Magyar zenék cseh földön

Nagy valószínűséggel mindannyian találkoztunk már azzal a tételszerű közhellyel, mely szerint a cseh kulturális termékek Magyarországon sokkal közismertebbek és közkedveltebbek, mint a magyar alkotások Csehországban. Közhely, nem közhely: a Prágába látogató egyszerű magyar turisták (ha ugyan vannak ilyenek) nagy hányada megkeresi az Arany Tigris sörözőt, mert hallotta, hogy Bohumil Hrabal gyakorta ebben a vendéglátóipari egységben múlatta az időt (meg mellesleg itt csapolják legjobban a pilsenit), s ha leülni nem is tud, mert nem is sejtheti, hogy valamivel a háromórai nyitás után érkezve esetleg már arra sem marad esélye, hogy a már eleve lefoglalt asztalok valamelyikéhez az önérzetük magaslatán lebegő pincér urak legalább a foglalás időpontjáig leülni engedjék, akkor is többnyire örvend a szerencsének, hogy láthatta a híres sörözőt, s másnap esetleg újra próbálkozik. Vagy ott a másik nagy irodalmi hírrel bíró fogadó, a Kehely, Švejk törzshelye, mely szintén keresett látványosság, habár megtekintése manapság a Tigrisnél jóval nagyobb csalódást tud okozni, turisztikai túlhevítettsége és tulajdonosának üzletpolitikája folytán. Ez a jelenség Hrabal és Hašek műveinek vonzata, de itt van még Franz Kafka is, aki, ha ugyan nem is igazán volt cseh (vagy igen? vagy egyáltalán nem?), mégis a cseheké is, és mégis megalkotta a maga Prága-képét, mely a Zsidóváros félreesőbb szűk kis utcáit járva felsejlik abszurd misztikát áhító szemeink előtt, főként éjszaka és rossz időben. Megemlíthetnénk a mára már szintén nem csak cseh Milan Kundera magyar közismertségét. A gólem legendájáról nem is beszélve.

A magyar irodalomról egy ilyen összkép (még ha szűkös és sztereotip is) nem áll össze az átlagos cseh olvasó (ha van ilyen) fejében. Bár Kertész Imre (érdemes lenne megszámolni, hogy lapunk utóbbi számaiban hányszor írtuk le a nevét) új világirodalmi sikerének hatására (is) valami beindult, érzésem szerint: mint a henger, s a kortárs, az igazán kortárs magyar irodalom prezentációja Csehországban rövid időn belül tán felül is múlja a kortárs, az igazán kortárs cseh irodalom magyarországi jelenlétét. Vannak jelek. Ki tudja? Nem mintha ezt kívánnám. Legyen inkább egyensúly.

Aztán ott vannak a cseh filmek, melyek sikere az elsőként említett „H”-betűs író úrnak is köszönhető, hiszen írásaiból szép számmal készültek filmadaptációk. Jiří Menzel, Miloš Forman vagy Věra Chytilová rendezők nevei minden bizonnyal ismerősebben, de biztosan kedvesebben csengenek a magyar filmértők fülének, mint az - egyébként a világ kinematográfiai mércéjével mérve velük időnként jogosan összevethető - magyar rendezőkéi a cseh filmkedvelők hallószerveinek. A Kórház a város szélén és a Nők a pult mögött tévésorozatok említését mellőzzük. A másik oldalon pedig a Mézga családét.

Ezeknek a jelenségeknek a kibogozása hosszas fejtegetést igényelne, meg sokan próbálkoztak is már vele. Most a zenében látszólag (mert a látszat csalhat, mint a kezem, amit figyeljenek!) előállt fordított helyzetre fordítsuk tekintetünk! Minden káröröm nélkül, keresve a miérteket.

Több ismerősöm felhívta a figyelmemet arra, amit már magamtól is elég régen észrevettem: hogy milyen sok magyar zenekar lép fel mostanság Csehországban, elsősorban a könnyebb műfajba tartozók. Itt megint közbe kell vetni egy kérdést, azazhogy mit is nevezzünk könnyebb műfajnak, meg mi az a nehéz, amitől könnyebb a könnyű? Egyszerűen annyiban maradhatnánk, hogy a komolyzene az a nehéz, a többi meg könnyű, de ettől még azok is lehetnek nagyon is komolyak. Tehát, az itt feltűnő gyakorisággal felbukkanó zenekarok főleg dzsesszt, népzenét, rockot és popot játszanak, meg világzenét. Ez utóbbi megnevezést a world music-ból magyarították... Kissé tanácstalan vagyok a kategóriával: érteni értem, csak nem szeretem... honnantól világ- a nép-? És miért nem világ- a nem népzenei gyökerű? Ha már a címkézésnél tartunk, szerintem az alternatív és a progresszív kifejezéseket is jobb lenne kerülni, pedig az embernek időnként rááll a szája. Alternatív és progresszív az, amire rámondjuk. Hagyjuk!

Érdeklődtem zenében jártas magyarországi ismerőseimnél: mi a helyzet anyaországunkban a cseh együttesekkel? A saját tapasztalataimnak és ismereteimnek megfelelő, előre sejtett választ kaptam: igazából nincs helyzet. Nagyjából csehül állnak. Időnként felbukkannak. Pedig valamikor 1990-ben egy vonatút alkalmával találkoztam két magyar fiatallal, akik elmondásuk szerint kifejezetten a Psí vojáci nevű cseh zenekar koncertje végett utaztak Prágába, miután a csapat egy pesti koncert alkalmával végérvényesen belopta magát a szívükbe. Lám - gondoltam akkor -, a magyarok nemcsak némi cseh irodalomra és filmre harapnak rá jobban, mint a csehek a magyarra, hanem a cseh zenére is. Még érdekesebbnek tűnt az egész, amikor megtudtam, hogy az említett ifjak nem is bírják a cseh nyelvet, a „kutyakatonák” pedig eredendően szövegközpontú dalokat játszanak, lévén, hogy vezetőjük, Filip Topol, az író-költő Josef Topol fia, az író-költő Jáchym Topol testvére, és tulajdonképpen, a családban maradva, maga is költő.

Akkori cseh iskolatársaim körében kis felmérést (nem különösebben tudatosat) végeztem, és két magyar együttes neve emelkedett ki a homályból: az Omegáé és az LGT-é. Legtöbben nem ismerték igazán az együttesek mibenlétét és tevékenységét, s ez nem is csoda, hiszen a két együttes a megkérdezettek gyermekkorában élte igazi fénykorát, a nevek viszont valahogy beleivódtak a fülekbe, talán a felmenők szájhagyománya útján. Vajon mennyit mondana a magyaroknak a két hazai együttessel nagyjából egyívású, és cseh viszonylatban hasonló pozíciót betöltő Olympic neve?

Azóta már tudom, hogy a 70-es évektől a cseh zenerajongók gyakorta eljártak Magyarországra, hogy beszerezzék a Csehszlovákia merevebb, cenzúrázottabb zenepiacán hiánycikknek számító nyugati hanghordozókat, és hogy megnézzék a Budapesten jóval nagyobb gyakorisággal felbukkanó nyugati együttesek koncertjeit. Így ismerhettek meg néhány magyar csapatot is. Egy csepeli barátom a minap, ezekről társalogván, cinikusan jegyezte meg, hogy a KGST kultúrpiaci politikája biztosan úgy osztotta le a lapokat, hogy a cseheké a film és az irodalom, a magyaroké meg a zene. Hehe.

De maradjunk a mánál. Akár a KGST, akár más okozta azokat az eltérő minőségű gátakat, amelyek az ecsetelt különbségeket eredményezték, a 90-es években valójában megszűntek a kultúra szabad áramlását gátoló tényezők, maradtak maguk a megmérettetésre váró kultúrtemékek, maradt a fogékonyság, a közeledni és a közvetíteni akarás, az érdeklődés, meg persze biztosan maradtak berögződések is, és ezeknek a tényezőknek kellett kialakítaniuk a jelenlegi állapotokat.

Ma az a helyzet, hogy a magyar zene sokkal erőteljesebben jelenik meg Csehországban, mint fordítva. A magyar zene helyett viszont talán előnyösebb lenne magyarországi zenét mondani, mert néhány Csehországban fellépő magyar zenekar muzsikájában nem lehetne felmutatni olyan nemzeti jellegzetességet, amely kizárná, hogy az adott zenét akár egy nem magyar, akár talán egy cseh együttes is játszhatná. Igaz, miért ne játszhatna bárki, mondjuk, akár magyar népzenét is, amikor manapság például nem kell egy írnek sem lennie egy ír népzenét játszó együttesben… van erre példa. Annyi mindenre van példa. Maradjunk tehát annyiban, hogy magyar zene az, amit magyar zenészek játszanak, szereznek.

De ha már a nemzeti sajátosságoknál tartunk, kezdjük a népzenével. Néhány éve (egészen pontosan 1998-ban) Prágában koncertezett a Muzsikás Sebestyén Mártával. A koncertet a legismertebb és legsokoldalúbb független prágai zenei rádióadó, a Radio 1 azzal a reklámfogással harangozta be, hogy Sebestyén Márta az az énekesnő, akinek gyönyörű hangja az Angol beteg című Oscar-díjas film egyik jelenetében is hallható, valamint ő az, akinek jelentős szerepe volt a Deep Forest nevű belga-francia formáció Grammy-díjának odaítélésében. A koncert telt házzal, és nagy sikerrel zajlott le a Palác Akropolisban. Valamivel később sikerült megismételniük ezt a bravúrt.

Akkoriban járt Prágában az autentikus cigány népzenét játszó Kalyi Jag együttes is, fergeteges sikert aratva, nem is nagyon hittem a szememnek a prágai közönség extázisát látva. Ők akkor már többedszer, és nem utoljára léptek fel Csehországban. Hozzájuk hasonlóan nagy ováció fogadta a szintén roma folkot játszó, talán egy árnyalattal kevésbé autentikus, viszont kísérletezőbb hajlamú Ando Drom zenekart. Ők is kétszer-háromszor jártak Prágában néhány év leforgása alatt. Ezek a koncertek olyan kultikusnak számító helyeken zajlottak le, mint a már említett Palác Akropolis és a Roxy klub. A magyarországi cigány népzene csehországi kelendőségét bizonyítja az is, hogy a múlt évben kétszer is szép sikerrel szerepelt itt a Szilvási Gipsy Band.

A zsidó zenei tradíciókat is képviselték Csehországban magyar vonalon. Többször koncertezett itt a klezmer zenét játszó Di Naye Kapelye. Júniusban ismét fellépnek a třebíči Concentus Moraviae fesztiválon.

A népzenénél kellene még megemlítenünk a Ghymes együttest, amely viszont mára már inkább a világzenét játszó zenekarok népes táborába tartozik. Mentségükre legyen mondva, hogy ők már akkor elkezdtek a népzenén túlmutató, viszont erőteljesen abból merítő dolgokkal kísérletezni, amikor a world music még nem volt annyira nagy divat, mint manapság. Őket is évente legalább egyszer meghívják Csehországba. Legutóbbi koncertjükkor a Prágai Magyar Kulturális Központ nagytermébe az érdeklődőknek csak kb. a kétharmada fért be. Körülbelül két évvel ezelőtt a Radio 1 csehszlovák slágerlistáján (igen, igen, van még ilyen!), a Velká sedmán is sokáig tartották magukat, lévén szlovákiai a csapat, bár ma már Magyarországon is otthon vannak.

Ezzel át is eveztünk a világzene vizeire. Most már nem bántom a world music-ot, csak annyit teszek még hozzá, hogy nem minden ezzel címkézett együttes mondja azt magáról, hogy ő azt játszana. Az utóbbi egy évben a leglátványosabb csehországi vágtát a mellbevágó intenzitású, leginkább balkáni gyökerű zenét játszó Besh o droM nevezetű csapat mutatta be. Kilenc hónapon belül háromszor fordultak meg Prágában, és úgy hírlik, újra készülődnek. Ami még meglepőbb, hogy februári Palác Akropolis-beli teltházas koncertjük után egy nappal a szintén magyar Folkestra együttes is képes volt megtölteni a termet, ráadásul ők is balkáni és közel-keleti jellegű zenét játszanak, igaz, valamivel finomabbat, melyben nagyobb szerepet kap az ének, és némi dzsesszes vonal is felfedezhető muzsikájukban.

Ezzel át is sasszézhatunk dzsessz-terepre. Annyit el kell mondanunk, hogy a dzsessz azért kisebb tömegeket mozgat meg, mint a fentiekben tárgyalt zsánerek, hacsak nem világsztárok koncertjeiről van szó (Amerika!), így inkább kisebb klubokban érdemes fellépniük az együtteseknek. Ilyen, egyébként nagyon hangulatos és frekventált hely pl. a Jazz Klub Železná, ahol számtalan magyar dzsesszzenekar (de nemcsak az) lépett már fel.

Az utóbbi évek legjobban menő magyar dzsesszegyüttese Csehországban egyértelműen a Tropical Transform, amely ki tudja, hányszor járt már Prágában, de minimum négyszer, sőt, a csapatot alkotó, meglepően fiatal zenészek többször végigturnézták az országot, mi több, egyik turnéjukon koncertlemezt is rögzítettek. Ősszel újra visszatérnek Csehországba egy újabb turné keretén belül. Elsősorban latin dzsesszt játszó együttesként tartják számon a zenekart, de vannak magyar és balkáni népzenei motívumokkal átszőtt szerzeményeik is. (Már megint ez a Balkán! Érdekes, hogy a balkániságot általában inkább pejoratív értelemben szokás használni, de a zenénél ez nem így működik.)

Márciusban lépett fel a Švandovo divadlóban a merőben másfajta zenét játszó Dél-Alföldi Szaxofonegyüttes. Ők másodszor jártak Prágában, bár hosszabb idő után tértek vissza ide. Avantgárd zenéjük nem annyira könnyen emészthető, mint az előző együttesé: népzenei gyökereket mutató, hol szomorkás, hol meg kirobbanó muzsikájuk a verbunkostól a free jazzig ingázik, olykor látszólag teljes kakofóniába torkollik, de a közönséget ez nem zavarja, sőt. Produkciójukból gazdag és mély érzelemvilág sugárzik. 2002 decemberében lépett fel a Jazz Klub Železnában a Váczi Dániel Trió. Koncertjük sajnálatos módon egy hétfői napra esett, így közönségük kisebb volt a megérdemeltnél, viszont zenéjük eredetiségét és minőségét bizonyítja, hogy nem egész fél év elteltével, májusban újra Prágába utaznak két koncert erejéig. Váczi Dániel egyébként az egyik legfoglalkoztatottabb fiatal magyar szaxofonos, a már említett Folkestra együttesben is játszik, korábban pedig egy Plastic Ohara nevezetű jazzrock együttessel járt már a Železnában.

Kis közbevetésként megemlíthetjük, hogy a magyar dzsessznek azért még vannak olyan nagyjai, akik nem jártak errefelé. A felsorolás hosszú lenne.

A Váczi Trio koncertje után három nappal ismét magyar fellépője volt a Jazz Klub Železnának, mégpedig a Pop Ivan együttes. Avantgárd, meglehetősen cinikus rockzenéjük hallatán sokan „padlót fogtak”, köztük én is, természetesen pozitív értelemben.

A különböző fesztiváloknak is gyakran vannak magyar szereplői. Ilyen fesztiválnak számít a prágai Alternativa és a Maraton, vagy a řevnicei Blues v lese (Blues az erdőben), hogy csak néhányat említsünk. Ezeken szerepelt már a haladó (tehát mégiscsak dobálózunk kicsit a progresszivitással) rockot játszó Másfél és a Trottel, vagy a Kiss Erzsi Zene. Ez utóbbi szintén többször koncertezett már cseh földön, a zenekar egy része pedig már a 90-es évek elejétől rendszeresen felbukkant a térségben, a magyar Kampec Dolores (amely zenéjében szintén nem mellőzi a folklór motívumait) fontos alkotóelemeként, vagy például a közismert avantgárd cseh dobzsenivel, Pavel Fajttal és a nem kevésbé nagyszerű Iva Bittovával szövetkezve, különféle alkalmi formációkban. E két utóbbi zenész meg Magyarországon fordult meg néhányszor.

A már említett Blues v lese fesztivál idei évfolyamának is lesz magyar szereplője: a Csehországba már több ízben is meghívott Korai Öröm, melynek zenéjét elég nehéz lenne beskatulyázni. Szerzeményeik hangszerelése rendkívül gazdag, rendhagyóan sok zenész mozog a színpadon, akik a világ különböző részeinek népi motívumait keverik a rockkal, róluk is mondják, hogy világzenészek... Júliusban fellépnek Prágában is a Stromovka Music Garden-ben egy magyar nap keretén belül, ahol rajtuk kívül többek között a valamivel populárisabb rockzenét játszó Rémember együttes is újra bemutatkozik, mely csapat szintén többedszer szerepel már nálunk, korábbi, nagyon pozitív visszhangot kiváltó koncertjeinek köszönhetően.

Nem esett még szó a popzenéről. Itt elsősorban az elektronikus zenét (jobbára tánczenét) játszó Anima Sound Systemet kellene megemlíteni, habár nem tudom, jó néven vennék-e tagjai, hogy csak úgy lepopozom a csapatot, mert modern hangzású zenéjük szintén bőségesen tartalmaz népies és rockos elemeket. Ez az együttes is háromszor-négyszer járt már Prágában, és az egyik legsikeresebb együttesnek mondható itt. Fellépéseiket jó előre beharangozzák, és nagyon hízelgően ítéli meg produkciójukat a sajtó is (pl. a Reflex hetilap is szépeket írt róluk 2000-ben). A Radio 1 nemzetközi slágerlistáján sokáig előkelő helyet foglaltak el, s a rádióadó azóta is gyakran játssza dalaikat.

A fent említett koncertek szinte mindegyikének a szervezésében részes volt, részes a Prágai Magyar Kulturális Központ, s a koncertek sikere részben az intézet munkáját is dicséri (ezzel most kicsit hazabeszéltem), s az is szinte biztos, hogy a felsorolásból kimaradt jó néhány együttes.

A komolyzenével azért nem foglalkozunk e helyt, mert úgy tűnik, hogy ott nagyobb az egyensúly, ami a cseh-magyar kölcsönösséget illeti, illetve a klasszikus zene inkább előadói jellegű, nem annyira az eredetiségen, inkább az interpretátori minőségeken alapul. Annyit viszont elmondhatunk, hogy Csehországban szép számmal szerepelnek komolyzenei előadók is, a Pražské jaro (Prágai Tavasz) fesztiválnak mindig vannak magyar szereplői, a PMKK pedig rendszeresen szervez kamarakoncerteket, amelyek mindig megtöltik az intézet nagytermét, illetve az intézeten kívül, kisebb fesztiválokon és egyedi koncerteken is szerepeltet kisebb zenekarokat, szólistákat. A komolyzenét ismerő csehek pedig gyakorta felvetik, és kissé irigylik is tőlünk, hogy zenei világunk mennyivel sokrétűbb, s ez nagyrészt a bartóki és kodályi népzenei gyűjtésnek és a folklór komolyzenei feldolgozottságának, valamint az oktatásba való bekapcsolásának is köszönhető, amely méretekben és alaposságban messze felülmúlja a csehet, és hangsúlyozom, hogy ez nem az én külön bejáratú véleményem. S a zenei öntudatnak ez az erősebb alapja láthatóan kihat a könnyebb műfajokra is, mint az fentebb a magyar zene csehországi megjelenésének ecseteléséből is kitűnhet.

Mindezekkel nem akartam azt mondani, hogy a cseh zenei élet nélkülözi az eredetiséget, vagy hogy szegényesebb lenne. Gondoljunk csak például a Čechomor nevű, cseh és morva folklórt rockzenével ötvöző együttes hatalmas hazai sikerére, a morva Buty részben hasonlóan kísérletező jellegű muzsikájának kelendőségére, a Nerez együttes sokoldalú folklórérzékenységére, vagy Věra Bílá és a Kale együttes roma folk alapú zenéjének közkedveltségére. Ugyanakkor kissé érthetetlen, miért alakult ki Csehországban egy hatalmas, már-már azt mondhatnám, hogy túldimenzionált countryszíntér, amely jobbára amerikai kliséket követ.

És az is nehezen érthető, hogy Magyarországon miért mindig ugyanazok a nevek bukkannak fel. A Bohémia Fesztivál zenei szereplői évek óta szinte kizárólag a Psí Vojáci és Jiří Stivín, akiknek munkássága előtt egyébként le a kalappal, de... A Pepsi Szigeten is elsősorban ők képviselik a cseh zenei életet. Tudok másokról is, akik felbukkantak már a Kárpát-medencében (Iva Bittová, Pavel Fajt, Žáha stb.), de vajon miért volt olyan szerény sikere például az egyébként nagyszerű Už jsme doma zenekarnak. Mi lehet az oka ennek az egyensúlyhiánynak? Szervezési hiányosságok, vagy éppen a magyar hallgatóság közönye? Nehéz lenne ezt elhinni.

Van viszont egy tény, ami részben okozója lehet ennek a jelenségnek. A Prágában fellépő magyar zenészek is gyakran megjegyzik, hogy itt mennyivel több jól működő klub van, mint a magyar fővárosban. Ami azért nem jelenti azt, hogy cseh együtteseknek nem lenne hol fellépniük Budapesten. A vidéki lehetőségek nagyjából hasonlóak a két országban.

Végezetül csak annyit: örüljünk neki, hogy cseh földön a magyar zene valóságos dömpingjét láthatjuk, de örömünk akkor lenne teljes, ha a cseh zenei élet legjobbjai (ha vannak ilyenek) ugyanígy megtalálnák az utat a magyar hallgatóság felé, és a legnagyobb zenei közismertségnek örvendő név nem Karel Gott lenne Magyarországon.

Gál Attila
(A szerző felvételei)