"Ülni, állni, ölni, halni"

A Krétakör Színház Woyzeckje a 10. Pilseni Nemzetközi Színházi Fesztiválon

Az évenként megrendezésre kerülő Pilseni Nemzetközi Színházi Fesztivál a csehországi színházi élet rangos eseményének számít. Az idei év szeptemberében az ötnapos fesztiválon tizennyolc bel- és külföldi kőszínház, utcaszínház és színházi társulás produkcióját láthatta a fesztivál közönsége.

A magyarországi színházakat a SCHILLING ÁRPÁD vezette Krétakör Színház képviselte. A Krétakör Színház ekkor már nem volt ismeretlen a hazai közönség előtt, hiszen a társulat Molnár Ferenc Liliomát júniusban mutatta be Hradec Královéban az Európai Régiók Fesztiválján. Ez után következett a pilseni fesztiválon a W - munkáscirkusz, Georg Büchner Woyzeck-töredékeinek adaptációja József Attila verseinek felhasználásával.

Schilling Árpádot nemcsak a magyarországi, hanem az egész közép-európai színházi élet az egyik legtehetségesebb rendezőként tartja számon. 1995-től dolgozik saját társulatával, a Krétakör Színházzal, munkáival - Molnár Liliomával, Büchner Leonce és Lénájával, a TASNÁDI ISTVÁNnal együtt készített Nexxttel Európa legrangosabb színházi fesztiváljain (Avignonban, Milánóban, Berlinben) léptek fel nagy sikerrel. A Büchner-trilógia harmadik részének (Danton halála) felhasználásával készített Hazámhazám című darabnak szeptember végén volt bemutatója.

A rendező saját bevallása szerint a Krétakör Színház "az útkeresés jegyében fogant, célja az alapítás óta változatlan: kutatni és megmutatni a színházat, mint művészeti s mint együttélési formát". Schilling megpróbál az unalmas, mára már elavult tradíciókra épülő kőszínházi világ és a görcsössé vált, újszerűt produkálni képtelen, mégis "értelmetlenül hangoskodó" alternatív színház helyett merőben más, "korszerű", a mai valóságot, a mai ember értékeit, helyzetét tükröző színházat teremteni. Kísérleteinek, elgondolásainak megvalósítója pedig a nagyrészt fiatal színészekből álló társulata, melynek tagjai jól ismerik őt, ismerik rendezési koncepcióját, és egyéniségüknek a színház kereteit már-már túllépő részét teszik hozzá egy-egy alakításhoz.

A Krétakörhöz nagyon illik Büchner, akinek Woyzeckje az első antihős-dráma az irodalomban. Büchner, akit Brecht legfontosabb elődjének tartott és irodalmi jelentőségére csak a modern drámaírók figyeltek fel, a 19. század elején írt drámát a világba dobott hétköznapi emberről, Woyzeckről, akinek létéért való küzdelmét, a világban való sodródását és tragédiáját kíséri végig a darab. A Krétakörnek azonban még ez sem volt elég - Büchner Woyzeckjét József Attila verseivel egészítették ki, melyek gondolatvilága a drámához szorosan illeszkedik. József Attila és Büchner egyénisége között sok a párhuzam - alkotásaik megelőzték korukat, a kortársak általi meg nem értés végigkísérte életüket, sőt, az ez általi frusztráció hozzájárult mindkettőjük korai halához is. Büchnernek csupán három drámája maradt fenn, az utolsó, a Wyjzeck csak töredékekben. Ez a befejezetlenség azonban a Krétakör általi adaptáció esetében konstruktív - megfelelő alapot szolgáltat ahhoz, hogy a töredékek kiegészüljenek, mégpedig épp József Attila verseivel. József Attila "munkásköltő", a Krétakör adaptációja szerint versei nem bármelyik munkásról, hanem egyedül és legpontosabban Woyzeckről szólnak.

Schilling szerint az előadás arra próbálja felhívni a figyelmet, hogy az utóbbi időkben valahogy elfeledkeztünk a munkásosztályról. A hétköznapi emberről, akinek a szocializmusban megvolt a maga helye, végezte a munkáját, élte az életét a megadott szabályok szerint. A mai társadalom viszont csak a létbizonytalanságot nyújtja neki. A ma azt diktálja, hogy mindenki törődjön magával, éljen, ahogyan tud, viszont senki nem mondja meg azt, hogy hogyan. Semmi sem biztos - az értékrend felbomlott, nincsenek érzelmek, vallás és erkölcs, hiszen a létéért küzdő egyén számára csak egy fontos - a túlélés, és a küzdelemben nincs más, csak brutalitás és erőszak, hiszen az győz, az a túlélő, aki erősebb. Ez a jelenség, hogy az ember léte a mai világban az állatokéval hasonlatos - tény, mely ugyan valós, de egyúttal botrányos is.

"Az előadás műfaja: munkáscirkusz. Számunkra Woyzeck munkás; ő a világba belevetett kisember, aki létének minden alapvető viszonylatában kiszolgáltatott. Cirkusznak nevezzük, mert olyan kiszámíthatatlan pillanatokat próbálunk megteremteni a színházban, amelyekben minden megtörténhet, mint a cirkuszban, a dobpergést követő csendben" - vallja a társulat. Az előadás színhelye egy homokkal felszórt aljú állatketrec, ebbe vannak bezárva a színészek az előadás elejétől a végéig, a néző a ketrec falain kívül rekedt szemlélő. A ketrec zárt tere biztosítja a távolságtartást néző és színész között, hozzájárul ahhoz, hogy a néző biztonságban érezhesse magát - hiszen az, amit a ketrecben lát, fikció, semmi köze a valósághoz. Az előadás viszont épp arra a paradoxonra mutat rá, hogy mindaz, ami a ketrecen belül történik, történhetne akár a ketrecen kívüli világban. Az előadás sokkoló, indulatokat keltő, szinte elviselhetetlen, a ketrecen belüli események ugyanis durván felnagyítva, stilizálva mutatják a valóságot, a mai elvetemült világ embertelenségét. Az előadás nemcsak a színház, a színpadi megjelenítés konvencióit tépi cafatokra, hanem a szemlélő emberi mivoltának értékrendjét, világnézetét támadja meg. Az előadást nézve nyilvánvaló, hogy eltűnt a jó, a szép ebből a világból, az erkölcs helyébe a nyílt erőszak lépett. És az ember, aki ártatlanul, bűntelenül megszületett, csak ebben a világban élhet, mert más világ (másvilág) nem létezik.

Ezt az utat járja be Woyzeck, aki naiv lényként, egyszerű emberként, férfiként "megszületik" - kiássa magát a homokból, beleszeret az úgyszintén egyszerű nőbe, Marie-ba, együtt "dolgoznak" - homokot lapátolnak a betonkeverőbe. Munkájuk eredménye egy, a keverőből kiemelt betondarab, melyet gyerekükként babusgatnak, fürdetnek. Az idill azonban nem tarthat soká - trombitaszóra megjelenik a megszemélyesített hatalom, a Kapitány (egy fekete fólia alól bújik elő), akit Woyzecknek szolgálnia kell. Woyzeck számára, aki csak egy egyszerű munkás, saját boldogságánál fontosabb a hatalom szolgálata. Meg is mosdatja, meg is eteti a Kapitányt, felemeli "trónjára", egy, a mennyezetről lógó gumiabroncsra. Paradox módon a Kapitány béna (mosdatása is inkább egy hulla mosdatásához hasonlít). Woyzeck nem jön rá arra, hogy a hatalmat gondoskodásával éppen ő élteti. A színpad feletti, vizelettel teli zacskóból "megszülető" Doktor felkínálja neki a lehetőséget, hogy alárendelt helyzetéből felemelkedjen. Kísérleteket végez, hogy Woyzeckből nevelje ki az "emberfölötti embert" - körbe-körbe futtatja, mint egy lovat, kötéllel torzítja el arcát, hogy saját arcát elveszítse. Szisztematikusan kínozza - tűzzel, vízzel, levegővel: hátára szikrákat szór, majd saját vizeletével itatja (mert az emberfölötti ember önmaga termeli ki táplálékát), lábára téglákat köt és arra kényszeríti, hogy repüljön. Eközben Marie egyedül marad - és mivelhogy nő, és Woyzeck "magasabb" célok miatt elhagyta, ösztönei arra kényszerítik, más férfit találjon magának. És meg is jelenik ez a férfi - a Tamburmajor -, aki a színpad felett rögzített köteleken akrobatamutatványaival és férfiasságával kápráztatja el Marie-t, majd égből leszálló istenként leereszkedik hozzá és magáévá teszi. Egy tükröt is ad neki - a hiúságot, és a saját szépsége tudatában levő Marie Woyzeck megcsalását nem érzi bűnnek, hiszen ő "jobb" annál, hogy az egyszerű Woyzeck társa legyen. A Tamburmajor attribútuma a tűz, a nyers teremtő erő - a "Munkásököl, vasököl"-t ordítja a megafonba, közben tüzet fúj. Majd magát is felgyújtaná, ám közbelép a "humánus" Woyzeck - elfújja a gyufa lángját. Ezért a Tamburmajor Woyzecket alaposan elveri. Marie lapuló vadként a ketrec sarkába bújva figyeli dulakodásukat. Majd Woyzeck megtudja, Marie épp a Tamburmajorral csalta meg őt. Ennyi megaláztatást már nem tud elviselni, és - mivel a Doktor kísérleteiben is kudarcot vallott - fellázad. Ledobja a lábát nehezítő téglákat, levágja az arcát szorító kötelet, Marie-t megerőszakolja, majd megöli. A holttestet ugyanabba az olajoshordóba dobja be, ahonnan Marie az előadás elején előbújt - "megszületett". Tovább azonban már nem tud lépni. Rájön, hogy mindenki elhagyta, teljesen egyedül van és cselekedni, élni képtelen.

A Bolond az egyetlen olyan szereplő, aki az eseményeket a ketrecen belülről, de mégis kívülállóként figyeli. Az általa idézett szövegekkel kommentálja az eseményeket, hogy a néző értse azt is, amit (inkább) nem akar megérteni. Elválasztja a fontosat a jelentéktelentől, valóságot az illúziótól - amikor József Attila A hetedikjét mondja, folyik a szájából a homok, amikor a szegény, anyátlan kisgyerek szomorú történetét mondja, szappanbuborékokat fúj - a szépség, szomorúság, az érzelem csak szétpukkanó szappanbuborék, ami van, az a föld, a sár, a valós anyag.

Az elviselhetőség határán mozog a színészek fizikai teljesítménye. A jelenetek, az "akciók" kivitelezésekor ugyanis megtapasztalják testi képességeik határait, a fizikai fájdalmat, mely így az előadás egyik alkotóelemévé válik. Ez a valóság a néző számára - aki ugyanúgy ember, mint a színész, ugyanúgy tudja, mi a fájdalom - csodálatot is, ellenérzést is kelthet. Hiszen a színház műfajától idegen a valóság megtapasztalásával együtt járó fájdalom ilyen intenzív megjelenítése. Az "akciók" nemcsak az említett akrobatamutatványok. Habár mutatvány is van, hiszen ez cirkusz (Munkáscirkusz). De nem ez a legfontosabb. Durvák, drasztikusak a jelenetek. A férfiak egymás között dulakodó hímek, fizikai fölényüket a nőkkel szemben bármikor kihasználják. A nőknek csak az a fontos, hogy kielégíthessék szexuális vágyukat. Nincs szerelem, a szeretkezés üzekedés, mindegy, ki kivel csinálja és hogyan, a pillanatnyi kielégülés a fontos. Az ember ösztönei által irányított állat, aki szenved, ha megverik, viszont - ha épp ehhez van kedve - ő is ugyanolyan szívesen üti meg a másikat, mint ahogy amaz őt. A színészek meztelenek. Sokkoló a látvány - "íme az ember".

Az előadás jelenetei a szövegre való asszociációk eredményei. Büchner Woyzeckje a vezérfonal, viszont az, ahogy József Attila verseivel kiegészül, fokozza a drámai hatást. A néző által jól ismert "klasszikus" József Attila-versek olyan kontextusban hangzanak el, ami szintén sokkolóan hat - pl. a Betlehemi királyokat a három férfi szereplő részegen, hányva szavalja Marie-nak, aki a fenekét odatartva áll előttük. Részletek hangzanak el a Szabad ötletek jegyzékéből, mely szöveg József Attila pszichoterápiájának részeként úgy jött létre, hogy a lelki beteg költőnek öncenzúra nélkül le kellett írnia mindent, ami eszébe jut. Tartalma, kifejezésmódja elborzaszt - a beteg, talaját vesztett ember szánalmas vergődése.

Ilyen előadás nem szokványos munkafolyamat eredménye. A társulat először hetekig a világtól elzártan a komáromi Monostori-erődben dolgozott. A színészek feladata nem a szöveg előadása volt, hanem annak megjelenítése a lehető legintenzívebb akcióval. Itt találtak rá a homokárokra. Homokban születtek a fizikai akciók, a homok a földet mint őselemet jelképező anyag vált a jelenetek színterévé. A homokból való kibújás lehet születés, a homokba való beásás pedig temetés, halál. Az erőd kihalt zugaiban még a legbátrabbak is félnek, érzik az egyedüllétet, Woyzeck egyedüllétét. Ezenkívül - hogy a kellemetlen érzések fokozódjanak - minden színésznek mindegyik szereplő szerepét el kellett játszania, kivéve azét, akit majd a végleges előadásban alakítani fog. Tehát ha valaki önmagát egy-egy jelenetben a végsőkig kínozta, tudnia kellett, ezt a színházban majd társának, az "igazi" figurát alakító színésznek kell megtennie. A munka Zsámbékon folytatódott. Itt már minden színész a saját szerepét játszotta, viszont a jelenetek elkészítésében az az elv érvényesült, hogy nem lehet azt az ötletet használni, ami már az erődben megvolt. Fokozódott a jelenetek fizikai igényessége, hiszen már mindenki a saját figuráján dolgozott, és továbbra is az az elv érvényesült, hogy mindenkinek a maximumot, fizikai képességeinek határait kell magából kihoznia. A fizikai színház akcióihoz a zsámbéki romtemplom misztikus atmoszférája kontrasztot adott - hogy jobban érvényesüljön az előadás kegyetlensége és destruktív hatása. Ekkor került az előadásba a következő elem - a víz. Vízzel van megtöltve az ócska gyerekkád a fürdetéshez, mosdatáshoz. Ez a víz életet adó, bűntől tisztító. Az előadásban más jelenetekben is van víz, de az, ami nem a kádban van, "tisztátlan" - húgy és ondó. Szintén új elem a tűz, a mindent felégető, romboló energia. A zsámbéki munkafázist bemutató előadás rendhagyó - az ott készített jeleneteket úgy játsszák a színészek, hogy a nézőnek mindig meg kell keresnie a következő jelenet helyszínét. A társulat szerint: "Ez is a kísérlet része. Egy lépés a kényelmetlen színház felé."

Az előadás végső formája Schilling Árpád munkájának eredménye. Rendezői érzékével összhangba hozta a komáromi és a zsámbéki jeleneteket, megszüntette azok egymástól való izoláltságát, egy dramaturgiailag egységes előadást hozott létre. Olyan előadást, melynek fő komponense a látvány, ennek alárendeltje a hang - a zene és a szöveg. A színpad szimbolikus terében stilizált események zajlanak, melyek a történetet nem leszűkítik, hanem kitágítják, általánossá, időtlenné teszik. A hatás lehengerlő. Fájdalom, hogy olyan céllal születik, hogy minden pillanatával, minden gesztusával a világ kegyetlenségét, brutalitását, embertelenségét közvetítse a néző felé. Lényegét legjobban a következő, az előadásban is elhangzó József Attila-idézet fejezi ki:

"Nagyon útálkozhatott az Isten,
hogy ilyen csúnya planétát köpött!"
(Világ megokolt útálata)

Krétakör Színház: W - munkáscirkusz

• Rendező: SCHILLING ÁRPÁD
• Dramaturg: VERESS ANNA
• Díszlet: ÁGH MÁRTON
• Jelmez: VARGA KLÁRA
• Fény: BÁNYAI TAMÁS
• Zene: RUSZNYÁK GÁBOR
• Szereplők: NAGY ZSOLT, LÁNG ANNAMÁRIA, BÁNKI GERGELY, VIOLA GÁBOR, KATONA LÁSZLÓ, PÉTERFY BORBÁLA, SÁROSDI LILLA

Blaskovics Éva
(a szerző grafikái)