1993 novemberének végén nyílt alkalmam Borsody Istvánnal bostoni otthonában beszélgetni. Az alább közétett, szerkesztett beszélgetést már nem állt módomban egyeztetni vele, de talán megkockáztatható: nem lenne ellenére, hogy az interjú éppen a Prágai Tükör oldalain kap először nyilvánosságot. Már csak azért sem, mert az eperjesi születésű Borsody István prágai kötődéséről nem csupán prágai egyetemi tanulmányai kapcsán beszélhetünk - a Károly Egyetem Jogi Karának hallgatója volt -, de Prágához kötötte életének egy fontos időszaka is, a Prágai Magyar Hírlap szerkesztőjeként eltöltött évek 1937 és 1944 között.

Egyedüli program: a megbékélés

Mi tagadás, a csehországi és magyarországi fiatalabb nemzedékben még ma is sokak előtt ismeretlen Borsody István (1911 - 2000) neve, jóllehet a magyar könyvkiadás a kilencvenes években legalább részben pótolta azt az űrt, amely a közel ötven éves diktatúra nyomán keletkezett. Ezért is érdemes legalább vázlatosan feleleveníteni életének legfontosabb állomásait, és futólag, adatszerűen áttekinteni legjelentősebb műveit. Tehát:

Borsody István tanulmányai után rövid ideig ügyvédként dolgozott, majd újságíróként kereste kenyerét. A Prágai Magyar Hírlap mellett 1938-tól a budapesti Magyarország külpolitikai cikkírója, 1945-46-ban pedig a Szabad Szó és az Új Magyarország szerkesztője. Dolgozott a Pázmány Péter Tudományegyetem magántanáraként, ahol közép-európai történelmet adott elő, majd 1946-47-ben Magyarország washingtoni nagykövetségének sajtóattaséja. Tiltakozásul a kommunista választási csalás miatt diplomáciai állásáról lemond, és politikai menedékjogot kér az Egyesült Államokban. 1947 és 1953 között a Pennsylvaniai Női Főiskolán tanít, majd 1953 és 1977 között a Pittsburghi Chatham College Főiskola tanára, ahol nyugdíjba vonulásáig orosz és modern európai történelmet adott elő. Tagja a müncheni Látóhatár szerkesztőbizottságának (1953-54-ben, majd 1957-58-ban), és ugyancsak tagja a párizsi Magyar Füzetek szerkesztői munkaközösségének (1979-1989). 2000. október 17-én bekövetkezett haláláig Bostonban élt.

Legfontosabb művei: Kisebbségi problémák (1937), A magyar-szlovák kérdés alapvonalai (1939), Benes (1943), Magyar-szlovák kiegyezés (1945), The Triumph of Tyranny. The Nazi and Soviet Conquest of Central Europe (1960, átdolgozott kiadásban: Tragedy of Central Europe, 1980), The Hungarians: a Divided Nation (szerk. 1988). Ugyancsak ő készítette és szerkesztette Janics Kálmán: A hontalanság évei című munkájának angol fordítását (Czechoslovak Policy and the Hungarian Minority, 1945-1948), amely 1982-ben jelent meg. Az 1989-es rendszerváltást követően jelentősebb írásainak válogatása magyarul is megjelent (Európai évek, 1991, illetve Amerikai évek, 2000). Fő művének átdolgozott magyar változata Az új Közép-Európa címmel 1998-ban jelent meg.

A napokban jelent meg új könyve "The New Central Europe" címmel (Az új Közép-Európa), amely korábbi Közép-Európával foglalkozó könyveinek átdolgozott változata, s amelyben már az 1989 óta eltelt változások tanulságait is összegzi. Hogyan értékeli a térségben bekövetkezett változásokat?

B. I. - Elsősorban azt szeretném hangsúlyozni, hogy a kommunizmus bukása teljesen új korszakot nyitott nemcsak a közép-európai történelemben, de az európai, s mondhatni a világtörténelemben is. Ha 1989-et legalább vázlatosan összehasonlítom a huszadik század jelentős állomásaival, 1945-tel, vagy 1938-cal, vagy akár 1918-cal, akkor egy egészen más kép tárul elénk, amit most megpróbálok tömören összefoglalni.

Úgy vélem, hogy a kisebbségi kérdés a mai közgondolkodásban egy egészen új formában jelenik meg mind Magyarországon, mind pedig a kisebbségek között. Könyvem írása során számomra a legfontosabb az volt, hogyan látják kívülről a kisebbségi kérdést Európában, illetve Amerikában.

A huszadik századi fejlődésnek legnagyobb változása e téren az volt, hogy a kisebbségi kérdést mint olyat ma nem ismerik el. Ennek hosszú története van, röviden most csak azt mondanám, hogy ez nem is annyira a kommunista korszaknak tudható be - bár kétségtelen, hogy annak is voltak bizonyos hatásai - mint inkább a második világháború tragikus következménye. A II. világháború alatt főleg a cseh propaganda hatásának következményeként alakult ki egészen új megfogalmazása a kisebbségi kérdésnek. Nem előítélet dolgozik bennem, amikor azt állítom, hogy az adott időszakban mindig a cseh propagandába ütközünk: számomra kétségtelen tény, hogy a XX. században egyik közép-európai nemzet sem gyakorolt olyan nagy hatást a közép-európai fejleményekre, mint éppen a csehek. Azt, persze, nem mondom, hogy kizárólag csak ők. Az új szempont a kisebbségek megítélésében az volt, hogy a kisebbségi kérdést az emberi jogok sorába állították, és eközben elfeledkeztek a kisebbségi kérdésnek a nemzetiségi és nemzeti vonatkozásairól. Az emberi jogok általános, az egész világra kiterjedő megvalósításának a gondolata, persze, gyönyörű gondolat, de már korántsem oly szép, ha a kisebbségi kérdést csupán az emberi jogok egyikeként kezelik.

Ezzel összefüggésben két dolgot kell megemlítenünk: az egyik az, hogy míg korábban a kisebbségi kérdés nemzetközi kérdés volt, a II. világháborút követően már nem kezelik akként. A másik észrevételem pedig az lenne, hogy a kisebbségi kérdésnek effajta, tehát az emberi jogok alapján álló megítélése azzal jár, hogy nem ismerik el a különbséget a nemzetiségi és az emberi jogok között. Az emberi jogok kérdése Nyugaton, s ennek hatására az egész világon elterjedt általános felfogás szerint is egyéni jog kérdése, míg ezzel szemben a kisebbségi jog - akár elméleti, akár gyakorlati megközelítéséről van is szó - kollektív jog. Nagyon fontos kérdés az is, hogy ez a kollektív jog határokon belül érvényesül-e, avagy átlépi a határokat, mint például a mi esetünkben is. Mi korábban általában úgy kezeltük a magyar nemzetiségi kérdést, mint a magyar nemzeti kérdésnek egyik vetületét. Nos, a kialakult új szemléletnek másik nagyon fontos következménye éppen az volt, hogy minden olyan, a kisebbségek érdekében tett megmozdulás, amely nem veszi tudomásul, hogy csupán az emberi jogok keretében szabad beszélnie és szólnia, úgyszólván teljes ellenállásba és visszautasításba ütközik.

Írásaimban én persze továbbra is próbáltam meghatározni a kisebbségi kérdések nemzeti vetületét, de tisztában vagyok azzal is, hogy az én erőfeszítéseim sem jártak sikerrel. Éppen ezért új könyvemben és annak konklúzióiban azt igyekszem hangsúlyozni, hogy manapság bizonyos mértékben más viszonylatban, már nem csupán az emberi jogok alapján állva, de az újonnan felmerülő piaci és kapitalista szemlélet térhódításának, illetve a szabad kereskedelem kiépítésének köszönhetően is nagyon fontos lépést tehetünk az emberi jogok, és általában a világ problémáinak a megoldása felé. Mint új könyvemben írom, én is osztom azt a véleményt, hogy a kapitalista gazdálkodás sokkal sikeresebb volt, mint a szocialista gazdálkozás, és a kapitalista gazdálkodás képes megteremteni a jólétet. Abban is egyezik véleményem, hogy egy jóléti társadalomban minden probléma megoldásának kedvezőbb feltételei vannak, mint egy elnyomó, kommunista vagy fasiszta, illetve nem nyugati értelemben vett kapitalista társadalomban. De, amint már korábban utaltam rá, annak, hogy erőfeszítésemben akár ebben, akár más vetületben a kisebbségi jogok kollektív természetét hangsúlyozzam, azt hiszem, semmi hatása nem lesz.

A keret, amiben beszélek, annak összehasonlítása, hogyan jelenik meg a kérdés a II. világháborút követően, és azért hangsúlyozom éppen a II. világháború utáni időszakot, illetve a II. világháború utáni helyzethez való visszatérést, mert a nyugati társadalmakban semmi változás nem történt. Ebben a revidiált formában is ugyanúgy látják ma a kisebbségi kérdést, mint az emberi jogok vetületét.

Az 1989 utáni folyamatok sem eredményeztek változást ezen a területen?

B. I. - Az 1989 utáni folyamatok kapcsán örvendetes megállapítást tehetek, mert a kisebbségi kérdésekkel most már foglalkoznak, mert kiderült, hogy ezek nem ignorálhatók. De itt is a II. világháború utáni befolyást látom erősnek, mivel sehol sem lehet a nemzeti kisebbségekről beszélni anélkül, hogy ne fasiszta színt látnának abban, ha valaki kollektív alapon kezeli a nemzeti kisebbségeket.

A kollektivizmushoz azonnal társítják a szocializmust vagy a fasizmust.

B. I. - Mindenesetre bárhogy is legyen, ezt el kell fogadnunk, mert ezen nem tudunk segíteni. Az a nagy kérdés, hogy milyen módon tudjuk érvényesíteni a Nyugat, vagy akár a világ felfogása szerint a mi nemzeti-kisebbségi problémáinkat, hogy milyen formában tudjuk ezeket a világ közvéleménye elé tárni.

Az 1989-es rendszerváltást követően én hosszú 45 esztendő év után először térhettem vissza Magyarországra, és rádióban, TV-ben, sajtóban is meghirdettem egy programot, dehát, persze, ez sem sikerült ...

Röviden összefoglalná a javasolt programot?

B. I. - Ez a program a kibékülés programja. Lényege, hogy ne beszéljünk határokról, ne beszéljünk kisebbségekről, hanem beszéljünk arról, hogy a békéhez vezető út csak a megbékélésen keresztül vezet. A megbékélés legyen jelszavunk.

Erre, persze, többen kezdenék sorolni, hogy milyen pozitív változásokra került sor 1989 után, ahhoz képest, ami korábban volt. Létrejöhettek kisebbségi szervezetek, pártok, megfogalmazhatták saját programjaikat, a pártok képviselői bekerülhettek a parlamentekbe. Ezzel viszont nagyjából ki is merül a felsorolható pozitív eredmények sora. Dehát azon túl, amit a kisebbségek a saját erejükből képesek voltak megtenni - kihasználva az általános demokratikus kereteket, pl. választásokon való részvétel jogát -, nos mindezzen túl nem került sor áttörésre a kisebbségi jogok területén (nyelvhasználat, oktatás, kultúra, média stb...). Ezt Ön hogyan értékeli?

B. I. - Új könyvemben, illetve egy másik könyvem új kiadásában, a The Hungarians, a Divided Nation c. munkában én is elismerem, hogy bizonyos javulás történt a kisebbségek kezelésében 1989-et követően. Ez kétségtelen. Ugyanakkor fenntartom egy hosszú élet tapasztalataiból kialakult nézetemet, melyet fentebb vázoltam, és éppen ezért találtam ki a megbékélés programját, amely más utakon, ha úgy tetszik kerülőutakon próbál meg megoldást találni. Azt hiszem, el kell fogadnunk, hogy egyenlőre csupán elsősorban magukra a kisebbségekre támaszkodhatunk a kisebbségi jogokért folytatott küzdelemben. Én tehát amellett vagyok, hogy a magyar kormány állandóan ébren figyelje a magyar kisebbségeket, tartsa szem előtt érdekeiket. Nem értek egyet azokkal a magyarországi baloldali szakértőkkel sem, akik az ún. progresszív baloldalon kártékonynak tartják a magyar kormány érdeklődését a magyar kisebbségek iránt. Bizonyára Ön is tudja, hogy amikor Antall bemutatkozó beszédében a parlamentben azt mondta, hogy 15 millió magyar miniszterelnökének érzi magát ...

...lélekben...

B. I. - ...lélekben, bár ezek olyan szőrszálhasogató dolgok. Itt nem arról volt szó, hogy érzelemben vagy lélekben, hanem arról, hogy ez egy természetes kijelentés, ami azt jelenti, hogy a magyar kormányt érdekli, hogy a magyar nemzet részének tekintett kisebbségek milyen bánásmódban részesülnek. Ebben az értelemben a magyar kormánynak nem kellene változtatnia politikáján, inkább ennek a politikának a megjelenítéséről van szó. Vagyis visszatérve: amit hangsúlyozni kell, hogy mi nem nemzeti alapon kezeljük a nemzetiségi kérdést, de alapjában véve azt senki sem tagadhatja, hogy a magyar kisebbségek a magyar nemzet részei, és mindebben a gyakorlati politika szintjén mi a megbékélést, a békét, a jólétet akarjuk szolgálni a politikánkkal.

Hogy ez majd milyen sikerrel jár, erre senki sem tud választ adni. De az én véleményem szerint a kilátások rosszak.

Rosszak, mert amint már előbb kifejtettem, a Nyugatot nem érdekli a kisebbségi kérdés, mi több, annak előhozatala egyenesen irritálja őket; másrészt rosszak azért is, mert azok előtt, akik a kisebbségi kérdéssel foglalkoznak egy pillanatig sem kérdéses, hogy még a legjobb viszonyok között élő magyar kisebbségek esetében is látható a szomszédos országok igyekezete a kisebbségek beolvasztására, felszívására. Ezt csak az nem látja, aki nem akarja látni. Akár asszimiláció révén, akár más úton. Beneš programja - amint azt a nagytekintélyű amerikai Foreign Affairs folyóiratban leszögezte - a II. világháború után az volt, hogy a kisebbségi kérdésnek kétféle megoldása van: az egyik a kitelepítés, a másik az asszimiláció. Nem tudom, hogy ismerik-e Közép-Európában ezeket a nagyon fontos cikkeket, a The Hungarians, a Divided Nation könyvemben mindenesetre szó szerint közlöm ezeket a beneši kijelentéseket.

Ezek a könyvek még mindig nem eléggé ismertek, ahhoz hogy a közgondolkodásra nagyobb mértékben hassanak.

B. I. - Arról én nem tehetek, mégha fájlalom is, hogy gondololataim, esszéim, megfigyeléseim nem jutnak el az olvasóhoz...

...ez a beszélgetés legyen legalább részben hézagpótló.

B. I. - Örülök, hogy beszélgethetünk ezekről a kérdésekről. Sok új, fiatal barátom van, magyarországi tudósok, akik a Harvard Egyetemen tanulnak vagy dolgoznak, és gyakran meglep, hogy mikor múltamról beszélek velük, azt mondják: ezt senki sem tudja Magyarországon. Ezzel a kérdéssel foglalkoznának az emigrációban írt magyar nyelvű írásaim is (az Amerikai évek, illetve az Európai évek címen megjelent kötetekben - a szerk. megj.). Tudatában vagyok annak, hogy itt van egy több mint 40 év kommunista uralom alatt felgyülemlett probléma, amikor is az emberek el voltak vágva a Nyugattól, másrészt viszont annak is, hogy az egész kérdés olyan nehéz és összetett, amit nem lehet csak egyszerűen a probléma megnevezésével, leírásával megoldani.

Vissza szeretnék térni az imént felvetett témára, mely, úgy gondolom, a közeljövő szempontjából is érdekes. A kisebbségi kérdés magyarországi megítélésével összefüggésben említette, hogy a baloldali értelmiségiek egy részével nem tud azonosulni e kérdés megítélésében. Olvasatomban - ha a megjelenő nézetek két pólusát veszem alapul - ez azt jelenti, hogy az egyik oldalon a nemzeti kérdés túlhangsúlyozása áll, anélkül, hogy demokratikus értékekhez kapcsolódna, azaz egy kizárólagos nemzetfogalom politikai megjelenítéséről van szó...

B. I. - ... egy nacionalista szemléletről ...

- anélkül, hogy demokratikus értékeket hordozna magában. A másik oldalon pedig teljes ignorancia, egyes baloldali és doktrinér liberális felfogású személyek részéről, akik nem akarnak tudomást venni a kérdésről. A megoldást a kérdés elhallgatásában, megkerülésében látják.

B. I. - ...nem akarják komplikálni helyzetüket...

Tehát lényegében kimarad a politikai spektrumból az a szín, amely markánsan jelenne meg, amely a demokráciát és a nemzeti kérdést párhuzamosan, egyidejűleg kezelné és megpróbálna demokratikus választ adni rá. Sem a demokrácia, sem a nemzeti kérdés figyelmen kívül hagyása nem segíthet az országon belül és nem is javíthat a kisebbségi helyzetben élő magyarság helyzetén sem. Hogyan látja, mennyire valós, létező ez a törésvonal?

B. I. - Az újonnan megjelent könyvemben foglalkozom ezzel a kérdéssel, és a magyarországi helyzettel kapcsolatban arra a megállapításra jutottam, hogy ad 1.) nyilvánvaló, már csupán az idő múlása is érezhetően csökkentette a magyar társadalom érdeklődését a magyar kisebbségi probléma iránt, de akár a kisebbségi probléma tudatát is mondhatnám; ad 2.) akár tetszik, akár nem tetszik, a kommunista korszak propagandája is erősen hatott a magyar közgondolkodásra. Engem nagyon meglep és sajnos többször előfordult már velem (nem akarok neveket említeni), hogy olyanok is bevallják, akik egyébként tényleg liberálisok, progresszívek és demokraták, hogy a kisebbségi kérdés nem érdekli őket. Nemcsak azért, mert nem találják tanácsosnak politikai szempontból, vagy nemzetközi szempontból a kisebbségekkel való foglalkozást, de azért sem, mert tényleg nem hiszik, hogy a magyarországi kormány, vagy más magyar intézmény, szervezet érdeklődése a magyar kisebbségek iránt bármi hasznot is jelenthetne.

Sajnos valóban az a helyzet, hogy a mai magyar társadalom és a magyar kormány nagyon behatárolt lehetőségekkel rendelkezik a kisebbségi kérdés javításának ügyében, ugyanakkor változatlanul hiszem, hogy azok a megnyilatkozásaim, melyeket 1990-ben nagy buzgalommal terjesztettem, azaz a megbékélés programja, máig is egyedüli formája lehet annak, hogy hosszabb távon is segíthessük a kisebbségi helyzet megoldását. A csehek is megtanulták angol és amerikai segítséggel, hogy a demokratikus világban és a demokratikus társadalmakban mennyire fontos, hogy milyen szavakat használ az ember. Nem tudom, hogy mennyire tudják, ismerik, vagy különösen pedig, hogy mennyire alkalmazzák ezeket a szavakat például a magyar politikusaink. Meg kell találni azokat a szavakat, kifejezésformákat, melyekkel, úgymond, eladhatjuk problémáinkat. Éppen ezért találom én fontosnak a megbékélés szót. Mert ki szállhatna szembe azzal az elképzeléssel, hogy mi meg akarunk békélni, ki akarunk békülni a szomszédainkkal? És ehhez szorosan kötődik az a pont, hogy abban a közép-európai "kalitkában" akarjuk a békét megteremteni, ahol immár második évszázada öljük egymást, illetve kívánjuk egymás halálát. Nem azt mondom, hogy ez egy könnyű feladat, de több figyelmet kellene szentelni annak, hogy hogyan fogalmazzuk meg külpolitikánkat, amelyben benne foglaltatnak a magyar kisebbségek kérdései is, s mindenekelőtt annak, hogyan tudjuk ezeket úgy megfogalmazni, hogy bizonyos rokonszenvre találjunk a világ közvéleménye előtt.

Szeretnék még visszatérni könyvéhez, Közép-Európa kérdéséhez. A térségben látjuk egyrészt a korábbi szövetséges államok (Jugoszlávia, Szovjetunió, Csehszlovákia) széhullását, másrészt a közép-európai kis államok közös érdekei mellett léteznek kisebb-nagyobb érdekellentétek is. Mennyiben létezik Közép-Európa, ha létezik, kik tartoznak Közép-Európába, egyáltalán körülírható-e ez a fogalom?

B. I. - Közép-európai kérdés létezik. Ami a Havel-vonalat és általában a cseh köztársasági külpolitika vonalát illeti, nos ez egy forradalmi újítás a XX. századi cseh politikában, mert az I. világháború után csaknem kizárólag a masaryki filozófia és humanizmus alapján került az egész nemzetiségi kérdés a világ közvéleménye elé. Az, hogy a többnyire szláv országok - azaz Lengyelország, az újonnan megalakított Csehszlovákia és Jugoszlávia, illetve ebbe Masaryk aztán bevonta Romániát is - védőfalat építhetnének ki Németországgal szemben, cseh gondolat volt.

Magyarországon a történészek nem kísérik kellő figyelemmel, hogy Masarykék nemcsak Csehszlovákia megalakítása körül végeztek nagyon hatékony munkát, hanem az egész térségnek az átalakítása kapcsán is. Annak, hogy Lengyelország, Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia egy ilyen "bulwark" - ahogy ők nevezték-, azaz védőbástya lenne a német és, hát, a magyar veszedelemmel is.

Azért használom itt a veszedelem szót, mert az egyébként kiváló Masaryk a háborús élmény alapján olyan elfogulttá vált - legalább is az én értelmezésemben, - hogy olyan kijelentésekre ragadtatta magát, miszerint a németek és magyarok a civilizáció ellenségei lennének.

Visszatérve tehát a mai helyzethez, a cseh politikához, forradalmi változás észlelhető. A haveli politika ugyanis teljesen elválasztja magát a masaryki vonaltól. Bár hivatkoznak Masarykra, mert Masaryknak még mindig nagy tekintélye van a nyugati világban, de amit csinálnak, az teljes szakítás a masaryki politikával. De nem is tehetnének nagyon mást, hiszen mi értelme lenne ma annak, ha valaki a német veszedelemre való tekintettel fogalmazná meg politikáját, mikor ma mindannyian ott kilincselünk a németeknél és segítségüket kérjük.

A védőfallal kapcsolatban szabadjon megemlítenem egészen röviden azt is, hogy a kommunista hatalomátvétel Oroszországban azzal a következménnyel járt, hogy a Masaryk által eredetileg Németországgal szemben elképzelt szláv védőfal új szerepet kapott. Történetesen azt, hogy védje Európát a bolsevizmus veszedelmével szemben. Ez a bolsevista vetülete a csehek által elképzelt gátnak ("barriernek"), és különösen a II. világháború alatt kellett maguknak a cseheknek átértékelniük mindezt, ést ezt meg is tették. Teljesen a nyugati hatalmak, a konzervatív "appeasement" politikának a rovására írták, hogy antikommunista szerepbe kerültünk.

Amikor azt mondom, hogy teljesen új történelmi fejezet kezdődött a cseh politikában, akkor arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy nemcsak Németországgal kapcsolatban, hanem Oroszországgal kapcsolatban is nagy változás. A csehek ma teljesen Nyugat felé néznek, különösen a németek felé. Ne felejtsük el, hogy Havel első külföldi útja Berlinbe és Bonnba vezetett. Én azt hiszem, hogy ezzel magyarázható a haveli szakítás. Ez, persze, nem csupán az övé, Klaus talán még élesebben juttatja mindezt kifejezésre, mert Havel bámulatos stiliszta, aki gyönyörűen tud beszélni nagyon komplikált kérdésekről. Tehát ebben az értelemben az egész cseh politika új korszakáról beszélhetünk, ami nem más, mint teljes szakítás a csehszlovák gondolattal, teljes szakítás azzal a masaryki elképzeléssel, hogy azoknak a kis országoknak, melyeket az I. világháború utáni békerendezés hozott létre, ilyen jellegű világpolitikai szerepe lenne a németekkel és az oroszokkal szemben.

Mindez nevetségesnek hangzik a mai viszonyok és a XX. századi tapasztalatok alapján. De ne feledkezzünk el egy nagyon fontos dologról, hogy a mai közép-európai helyzet az I. világháború utáni rendezés következménye. Ott vannak a gyökerei. Pontosan itt van a mi sajnálatos helyzetünk gyökere is. Az I. világháború utáni rendezés ugyanis forradalmi átalakulás volt.

A nyugati hatalmak, amelyek a változásokat szponzorálták, könnyedén megoldották a helyzetet, különösen a masaryki politikával egyeztek meg abban, hogy le kell bontani a Habsburg birodalmat, és a nemzeti szuverenitás alapján, a nemzetállamok alapján kell újjárendezni.

A szomorú helyzetben az, hogy amilyen könnyen daraboltak föl annak idején a nyugati hatalmak, az új rendet létrehozó demokratikus országok a birodalmat, ma a nyugati gondolkodás ugyanolyan szilárdan áll a status quo alapján - ezt Közép-Európában mindenütt észre kellett hogy vegyék.

Nagyon nehéz, borzasztóan nehéz az, amit például én is csinálok a The New Central Europe című könyvemben, azaz visszavezetni a mai problémákat az I. világháború utáni rendezéshez. Ez könyvem első mondata, ezt hangsúlyozza a fejezet címe is, ennek szellemében foglalkozom én a közép-európai tragédiával, mi több ezt a címet viseli két részből álló könyvemnek első része is: The New Europe That Failed - Az új Európa, amely kudarcot vallott.

Mostanában rengeteg könyv jelenik meg arról, hogy milyen kudarcba fulladt a kommunista hatalom. A mi szempontunkból azonban - tehát ha Közép-Európában gondolkodunk -, azt még fontosabb lenne hangsúlyozni, hogy a mai helyzetnek, a mai status quo-nak szorgalmazói és védői tulajdonképpen az I. világháború utáni helyzetet akarják megörökíteni.

Itt volt például a jugoszláv tragédia. Addig hangoztatták, hogy meg kell védeni Jugoszláviát, amíg Jugoszlávia egyre mélyebbre süllyedt a polgárháború tragédiájába. Az is érdekes volt számomra, hogy annak ellenére, mennyire védik a nagyhatalmak a status quot, tudomásul sem veszik, hogy tulajdonképpen mekkora változások történtek a status quo-ban 1989 után. Nemcsak arra gondolok, hogy hogyan bomlott fel a Szovjetunió, illetve az előbb említett Jugoszlávia, de gondolok itt - ha már a cseh politikán keresztül kezdtünk beszélni erről a kérdésről - a cseh-szlovák szétválásra is, amit a II. világháború után újra jóváhagyták. A cseh-szlovák történelem dióhéjban összefoglalva: Csehszlovákia megalakítása az I. világháború után, a Hitler általi szétrombolása, a II. világháború után visszaállítása, 1993-as szétválása...

... 1968-ban a szövetségi állam is egy fejezete volt, a Prágai Tavasz ...

B. I. - Igen, erről is van két fejezet a könyvemben, pontosabban arról, hogy milyen kapcsolatban voltak a föderációs eszmék a nagy átalakulásokkal.

De itt csak azt akarom mondani, az a Csehszlovákia, amelynek a létrejötte oly fontos szerepet játszott a Habsburg birodalom feldarabolásában és az I. világháború utáni status quo létrehozásában, mára megszűnt. Nincs.

Az ellenmondás bizonyos szempontból itt az, hogy a nyugati hatalmak elfogadták Csehszlovákia szétesését, holott ez a status quo megszegése volt...

B. I. - Elfogadták. A pragmatikus nyugati gondolkodás az, amit tekintetbe kell venni. Ha megtörtént, akkor megtörtént. Hadd szúrjam be ide egy megfigyelésemet: különösnek érzem, hogy a szlovákok például nagyon élelmesek voltak és érezték, hogy egy olyan közhangulat van a világban, amely elfogad, annak ellenére, hogy hangsúlyozza a status quo-t. Elfogadja változásokat, ha békésen mennek végbe, mert ez része a pragmatikus gondolkodásnak, ami a nyugat hatalmak politikájában első helyen áll.

A mai helyzet másik nagyon fontos különbsége - és e téren én, kinek az egész XX. század nemcsak kutatás, hanem személyes tapasztalat kérdése is volt, nagyon kedvező helyzetben tudhatom magamat -, hogy Nyugaton elkezdődött az európai egyesítés. Nem tudom, ez mennyire él a magyarországi köztudatban.

Megfigyelésem szerint nagyon befolyásos, és egyébként kiváló elmék szeretik lekicsinyelni a nyugati egyesülési mozgalmat, amely Maastricht után nagyon népszerű lett. Szerintem ez az egész nyugat-európai, európai egyesítés korszakalkotó dolog. A Nyugat a politikai szerveződésnek egészen új formáját próbálja megvalósítani: Eredetileg a Nyugat teremtette meg a nemzetállam eszméjét és gyakorlatát, és most megint csak a nyugati politikai gondolkodás és tapasztalat hozza létre az egyesülést - az Európai Közösséget, "European Community-t", tehát az Uniót, "Union-t". Az európai egyesítés hirdetői áttérnek az Unió kifejezésre. Az Európai Közösség eredetileg, tehát a II. világháború után, gazdasági szövetséget jelentett, később belátták, ha van valami jövője az egyesülésnek, akkor annak politikai természetűnek is kell lennie, nemcsak gazdaságinak, és ebből jött létre az egész egyesülési folyamat. Európaa egyesítése olyan új elem, amely minden korábbi helyzettől különbözik. Én a jövőt is főleg ebbe kapcsolom bele, beleértve a kisebbségi kérdést is, illetve a közép-európai kérdés megoldását. Új könyvemben, ha szabad ismét idéznem, visszamegyek Jászi Oszkárhoz, akinek nagy barátja lettem itt, Amerikában.

Most jelent meg új kiadásban A Monarchia jövője című könyve, ami utolsó magyar földön írt munkája volt. Nekem nem tetszett, hogy 1989 után ilyen címen adták ki, mert a Monarchia sokak fülében csak azért tetszetős, mert megfelel konzervatív hajlamaiknak. Teljesen félrevezető a cím, mert Jászi tulajdonképpen nem a monarchia jövőjéről írt, hanem egy átalakított monarchiáról beszélt, amelyben az állam neve volt Monarchia.

Jászi ebben a könyvében azzal foglalkozott, hogy hogyan lehetne az egész térséget a Baltikumtól az Adriáig és a Fekete-tengerig egy mai értelemben vett közösséggé változtatni. Én úgy gondolom, hogy maga Jászi - és ezt későbbi írásaiban többször említi is - egy föderatív átalakítását óhajtotta az egész térségnek - a Baltikumtól az Adriáig és a Fekete tengerig -, amely előhírnöke lehetne egy összeurópai föderációnak

A mai helyzetből kiindulva és a jövő titkait kutatva azt mondanám, hogy Jászi végig kitartott amellett, hogy az ő terve az jobb mint Masaryké, s hogy valóban jobb is volt. Masarykot egyébként többször is meglátogatta és nagyon érdekes beszélgetéseik voltak. Jászi tervében az is szerepelt, hogy egy közép-európai regionális alakulat Európa egyesülésének a magva lehetne. Ma úgy látom - és azért hangsúlyozom nagy nyomatékkal az európai egyesítés folyamatát - hogy megfordult a történelmi helyzet. Jászinak bizonyos mértékig lehetett oka arra, hogy miért látta akkor jelentőségét és szerepét egy nagy Közép-Kelet Európai föderációnak Európa életében, miért éppen ezt látta annak a magnak, amelyből egy egész európai egyesítési folyamat születhetett volna meg, de most az a helyzet, hogyha van reményünk arra, hogy tisztességes békét és tisztességes életet teremthetünk Európának ebben a sok megpróbáltatást megélt részében, akkor az csak európai egyesülés kiteljesülésében képzelhető el. Hogy mikor, azt nem tudom megmondani, tíz, húsz, vagy 50 év múlva. De hiszek abban, hogy egy gyökeres változás, egy megbékélési folyamat és egy tisztességes béke csak akkor köszönthet ránk Közép-Európában, ha ez az európai történelmi kezdeményezés elér bennünket is.

Őszintén szólva nem látom nyomát sem olyan politikai érettségnek a mai Kelet-Közép- Európában, amely hasonló újjászületést hozhatna létre a mi tájainkon, viszont minden visszaesés és probléma ellenére váltig hiszem, hogy az Európai Unió megvalósul, és remélhetőleg az ez Európai Unió karolhat majd fel bennünket is és megoldhatja problémáinkat.

Köszönöm a beszélgetést.

Nagy János