Párhuzamos életrajzok

Anton Straka és Sárkány Oszkár

Két férfit állítok egymás mellé, akik a második világháborút megelőző évtizedben a legtöbbet tették a cseh-magyar kulturális közeledés építésében. Az egyik ún. kultúrdiplomata, a csehszlovák állam hivatalos budapesti képviselője, a másik - nálánál csaknem 20 évvel fiatalabb - szabadfoglalkozású magyar értelmiségi, irodalomtörténész. Kettejük életkora, habitusa, politikai felfogása korántsem egyezik, de a szűken vett kapcsolattörténeti szerepükön kívül van életükben valami sorsszerű szépség, ami egymás mellett láttatja őket: mindketten messziről, a saját elfogultságaikat leküzdve jutottak el a másik nemzeti műveltség megbecsüléséig - sőt az egymásrautaltság hirdetéséig -, s mindketten a fasiszta háborús gépezet áldozataivá váltak.

Nem akarom idealizálni egyiküket sem, hiszen az adott kor gyermekei voltak, osztozva kulturális környezetük különféle, ma már vitatható elképzeléseiben. 1918 után Straka láthatóan a „csehszlovák” államnemzeti felfogás híve volt, s a felvidéki hatalomváltást örömmel fogadta. Vécsey Zoltán A síró város című 1931-ben kiadott regényében Vrana Tóni néven szerepel (a „straka” szarkát, a „vrana” varjút jelent), fellépése a magyar olvasó számára nem lehet rokonszenves: a Kassára bevonuló csehszlovák légió parancsnoka mellett papi öltözékben, tábori lelkészként halad, mintegy ő vezeti be a városba a megszállókat. A regény főhőse így jellemzi az idegen hadsereggel érkező kassai papot: „Fiatal városi káplán, itt végezte az iskoláit. Nagy fejű, komoly, hallgatag gyerek volt, nem sok ész a koponyájában, de mindig igen szorgalmas és sokat olvas”. Röviddel később Straka leveti a reverendát, s a Slovenský východ című kassai szlovák lap felelős szerkesztője lesz. Nemrég Turczel Lajos idézte fel a lap egyik 1923-as cikkét, amely antiszemita retorikával támadta a Petőfit ünneplő városi polgárságot (Petőfiho-Petroviča oslavujú košickí Židia). A cikk Petőfit renegátnak és szlovákgyűlölőnek nevezte, s az ünnepségen résztvevő zsidó származású magyar nőket a „Jordán hölgyei” jelzővel illette. (Turczel szerint itt nem elsősorban etnikai jellegű antiszemitizmusról volt szó, hanem inkább arról, hogy a korabeli szlovák értelmiségiek ellenszenvvel fogadták, hogy a zsidó származású kassai polgárok ragaszkodnak magyar identitásukhoz.)

Straka ezt követően került a prágai külügyminisztérium szolgálatába, majd pesti állomáshelyére. A harmincas évek elején már sokszálú kapcsolat fűzi a magyar irodalmi élet fiatal és többnyire baloldali tájékozódású köreihez. Az Amerikai úti villalakásban rendezett pénteki teadélutánokon számos barátot szerez, s láthatóan sikerrel győzi meg új ismerőseit a csehszlovák-magyar kulturális közeledés eszméjének. (Legjelesebb költőbarátai közé tartozik Szabó Lőrinc és József Attila.) Straka fáradhatatlanul szervezi a kulturális ankétokat, s intézi magyar írók csehszlovákiai tanulmányútjait. S hamarosan belevág legjelentősebb vállalkozásába: a kortárs cseh és szlovák költőket bemutató magyar versantológia kiadásába. Munkája során számos gáncsoskodással kell megküzdenie, melyek közül elsősorban a jobboldali magyar sajtó összehangolt támadásait lehet kiemelni. A titkos összeesküvést és politikai aknamunkát szimatoló sajtóközlemények miatt Straka magyar ismerősei és barátai egyre inkább kínos helyzetbe kerülnek. A Szép Szó szerkesztőinek pozsonyi és prágai látogatása után a magyar külügyminisztérium összehangolt támadást indít a lap munkatársai ellen, mivel azok „a magyarországi életrendszer legvadabb ellenségeivel” szövetkeznek. Mint az Új Magyarság pozsonyi tudósítója írja: „... a csehek győzelemnek tüntetik fel az újarcú pestiek ideutazását, miközben mi a kultúrközeledésből iskoláink, magyar anyanyelvünk használata és az irodalmi és sajtószabadság terén - még semmit se kaptunk! Ebből az akcióból világosan látszik, hogy a csehek azzal a magyar szellemmel keresik a megegyezést, amely itt a Felvidéken is hátba támadja a magyar kisebbségi politika nemzeti és keresztény alapon álló vezéreit.” A jobboldali pesti sajtó antiszemita alapon kétségbe vonja a budapesti írók magyarságát, s egyes közlemények feljelentésként is értelmezhetők. Egyik 1935-ös követjelentésében Straka nem véletlenül írja, hogy a vele kapcsolatba lépő magyar értelmiségiek iránti bizalmatlanság „időnként már egyenesen ellenségességgé, üldözéssé fajul”. Majd egy másik helyen: „Olyan idők jönnek, amikor megnyert jóbarátaink is azt kérik, hogy a kapcsolatot egy időre szakítsuk meg, mert bajba juthatnak miatta”.

Straka természetesen a hivatalos csehszlovák politikát képviselte, s ennek érdekében állt a kulturális kapcsolatok demokratikus szellemű élesztgetése. Straka lojális volt feletteseihez, s valószínűleg belsőleg is azonosult hazája hivatalos nemzetfelfogásával és külpolitikájával. Ezek között a keretek között azonban kivételes érzékenységgel és megértéssel fordult a magyar kultúra iránt, s csak feltételezni lehet, hogy ebben a folyamatban maga is őszintén túllépett korábbi fenntartásain. Ebből az időből nem ismertek a csehszlovákiai nemzetiségi kérdésre vonatkozó nézetei, de egész magatartásából az szűrhető le, hogy a magyarok iránti megértése nem volt puszta retorika. Valószínűleg közel állt hozzá az éppen kormányra lépő Milan Hodža engedékenyebb és közép-európai párbeszédet sürgető vonalvezetése, de 1936 tavaszán mégis visszahívják Budapestről. Nehezen érthető, hogy ez a visszarendelés miért történt, hiszen Straka kifejezetten arra kérte feletteseit, hogy kaphasson még két évet az antológia megjelentetéséhez. Ezt követően a köztársaság bukásáig a prágai külügyminisztériumban folytatta a Budapesten elkezdett munkát, továbbra is a kapcsolatok építésén fáradozott. A magyar kultúra iránti végérvényes elkötelezettségét mutatja, hogy még a német megszállás idején is magyar irodalmi esteket szervezett, és egy Ady-kötet kiadását tervezgette.

Sárkány Oszkár pályakezdésében ugyancsak kimutathatóak a kor nacionalista beidegződései. A csetneki és dobsinai gyökerű evangélikus családban ugyan megértéssel tekintettek a felvidéki multikulturalizmusra, tehát a német, szlovák és magyar nyelvhasználat természetes szimbiózisára, de mindezt a magyar kultúrnacionalizmus keretei között gondolták el, mintegy leereszkedve az egyszerű szlovák néphez. Hiányzott mindebből a szlovák nemzeti emancipáció tényleges elfogadása. Az uralkodó magyar önszemlélet egyoldalúságát és korszerűtlenségét persze az is konzerválta, hogy az országhatárokat nyilvánvalóan igazságtalanul vonták meg, s ez kényszerpályára lökte a nemzeti sértettség dominálta közgondolkodást. A legfőbb bűnbakká a masaryki csehszlovák demokráciát léptették elő, s ez az ellenségkép mintegy stabilizálta az autokratikus Horthy-rezsim társadalmi elfogadottságát. A magyar közállapotok liberális vagy baloldali bírálói az egész korszakban mindvégig csapdahelyzetben vergődnek, mert a bevett nemzetfelfogás átértékelését vagy a szomszédos országok demokratikus erőihez való közeledést a hivatalos politika a nemzetietlenség vádjával illette, s ebben számíthatott a közvélemény döntő többségére is. Ennek ellenére az 1930-as években több, korántsem egyívású értelmiségi csoport próbálta a magyar társadalom problémáit közép-európai összefüggésben szemlélni, s a szellemi tájékozódást a szomszédos országokra kiterjeszteni. Ezek egyike volt az Apollo című tudományos esszéfolyóirat Gál István vezette köre, amely az európai humanizmus szellemében fordult a térség kultúrái felé. Ebben a lapban jelent meg Sárkány Oszkár első cseh tárgyú tanulmánya: a Magyarok Prágában című írás üde színfoltot képvisel a csehekkel foglalkozó korabeli cikkek tartózkodó, elzárkózó vagy kifejezetten barátságtalan modorú sorában. Kiinduló tézise így hangzik: „A magyar és a cseh történelem között sok a mélyebb alapokra visszavezethető párhuzam, s a két nép életében - a gyakori ellenségeskedések mellett is - megvoltak a sorsközösség pillanatai.” Kijelentését nyomatékosítja a Wesselényitől vett mottó: „mi a szlávokat sem nem gyűlöljük, sem meg nem vetjük, sőt rokon érzettel óhajtjuk őket, mint testvéreinket ölelni”.

Sárkány 1936/37-ben, a bécsi Collegium Hungaricumban töltött ösztöndíjas éve alatt írta meg legfontosabb kapcsolattörténeti tanulmányát. A Magyar kulturális hatások Csehországban 1790-1848 első ízben a bécsi történetkutató intézet évkönyvében jelent meg, majd 1938 elején önálló füzetként is napvilágot látott. A reformkori cseh-magyar kapcsolatokat elemző mű négy főbb területet érint:

A cseh kulturális intézmények magyar vonatkozásai;
Palacký magyar kapcsolatai;
A cseh sajtó és közvélemény magyarságképe;
A magyar utazók csehországi tapasztalatai.

Erről a szép és adatgazdag tanulmányról itt csak annyit jegyeznék meg, hogy Sárkány nyilvánvalóan túlértékelte a csehekre gyakorolt magyar hatásokat, s szemléletében olykor kimutatható az egyoldalúan magyarságközpontú magyar kultúrnacionalizmus gondolkodásmódja, de műve mégis egyértelműen a kulturális közeledést és az ellenséges sztereotípiák lebontását szolgálta. Így értékelték ezt cseh és szlovák olvasói is. A csehszlovák külügyminisztérium számára éppen Straka készítette el Sárkány művének részletes és korrekt ismertetését. Ezt követően, 1938 első felében Sárkányt többször is meghívták Csehszlovákiába, s egyik prágai utazása alkalmával valószínűleg Strakával is találkozott. (Sárkány egyik levelében ilyen passzusok olvashatók: „Jártam Prágában. Nagyon megszerettem a várost, megismertem a demokrácia szellemét és lelkesedtem érte, láttam egy-két színielőadást, sok érdekes és modern megoldást.”) Itthon persze megérkeznek az első figyelmeztetések, Murarik Antal, Echardt Ferenc tanársegéde hosszú levélben inti Sárkányt, hogy ne vegyen részt a cseh hivatalos körök által rendezett közép-európai ifjúsági konferencián, mivel az a hivatalos Magyarországnak „nem tetszene”. „A barátkozás - írja Murarik - csak kölcsönösségi alapon helyes”, s ezért „ellenszolgáltatás is kell”.

Sárkány éleslátását azonban nem nagyon kellett megtámogatni. 1938 tavaszán, a kiéleződő csehszlovák válság légkörében elment a prágai konferenciára, s ugyanakkor egy szenvedélyes cikkben, melyet a Szvatkó-féle prágai Új Szellem hasábjain jelentetett meg, mindkét irányban letette a maga opcióját. Meglepően bátor az a megfogalmazása, amelyben alig burkoltan a hitleri Németország által fenyegetett Csehszlovákia területi egységének megőrzését ajánlja. Ez a felfogás az akkori Magyarországon már-már hazaárulás számba ment, s a prágai magyar lap munkatársai sem kerestek akkor már érveket a láthatáron feltűnt területi revízióval szemben. Sárkány így írt: „Akkor (ti. 1848-ban) bezzeg tudtuk, hogy ha átvágjuk a szomszéd város gátját, bennünket is elönt az ár, ma nem vesszük tudomásul, hogy országunk határai Bodenbachnál (ti. a Szudéta-vidéken) vannak”. Ugyanakkor, ha őszintén kívánjuk a cseh-magyar kulturális közeledést - folytatja -, akkor biztosítani kell a magyar kisebbség magyarként való megmaradásának szellemi előfeltételeit. Egy hosszabb fejtegetés végén így összegzi álláspontját: „Azt szeretném hinni, hogy a csehszlovák kormány őszintén szívén viseli a kisebbségek kulturális igényeinek kielégítését. Ez a jóakarat sok ahhoz, hogy a magyarság beolvadjon a szlovákságba, de kevés ahhoz, hogy öntudatos, minden szellemi megnyilvánulásában sajátos magyar lehessen”. Amíg az oktatással és a kultúrával kapcsolatos „minimális követelményeket” a csehszlovák kormányzat nem tudja teljesíteni, „nem becsületes dolog cseh-magyar kultúrközeledésről beszélni”.

Két nehezen összeegyeztethető álláspont szembesül itt egymással: Strakáé és Sárkányé. Mindkettő jóhiszemű, mindkettő nyitott a másik felé, elválasztja azonban őket a történelmi helyzet, a szellemi pozíció, a nemzetfelfogásban rejlő ideológiai hátország. Igazságot tenni éppen ezért bajos és reménytelen. Tanulságként talán csak abban lehetünk biztosak, hogy a mai megértés sem alapulhat máson, mint a saját nemzeti közösség nacionalizmusának elvszerű bírálatán és elutasításán. Amíg a sajátunkat nem vagyunk képesek így szemlélni, a másik bírálata nélkülöz bármiféle hitelességet.

Berkes Tamás

Felhasznált irodalom:

Arató Endre: A Szép Szó csehszlovákiai útja. In: Tanulmányok a csehszlovák-magyar irodalmi kapcsolatok köréből. Bp., 1965: 451-492.
Berkes Tamás: Sárkány Oszkár. Egy Ťapollonistať tudós derékba tört élete. Bp., 1998.
Csoma Borbála: Egy antológia metamorfózisa a harmincas években. „Parnasszus”, 2002/2: 9-21.
Kindlová, Hana: Anton Straka. In: Dějiny a národy. Praha, 1965: 257-265. Turczel Lajos: Anton Straka teljesebb portréja. „Irodalmi Szemle”, 2003/1: 79-83.