a Prágai Tükör 2004/4. száma

Kedves Olvasóink!

Tudják-e Önök, hogy „…a tizenkilencedik század végén a városok lakói meglehetősen türelmetlenül várták az új évszázadot, mert olyan érzés alakult ki bennük, hogy a tizenkilencedik század kijelölte azokat az utakat, amelyeken az emberiség haladni fog. Úgy vélték, a jövőben mindenki telefonálni fog, az utazáshoz gőzhajót, a közlekedéshez földalattit vesz majd igénybe, mozgó korlátokkal ellátott mozgólépcsőn haladhat, jó minőségű szénnel fűthet és minden héten megfürödhet. Az elektromágneses távíró és a drótnélküli hangátvitel révén az emberek gondolatai és vágyai a villám sebességével hatolnak majd át a téren, s ily módon lehetővé válik, hogy az emberek közössége eljusson a harmónia állapotába, s békében és egységben éljen.” (Patrik Ouředník:Europeana, 2001) Valóban azt hitték elődeink, hogy a technika vívmányai által találjuk meg a boldogságot? Ennyire naivak lettek volna? - kérdezhetjük most, amikor közlendőnk valóban a villám sebességével érkezik meg a földgolyó másik oldalára, s a világhálón bármikor bármilyen információhoz hozzájuthatunk. Lassan már nincs olyan vágyunk, mely teljesíthetetlen, sőt szerte a világon emberek ezrei munkálkodnak azon, hogy kitalálják, mire is lehet még szükségünk. S mégis hiányzik valami, mégse érezzük jól magunkat. De még mielőtt ezt tudatosítanánk, megfogalmaznánk, az Europeanában már kinyomtatva olvashatjuk: „…a [huszadik] század végén a demokratikus országokban az embereknek olyan érzésük támadt, hogy (…) a fogysztói társadalom, lévén hedonista, a feledés irányába tart, (…) és hogy az információ-túltermelés hosszú távon veszélyesebb a kommunista cenzúránál, mert nem vált ki semmiféle reakciót és nem késztet ellenállásra, ellenben fáradtságot és rezignációt idéz elő. A demokratikus rendszerek pedig az összes kulturális és történelmi referencia eltűnéséhez és az uniformizmus diktatúrájához vezetnek.” A huszadik század nagy filozófusa, Emil Cioran már körülbelül ötven éve leírta, hogy „Mit tudom én, mi a jó és mi a rossz; mit szabad és mit nem; képtelen vagyok bármit helyteleníteni vagy magasztalni. Egyetlen tartható szempont sincs ebben a világban, sem egyetlen következetes alapelv.“

A Prágai Tükör idei 4. számának lapjain elég gyakran köszön vissza ez az érzés. Nemcsak ott, ahol az idézett Europeanáról vagy Cioran műveiről olvashatunk, hanem a Hrabaliana harmadik részében is, ahol a hulladékpapírt bálázó Haňta lép színre, a Túlságosan zajos magány főhőse, de Bodor Ádám Sinistra körzetének levegőjében is érezhető a bomlás, a pusztulás. De említhetnénk Janisch Attila Másnap című filmjét, melyben a táj kiveti magából, bolyongásra ítéli a „civilizált” városi embert, akinek bosszúja tragédiába torkollik. S ő nem tudja, mit tett, mert nem tudja, mi a jó és mi a rossz.

Nos, ezt kínálja ezúttal a Prágai Tükör…