Drága Barátnőm!

Hallgatásomnak most kivételesen nem a lustaságom volt az oka, hanem az, hogy részt vettem egy egyhetes erdélyi kiránduláson, ahonnan csak tegnap este érkeztem haza. Ma reggel, amikor egy kürtőskalács meggyötört romjaira leltem a kabátzsebemben, újra felidéződtek bennem azok a pillanatok, azok az érzések, amiket a Szent Anna tó partján állva éltem meg e kalácsot majszolva. Láttam magam előtt a tavat körülölelő, őszi ruhájában pompázó erdőt, a víz tükrén játszadozó vidám napsugarakat, a felreppenő Mátyásmadarat, éreztem az erdő, a föld, a víz illatát, a hátamat melengető napfényt. Álmodozásomból a házunk elé érkező szemetesautó csörömpölése vert fel, és akkor határoztam el, hogy még ma írok Neked, míg az élményeim nem halványulnak.

Nem akarom felsorolni az összes várost, települést, helyet, ahol megfordultunk. A történelemórától is megkíméllek. A száraz tények és az útvonal részletezése helyett inkább az érzéseimet szeretném megosztani Veled, kiemelve egy-egy helyet, momentumot, ami valami miatt érdekes, fontos vagy hangulatos volt számomra.

Az első városnézésünk még a magyarországi Gyulán volt, ahol a számos Körös menti szomorúfűzfa mellett jócskán akadt vadgesztenye is. Nem tudtam ellenállni a sok fényes barna kis gombóckának, és mire a várhoz értünk, már mindkét zsebem tele volt velük. Megmásztuk a szép vörös színű téglából épült vár közel 100 db meredek csigalépcsőjét, kilihegtük magunkat és gyönyörködtünk az alattunk elterülő város képében. Tetszik nekem ez a kis város. Van lelke, hangulata, kisugárzása. Nincsenek nagy hivalkodó épületei, a házak elbújnak az öreg, kérgüket hullató platánok lombkoronája mögé.

Délutáni sétánk a Százéves Cukrászdában ért véget, amiről kiderült, hogy bizony jócskán több is annál. Most nehogy valami lerobbant, romos ócskaságot képzelj magad elé. Kívülről semmi különös, de amikor belépsz, jön a meglepetés, talán egy kis ékszeres dobozkához tudnám hasonlítani. Meghitt csendes kis helységek, faragott bútorok, madérás hímzett függönyök, aranyozott gyertyatartók. Szinte magam előtt láttam, amint a csipkés, napernyős, kalapos hölgyek kavargatják délutáni habos kávéjukat.

Másnap reggel tele kíváncsisággal indultunk végre Erdélybe. Az első, amit azonnal megtapasztalsz, hogy nagyon rosszak az utak, és jobb, ha Pista most már csak félig tölti a borospoharakat a buszban, mert különben kilocsolódik.

Nagy előnyben vannak azok az emberek, akik jók voltak matematikából. Nekem bizony gondot okozott megállapítani Korondon, a magyar fazekasság fellegvárában, hogy az a nagyon szép festett tál 120000 leiért most sok vagy kevés. Átszámoltam cseh koronára és fizettem magyar forinttal. Egyszerű, nem?

A falvak meglehetősen szegények, és ennek köszönhető, hogy az emberek itt nem rombolták le, nem építették át házaikat, kapuikat. Se Csehországban, se Magyarországon nem láttam még olyan falut, ahol egész utcasorok megőrizték egységes, régies arculatukat. Itt viszont igen. Nem mindenhol, de minél beljebb utaztunk Erdély belsejébe, annál többször találkoztunk vele. Minden ház egy kicsit egyforma és mégis különböző. A kapuk is hasonlóak, de mindegyiken más a faragás. Most már csak az a kérdés, meddig marad ez így? Tudatában vannak-e az itt élő emberek, hogy ezt a kincset meg kellene őrizniük? Nem fenyeget-e az a veszély, hogy ha jobb anyagi körülmények közé kerülnek, ahelyett, hogy a meglévőt felújítanák, lebontják vagy a felismerhetetlenségig átalakítják azt? Számtalan ilyen és hasonló kérdés forgott a fejemben, amint buszunk lassan áthaladt e falvakon.

Első erdélyi éjszakánkat egy hangulatos kalotaszegi kis faluban töltöttük. Magyar családoknál volt a szállásunk. Tartottam tőle, ugyanakkor kíváncsi is voltam. Házinénink, Ilonka barátságos szavai és ölelő karja, a tiszta szobában duruzsoló kályha, az ablakot és az asztalt díszítő gyönyörű hímzés, a kis terítővel leterített vizeskancsó, a kéziszőttes szőnyeg és a puha ágy látványa minden félelmemet eloszlatta. Reggel még sötét volt, amikor hallottam, ahogy Ilonka csendesen végigoson az előszobán. Egyrészt sajnáltam, hogy miattunk ilyen korán kell kelnie, másrészt jóleső érzéssel húztam fülemre a takarót, én még egy ideig lustálkodhatok. Nemsokára megláttuk korai serénykedésének gyümölcsét. A mellettünk lévő szobában szépen terített asztal várt minket, megrakva finomságokkal. Ami megmaradt a reggelinkből, azt Ilonka mind becsomagoltatta velünk, mondván jó lesz az még az úton. És milyen igaza volt.

Az elkövetkező három napon Parajdon egy panzióban volt a szállásunk, ahol a mindennapi felfedező körútról visszatérve pálinkával és finom vacsorával vártak bennünket. Ezek után nem csoda, ha jó volt a társaság hangulata és dalra fakadtunk. Aki nem volt ott, most sajnálhatja, mert nem tudhatja meg, hogy mi is történt, amikor "betiltották a magyar szót Csehszlovákiában". Ez egy ének, amit egy vidám falusi ember, tangóharmónikáján kísérve egyik este előadott nekünk.

Nem tudom, kinek sikerült elintéznie, hogy egész héten nagyon kellemes napsütéses időnk volt. Aznap is, amikor buszunk a Békás-szoros és a Gyilkos tó felé vette útját. Az út, ha annak lehet mondani, sűrű erdők és hatalmas sziklák között, alatt, előtt, mellett kanyargott. Nem volt túl megnyugtató, hogy minden száz méteren tábla jelezte: vigyázat, esetleg szakadékba zuhanhatunk. Egészen megkönnyebbültem, hogy végre kiszállhattam a buszból, majd egy olyan jó kilométeres séta következett. Egy idő után elmaradtam a többiektől. Kétoldalt hátborzongatóan félelmetes, ugyanakkor csodálatos kopár szürke sziklafalak meredtek az égbe, mellettem vad csobogással zúgott a patak.

A falvak és a szép természet után szóljak valamit a városokról is. Nagy meglepetés volt számomra Nagyvárad nagyvárosi nyüzsgő forgalma, élete. Nem is tudom honnan, talán még az iskolás évekből emlékeztem arra, hogy a XIX. sz. végén és a XX. sz. elején ebben a városban élénk kulturális, főleg irodalmi élet folyt. Ez idő tájt Kelet Párizsának vagy Körös-parti Párizsnak is nevezték. Mindezek tudatában mégis hitetlenkedve bámultam az impozáns, nagyvonalú, különböző stílusokban épült (többségében eklektikus, szecessziós) paloták sorát. Eredeti ablakokkal és portálokkal! Csodálkozásomat és csodálatomat csak tetézte a székesegyház látványa. Általában, ha idegen városban járok, meg szoktam nézni a helyi templomot, ez mindig az illető város kultúrájának egy jelentős darabja. Úgy gondoltam, már van egy kis tapasztalatom, nagyjából sejtem, mire számíthatok. Tévedtem. A nagyváradi székesegyház a maga fenséges monumentalitásával, a falakat beborító vörös és szürke márvány hűvösségével, méltóságával minden elképzelésemet fölülmulta. Őszintén szólva ezt a várost én eredetileg alábecsültem, most viszont tudom, hogy ide még egyszer el kell jönnöm, mert még rengeteg mondanivalója van számomra.

Meglepetéseket más városok is tartogattak, sajnos ezek némelyike meglehetősen negatív jellegű. Ide tartozik Gyulafehérvár és Arad, ahol a város történelmi magja egyszerűen eltűnt (vagy jól elbújt előlem). Amit láttam, nem volt más, mint barátságtalan, szürke, kocka, hideg, beton, panel. Szóval olyan fúj, nem szeretem.

De igazságtalan lennék Gyulafehérvárral szemben, ha nem szólnék gyöngyszeméről, a román kori, közel ezer éves Szent Mihály székesegyházról. Szegény mellé odaépítettek a század elején egy hatalmas ortodox székesegyházat, hogy eltörpüljön mellette, ám ez nem sikerült. A templomban egy nagyon kedves, halk szavú, mosolygós, nyugalmat és szeretetet árasztó, közel kilencven éves atya vezetett minket körül. Nagyon örültem, hogy miután mondandóját befejezte, megszólalt a templom orgonája, és én áhítattal hallgattam a fehér faragott kövek között Bach muzsikáját. És még egy jó ideig el is hallgattam volna, ha fel nem hangzik idegenvezetőnk, Farkas Ferenc tanár úr immár jól ismert "mögyünk" biztatása, ami nélkül lehet, hogy még máig is csak Gyulán tartanánk.

Még megírom egy utolsó, templomlátogatással összefüggő élményemet. Csíksomlyóra a késő délutáni órákban érkeztünk. A templomban, ahol a híres csodatévő Szűz Mária-szobor is található, éppen az esti nagymise előtti litánia folyt. A hívők egy fiatal lelkész közreműködésével imádkoztak. A csendesen mormoló hangok közül szinte kicsilingelt egy öt év körüli kisfiú tiszta hangocskája. Ez a vékony hangocska a jövő hangja. Ha ő most magyarul imádkozik, így fog imádkozni idős korában is, és erre fogja tanítani a gyerekeit is, csak legyen belőlük sok.

De nézzünk egy kicsit a saját berkeinkbe is. Hányunk gyereke beszél itt Csehországban magyarul? Hányan adjuk nekik tovább a mi kultúránkat? Mesélünk-e nekik magyar meséket, beszélünk-e nekik a magyar történelemről, igyekszünk-e megtanítani őket legalább arra a kevésre, amit mi tudunk? Felkeltjük-e bennük az érdeklődést, hogy azután saját maguk is igyekezzenek minél többet megtudni?

Ezen a kiránduláson csak egyetlen fiatal volt velünk. Szerencsém volt, hogy Péter, aki most prágai középiskolás, pont mögöttem ült a buszon, és így jókat tudtunk beszélgetni. Sok érdekeset tudott mondani nekem a magyar történelemről, ami nem az erősségem, de ugyanúgy jártas volt az irodalomban vagy a politikában is. Nem hiszem, hogy ő az egyetlen Csehországban élő magyar tizenéves, akit érdekel a magyarsága.

De nemcsak a tizenévesek hiányoztak, ugyanúgy nem képviselte senki se a huszon-, se a harminévesek táborát. Miért? Amikor elmegyek a Magyar Kulturális Intézet egy-egy programjára, örömmel látom, hogy ezek a korosztályok léteznek, még nem halunk ki. Csak azt nem értem, miért nem használnak ki egy ilyen alkalmat, amikor egy hétig együtt magyarul beszélgethetünk, együtt kutathatjuk a múltunkat, megismerhetünk új tájakat, vagy újra felkeresünk már ismerősöket. Busz van, szállás is van, sőt mi több: még borunk is van. Akkor mi hiányzik?

Amint látom, sikerült alaposan elkanyarodnom eredeti témámtól, és lassan az emberi kapcsolatoknál kötöttem ki. Ha most jobban meggondolom, hogy mit is adott nekem ez a kirándulás, a romantikus falvak, a történelmi városok, a műemlékek, a csodás természet, a népművészeti értékek és a tanár úr hangulatos történelemórái mellett, pont ezek az emberi kapcsolatok tűnnek a legfontosabbnak. Barátságok, melyek tudom, remélem, hiszem, hogy megmaradnak azután is, ha már elhalványulnak, összekeverednek a kirándulás képei, helyszínei.

Drága Barátnőm! Tudom, hogy levelem kissé hosszúra sikeredett. De nagyon remélem elértem vele azt, hogy jövőre elsők között leszel, aki a tervezett Kárpátaljai kirándulásra jelentkezik, és ha ez így lesz, akkor már nem ültem ma fél napot fölöslegesen a számítógép mellett.

Sok szeretettel:

Kati