi polgárságnak mintegy az önreflexióját nyújtják, pozitív értékeinek és hibáinak együttes felismerésével, önkritikával és iróniával, de a hozzátartozás tudatával és vállalásával. Ilyen elsősorban a főművének tartott önéletrajzi ihletésű Egy polgár vallomásai, az 1943-tól 1989-ig, haláláig írt Naplói, valamint más személyes tárgyú és hangulatú írásai, származzanak bár Magyarországról vagy külföldről. Mert Márai emigrációjában, Olaszországban és az Egyesült Államokban is magyar polgár maradt, 40 éven keresztül idegenül élve környezetében; magyar polgár, annak minden előnyével és - általa is jól látott - hátrányával. Remekműveiben nem idealizálta a valódi, reális magyar polgárságot: elsősorban felelősségét és hibáit hangsúlyozta, amiért nem tudta betölteni történelmi küldetését. Igazán "jókat" a térben vagy időben távoli polgárságról, esetleg magáról az eszményről tudott írni, saját osztálya számára is irányt mutató szándékkal (pl. Kassai polgárok). Halk megjegyzés: az általa képviselt kristálytiszta, idealizált polgári eszmények képviselői nyilván térben és időben távolabb sem létezhetnek tömegesen bizonyos mellékhatások nélkül: egy idő után káros konzervatizmus, más életformák lenézése, az ideálok szavakká süllyedése stb. (lásd az Egy polgár vallomásai-ban) - részben ennek nem hangsúlyozása miatt gyengébbek az ilyen jellegű munkái, mint minden túl didaktikus mű.

Márai Sándor legnagyobb irodalmi erénye a stílusa. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy most nem kell fukarkodnom a magasztaló jelzőkkel: irodalmunk valaha létezett egyik legnagyszerűbb stilisztájáról beszélhetünk. Egészen egyszerűen élmény olvasni egy-egy Márai-mondatot vagy bekezdést. És ez érvényes szinte kivétel nélkül összes írására. Kétségtelenül nagy közönségsikerének egyik fő kiváltója is stílusa. A siker első hulláma a harmincas években söpört végig Magyarországon, sokan valóságos Márai-lázat említenek az időszakkal kapcsolatban. Ekkortájt több idegen nyelvre is lefordították munkáit, csehül is megjelent három regénye. (Könyvtárakban máig fellelhető a Csutora - Štěně, az Idegen emberek - Cizí lidé és a Vendégjáték Bolzanóban - Host v Bolzanu.) A kommunizmus éveiben sokáig hivatalosan "nem létezett", később már lehetett beszélni róla, de természetesen messze nem került az őt megillető helyre nemzeti irodalmunkban. A 80-as években már pár művét is kiadták volna Magyarországon (micsoda kegy!), ezt azonban ő maga nem engedte, mondván, csak akkor járul hozzá otthoni megjelenéséhez, ha a szovjet csapatok elhagyják az ország területét, és a magyarok szabad választáson dönthetnek sorsukról, jövőjükről. A 90-es években aztán "újra felfedeztetett", (Sikerének második hullámát az író már nem érte meg -1989 február 21-én öngyilkos lett.) Igen, újra közönségsikerről beszélhetünk, a hivatalos irodalmi megbecsülés és korrekt értékelés mellett folyamatosan jelennek meg nagy példányszámban művei, mára gyakorlatilag az összes megjelent új kiadásban. Ami a külföldi befogadást illeti, Nyugat-Európában az ötvenes években, az antikommunista kelet-európai irodalom támogatásának jegyében jópár művét kiadták, később (leszámítva a "nyugaton" magyar nyelven megjelent könyveket) ezek száma a minimumra csökkent. Egészen a 90-es évek végéig. Ekkor történt, hogy - bár ez nyilván viszonylagosan értendő - Nyugat-Európában is kitört a "Márai-láz". Olaszországban, majd Németországban, később szinte valamennyi államban egészen hihetetlen - ha figyelembe vesszük, hogy magyar szépprózai mű fordításáról van szó -, százezres példányszámokban vásárolták-vásárolják az olvasók könyveit, melyek könyveladási listákon előkelő helyeken végeznek és különféle külföldi szakmai díjakat nyernek Frankfurttól Spanyolországig. Az egyes nyelveken megjelent művek közül általában időrendben az első, egyben a legsikeresebb, azaz úgymond a többi elindítója és reklámozója is éppen A gyertyák csonkig égnek. Ez érkezett most Csehországba, szintén elsőnek kiadott (mármint 1942 óta) Márai-műként.

A kedves olvasó, még ha mondjuk kevésbé alaposan ismeri is a Márai-életművet, már talán sejtheti, hogy a nemzeti büszkeség és Márai szeretete mellett miért érez az irodalmárok egy része némi kis szomorú mellékízt a szájában a szép külföldi sikerek hallatán: A gyertyák csonkig égnek, gyönyörű stílusa és hangulata ellenére, egészen biztosan messze nem a legjobb műve az írónak, mégis a legolvasottabb, legalábbis külföldön (Magyarországon is nagyon népszerű). Németországban például három évvel korábban, 1996-ban kiadták az Egy polgár vallomásait, gyakorlatilag olvasói visszhang nélkül. Ennek nyilván több oka lehet (illetve van), előtte azonban rátérnék végre magára a könyvre, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy minél több olvasót rábeszéljek elolvasására, csehül vagy magyarul, még mielőtt bárki az előzőek alapján azt hinné, gyenge, rossz könyvről van szó. Szó sincs róla! Több okból is érdemes elolvasni (ez érvényes a többi Márai-könyvre is!), remek stílusú és hangulatú, élvezetes és elgondolkodtató. Más kérdés, hogy egyrészt: van még jobb is, másrészt: mindig lehet találni olyan elemeket, amik bírálhatóak.

Márai ezt a művét 1942-ben írta; témája ezúttal nem saját személye és nem a polgárság (pontosabban egyik sem közvetlenül), hanem az Osztrák-Magyar Monarchia arisztokráciája, emellett a barátság, hűség, árulás, szenvedély, társadalmi beilleszkedés és idegenség-érzet egymással összefüggő kérdésköre. A tábornok, Henrik, dúsgazdag magyar nemesi család sarja, bécsi kadétévei alatt megismerkedik Konráddal, egy osztrák-lengyel származású, szegény, nemrég főnemességet szerzett családból származó fiúval. Együtt nőnek fel, egymás legjobb barátjaivá válnak. Henrik az ősök útját járja, beilleszkedik a társadalomba, jóindulatú, bízik az emberekben, hisz elveiben és a barátságban. Konrád, akárcsak Henrik francia anyja és később Krisztina, a felesége is, Márai eredeti szavával élve: "más". Megérinti a zene, a művészet, az embereket kerüli, a társadalmi érintkezésekben feszélyezett, idegen az őt körülvevő világban. Az olvasó mindezt a tábornok visszaemlékezéseiből tudhatja meg a könyv első felében, amikor is Henrik levelet kap, melyben értesítik, hogy Konrád, akivel 41 éve nem látták egymást, meglátogatja őt. A regény másik fele kettejük beszélgetése, vagyis inkább a tábornok monológja. Megtudjuk, hogy Konrád 41 évvel ezelőtt elárulta barátját, elcsábította feleségét, sőt majdnem megölte őt magát is, majd szerelmét és barátja elárulását sem vállalva külföldre utazott, ahol e hosszú időn keresztül hasonló magányban élt, mint a tábornok idehaza. Reggel pedig immár örökre szétválnak útjaik. Maga a történet tehát egyszerű, a hangsúly a filozófiai-morális-freudista jellegű elmélkedéseken van. Mindez nem idegen Máraitól, lázadó fiatal kora óta érdekelte a szenvedély és a társadalmi erkölcsök ütközése az emberben éppúgy, mint az egyén mélylélektana egy számára valamiért idegen közegben. Az is többször előfordul műveiben, hogy az alcsonyabb sorból származó vagy szegényebb hőse válik "árulóvá", aki nem képes (és az író szerint talán nem is lehet) megbocsátani társa(i) társadalmi vagy anyagi fölényét (pl. Zendülők). A gyertyák csonkig égnek-ben egy akkorra már letűnt korszak és letűnt osztálya, a Monarchia világa és az arisztokrácia szellemisége tárul elénk. Krúdy nosztalgikus-ironikus világa ez. Az "új" világhoz a szereplőknek már semmi közük, értékeit nem osztják, nem is akarják. Éppúgy, ahogy Márai sem tud más lenni, mint polgár, még ha a világ meg is változik körülötte - ahogy aztán meg is változott a 2. világháborút követően, a születő új világhoz neki is vajmi kevés köze lett (a magyarországihoz és a nyugatihoz egyaránt).

A cseh nyelvű könyv hátsó borítóján többek között a következő olvasható: "A régi szenvedélyek drámájában benne van minden fontos dolog, amit valaha kimondtak a barátságról, szerelemről, ember és világ viszonyáról..." Hát ez az, éppen itt van egy kisebb bibi: a tábornok végtelen filozofikus monológjai közvetlenül fogalmaznak meg kérdéseket, válaszokat és igazságokat. Kétségtelenül elgondolkodtatóak, ám az irodalom "jobban szereti", ha kevésbé adják az olvasó szájába a különböző következtetéseket, hanem egyéb eszközökkel érzékeltetik azokat. Hiszen maguk a filozófiai kérdések, amelyek az életben általában felvetődnek, tulajdonképpen egyszerűen megfogalmazhatóak, rájuk a filozófia adhat (persze egy fenét ad) válaszokat, puszta leírásuk aligha képezheti egy irodalmi mű egészét (természetesen ez egy végletes eset lenne), ezek bizonyos irodalmi eszközökkel kerülhetnek be az olvasó tudatába, az irodalmi mű egyik síkját képezve.

Stílus, hangulat, varázs. Barátság, szerelem, árulás. Ezeket a szavakat hallva egyaránt elképzelhetünk világirodalmi remeket és 21. századi rózsaszín giccset. A Gyertyák csonkig égnek egy nagyon magas színvonalon megírt, de egy kissé "igényes bestsellerbe" hajló alkotás. Maga Márai később így írt róla egy levelében: "Én nem szerettem ezt a könyvet, romantikus korszakomban írtam, iparkodom elfelejteni." Népszerűségének titka tehát részben ebben az irányban is kereshető. Visszakanyarodva a külföldhöz, a romantikus Márai-értelmezést igazolja egy érdekes változtatás is. A regény fordításai a 90-es évek végéig az eredeti cím tükörfordításában jelentek meg, a legújabb kiadások azonban több nyelven magyarra "visszafordítva" A parázs (németül Die Glut, angolul Embers stb.) címet viselik. Az osztrák Karl-Markus Gauß irodalomkritikus a következőket írta erről: "A Die Glut (A parázs) olyan érzelmekre irányította a figyelmet, mint a szenvedély és önkívület, amelyek Nyugaton a keleti népekre jellemző lelki kisugárzásként igen népszerűek, és amelyek a büszke magyar népről alkotott, jól bevált operettklisének is megfelelnek (…) (Márainak) mind közreadói, mind pedig kritikusai notóriusan egy imaginárius Közép-Európa melankolikus tájára képzelik őt, amelynek a történelem valós Közép-Európájához éppoly kevés köze van, mint annak irodalmához." (megjelent magyarul az Élet és Irodalom 2001/33. számában). Valószínű, hogy idehaza is sokak számára kellemesebb a Monarchia imaginárius, édes-bús tája, mint a rideg közép-európai valóság, amely más Márai-kánon alapján előtűnhetne.

Csehországban a regény az eredetihez hasonló címen jelent meg, ráadásul az Anna Valentovától megszokott magas színvonalú fordításban. Nem volt könnyű dolga, éppen a már említett stilisztikai és hangulati elemek miatt, amelyek a mű fő értékét adják, de a cseh szöveg is kitűnően visszaadja azt a bizonyos megfog(almaz)hatatlan (vagyis inkább nehezen megfogalmazható) aromát, amely miatt gyakan megjelennek különböző (a nem szigorúan irodalomtudományi) ismertetésekben, újságcikkekben az olyan típusú mondatok, hogy: "Ezért érdemes ezt a könyvet a polcon ma is kézközelben tartani, hogy egy lágy fényű olvasólámpa tövében, ízlés szerint gőzölgő teát vagy pincehideg bort kortyolgatva újraélhessük hangulatát." Ha jól belegondolunk, igazságtalanság lenne ennél sokkal többet elvárni egy könyvtől. Most akkor még egyszer ismétlésbe bocsátkozom: érdemes elolvasni ezt az ódon hangulatú, nemes stílusú, kissé archaikus szemléletű, az élet központi kérdéseivel foglalkozó regényt.

Zárásképp még egy nagyon fontos szempont. Nyugat-Európában, mint már volt róla szó, a Gyertyák csonkig égnek-et, annak hatalmas sikerei után, követte több Márai-mű kiadása, ahogy az természetes egy piacgazdaságban. Örömünk akkor lenne még nagyobb, ha Csehországban is bekövetkezne ez a folyamat, azaz egyre-másra jelennének meg a jövőben Márai Sándor könyvei.

Csandal Zsolt