Sátántangó - a Jelenések könyve Krasznahorkai Lászlótól

Hiába, Simona Kolmanovát most már csak irigyelhetjük. Méghozzá őszintén, hiszen a Sátántangó az ő fordításában jelent meg csehül az idén, a brünni Host kiadó gondozásában. Létezik. Van. S azt is elmondhatom, hogy ez a fordítás jól sikerült. Előbb azonban nézzük meg, mit is kapott valójában kezébe a nyájas cseh olvasó, aki olvashatta már ugyan néhány világnyelven ezt a kitűnő regényt, mely 1985-ös magyarországi megjelenése óta számtalan vita kiváltója volt - jómagam is emlékszem legalább egy, a Sátántangóról szóló disputára, mely a prágai hungarológián hangzott el valamikor a kilencvenes évek derekán -, ám a fordításnak köszönhetően az idén a cseh nyelvű irodalomnak is részévé vált, hasonlóan Kafka csehre szintén átültetett Kastély című művéhez, melyből Krasznahorkai a sátántangó-motívumot kölcsönözte.

A regénynek igazán szép címe van, hisz a Sátántangó tagadhatatlanul irodalmi reklám is. A kétoldalas utószóban (A hétköznapiság metafizikája és a vizionista realizmus) a fordító dióhéjban foglalkozik a szerző bibliográfiájával, abba a társaságba sorolva Krasznahorkait, melynek tagjai közt ott találjuk Franz Kafkát, Robert Musilt, sőt Gabriel García Márquezt is - s ez szerintem egyáltalán nem túlzás. Egy arasznyi bekezdésben szó van a regény magyar irodalmi gyökereiről, egy másikban pedig arról, mit is találunk benne elsősorban: „…egyrészt állandó megsemmisülést … másrészt pedig az arra irányuló igyekezetet, hogy ezt a folyamatot ťstatikusanŤ rögzítse, leírja. Az idő nem csupán relatív, hanem mellőzhető, s ugyanakkor jelenlévő is.” Szóval szép, velős utószó, vagyis inkább a regény bevezetője, melyben igazán csak „…a mű, mely annak ellenére, hogy elmúlt Közép-Európa korabeli politikai ťaktualitásaŤ,… sem veszít időszerűségéből a szónak tágabb valódi értelmében.” állítás esetében bizonytalanodtam el, hogy első olvasatban is rögtön világos-e, hogy nem Közép-Európa, hanem az itteni diktatúrák már nem annyira aktuálisak politikailag. Igaz, tudjuk már azt is: valami mindig marad. Ha más nem, a tapasztalat, melynek birtokában az „Emberi méltóság, a szabadság, illetve a nyomor, a függőség, a szabadulás, a kitörés lehetőségének” örök kérdéseire a magyar író bizonyos módon rákérdez. S mit válaszol a regényre a cseh olvasó, már amennyiben tájékozódni tud majd a világvégi magyar telepen?

Ez engem is érdekelt. Méghozzá nagyon, így hát kölcsönadogattam a regényt, s aztán kérdeztem. Nehéz lenne megmondani, mennyire volt reprezentatív a minta, mivel csak két „cseh” választ kaptam, de így is kiderült néhány dolog, amikre én különböző okoknál fogva nem nagyon figyeltem volna fel. Először is sokatmondó a tény, hogy a könyv mindig viszonylag gyorsan, két-három nap alatt olvastatott el. S ez, kérem, egyebek mellett azt jelenti, hogy a regény csehül is olvasható, hogy maradt benne valami abból az egyedi Krasznahorkai-szövegből, abból a lassú, precíz, s mindemellett szüntelenül tovasiető beszédfolyamból. Irodalmi szempontból valószínűleg éppen ennek köszönheti sikerét ez a filozófiai regény. Amikor először olvastam, a közepe felé kezdtem figyelni, elkövet-e a szerző valami nagyobb hibát, eltúlozza-e a dolgot valahol. De nem találtam ebben a tiszta, felesleges effektusoktól mentes szövegben semmit, ami az olvasót zavarhatná. Ez nem jelenti azt, hogy az író nem játszik a szöveggel: de erre mindig van valami nyomós oka. Tipikus példája ennek a posztmodern álomleírás: „…Schmidtné madárvolt boldogan röpült afelhők tejében láttahogyodalent valaki integetneki lejjebberesz kedettsakkormár hallotta Schmidtordítozásátmértnem főz télteribancazonnal gyerele deőátrepültfölötte …”. Az alkalmazott motívumokat illetően csak Estike „mennybemenetele” tekinthető, mondjuk a cseh olvasó számára, kissé váratlan, különös jelenségnek. Azonban hasonlóan Estike előző „átváltozásához”, amikor a szerencsétlen kandúrt kezdi gyilkolni, nem maga a történés a fontos, hanem annak okai, esetleg következményei.

Éppen Micur és Estike példájánál figyelhetjük meg, hogy egyáltalán nem a jelenet leírása a lényeges. Hogy ez a fejezet nemcsak valamiféle különös szeszélyből fakadóan íródott, hogy Krasznahorkai itt egyáltalán nem merül el a részletekben, hanem egyszerűen tudja, mi a kötelessége, mivel ez a jelenet szimbólum, pontosabban a győzelem keserű ízének zseniális példázata. A Mennybe menni? Lázálmodni? fejezetben, ahol Irimiás társaival a Weinkheim-kastélynál tanújává válik Estike „mennybemenetelének”, maga a jelenet rövid, másfél oldal csupán. Az a fontos, ami ez után következik, mikor végül mindhárman meggyőzik egymást arról, hogy amit láttak, csak lázálom volt. Mivel már maga a „megváltó”, a „mester”, Irimiás sem hisz semmiben: „…az Isten nem nyilatkozik meg a betűben … Nem mutatja magát. Nincs is… Tévedés volt. … Minden üresen és értelmetlenül működik … és csupán képzeletünk, s nem érzékeink örökös kudarca kísért meg minket szüntelen a hittel, hogy föl tudjuk tornászni magunkat a nyomorúság odvaiból. Nincs menekvés…”. S a potenciális cseh olvasó az utószó végén épp Irimiás szavait olvashatja: „Ez csapda, Petrina. És mi mindig örökösen belehullunk. Amikor azt hisszük, épp szabadulunk, csak megigazítjuk a lakatokat. Nagyon meg van ez csinálva.”.

Mi is tehát ez a könyv, amit a barátaim egy szuszra elolvastak, s aztán azt mondták róla, hogy „tök jó”, de elég vad, és szörnyen depresszív… A Kárpát-medence tenné? A puszta? A síkföld? Valószínűleg igen, bizonyos mértékig. Érdekes azonban, hogy a nagy magyar alföld cseh leképezéséből éppen a leglényegesebb momentum hiányzik - a tudat, hogy tengerfenékről van szó, a tény, hogy: „A paleozóos idő végeztével egész Közép-Európában süllyedő folyamat indul meg. Ebben természetesen osztozik magyar földünk is.” A harmadik fejezet e két nyitómondata meglehetősen világos szimbóluma (nemcsak) a nyolcvanas évek Közép-Európájának. Biztos azonban, hogy a cseh olvasónak hiányzik majd ezen a ponton a magyar irodalmi hagyomány ismerete, Ady és Radnóti sorai, a Halotti beszéd, az első magyar írásos nyelvemlék vissza-visszatérő szavai: „…isa pur es chomuv vogymuk…”, és nem jut el fülébe a XVIII. századi herderi jóslat visszhangja. A tenger, Mohács, a káosz, Világos, az újra meg újra visszatérő özön jelképei: „… s így Európa egyik legszebb medencecsoportja jön létre. A süllyedés folytán elönti az új medencét a neogén-tenger. … Érdekes megfigyelnünk, … milyen számba jövő pusztításokat, változásokat végzett a szél és a víz együttes munkája a hullámverésben” - olvassa a doktor, és odakünn egyre csak esik… A könyvek között a Biblia is megjelenik: „Ne a Teremtést olvasd, te szerencsétlen!” - kiált Halicsné a férjére, míg Irimiást várják: „S gyakorlottan felütötte az Apokalipszisnál.” Igaz, a csehek gondolkodásmódja nem terhelt ilyen nagy mértékben tragikummal, s hasonló esetben általában képesek ironikusan, esetleg szatirikusan tekinteni a dolgokra, vagy legalábbis nem szokásuk a megélt csapást ennyire nyíltan kifejezni - így számukra kissé nehezebb lesz a regényben mindent pontosan megérteni. Azt hiszem azonban, hogy azért végül is minden lényegeset és általános érvényűt megéreznek és felismernek majd.

A Sátántangó egyébként sem az a kifejezetten pihentető olvasmány, s nehéz lenne eldönteni, hogy a szöveg megértését a szimbólumok sokasága megkönnyíti-e, vagy éppen ellenkezőleg. A bibliai tenger és Halicsné Bibliája mellett a könyv legelején lélekharang kong a pusztában. Elered az eső, a hűvös, végtelen őszi eső, az idő körkörös múlásának szimbóluma, a regényalakok arcvonásait is lemosó eső. Az idő minduntalan visszatér, a regény végén olvasható szöveg egyezik az elején találhatóval. Semmi esetre sem hasonlít azonban a hagyományos paraszti vagy egyházi ciklikus időfelfogáshoz, hisz nincs helye benne a tavasznak és a feltámadásnak. Inkább valamiféle borzongató, állandó, feltartóztathatatlan felezési idő ez. Minden olyan meddő, csak a kocsmában szövik elpusztíthatatlan hálójukat a láthatatlan pókok, melyet az olvasó sikeresen azonosíthat mondjuk az államrendőrség tevékenységével... És az állampolgárok? Rovarok, melyek lámpa körüli fejvesztett repülésük során a végtelen fekvő nyolcasát rajzolják ki? Hasztalan igyekezet, hamis cél körbetáncolása, sátántangó, kör és csapda. Itt a pénz is, Ady Nagyura, s az üvegszemű emberke - tán az ördög maga?

A Sátántangó egyfajta pokoljárás, már csak Vergilius hiányzik. Sivár település valahol a magyar pusztában… Igen, ott valahol, de bizonyosan más puszta ez, mint amilyet Móricz vagy Illyés munkáiból ismerünk. Krasznahorkainak azonban remekül megfelel ez a lepusztult telep, mert az Almássy-major, a Weinkheim-kastély és a többi rom közé zárt térben, ebben a tökéletes irodalmi-filozófiai laboratóriumban nyugodtan folytathatja kísérleteit. Ez a hely természetesen csak a regényben létezik, elgondolkodtató azonban az „Eminescu utca, Nagyrománváros” elnevezés. Mihai Eminescu a románok kitűnő nemzeti költője, aki az utolsó európai romantikusként nyilvántartva viszonylag ismert, de ennek ellenére sem igazán szokás utcát nevezni el róla ott, ahol nem élnek románok. Kérdés, hogy Krasznahorkai az erdélyi magyar irodalom hagyományosan tragikus tematikájára utal, vagy pedig egyenesen az ottani viszonyok aktuális, nyolcvanas évekbeli valóságát rögzíti a könyvben, csak nem olyan közvetlen módon, mint Mészöly, akiről az utóhangban is szó van. Ebben a könyvben tulajdonképpen minden lehetséges, mert a Sátántangót nem kifejezetten értenie kell az embernek, inkább csak beleélnie magát és fokozatosan, lassan átlátnia…

Az egész Krasznahorkai-regény egy parabola, szimbólum, irodalmi és metafizikai vegykonyha, mintegy színpadon játszó szereplőkkel. Minden fejezet egy ördögi kísérlet, szépen a Táncrendnek megfelelően. A kísértések helyenként fokozódnak is, A pók dolga I és II-ben tulajdonképpen csak a külső körülmények erősödnek: emelkedik a hőmérséklet és az alkoholszint. A színészek az elhagyott telep utolsó lakói: Halicsék, Kránerék, Schmidték, Futaki, akik Irimiás szerint „…cselédek voltak … paprikás krumplit zabálnak esténként, és nem értik, mi történhetett. Gyanakodva figyelik egymást … és - várnak. Várnak meglapulva, mint a macskák a disznóölésen, hátha leesik valami konc.”. A Csak a gond, a munka fejezetben a hamis próféta szájából az utolsó ítéletet idéző szavak hangzanak el. Ez a fejezet egyben a mű kevés ironikus részének egyike, ahol a fogalmazók jólfésült hivatali nyelve ütközik Irimiás metaforáinak özönével. Schmidtről például ezt mondja: „Primitív érzéktelenség kereszteződése a hideglelősen (!) jelentéktelen ürességgel az irányíthatatlan sötétség szakadékában?! … a csillapíthatatlan ostobaság, az artikulátlan panasz, a vigasztalan lét sűrű sötétjébe merevedett mozdulatlan aggodalom.” De nem a könyv nyelvezete durva, hanem elsősorban maguk a szereplők. Nehéz megmondani, hogy legalább megsajnálhatók-e. Nekik is van viszont egy utolsó fegyverük, a fantázia, a hamis remény, hogy valahogy még lehet menekülni. Annak ellenére, hogy reménytelen esetek, mint az alkoholista Horgosné és Kerekes. Újabb kis irodalmi meglepetés, hogy Kerekes, aki eleinte egy erőszakos monstrumnak tűnik, az egyetlen közülük, aki tud még sírni, aki még mindig érez valamit.

Az érzések világa egyébként Estike monopóliuma, lévén neki Esze kevesebb. S ebben a fonákjára fordított mesében a Szerencse sem áll mellette. A magányos hamupipőke és a királyfi: Sanyi, a suhanc, Sándor bátyó, Sándor, a diadal megtestesítője. „Győzni kell!” - fedi fel az élet nagy titkát a gyenge Estike előtt, aki kipróbálja az elméletet - legalább Micuron. De „átváltozása” nem jár sikerrel, mert „…tudta, győzelmét már nem teheti jóvá semmi. Ha megmozdul s elindul felé, hogy megsimogassa, hiába minden: Micur menekülni fog. … Azt hitte eddig, hogy csupán a kudarc elviselhetetlen, most már értette, hogy kibírhatatlan maga a győzelem is, mert… az esély hiányzott a vereségre.” Nem sikerült, tehát a mesének még nincs egészen vége. És mivel a továbbiakban meglehetősen bonyolulttá válik a dolog, javaslom, vessünk egy pillantást magára a fordításra. Éppen itt bukkanunk ugyanis két szép, érdekes névre: Estikéére és Micuréra, melyekkel érdemes egy kicsit eljátszogatni. Aki ismeri a Kosztolányi-novellák valamikori cseh fordítását (Přetvářka, Mladá fronta 1988), tudja, hogy főhősük, Esti Kornél neve csehül Kornel Večereknek hangzik. Estikéből azonban Nocenka lett: ez kitűnő szabad fordítás, s mi több, csehül nagyon szép a hangzása. A macska neve ezzel szemben maradt eredeti változatban. Lehetséges, hogy a nőnemű „kočka” szó helyett a nyelvtani nemben történő egyeztetésre oly sokat adó csehben jobban hangzott volna a hímnemű „kocour“ vagy a kicsinyített „kocourek”, különösen tulajdonnév nélkül, önmagában állva, ám éppen az eredeti „Micur” név szokatlan eleve a cseh fülnek, s ez még nem lenne baj, de annyira magyarnak sem tűnik csehül - leginkább a sziléziai cseh nyelvjárást juttatja eszünkbe. Ha a macskából Micúr vált volna, talán kicsit jobb lenne a csengése, bár lehet, hogy a kelet-morvaországi dialektust idézné. Jut eszembe, gyerekkoromban nekünk is volt odahaza ilyen Micúrunk. Lenne hát Micour? „Cour” és „courek” a hajdani esti meséből? A kérdést nehéz eldönteni, de bárhogy legyen is, Micur mindenképpen rokonszenves kis állat. Esetleg elvarázsolt királyfi?

A fordítás egyetlen, némiképp gyengébb elemének tulajdonképpen csak a dialógusok tekinthetők. Pontosabban a telep lakóinak beszédmódja. Az eredeti magyar szövegben a szereplők nyelvhasználata vulgáris ugyan, de az irodalmi magyart használják, nem pedig tájnyelvet, sőt, még csak tájnyelvi elemeket sem. S ez így rendjén is van, hiszen ez a telep mindenütt van, Magyarországon, Közép Európában, a Világban. Tény azonban, hogy a cseh nyelv stilisztikai rétegeződése szélesebb, az irodalmi cseh mellett létezik a beszélt és köznyelvi, s ez a fordító számára nagy könnyebbség, mert ezzel már komoly stilisztikai játékba kezdhet. És Simona Kolmanovának ez általában igazán jól sikerült. Kivételt Halicsék, Schmidték vagy Kránerék megszólalásai képeznek. Az irodalmi cseh és beszélt nyelvi változata között - mely utóbbit helyenként Irimiás alkalmaz pompásan - a köznyelvi cseh is felhangzik a regényben, amikor a telepiek szóra nyitják a szájukat. A gondot ennek prágai, illetve középcseh változata okozza, vagy még pontosabban: a hosszú magánhangzók gyakori megkurtítása, ami a hajdani középcseh nyelvjárások máig élő jellegzetes maradványa. Amíg a köznyelvben használt „dyť, dycky, du, sme, sou, skrejvá, zlatý časy, vosada, přemoh” s hasonló alakok alkalmazása teljesen helyénvaló, a „neni, zatim, dycky sem to řikal, ale prosim vás” magánhangzó-rövidítések mindig kissé oda nem illő módon hatnak. Ez nem csak az én véleményem, prágaiakat kérdeztem meg erről. Nem történt persze tragédia, csak egy kis szépséghibáról van szó, mert az egyenes beszéd hangzása amúgy nagyon jó, természetes. Úgy tűnik, a cseh olvasó szerfölött ragaszkodik a cseh magánhangzók irodalmi nyelvi hosszához, legalábbis ami a fordításokat illeti. Ne feledjük azonban, hogy a cseh köznyelv itt is inkább csak jelzésszerűen van jelen: a „vosada” mellett megtalálható a teljesen irodalmi „okno” alak; szó sincs a mai prágai nyelvről, sőt, olyan archaikus kifejezések is megjelennek, mint a „komám” megszólítás megfelelőjeként alkalmazott „brachu”. A „rohadt árulók” kapcsolatot tökéletesen sikerült a „hnusný zrádci” alakkal visszaadni, a „pénz” szó viszont nemcsak a „peníze”, de időnként például a „prachy” kifejezéssel is helyettesíthető lett volna - mint azonban azt már említettem volt, mi csupán irigykedhetünk.

Estike tulajdonképpen nem is annyira magányos. Micur mellett van még valaki, aki szereti - a doktor. Valaki, akit ő is szerethet. A doktor a regényben az írót alakítja, azt, aki marad, mert érez. Annak ellenére, hogy ért is. Ő az, aki „tud valamit”, de „…ennek a mindent pusztító-lerontó erőnek nem tud ellenállni,… hiába próbálná megállítani ezt az emberi teremtés elleni gyalázatos támadást...”. És döntése: „emlékezetével szegül szembe … elkészítette … megfigyelőállását az ablak mellett, s nekilátott megszervezni ennek a bizonyos szempontból őrültnek nevezhető rendszer egyes alapelemeit.” Karosszékből szállni szembe a tengerrel? Ehhez nemcsak bátorság, ellenméreg is kell: tengernyi pálinka. A doktor tulajdonképpen nem változik, csak süllyed. „Doktor bácsi!” - kiált rá a kislány a kocsmánál, mert az orvos az egyetlen, aki ezen az esős éjszakán megmaradt neki: „Megkapaszkodott az átázott kabátban, de a legszívesebben belebújt volna maga is ... Az első megkönnyebbülést csakhamar értetlen elkeseredés váltotta föl benne, mert ő, ahelyett, hogy magához szorította volna, igyekezett eltaszítani. …mi történhetett a doktorral, az egyetlen emberrel, aki ťakkor egész éjjel virrasztott mellette, s a verítéket törölgette a homlokárólŤ, …végül már nem volt mit tennie: rémülten nézte, ahogy mögöttük meghasad a föld, s ő - a doktor - belezuhan a feneketlen szakadékba.” Mi történt a doktorral? A választ már tudjuk az első rész harmadik fejezetéből: a reménytelen helyzetben kissé tétovázik, fáj az alkohol hiánya. Meginog egy pillanatra, de „doktor” marad, úgy dönt, a pálinka várhat. Nem képes már azonban Estike után menni, mert megbotlik és elvágódik a sárban…

Az egész telep olyan, mint a doktor zárt szobája, kalitka, egy önmagának létező világ, mely összezárja a benne lakókat. Együtt élnek, de nem egymással, hanem egymás ellen, mint a börtönben, melyet el akarnak hagyni, de képtelenek rá. Senki sem dobja ki őket innen, mint a szabadon bocsátott rabot Bodor Ádám Plusz-mínusz egy nap című novellájában. Csak Irimiás jön el - a varázsló, a mester, a próféta, a „megváltó”. Aki egy közülük, csak „jobban vág az esze”? Ki hát ez az Irimiás? Kiderül ez a „próféta” szavaiból? Irimiás beszédet mond, s ez a beszéd egy nagyszerű játék a szöveggel, gondolatok, szavak és stílusok egyvelegének bravúros tébolya, zseniális monológ, templomi prédikáció, pátosz, eufemizmusok, költői kérdések, melyeket válaszok követnek, bajtársi bírálat, önkritika, messianizmus, kedélyes őszinteség és ravasz mézesmadzagozás, a hallgatóság vértelenített agyállománya, irodalmi végtelen: „És tudják, ha most visszagondolok arra a látványra, ami itt a küszöbön fogadott bennünket megérkezésünkkor, ahogy maguk, barátaim, egymás hegyén-hátán … hevertek e székeken és asztalokon … s a maguk szuszogásából, horkolásából, nyögéseiből hallanom kellett a parancsoló segélykiáltást is, amelyre nekem kell örökösen megfelelnem, míg csak nem leszek én magam is porrá, egészen az utolsó lélegzetvételig…”; „…gyermek …, akinek talán épp azért kellett elvesznie …, hogy csillagunk végre emelkedni kezdjen… Ki tudja, barátaim… De ha így van, kegyetlen velünk az élet.”

Kicsoda hát Irimiás? Talán meg kellene hallgatnunk a súgót, Petrinát, a félresikeredett Don Quijote szolgáját, mert, akár La Mancha vitéz lovagja, Irimiás is költő elsősorban. Egy rossz, csapdában vergődő költő, haragos, szerencsétlen Don Quijote, aki harcolni indul a kocsmából - tán még a szélmalmokkal is: „egyenként felrobbantjuk őket …, gyáva férgek. Mindenkinek a zakójába egyet!… Szépen apránként mindent… Mert be kell végre fejezni, ami történt.… Pár napotok van hátra! Irimiás darabokra tép benneteket!”

A kompozíciót a regény két részre osztott, körkörös ideje alkotja. A két rész: az Irimiás érkezése előtti és utáni idő. A Bibliából ismerős tagolás? Ennek a regénynek a példázataiban is benne foglaltatik minden lényeges dolog: a forradalom, a szabadság víziója, a győzelem mellékíze. A mozgás a Sátántangóban azonban nem a „teremtésben”, hanem a folyamatos rombolásban nyilvánul meg. Megjelenik a természetfölötti is, sőt, feltámadásról beszélnek, de mindezek felett az állami gépezet áll, a titokzatos parancsnokság épülete: „pompásan kidolgozott rendszer” s egyben „mocsárszag”. Ez távolról sem csupán valamiféle kommunista abszurdisztán jelképe, hanem elsősorban Kafka Perének igazságügyi palotája: az írnokok helyisége, a két óra… Itt szólal meg Irimiás először: „A két óra … egyúttal kétféle időt is jelez … A miénk itt … túlságosan késik, az meg ott kint … nem is az időt, hanem a kiszolgáltatottság örökkévalóságát méri … tehetetlenek vagyunk vele szemben.” A százados is jelkép, a mindenütt jelen lévő Gonosz megtestesülése: „…miféle törvény ez? … Az erősebbiké… Az országé. A népé.” „Százados úr, … mi törvénytisztelő polgárok vagyunk. Tudjuk, mi az, hogy kötelesség” - válaszolja Irimiás, akinek nincs más választása, mint hogy bezáratja magát közveszélyes munkakerülésért, vagy, mint a mesében, csak a lelkét adja el az ördögnek - „adatszolgáltatásra”.

A telep lakosai pedig Irimiásnak adják el magukat. Vele ellentétben azonban fogalmuk sincs róla, miről is van szó, s tulajdonképpen nem is érdekli őket. Csakis saját agyrémeikkel hajlandók foglalkozni, csak a forradalom szimbólumaiban hisznek, abban, hogy „ragyogó kilátásuk a jövőre … nemcsak felváltja, de mindörökre el is törli a múltat”. Irimiás „evangéliuma” után már csak a telep feldúlása következik, az összes híd felégetése… A beígért Almássy-major azonban, mint a Kafka-regény kastélya, csupán csapda, keserű ébredés: „…hogy … kivonulásukat nem a józan megfontolás, hanem egy gonosz lendület vezérelte, s mert felégették maguk mögött az egyetlen hazafelé vezető utat is, … tapasztalniuk kellett, hogy ugyanaz a „kastély”, mely tegnap még vágyaik közeli valóra váltását ígérte, mára már - e kegyetlen fényben - ridegen, könyörtelenül tartja fogva őket.”

Mert ahol nincs teremtés, kiút sincs a rabságból, a sivatagból - a pusztából, ahová csak a hamis próféták térnek vissza. Krasznahorkai végigvezet ennek a magyar isteni színjátéknak a poklán: hagyjatok fel minden illúzióval! De tulajdonképpen ez is veszélyt jelent a regényalakokra és az olvasóra: „mintha csak megérezte volna, hogy az örökkévalóság mozdulatlan gömbjében bohóckodik az idő egésze, a zűrzavar hepehupáin át ördögi egyenest csalva, és megteremtve a magasságot, a tébolyt szükségszerűséggé hamisítja. ... akkor már azt is tudni fogja, hogy olyan partiba keveredett a hamiskártyásokkal, amely már jó előre le van játszva, s amelynek végén utolsó fegyverétől is megfosztják, a reménytől, hogy egyszer még hazatalál.”

A szüntelen pusztítás, a „nem-messiás nem-várása” nem kizárólagosan közép-európai téma. Itt vannak például az oroszok, Tarkovszkij Stalkere. Alapjában véve a Sátántangó is film (egy remek, több mint hét órás „valódi” film is készült belőle, Tarr Béla rendezésében), melyben Krasznahorkai pusztán a szavak segítségével, nagyon óvatosan, filmeffektusok nélkül, de az örök szimbólumok felhasználásával bátran felállította laboratóriumát, és nagyítóüveg alatt tanulmányozza a Gonoszt. Ugyanúgy, mint azt megtette a prágai zsidó Kafka a Kastélyban, az erdélyi román Ion D Sârbu a nyolcvanas években, később pedig a halicsi ukrán Jurij Andruchovics… S a kísérlet eredménye? Talán a felismerés, hogy a szerző maga is csak a komédiások egyike, akárcsak a portugál Fernando Pessoa a Nyugtalanságban; hogy ugyanúgy, mint a doktor, gyakran tehetetlenül üldögél a székében, magára zárt, „rendezett” szobájában. Körül a körkörös metafizikai örökkévalóság kering, s örvényszerűen tör elő a felismerés: a Jó megtestesülésével a Gonosz nem tűnik el e világból… Pokol vagy purgatórium? Döntse el ezt a kedves olvasó…

Tomáš Vašut
Mészáros Tünde fordítása