|
|
|
| 2003/4 | évforduló | ||
 |
 |
||
 tartalom e számunk szerzői bemutatkozik támogatóink
|
50 éves a Prágai Magyar Kulturális Központ Számunkra már természetes, hogy van. Hogy arra járva betérünk egy kávéra, aztán ott ragadunk zárásig, és egy kicsit azon túl is. Hogy kiállítást nézünk, csütörtökön meg magyar filmeket, máskor koncertre vagy könyvbemutatóra ülünk be. Hogy beletemetkezünk a klubban a magyar vagy cseh sajtótermékekbe, hozzuk-visszük a könyveket és videokazettákat a könyvtárba és -ból, hozzuk-visszük csemetéinket a magyar óvodai és iskolai foglalkozásokra és -ról, apró kívánságainkkal (csak ezt az egy oldalt szeretném lefénymásolni, de közben kérnék egy pohár bort, és hol a mai újság?) idegronccsá tesszük az egyszerre százfelé figyelő klubosokat, aztán egy cigi mellett megoldjuk velük a világ legégetőbb problémáit. Számunkra már természetes ugyan, de nem mindig volt, és nem mindig ilyen volt a Prágai Magyar Kulturális Központ. A jelen Az intézetet magát, illetve jelen történéseit valószínűleg nem kell bővebben ecsetelnünk, hiszen a PMKK részletes programjának bérelt helye van lapunk mellékletében, s néhanapján részletesebben is tudósítunk egy-egy inspiráló, nagyobb horderejű eseményről. A be nem avatottak számára azonban idézzük Kiss Szemán Róbertet, a központ jelenlegi igazgatóját: „Intézetünk a magyar kulturális intézetek hálózatába illeszkedve több szervezeti változás után is ugyanazt a célt szolgálja: közvetíti a magyar zenét, képzőművészetet, irodalmat, filmet a cseh és magyar anyanyelvű közönségnek, biztosítja az információk cseréjét a cseh és a magyar kulturális, oktatási és tudományos élet között, könyvtárával a közönség rendelkezésére áll, klubjával fórumot teremt, ahol eszmét cserélhetnek a különböző nyelvű és kultúrájú látogatók, nyelvtanfolyamaival egyedüli lehetőséget teremt egy másik közép-európai nép nyelvének megismerésére - egyszóval lehetőséget biztosít minden európainak, hogy még európaibb lehessen.” Ehhez a még-európaibbsághoz járul hozzá például a budapesti zeneakadémista görög fiú zongorakoncertje, a világ zenéit és költészetét harmóniába olvasztó Kaláka, a Gogol Háztűznézőjét Pilsenben játszó Radnóti Színház, a karikatúrakiállítás, a prágai éveire emlékező Darvas Iván s az eszmét cserélő politológusok vagy éppen műfordítók. Itt, a Rytířská utcában hallja sok kisgyerek először a Tavaszi szelet, s tanulja meg a nagyobb, hogy a c és s egymás mellett nem más, mint a „csö” betű. S miután az ehhez hasonló rejtélyekkel tisztába jött, kikölcsönözheti a könyvtárból a Weöres-verseket, a Misi mókust, vagy éppen Zdeněk Miller magyar nyelvű Kis vakondját. Ide jön az, aki a legkülönbözőbb okoknál fogva magyarul szeretne tanulni; ezt ráadásul prágai viszonylatban hihetetlenül alacsony áron teheti. A csütörtöki mozizók a Tánya Dimitrova válogatta filmeket nézik, a „fenti” vagy a „klubos” kiállításokat Fojtíková Ági, illetve Gál Attila szervezi. A zenét Harsányi Zoltánné igazgatóhelyettes „szerzi”, az irodalmat és a tudományt Kiss Szemán Róbert hozza a házba. A könyvtárban Jana Pelouchovától és Klára Truchlá-Filipovicstól kérhetjük a könyvet és az információt - hétköznaponként tíztől hatig. Csengetni nem kell, meghívót lobogtatni sem. A közelmúlt Abban, hogy a jelenlegi vezetés a kulturális történések ilyen széles skáláját tudja kínálni, s mindehhez közönsége is van, kulcsfontosságú szerepet játszott az intézet előző igazgatóasszonya, Reményi Krisztina. A közgazdász-diplomata 1995-ben, meglehetősen zilált viszonyok között kezdte az irányítást. Sok más területhez hasonlóan itt is éreztette hatását a fordulat utáni évek zűrzavara, bizonytalansága, útkeresése. A közönség 1989 novembere után az addig tiltott, vagy éppen csak megtűrt kulturális portékára vetette magát, a magyar intézetbe nehéz volt becsalni az embereket. Rendezvények persze voltak, mint például a Fiatal Művészek Stúdiója 1993-as kiállítása és műsora, melyen közönség nógatására egy szeánsz erejéig ismét összeállt a nyolcvanas évek kultuszzenekara, az A. E. Bizottság. A műsor sikeréről csak annyit, hogy rágondolva a már agg akkori diákok szeme a mai napig könnybe lábad… Ez az est azonban a kevés számú kivétel egyike csupán. 1995 után azonban felpörögtek az események. A vezetési koncepció és a programszerkezet módosítása, valamint egy nyitottabb ház kialakítása mellett ebbe több külső tényező is besegített. Például az, hogy az emberek néhány év leforgása alatt elteltek a határok megnyitása után Nyugatról beáramló újdonságokkal. Időbe telt, míg a nép kiheverte a ’89 előtti propagandafilmeket és a Dalok, táncok a Szovjetunióból jellegű műsorokat. Míg rájött, hogy közép-európainak lenni nemcsak azt jelenti, hogy posztkommunista országok vagyunk, hanem akár érdekes is lehet. Míg felfedezte, hogy a közelből is szólnak hozzá, s azt tán még jobban érti, mint az eddig keresettet. Egészségesebb lett a keleti és nyugati kultúra egyensúlya. 1999 áprilisában a magyar irodalmi élet színe-java a házban nyüzsgött. Az amerikai Michael March szervezte, akkor kilencedik évfolyamába érett Nemzetközi Írófesztivál szereplőjeként vendégünk volt Rakovszky Zsuzsa, Konrád György, Parti Nagy Lajos, Kovács András Ferenc, Esterházy Péter és Haraszti Miklós. Ilyen koncentrációban azóta talán még nem fordultak meg az intézetben íróemberek, de a szólóban (gyakorta) érkezők is mindig figyelemre méltó programot kínáltak-kínálnak. Az apropót gyakran az adott literátor művének cseh nyelvű kiadása szolgáltatta. Ilyen eseményre a kilencvenes évek második felétől egyre sűrűbben kerül sor, s ez elsősorban a cseh műfordítóknak, a szakma tapasztalt mestereinek, Anna Valentovának és Milan Navrátilnak, valamint az ifjabb nemzedéknek, Lucie Szymanowskának, Simona Kolmanovának, Dana Gálovának és Pavel Novotnýnak köszönhető. A múlt A múlt, vagyis a hetvenes-nyolcvanas évek. A fénykor. Amikor özönlöttek az emberek. Amikor összeverekedtek a kapu előtt sorakozva. Amikor a Benedeki Elizabeth szervezte kétnyelvű irodalmi műsorok iránt akkora volt az érdeklődés, hogy a tömegtől az akkori irodalomkedvelő nagykövet sem jutott be. Ekkor járt az intézetben többek között Konrád György, Esterházy Péter, Kertész Ákos, Galgóczi Erzsébet, Jókai Anna, Nádas Péter és Moldova György; itt volt a bemutatója a magyarországi kultúrpolitikai körökben akkortájt nem túl népszerű Göncz Árpád Magyar Medeia című monodrámájának - cseh nyelven, Alena Vránová előadásában. Az intézet méltán volt ennyire népszerű. Ezekben az években, amikor Csehszlovákiát a ’68 utáni normalizációs légkör jellemezte, Magyarországon lazult valamelyest a diktatúra. A PMKK pedig különösen szerencsés helyzetben volt: a csehszlovák kulturális mindenható, a keményvonalas Miroslav Miller keze nem ért a kapun belülre, az egyébként is oldottabb magyarországi szaktárca pedig nem fordított különösebb energiát a baráti országban lévő fióküzeme ellenőrzésére. A mindenkori igazgatónak persze ügyesen kellett sakkoznia: pontosan kellett tudnia, hol van a szemhunyás olykor havonta változó határa, s hogy hol, mi módon lehet rendbe tenni a dolgokat, ha esetleg mégiscsak sikerült átlépni a demarkációs vonalat. Ekkor volt, hogy a prágaiak Magyarországra jártak cseh újhullámos filmeket nézni, s a PMKK könyvtárában bogarászták ki a lexikonból Kundera és Havel születési adatait. Ekkor kellett gyors egymásutánban többször levetíteni Bacsó Tanúját, és ekkor indult meg a kommunikáció a cseh műépítészek között egy Makovecz-előadás apropóján. A munka nemcsak házon belül folyt. Programok tucatjai zajlottak mind a fővárosban, mind pedig vidéken. Ennek oka eleinte a saját terem hiánya volt, de e hiba orvoslása után is maradtak a szervezők a jól bevált tájolásnál. Irodalmi estek, koncertek, tematikus szavalóversenyek, Ki tud többet a Magyar Népköztársaságról-jellegű vetélkedők és egyebek zajlottak Aštól Karlsbadon és Rychnov nad Kněžnoun keresztül egész Uherské Hradištéig. A régmúlt A kiszállások a hatvanas években kezdődtek, célpontjaik elsősorban a fürdővárosok voltak. Az előadók, például Pitti Katalin, Sólyom Nagy Sándor, Schiff András, az akkor még főiskolai hallgató Kincses Veronika nem személyautóval érkeztek a helyszínre, hanem az intézet munkatársával együtt a meglehetősen összehangolatlan vonat- és buszhálózat járművein, többszöri átszállással. Az évenkénti karlsbadi Dvořák Énekverseny, mely eredetileg országos volt, az intézet kérésére a magyar művészek előtt is megnyílt, s így vált végül nemzetközi megmérettetéssé. 
Az intézeti időszámítás múltja és régmúltja közé ékelődik a Prágai Tavasz. A remények és a bukást követő szankciók a kultúrtársadalmon is nyomot hagytak: mivel a megszállók között voltak Magyarország csapatai is, a házat a „rendes emberek” jó ideig kerülték. A bocsánatra legalább egy esztendeig várni kellett… Visszaállt a megszokott programstruktúra, s az intézet még olyan nagyszabású események szervezésére is vállalkozott, mint az Omega országos koncertturnéja a hetvenes évek elején. Az együttes, melynek az akkor még pályája elején járó Olympic volt az előzenekara, rendkívül népszerű volt Csehszlovákiában: csarnokokat töltött meg, s volt olyan rajongó, aki Teplitztől Ostraváig valamennyi fellépésére elkísérte a zenekart.
Filmvetítéskor a gép a terem végében berregett, a szinkrontolmács pedig megpróbálta - közben az elhangzottakra és elhangzandókra koncentrálva - túlkiabálni a zakatolást és az eredeti szöveget. Ez nem egyszerű feladat, dialóglista nélkül és kezdőként különösen könnyen megtörténhet, hogy nem ugrik be a megfelelő kifejezés. Így fordulhatott elő, hogy amikor egy filmbéli sintér segédje azt mondta, kan kutyát hozott, a közönség az akkor még kezdő Poš Kati tolmácsolásában elképedve hallotta: a vásznon látott pici kis eb býk (bika)! Ez volt ugyanis az egyetlen állatokkal kapcsolatos hímnem, ami Katinak eszébe jutott. Aki kívülről nézte, annak számára a Magyar Ház egy bolt volt csupán, ahol magyar könyveket, folyóiratokat, zeneműveket, ipar- és népművészeti tárgyakat árusítottak. Persze ez sem lebecsülendő, hisz ne feledjük, milyen korlátokat jelentettek a ’89 előtti idők - különösen az 50-es évek, amikor még a „baráti” Magyarországra sem lehetett csak úgy átugrani egy kicsit körülnézni. Az intézmény rekonstruált teremtéstörténete gyakorlatilag kimerül a megnyitás dátumában. Hogy kinek a kezdeményezésére folytatódtak épp Prágában és épp ekkor a Klebelsberg Kunó-i magyarintézet-alapítási hagyományok, és kiknek köszönhető a terv megvalósulása, hogy mi mindennel járt ötven évvel ezelőtt egy külföldi kulturális intézet megalapítása - nos, ennek kiderítése nagyobb volumenű kutatómunkát igényelne. Most kénytelenek voltunk megelégedni a korabeli magyar és cseh sajtó meglehetősen szűkszavú híradásával, melyből mindössze annyi derül ki, hogy a megnyitó közönsége Rubin Péter kulturális attasé beszéde után megtekintett egy filmet Budapest háború utáni újjáépítéséről… Hogy mi történt 1953. augusztus 20-án? Többek között… „V. M. Molotov elvtárs fogadta Grotewohl elvtársat”, valamint „Teljesítették fogadalmukat az ország legjobb gyorscséplőmunkacsapatai”, továbbá „Baráti vacsorán vettek részt a Moszkvai Szpartak és a honvéd BP labdarúgói”. A Népszava az első oldalon adta hírül, hogy „Már 1957. márciusi tervén dolgozik Badics István sztahanovista kovács”, s egy szerény tízsorosból arról is értesülhetett az újságolvasó közönség, hogy
Mészáros Tünde, Böszörményi Péter
További magyar intézetek a világban (zárójelben az alapítás éve):
|
||
 |
 |
||
Kezdetben persze nem működtek a dolgok ilyen szervezetten. Az ötvenes évek közepe felé, amikor még a Vencel téri cukorkabolt helyén üzemelt az intézet, csak a véletlenül, más ügyben Prágában járó művészeket szervezték be egy-egy beszélgetésre. Így került sor például egy Örkény-klubestre, s több színész is a ház vendége volt. A propagandaosztály dolgozói, köztük Poš Kati, akit legalábbis tolmácsi minőségében mindannyian ismerünk, igyekeztek, hogy lassanként beleivódjon a cseh köztudatba: Magyarország nem csak puskásöcsi és halászlé meg csárdáskirálynő. A kezdetben háromfős csoport indított el számos olyan tevékenységet, melyet az intézet a mai napig folytat: nyelvtanfolyamok, kiállítások, filmvetítések, egyéb kulturális rendezvények zajlottak házon belül és kívül. A kor azonban nagyon merev volt; példa erre annak az igazgatónak az esete, aki belépési káderlapján foglalkozásaként a következőt tüntette fel: hivatásos forradalmár.