A CsMMSz küldöttgyűlése

Március 29-én Prágában tartotta országos küldöttgyűlését a Cseh- és Morvaországi Magyarok Szövetsége. A tanácskozás legfontosabb eredménye a Szövetség hosszas előkészületek után megszületett új alapszabályának az elfogadása volt, amely nagyobb önállóságot biztosít az egyes alapszervezeteknek. Az alapszervezetek képviselői ugyancsak megszavazták, hogy lépjünk be a Nyugat-európai Országos Magyar Szervezetek Szövetségébe (NYEOMSZSZ). A CsMMSz elnöke továbbra is Végh István maradt, az újonnan létrehozott alelnöki tisztséget pedig Vojtek Zoltán, a brünni alapszervezet elnöke tölti be. A küldöttgyűlésen a magyar kormány képviseletében vendégként részt vett Bálint-Pataki József államtitkár, a Határon Túli Magyarok Hivatalának (HTMH) elnöke, aki a tanácskozás szünetében készséggel válaszolt kérdéseinkre.

Bálint-Pataki József 1953. május 8-án született az erdélyi Bonchidán, Kolozs megyében. Apja református lelkész, anyja tanítónő. A kolozsvári Babes-Bolyai egyetem történelem karán szerzett oklevelet. Néhány évig tanított, majd Romániából Magyarországra költözött, Szegeden volt könyvtáros. A rendszerváltás után Antall József miniszterelnök Budapestre hívta, hogy kormányszinten foglalkozzon a határon túli magyarokkal, azóta a Határon Túli Magyarok Hivatalában dolgozik. Korábban az erdélyi ügyeket vezette, míg tavaly áprilisban Szabó Tibort váltotta fel a HTMH élén.

Magyarországnak egy éve van új kormánya. Az Orbán Viktor vezette konzervatív kabinetet szocialista-szabaddemokrata kormány váltotta fel, Medgyessy Péterrel az élén. Milyen következményekkel járt ez a változás a Határon Túli Magyarok Hivatalára (HTMH) nézve?

Egy parlamenti választáshoz kötődő kormányváltással óhatatlanul bekövetkezhetnek bizonyos személyi változások egy olyan intézményben, mint amilyen a HTMH. Most a hivatal élén történt ilyen. Erre azonban úgy érdemes tekinteni, hogy személyemben olyasvalaki került vezető pozícióba, aki a hivatal alakulása óta, 13 éve ott dolgozott. Ez azt is jelzi, hogy a határon túli magyarsággal való törődés nem a kormányváltások feladata, egyenes vonalú mozgásnak vagyunk tanúi, mégpedig gyakorlatilag a rendszerváltozás óta. Ez egy olyan ügy, amelyben nemzeti konszenzusra van szükség, és meggyőződésem, hogy ez be is fog következni, még ha esetleg olykor egyesek belpolitikai célzattal mást is gondolnak vagy tesznek. Én úgy érzem, hogy a HTMH, vagy az olyan állandósult intézmény, mint a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) azt bizonyítják, hogy a magyar politikai elit a határon túli magyarok ügyét egységesnek tekinti. Természetes, hogy bizonyos hangsúlyeltolódások időnként bekövetkezhetnek.

Mi a jelentősége annak, hogy míg előzőleg a HTMH-t a külügyminisztérium felügyelte, most a miniszterelnöki hivatalhoz került?

A határon túli magyarokkal való törődés a 2. világháború után, majd a rendszerváltás után központi kormányzati feladat volt, s mint ilyen mindig is a miniszterelnöki hivatal keretében működött, kivéve az 1998-2002 közötti időszak, amikor a hivatal a külügyminisztériumhoz került. Én úgy érzem, hogy azzal, hogy a HTMH visszakerült a miniszterelnöki hivatalhoz, közelebb került a kormányzati centrumhoz is, és jobban be tudja tölteni azt a szerepkörét, amit eredetileg szántak neki, mégpedig a hivatalunk mai működését is szabályozó 1992-es kormánydöntés alapján.

Külföldi magyarok körében olykor elhangzik, hogy a budapesti hivatalok eléggé Erdély-központúak, ahol a legnagyobb számú magyar kisebbség él. Hogy áll ebben a tekintetben a HTMH?

Remélem, hogy az elmúlt hónapok bizonyították: függetlenül attól, hogy egy kormányzati hivatal vezetője hol született, magyar köztisztviselőként és a magyar kormány képviselőjeként pártatlannak kell lennie, és következetesen végre kell hajtani a kormányprogramot. Természetesen a mai magyar közvélemény 70-80 százaléka, ha azt hallja, „határon túli magyar”, akkor leginkább Erdélyre gondol, egy hargitai fenyőre, egy ottani népviseletre vagy táncra. Ez azonban szerintem nagyrészt annak köszönhető, hogy ott van a legnagyobb határon túli magyar közösség, s nyilván a személyes, baráti kapcsolatok is az erdélyiekkel a leggyakoribbak, így ők kerülnek előtérbe. Én éppen azt mondtam el itt ma a Cseh- és Morvaországi Magyarok Szövetségének közgyűlésén, hogy minden magyar közösségnek, bármilyen kicsi is legyen, bárhol is éljen, akár a messzi, akár a közeli szomszédságban, megvan a helye, szerepe, és oda kell rá figyelni. Hiszem, hogy megbízatásom ideje alatt a határon túli magyarság semmilyen jelét nem fogja tapasztalni annak, hogy az egyik vagy a másik közösség az egyik vagy a másik kárára előnyben lenne részesítve Budapest részéről. Ez nem is lenne jó. Érzésem szerint talán kormányzati politikában ez korábban sem jelent meg. A másik dolog, amiről itt a kérdésben is szó esett, hogy a magyarországi pártpolitika kissé más…

Félbeszakítom. Mi, a határom túli magyarok alapvetően nem a pártokhoz, hanem Magyarországhoz kívánunk viszonyulni. Az utóbbi időben azonban a magyarországi nagypolitika - s ezt szándékosan mondom - mintha olyan helyzetbe hozna minket, hogy a magyarországi pártokhoz legyünk kénytelenek viszonyulni. Ezt nem tartom szerencsésnek.

Ami a kormánypolitikát illeti, elmondhatom, hogy ilyen budapesti politika nincs. Ugyanakkor nem titok, hogy vannak olyan magyarországi politikusok, akik saját gondolkodásukat, eszmeiségüket, ideológiájukat, kapcsolataikat akarják valamilyen formában egyesek javára vagy kárára előtérbe helyezni a külföldi magyarok körében is. Ez az ő felelősségük. Én mindent megteszek azért, hogy a kormánypolitika a hátáron túli magyarokkal szemben egy olyan politika legyen, amely semmilyen formában nem exportál magyarországi belső politikai tölteteket, feszültségeket, hiszen alapvetően más a helyzete a magyarságnak, bárhol is él Magyarországon kívül. Ezért nem szabad, hogy a külföldi magyarság bármilyen formában is belekerüljön ebbe a megosztó, vagy megosztásra törekvő politikába, aminek sajnos tanúi vagyunk. Egy percig sem tagadom, hogy ez a jelenség létezik. Felelősségem tudatában kijelenthetem, hogy ez rendkívül káros. Isten őrizzen attól, hogy a politikai pártok a saját arculatukra próbálják leképezni a határon túli magyarságot, vagy hogy a határon túli magyar szervezetek a magyarországi erőmegosztás mintájára szintén megosztódjanak. A magyar belpolitikai - egyébként bizonyos értelemben természetes - ellentéteit nem szabad exportálni. És a Magyarországon kívüli magyar közösségeknek sem szabad megosztó módon beleszólniuk a magyar belpolitikába. Én úgy érzem, hogy ezt a felelősségteljes politikusok mindkét oldalon tudatosítják, és azok vannak többségben, akik az egyenlő közelség vagy távolság elvét tartják szem előtt. Szerintem ez a bölcs álláspont.

Még Antall József kormányának idején megszületett a magyar-ukrán alapszerződés, amelynek az országhatárokat, illetve a kisebbségeket érintő paragrafusai éles vitát váltottak ki. Horn Gyula kormánya Bukaresttel, illetve Pozsonnyal kötött alapszerződést. Az Orbán-kormány pedig jött státus- vagy kedvezménytörvénnyel. Lépcsőfokokról, vagy különböző elképzelésekről van-e szó? Tekinthető-e mindez egyfajta folyamatnak a határon túli magyarokhoz való viszonyulás terén Budapest részéről?

Az elmúlt hat-hét év, de nyugodtan akár nyolc-kilenc évet is mondhatnék, ha az említett magyar-ukrán alapszerződéstől indulok ki, bizonyos szempontból nézve mindenképpen folyamat. Lépcsőfokok. Még inkább azt mondanám, hogy mindezek a dokumentumok egy olyan alapot jelentenek, amire lehet építeni, és ha nem is mindig működik minden úgy, ahogy szeretnénk, ennél jobbat eddig még senki sem talált ki. Az esetleges viták, konfliktusok megtárgyalásának ez az egyetlen olyan intézményes formája, ami tulajdonképpen a feleket jogilag kötelezi.

Kedvezménytörvény vagy státustörvény. Eleinte úgy mondták, hogy státusztörvény, amely a külhoni magyaroknak egyfajta státust ad Magyarországon, utána lett belőle kedvezménytörvény. Én ebben a változásban alapvető, lényegi különbséget látok. Mi is a lényeg? A státus vagy a kedvezmény?

A törvény hivatalos neve, A szomszédos államokban élő magyarokról szóló törvény elég hosszú, és bár a jogászok számára szent és sérthetetlen, a közvélemény, a köznyelv az ilyen hosszú nevű elnevezéseket nem tudja elfogadni. Ugyanakkor magam sem tudom, hogy miért kapta azt az elnevezést, hogy státustörvény, hiszen maga a törvény, a jog a kedvezményezettek, támogatottak számára semmilyen státust nem ad, hanem egy lehetőséget a támogatásokra, a kedvezményekre, azok igénybevételére. Ez nem utolsósorban elég sok félreértést is okozott a szomszédaink számára, akik a státusban azt értették, amire maga a szó feljogosít. Sokkal helyesebbnek tartom a kedvezménytörvény szót, hiszen azok számára, akik magyarként a szomszédos országokban élnek, magyarigazolványt vagy hozzátartozói igazolványt ad, illetve annak birtokában támogatásokat és kedvezményeket biztosít. Ennyit az elnevezésről.

Mi a helyzet ma a kedvezménytörvény ügyében?

Nagyon előrehaladott állapotban van a kedvezménytörvény módosításának a menete. Érdemes lenne erre visszatérni, amikor lesz már eredmény. Jelenleg az a helyzet, hogy már csak egy ponton van tisztáznivaló, reményeink szerint ezzel a szakértői egyeztetések le is zárulnak, s ezután majd a Magyar Állandó Értekezlet foglalkozhat vele. A nyitott pont az oktatási és nevelési támogatások eljuttatása a kérelmezőkhöz. Ebben a kérdésben gyökeresen eltér öt Magyarországgal szomszédos ország álláspontja egy hatodiktól. Ötnek ez nem okoz semmi gondot, míg a hatodik - Szlovákia - nem tudja elfogadni. Keressük, és úgy néz ki, hogy meg is találtuk azt a megoldást, ami, akár alternatív módon, mindenki számára elfogadható lehetne.

Mi, csehországi magyarok, egy specifikus helyzetben vagyunk. Itt és most, tehát Csehországban, már nem vagyunk szomszédos országbeli magyarok, de nyugat-európai magyarok se vagyunk. Döntő többségünk - születésénél fogva - szomszédos országbeli magyar, akin egy újabb államhatár - ezúttal a cseh-szlovák - lépett át. Hogyan is kezel minket a gyakorlatban Budapest?

Magam is úgy látom, hogy egy teljesen sajátos helyzetről van szó. És ez mindenképpen egy ennek megfelelő sajátos kezelést is igényel. Azt kell mondanom, hogy ez - szerintem - egyfajta köztes helyzet. Ha a cseh- és morvaországi magyarok úgy látják, hogy a Nyugat-európai Országos Magyar Szervezetek Szövetségében (NYEOMSZSZ) sokkal hatásosabban tudják képviseltetni magukat … azt hiszem az abba való belépés egy jó döntés lenne…

Hát, tán azért is lépünk be oda, mert csak oda hívtak meg minket…

…hát igen. Ezt kommentálni nem az én feladatom. Ami azonban minket illet - és most hadd ne soroljam fel azt a sok-sok érvet, amelyek alapján a HTMH ezt a döntést meghozta - mi, tehát a HTMH, úgy határoztunk, hogy a csehországi magyarok, a velük való törődés továbbra is annak a szervezeti egységnek a feladata, amely a szlovákiai magyarokkal foglalkozik.

A csehországi magyarok több mint 90 százaléka szlovákiai származású…

Én ezt a helyzetet teljesen megértem. És ennek megfelelően akarok tenni és teszek, amit tudok. Látogatásom alkalmával sok mindenkivel beszélgettem: egyetemistákkal, az Együttélés szervezetének képviselőivel, a CsMMSz országos és helyi vezetőivel, mindnyájan arra ösztönöztek, azt kérték, hogy úgy tekintsünk az itteni magyarokra, mint egyfajta kvázi szlovákiai magyar közösségre, s úgy kezeljük őket, akár a szlovákiai magyarokat, a szlovákiai magyarok ügyét. Ezt természetesen idézőjelben mondom. A közalapítványok révén a különböző tárcáknál is úgy szeretnénk szervezni a programokat, hogy a csehországi magyarok számára is láthatóak legyenek a támogatási lehetőségek. Például a csehországi magyar diákok lépjenek kapcsolatba a szlovákiai magyar ösztöndíj tanáccsal, a szlovákiai magyar társaikhoz hasonlóan. Magam is úgy vélem, hogy akkor teszünk helyesen, ha a csehországi magyarokkal intenzívebben foglalkozunk ilyen téren, mint egy nyugati magyar szórványközösséggel.

Bízhatunk abban, hogy nem veszünk el a szlovákiai magyarok között?

Nem, semmilyen formában sem. Mi segíteni kívánjuk a csehországi magyarokat. S ez a segítség nem lesz a szlovákiai magyarok rovására, az ő keretük terhére.

Milyen konkrét kérések, felvetések merültek fel a csehországi magyarokkal folytatott megbeszéléseken?

Azt éreztem, hogy úgy a diákok, mint a CsMMSz képviselői is főleg a nagyobb odafigyelés igényét fogalmazták meg, egy olyan segítségét, amely nem feltétlenül csak anyagiakban merül ki. Hangsúlyozták a kapcsolattartás fontosságát; ha egy adott esetben mondjuk valahol működik egy könyvtár, kapjon segítséget, a diákok számára legyen hozzáférhetővé a részképzés, a posztgraduális képzés. Ezek gyakorlati teendők, s részünkről aránylag könnyen teljesíthetők. Meggyőződésem, hogy a legjobb akaratunk és lehetőségeink szerint teljesítjük is őket. Tőlünk ez egy kicsit nagyobb odafigyelést igényel. Ezt megértettem, ezért is szóltam a közgyűlésen elhangzott beszédemben arról, hogy nemcsak a közvetlenül szomszédos országokban élő magyarokra, azok problémáira figyelünk, hanem a más országokban élő magyarokra is. Vannak speciális helyzetek, s nem egyszer egy kicsit nagyobb odafigyeléssel nagyon hasznos dolgokat lehetne tenni.

Utolsó kérdés. Van-e már kidolgozott koncepciója a HTMH-nak arról, hogyan fog együttműködni a határon túli magyarokkal azt követően, hogy Magyarország várhatóan 2004 májusától az Európai Unió tagjává válik? Mennyire fogja ez a tény érinteni a magyar kisebbségekkel való budapesti törődést?

Minden bizonnyal érinteni fogja. Munkatársaimmal már dolgozunk az új koncepción, keressük helyünket az új helyzetben. Mindenképpen véget ér ugyanis a mai helyzet, s csak a szomszédos országokban élő magyarok - akikkel a HTMH a legintenzívebben foglalkozik - az uniós csatlakozásunk után három, egymástól gyökeresen eltérő helyzetben lesznek. Egy részük velünk lesz az EU-ban (például a szlovákiai magyarok, de a csehországiak is), egy másik részük - köztük a legnagyobb magyar közösség, az erdélyiek, valamint reményeim szerint a vajdasági magyarság is - pedig belátható időn belül, néhány éven belül válik uniós taggá. És sajnos lesz egy harmadik csoport, a kárpátaljai magyarok, akiknél igencsak a távoli jövő kérdéseként merül fel az uniós tagság. A második és a harmadik csoporttal a kapcsolattartás egy időre nehezebb lesz, keressük a megoldást a problémákra. Ezen a téren egyrészt olyan feladatokkal találkozunk, amelyekre tudatosan is készülni tudunk és készülünk, ilyen például az Ukrajnával szembeni vízumkényszer bevezetése, ami semmiképpen sem Magyarország hibája, de ez a tagság ára, egyfajta belépő a klubba, amit meg kell fizetni. Ugyanakkor vannak olyan problémák is, amiket most még nem is tudunk pontosan felmérni. Vegyük csak a diákokat. Ma senki sem tudja egzaktul megállapítani, hogy milyen lesz az érdeklődés a magyarországi főiskolák, egyetemek iránt. Az uniós tagság után egészen másképpen jelentkezhet egy bécsi diák Budapestre, mint egy kárpátaljai magyar. De ugyanúgy jelentkezhet egy lisszaboni is. Nyilvánvaló tehát, hogy egy újfajta ösztöndíj-politikát kell majd folytatni. Erről már vitázunk, keressük a megoldások lehetőségeit az oktatási és a művelődési tárca képviselőivel együtt. Ugyanakkor megpróbáljuk prognosztizálni azokat a magyar kisebbségeket érintő problémákat is, amelyek ma még nem tűnnek reálisnak, de felmerülhetnek.

Kokes János