Örömmel közöljük Svoboda Róbert irását, mely - némileg a szerző korábbi témáihoz, jelesül a vetélkedőkről szólóhoz kapcsolódik. Ezúttal, általánosabban szólva, a "játék" szóban jelöli meg nemcsak a média, hanem úgyszólván egész korunk jellegét.

S bizony be kell látnunk: igaza van.

Önmagában véve ez nem hangzik feltétlenül rosszul, az ember játékos lény, szeret játszani, és hát vannak jó játékok is Egyikét-másikát meg is kapja a médiától. Így például a már emlitett kvízeket, a nyereményjátékokat, focimeccseket no meg a tetszetős küllemű hölgyek nem túlleplezett idomait.

De egészében véve - elég bekapcsolnunk a tévét, átfutni az újságot - bizony többnyire a "bennünket nem érintő, összefüggéseikből kiragadott dolgokat" tukmálják ránk, s azt is csak megerősithetjük, hogy a "tartósan értéktelen percértékek" korát éljük. Játékvilágunk kulcsszava az "új".

S milyen különös: a régi világban az "új" szónak, akárcsak egyébiránt a "játék" szónak még egészen más értelme és hitele volt.

Még az öregek is, ha nem voltak vaskalapos, begubózott konzervativok, tisztelték az újat. Az Adyn felnevelkedett századeleji nemzedék szinte kultuszt csinált belőle. Új idők új dalaival jelentkezett a költő - s vele együtt hitték mások is, hogy amit hirdet, végülis "mégis győztes, mégis új - és magyar".

De csak úgy "felfigyeltetőül" említjük itt. Mert mint az alábbi irás szerzője ezt is meggyőzően bizonyítja: ma az újat egészen más okoból és másféleképpen terjesztik és igénylik.

Meg is kapják. Itt az új Nivea, az új Palmex, az új Tix!

Nem mondjuk mi, hogy ez jobb vagy rosszabb a régi újnál.

De milyen más!

S még ennél is fontosabb és korunk egészére jellemzőbb keserű igazság, amire a szerző ráérez: hogy az egyik legnagyobb magyar dráma rendezője az ünnepi megnyitó előadáshoz ezt a "használati utasitás"-t mellékeli:

Ne arra figyelj, kedves néző, mit mondanak, hanem arra, hogyan mondják."

Azt hinnők, hogy amíg nincs világos képünk vagy legalábbis valamelyes elképzelésünk arról, hogy mit mondanak, nehéz értékelnünk azt, hogy hogyan mondják. Ám üsse kő: hogy valamit hogyan mondanak, arra azért mindig fel lehet figyelni. De e rendezői bölcsesség mögött, akarva-akaratlanul, ez a végtelenül leverő és szomorú kortünet lappang:

"Ti csak arra ügyeljetek, hogyan mondják. Hogy mit mondanak, az úgysem fontos."

Szóljon hát most már maga szerző.

UGYANARRÓL - HÁROM TÉTELBEN
Játékok életre-halálra

Minek vennék tőled újságot? - veti oda lenézően a meglehetősen jól öltözött asszonyság. - Ez nem is rendes lap, csak játék! - teszi még hozzá szemrehányóan, majd eltűnik a tömegben. A Fedél nélkül című kiadvány hajléktalan terjesztője (őhozzá intézték a fenti szavakat) csak áll, némán, látszik, hogy szinte fel sem fogja az iménti csípős megjegyzés tartalmát. A személyét naponta érő megalázásokat pedig már nem is számolja. Én meg arra gondolok, hogy ekkora megvetéssel, ilyen csúnya hangsúllyal - szitokként - még nem hallottam a játék szót kiejteni.

A forgalmas pesti aluljárók homályában, éppúgy, mint odafent, a flaszteren, nem ritka látvány a hajléktalan újságárus. A lap egyik-másik terjesztője egy-egy írás szerzője is egyben, így aztán persze jogos szakmai büszkeséggel kínálja a portékáját. Játéknak? - aligha, inkább a félrecsúszott élete főművének, az elveszített emberi méltóság visszaszerzéséhez vezető útnak tekinti.

De az ebben az összefügésben először hallott - nyilván a lap szerény terjedelmére és külsejére utaló - játék szó nem megy ki a fejemből...

1. TÉTEL: KOMÉDIA

Mivel az élet maga sem csupa komoly dolgokból áll, a média (és szögezzük le előre, hogy bár elsősorban az úgynevezett írott vagy nyomtatott sajtótermékekre szándékozunk koncentrálni, szóhasználatunkban a média kifejezés a hírközlési eszközök valamennyi fajtáját fogja jelölni, azaz mind a papírt pocsékoló, mind az éterben terjedő hullámokon lovagló médiumokat), tehát a média, amennyiben valóban ki akarja érdemelni és büszkén akarja viselni "az élet tükre" címet, nem hagyhatja figyelmen kívül a játékot. És tényleg! Nem is közömbös iránta. A játék és a média között többrétű kapcsolatot figyelhetünk meg. Sőt, olykor olyan szélsőséges véleménnyel is találkozhatunk, miszerint tulajdonképpen a média egésze sem több puszta játéknál, hiszen a napra kész tájékozottság, jól értesültség hamis képzetét kelti a média híreit, tudósításait, riportjait, kommentárjait, valamint egyéb eszmefuttatásait habzsoló nagyközönségben. Holott valójában az újságolvasók (a rádióhallgatók, a tévénézők) egy csomó haszontalan és használhatatlan, kusza, ömlesztett, szöveges és képi információt kapnak - az őket lényegében nem érdeklő, életüket nem érintő, összefüggéseikből kiragadott dolgokról...

De ezt most ne boncolgassuk - hiszen a játék és a média világa között bizony enélkül is szép számmal találunk kapcsolódási pontokat. Íme:

1. A játék sajátos műfajként jelenhet meg a sajtótermék hasábjain (rejtvények, pályázatok, az újságban megjelenő hirdetésekhez kapcsolódó - reklámcélú - nyereményjátékok).
2. A játék (sok egyéb téma mellett) mint a feldolgozott témák egyike szerepelhet a médiában - kulturális, szociológiai, gazdasági stb. jelenségként -, de az is elképzelhető, hogy az egész kiadványt (pl. szaklapként) csak a játék világának szentelik, illetve ismeretterjesztési céllal a játékokkal foglalkozó felnőtt olvasóknak - mint sajátos társadalmi rétegnek -, vagy a játékokhoz amúgyis kötődő gyermekkorú közönségnek szánják.
3. A sajtótermék tartalma is lehet játék (vagy játékgyűjtemény) - ide tartoznak például a különböző korosztályok érdeklődésére számot tartó rejtvény- és kvízlapok, de ugyanebbe a kategóriába akár azt az igen speciális újságfajtát is sorolhatjuk, amelyben szinte minden cikk és illusztráció voltaképpen (jól-rosszul leplezett) "átverés"; ez azonban azt jelenti, hogy ez esetben már maga az újságkészítés is egyfajta játékos hozzáállást igényel, hiszen a szerkesztők kötelessége, hogy lapszámról lapszámra képtelenebbnél képtelenebb szenzációkkal rukkoljanak elő, az így létrejött sok "kitalációt" pedig komoly híranyagként kell eladniuk. Az olvasó viszont nem feltétlenül játéknak tekinti az ilyen lapok írásait, kiváltképp, ha a nonszenszek sokasága igaz (bár alig hihető) hírekkel keveredik. Magyarországon - tudtommal mai napig - Nahát címmel jelenik meg ilyen (egyébként amerikai eredetű) laptípus.
4. Persze, olyan játékújság is van (vagy lehet), amely - hasonlóképpen, mint pl. a játékautó, a játékvasút, a játékkard - egyszerűen nem igazi, hanem csupán a játék eszköze, újságformájú játékszer, esetleg a babaszobák kelléke. Tegyük még hozzá, hogy természetesen az igazi újság is válhat játékká, amennyiben "nem rendeltetésszerűen" használjuk, hanem megfosztjuk az eredeti funkciójától és teszem azt csákót vagy papírhajót hajtogatunk belőle.

A Fedél nélkül legfeljebb a 4. pontnál taglalt lapok közé tartozhatna - ha a bevezetőben idézett asszonyság szavaival összhangban valóban játéklap lenne. De nem játéklap, nagyon is nem az... Erről egy kicsit később fejtjük ki a véleményünket, előbb még térjünk vissza az 1. ponthoz.

Ad 1.: A játék sajátos műfajként jelenik meg a médiában. Az ilyen játéknak döntően az a célja, hogy szórakoztatóvá, s ezáltal persze vonzóbbá - mert emberközelibbé - tegye az ominózus sajtóterméket (elektronikus médiumot). Az újságban közzétett játék elűzi az unalmat és aktív pihenési lehetőséget nyújt az olvasónak. A sajtó klasszikus (rejtvény)játékának lényege részint bizonyos képességek gyakorlása, fejlesztése, ill. ellenőrzése, részint az újság rendeltetésének megfelelő ismeretterjesztés és -számonkérés. A játékrovat sajátos, jól felismerhető vonásaival (állandó szerzőivel, más médiumokban nem található játéktípusokkal stb.) azok közé az elemek közé tartozik, amelyek megteremtik a lap egyéni arculatát: az olvasó megszokja és várja a játékát - és vele együtt az egész újságot (műsort). A játék tehát - ha a kiadó gazdasági érdekeit nézzük - egyik elősegítője lehet az olvasói érdeklődés és hűség kialakulásának.

Ám az üzleti szempontoknak a korunkra jellemző előtérbe helyezésével a játék végigjátszásából, a rejtvény megfejtéséből fakadó egyszerű elégedettség formájában megjelenő "szellemi" jutalom (sikerélmény) helyett a médium élén álló üzletember rendszerint inkább az anyagi jutalomban bízik. Biztosra kell mennie. A kiadónak nyereségesen kell működnie, különben munkahelyek kerülhetnek veszélybe. Az üzleti megvilágításba helyezett sajtótermék manapság - éppúgy, mint minden más termék - nem azért lát napvilágot, mert valakinek szüksége van rá, hanem azért, mert bizonyos emberek újságkészítéssel foglalkoznak, erre szakosodtak, így hát az újság van - és el kell adni (pontosabban: pénzhez kell jutni, hogy folyamatosan biztosítva legyen a további újságkészítés anyagi háttere). A legnagyobb pénzforrást természetesen nem az olvasó, hanem a hirdető képviseli, csakhogy a hirdetők eléggé el nem ítélhető módon mindig ahhoz a laphoz csődülnek, amely kellően tekintélyes példányszámot, biztató eladási adatokat tud kimutatni. A sajtóterméket tehát mindenképpen vonzóvá kell tenni az olvasó számára, mégpedig vagy érdekes, kelendő külsővel és tartalommal, vagy - és ez lényegesen kevesebb erőfeszítést igényel - olyan nyereményjáték segítségével, amelyben az olvasónak felkínált fődíj sokszorosan meghaladja az adott újság példányonkénti eladási árát. Ilyenkor a lapkiadó nem elsősorban olvasói, hanem befektetői magatartást vár a vásárlótól: ne a lap érdekes tartalma, gondos kivitele miatt, hanem a majdan (talán) az ölébe hulló káprázatos pénzösszeg reményében jöjjön meg a vásárlási kedve...

Egyre kevésbé számít a minőség, a szépség és az értékmegőrzés, a legfontosabb a mennyiség, a gyorsaság és az egyszerűség. A modern termelési szféra, az önállóvá lett kereskedelem, valamint a belőle kivált reklámszakma - ezek mind nem kielégíteni akarják a tőlük függetlenül létrejött szükségleteket, hanem épp ellenkezőleg: mesterségesen gerjesztik a szükségletek kialakulását és növekedését. "Tartósan értéktelen", gyorsan és könnyen cserélhető "percértékek" korát éljük. Legyen mindig mit kínálni, mindig legyen valami új, ami pótolja, túlszárnyalja a régit. Hiszen a lényeg nem a használat - hanem a vétel, a szó szoros értelmében vett fogyasztás. Ez élteti a gyártókat, a gyártókból élő kereskedőket és a belőlük élő reklámosokat. A játék ezért legyen fogyasztható, azaz minél többen vállalkozzanak a megfejtésére, és ne kelljen vele sok drága időt tölteni. Minél primitívebbek a kérdések, annál jobb. És még egy dolog! A tömeggyártás alapelve a kaptafa: nincs idő egyénieskedni, egymástól különböző, önálló személyiségek külön igényeivel bíbelődni. Új, uniformizált ember előállítása a cél. A társadalmi gépezet valamennyi alkatrésze ezen feladat teljesítésén - a nem pusztán statisztikai, hanem valódi, hús-vér "átlagember" megteremtésén - munkálkodik. A tásadalom rendezőelve gazdasági, közös nevezője a pénz. A pénz nyelvét mindenki érti, így a sajtóban közzétett játék minősége és sikere is kizárólag a pénz mércéjével mérendő.

Napjaink eszményi embere, az a jóképű, erős és fiatalos, tettvágytól duzzadó lény minden téren sikeres, egészségesen táplálkozik, racionális, nem hibázik. Nincsenek érzései, nincsenek sejtései, nincsenek kételyei - információi, bizonyítékai és megoldásai vannak. Nincsenek kérdései, csak válaszai vannak. A valódi játékkal, amely nem küzdelem, nem verseny, nem tanulás és nem is vizsga, amelynek nem az a célja, hogy vagyonhoz jussak, hogy nyerjek, hogy legyőzzek és megsemmisítsek valakit vagy valamit, a valódi játékkal, amely nem más, mint a gyengéknek, a néha elfáradóknak menedéket nyújtó párhuzamos világ, nem tud mit kezdeni. Ezt a fajta játékot a még fejletlen és tökéletlen, azaz csökevényes, "hibás" felnőttnek tekintett gyerekre hagyja. Bizonyos életkor eléréséig megbocsátja neki, ha játszik.

2. TÉTEL: SORSTRAGÉDIA

Napjaink hajléktalan embere rendszerint egyáltalán nem jóképű, nem erős és nem fiatalos, nem duzzad a tettvágytól, nem sikeres, egészségtelenül táplálkozik (már amikor táplálkozik), nem racionális és hibázik. Rossz érzései és rossz sejtései vannak, tele van kételyekkel - információi, bizonyítékai és megoldásai nincsenek, szemében megannyi megválaszolatlan kérdés. Már nem tekinthető gyereknek, hiszen korán öregszik, de felnőttnek sem, hiszen nem dolgozik, csak pocsékolja a drága időt, különböző haszontalan tevékenységeket folytat - azaz játszik. Ugyanis a komoly anyagi haszon reménye nélkül végzett bármilyen tevékenységet a pénzben gondolkodó felnőttek vezette többségi társadalom játéknak, méghozzá a legrosszabb - az ún. "becsületes munkát" pótló - fajtából való játéknak tekinti. És mint minden büntetendő cselekményt, ezt is a lehető leglátványosabb megvetéssel sújtja.

Holott a Fedél nélkül szerzői és terjesztői gárdáját alkotó hajléktalanok - miután kiszorultak a termelési folyamatból, s ezáltal a társadalmi gépezet nyújtotta áldásos és kevésbé áldásos javak élvezőinek köréből is kiestek - ösztönösen átváltoztak egy nagyon régi, a "termelési eszközök" kategóriáját nem ismerő - és ezért nem is hiányoló - embertípussá, amely (vagyontalanul és eszköztelenül) csak egyetlen módon, egyéniségének, sajátos világlátásának megnyilvánulásaival képes gazdagítani a körülötte nyüzsgő közösség életét. Röviden: ezek az emberek rátaláltak a szuverén és szabad személyiségek egyetemes, minden körülmények között virágzó (vagy virágozni képes) esszenciális megnyilvánulási formájára - a művészetre.

A művészet azonban nem azonos a játékkal. Mi a kettő közötti különbség? A művészet kötődés, a játék viszont elszakadás. A művészet kitárulkozás, a játék bezárkózás. A művész eseménnyé, embertársainak elmondható és elmondandó történetté formálja a találkozását a valós, objektív, a szubjektum határain kívül található világgal, a művész reagál, egyéni álláspontot fogalmaz meg és azon van, hogy figyeljenek rá a többiek, míg a játszó ember - belefáradva az objektív világ felől érkező, rajta kívül álló, kiszámíthatatlan hatásokra való reagálásaiba - időlegesen egy saját, belső világába vonul vissza, amely átlátható, amelynek ő maga teremtheti meg a szabályait és amelyben - bárhogyan is lépünk - nem kell tartani végzetes következményektől.

A művészet kapcsolatot teremt a külvilággal, de a játék igyekszik a külvilágot kikapcsolni.

A hajléktalan utolsó erejével felfedezi magában a művészetet, mert érzi: őt akarják kikapcsolni, már az emberi közösség (az emberi lét?) legszélére sodródott, és számára a művészete a végső kapaszkodó, utolsó látható jele annak, hogy továbbra is létjogosult tagja a társadalomnak. Mivel már semmije sem maradt, már csak egyet tud adni. Azt, amit csakis ő tud adni - és senki más. Egyéniségét, egyedi és utánozhatatlan világlátását.

SORSTÁRSAK

Az örök vesztes te vagy,
sokszor mondod: lesz majd,
valamikor, valahol,
de nem tudod, hol alszol.

Pénzedet elnyeli a kocsma,
hogy boldogulj, ott a kuka,
s majd mégis megleled
az üveget és napi eledeled.

Járod az utcát, a körutat,
ennél már valami finomat.
Nehéz teher, mi vállad nyomja,
a hajléktalan élet minden gondja.

Utóirat:
"Ne add fel" - mondták mások,
de nem tehetek róla -
te is juthatsz ilyen sorsra.

Ez az utcán születő költészet néha döcög egy kicsit. De az őskori sziklarajzok alkotóitól sem kérhető számon a képzőművészeti akadémiák tantermeiben oktatott szabályok és mesterségbeli fogások ismerete és betartása. A hajléktalanok közül valószínűleg kevesen készültek irodalmi pályára, az állandó lakcímmel rendelkező emberek számára ismeretlen és kellő tapasztalatok híján elképzelhetetlen sorsuk által lettek költőkké. Ez a poézis részben segélykiáltás, részben az emberi mivoltuk bizonyítására szolgáló végső eszköz; a Fedél nélkül valóban nem világlap, mi több, egyszerű (fénymásolt) külsejével még hasonszőrű "testvérlapjai" már-már globalizált sorából is kilóg (vö: a csehül Nový prostor néven megjelenő laptípust, melynek számos más nemzeti változata is létezik). És mégis: róluk szól, ők készítik és ők árusítják. Kétszeres kapaszkodót jelent: aki nap mint nap csak a leszakadást éli meg, a Fedél nélkül hasábjain nyomtatásban láthatja a művét. Ő (aki többnyire teljesen esélytelen a munkapiacon) dolgozott - és elismerték a munkáját. Mind költőként, mind lapterjesztőként ezenkívül missziót is teljesít: valamennyi sorstársa nevében kommunikál, azzal a reménnyel és abban a hitben, hogy a hozzá hasonló sorsra jutottak közösségét jelképező újság által felerősített hangja azokhoz is eljut, akik naponta közömbösen átlépnek rajta.

Ha ez játék, akkor az arénába, az oroszlánok elé vetettek élet-halál játéka... Bizonyára tudják, mire gondolok.

A fenti verset egyébként golyóstollas, kissé maszatos kéziratban őrzöm, néhány évvel ezelőtt személyesen a szerzőtől kaptam ajándékba, amiért egy barátságtalan időjárású napon hajlandó voltam vele pár percig elbeszélgetni egy nagykörúti villamosmegállóban.

JÁTÉKSZEREK 3. (Szeretlekévi)

Kiabálnak az utcán
a feliratok, a forgalomban
reszket egy ablaktábla.
Ez a durva idő,
rideg szél kibont
a hajamból egy hullámot.

Értsd félre!
Fogadd el mosolygásnak.

Igen, ennek a világnak is megvannak a maga játékszerei, boldog és ihletett pillanatai, "a mélyből hirtelen előkerült hrabali gyöngyei", hivalkodásmentes, de mégis cáfolhatatlan bizonyítékául annak, hogy a legalacsonyabb rendű és rangú életkörülmények sem akadályozhatják meg a művek létrejöttét. Annál égetőbbé válik a kérdés, hogy a Fedél nélkül törzsszerzőinél sokkalta jobb körülmények között leledző, a kultúra megannyi ágazatát "erősítő" alkotók körében miért harapódzik el olyan jókedvűen a silányság. (Persze, tisztelet a szép számú kivételnek.)

Nyilvánvaló, hogy álproblémát akarnánk megoldani, ha azt kérdeznénk, hogy a blues miért csak a chicagói kőrengeteg sűrűjében, a népdal a falusi környezetben, a villoni költészet a középkori Párizs sötét bugyraiban szól őszintén és autentikusan. Ráadásul az ilyen kérdésfeltevés eléggé elhibázott lenne, hiszen a meghatározott helyhez kötött, meghatározott élethelyzetből fakadó műfajok, műalkotás-típusok csak a születésükre nézve azok. Hatni akarásuk, kapcsolatteremtési törekvésük határtalan. A hajléktalanok sem csak a többi hasonszőrűvel folytatnak párbeszédet, nem egy sajátos irodalmi rezervátumot akarnak alkotni. Ők igénylik a kontaktust vagy legalább a kontaktusteremtés irányába mutató jeleket, a végleges leszakadásuk ellen egyetlen lehetséges védelmet nyújtó "normális" társaságra vágynak. Egyre inkább látszik, hogy erre az igényre többen ráéreztek: az egyik hajléktalan költő műveiből irodalmi műsort szerkesztő és színpadra állító középiskolai tanárnő, a Fedél nélkülben fenntartások nélkül hirdető cégek, nem utolsó sorban pedig a lapszerkesztés azon résztvevői, akik olymódon fejezik ki a többségi társadalom és a kívül rekedtek, a jóformán névtelenül, méltatlan körülmények között születve is figyelemre méltó és az immár "kötelezően" ünnepelt alkotások közötti határ elutasítását, hogy a hajléktalan "amatőrök" mellett a hivatalosan elismert szerzőket is szerepeltetik a lapban (pl. Petőfi Sándort, Radnóti Miklóst vagy - a ma élők közül - a legendás Hobo Blues Band zenekar Hobóját). Akár ösztönösen, akár tudatosan teszik, mindenképpen épp a leglényegesebb dologban segítenek: ugyanis mindegyikük egyformán emberszámba veszi a lap hátterét képező fedél nélkülieket.

ÉJFORDULÓ (Leleszi Balázs Károly)

Azt mondod, ismeretlenül is barátom:
ezért érdemes élni, csülökre menni megveszekedett
kölykeivel a szélnek, az irgalmatlan télben...
S itt betyárkodsz
a kirabolt parkban, hajadonfőtt, hószínű hajjal,
csámpás cipődben s várod az istennyilát,
a mennydörgést, miközben csenevész lábaidnál
kurjongatnak hű cimboráid, a fekete subás varjak.
Foszló tarisznyád
mélyén még őrzöd a múltból kimenekített kincseidet,
megsárgult fénykép gyűjteményeidet.
És most komisz
pálinkával gyomrodban farkasszemet vicsorítasz
a bágyadt csillagos éjjel, hörgő sóhajtásoddal,
az otthonok melegével, egy új évezreddel: nem
tanultál soha a magad kárán, de már nem perelsz,
esküt sem teszel és mégis lelked apró szegletében
reményt érlelsz, hogy Valaki elrejt a tenyerében,
még itt kint a fagyos tapadásban is, magányosan,
fedél nélkül, pityókásan, midőn éjfélkor megszólal
a templomharang, az idő ércharangja...
Zúgj csak, szél,
végzet, keserű emlék! Hajnalban egy tündöklő Nap
bontja ki szárnyait álmaink zengő hegyvidékén.

(A közölt versek közül kettő - JÁTÉKSZEREK 3., ÉJFORDULÓ - a Fedél nélkül c. lapban jelent meg.)

3. TÉTEL: ISTENI SZÍNJÁTÉK

Reményt érlelni, bízni... Az ember - amint Madách Imre óta tudjuk - küzd és bízva bízik (mi mást tehetne?), egészen addig, amíg olykor elbízza magát. Annyit bízott már, hogy közben - talán önmagán is csodálkozva - felküzdötte magát a társadalmi piramis csúcsára, ahol tovább küzdenie voltaképpen fölösleges, no de Madách kőbe vésett, klasszikus intelmét nem lehet csak úgy lesöpörni. Szerencsére azonban a küzdés akaratra, a bízás hitre fordítható le, az akarat és a hit alkotta párosra pedig akár egy hosszú távú program is álmodható...

Az említett program tartalma nem lehet persze más, mint a küzdés és bízás folytatása, azaz: még a piramis csúcsától is elrugaszkodni - majd szárnyalni, egyre magasabbra. Ez egyfajta boldogító játék, amelyhez jogom is van. Hiszen ki tilthatja meg nekem, hogy a saját életemet laza, könnyed játéknak tekintsem, hogy félvállról vegyem gondjaimat és ne érezzem a súlyukat? De valamelyest más a helyzet akkor, ha az eredetileg magánügynek indult játékomat életnek próbálom nyilvánítani. Ez esetben mások élete is az én játékom részévé válik.

Budapesten, a Lágymányosi híd pesti hídfőjének közelében felépült egy színház, az álomszerű Nemzeti. Budapest belvárosában viszont, a Centrális Galériában nemrégiben egy másik - a Deák téren meg nem valósított - Nemzeti Színház terveit állították ki, néhány hasonló külföldi projekt képanyagának társaságában. Így ki-ki maga dönthette el, hogy a két épület közül melyik felel meg inkább a nemzetközi építészeti trendeknek, az átgondolt, funkcióhoz kötött téralakítás követelményének, a színház külsejét és belsejét meghatározó szándékok harmóniájára, illetve az építészeti terv és a kijelölt környezet közötti természetes kapcsolat megteremtésére irányuló szakmai elvárásoknak. Itt nem pusztán az egyszerű "tetszik-nem tetszik" ízlésbeli különbség kérdéséről van szó, hanem két merőben ellentétes alkotói hozzáállás - a művészi gesztus által kifejezett, kitapintható gondolat és a kellően magvas gondolat hiányát leplező, tanácstalanul művészkedő hadonászás - összecsapásáról. A Duna partján álló színház büszkén hirdeti, hogy ezúttal is a patetikus harsányság bizonyult erősebbnek és természetesen játszva legyőzte az esztétikai alapszabályokat, a logikusan megszerkesztett, tartalmas mondanivalót hordozó formát érvényre juttató vetélytársát. Minden épületnek önmagáért kellene beszélnie, de az új Nemzeti Színház - vizuális bőbeszédűsége ellenére - aggasztóan semmitmondó: a részben semmilyen korhoz nem köthető, részben viszont konkrét történelmi stílusokat idéző szerkezeti, illetve díszelemek kiválasztását és alkalmazását csapongónak, az egyes épületrészek közötti párbeszédet zavarosnak találtuk. A rendezőelvet, úgy tűnik, elhessegette valamiféle görcsös kapkodás - és a majdani szemlélő elkápráztatására irányuló igyekezet.

Így azonban legalább érthetővé vált a nyitóelőadás - hiszen a hely szelleme kötelez. A Szikora János rendezte Ember tragédiája tökéletesen illeszkedett a tartalom elsikkasztását feledtető, letaglózóan nagyszabású látványon alapuló "kurzusművészeti" koncepcióba.

Mert vajon van-e ember, aki az előadás logikájából levezetett érvekkel meg tudná indokolni, hogy az egyes színek (és miért éppen azok, például Egyiptom, Prága stb.) miért csupán enyhén stilizált, de amúgy korhű környezetben, kifejezetten realisztikus kellékeket alkalmazó látvány-megfogalmazásban, míg mások (például a "bevásárlóközpontos" London, a "csöves" Eszkimó stb.) erőteljesen, sőt már-már erőltetetten aktualizált - vagy a kettőt sokkoló, döbbenetes poénra kihegyezett módon vegyítő (például Athén, Róma stb.) - felfogásban kerültek színpadra? A Tragédia "maiságát" nem a korszerű szövegértelmezési javaslat, hanem csak a színpadtechnikai exhibicionizmust előtérbe toló vizuális kavalkád, a gondolatilag mindenevő, sűrűn ironizáló, idéző- és zárójelekkel operáló, tévéklipszerű színrevitel képviselte. A számos apró ötlet etüd-szerű kidolgozására - de másra nemigen - alkalmas látványrendezés, mivel szétdarabolta és totálisan elnyomta a szöveget, a "sorsok ábrázolásaként" de "szemfényvesztésként" is értendő színjátszás kifejezés pejoratív jelentésére helyezte a hangsúlyt. "Ne arra figyelj, kedves néző, mit mondanak, hanem arra, hogyan mondják," szólt a közönséghez intézett rendezői utasítás. Erre még ráerősített a Tragédia-premiert közvetítő közszolgálati televízió, amely az előadás szünetében közhelyes (értékelő?) nyilatkozatokra kényszerítette a kamera elé cibált illusztris személyiségeket. "Ne arra figyelj, kedves néző, mit mondanak, hanem arra, kik vannak jelen a bemutatón!" - sugallták a szerkesztők.

A Madách-féle drámai költemény ürügyén előadott lélegzetelállító digitális időutazás végső soron - éppúgy, mint az ünnepi est záróakkordajként megrendezett tüzijáték - azt a célt szolgálta, hogy a maga eszközeivel emelje a nagyszerű történelmi tett, a hosszú vajúdás után fizikai testet öltött Nemzeti Színház átadási ceremóniájának fényét. Ebből a szempontból persze a Tragédia legújabb színpadraállítása nem szorul további magyarázatra. Ugyanis nem a színházi esemény volt az első (és várhatóan minden további) est főszereplője, hanem azok, akik lehetővé tették! Az akarat erejével megvalósított merész álmok álmodói...

A Tragédia történelmi folyama - az "azelőtt úgy volt, kérem" - már legfeljebb csak játékosan prezentálható bagatell. Nyugodtan szakíthatunk a létünket mostanáig kísért kételyekkel. Mert a tépelődő Madáchtól eltérően mi már a "milléniumi színházavatók" vezetése alatt döntögetjük a jövő kapuját; mi már olyan korba értünk, amelyben végre mindenre megtalálódott a végső, örök érvényű megoldás. Sziszifosz holnapra felér a hegycsúcsra, és a felgörgetett szikladarab nem gurul vissza. Ez hihető gondolat - ha eleget játszogatunk vele. És ki merné ma megcáfolni a holnapi történéseket?

Na jó, de mi van akkor, ha minden önámítás ellenére a valóságban mégsem a hivatalosan előírt hit szerinti happy enddel, a múlt minden szennyét és avitt gondját eltűntető, hirtelen deus ex machina-ként feltörő, nyilván a nemrégiben elkezdődött jövő - főpapjaink legújabb istensége - makulátlanságát megtestesítő vízsugárral végződött az Ember Tragédiája? Mi van, ha a darab még egyáltalán nem ért véget, csak mi, a 21. századi Budapesti Szín szereplői a felvonás vége felé közeledve képzelődünk? - Elég volt a kishitűségből, ember! - halljuk a felülről jövő választ. - Te csak küzdj és bízva bízzál.

Ezt a szerepet osztották ránk a játékukban? Hát, ezt bizony Madách sem tudta volna jobban kitalálni.

Svoboda Róbert, Budapest