„Kufstein VIII.“

A szép, vendégszerető burgenlandi város, Felsőpulya (Oberpullendorf) ez év szeptember 4-5-én immár nyolcadszor adott otthont az egyre nagyobb tekintélynek örvendő tanácskozásnak.

Igaz, az idei rendezvény első pillantásra talán kisebb érdeklődésre számíthatott. Témája ugyanis a következő volt: „Az ausztriai népcsportok és anyaországuk“. Mit mondhat ez az Ausztrián kívül élő magyaroknak (habár az alcím így hangzott: Jövőkép-tervezet Európáért)? Mint kiderült, nagyon is sokat. A rendezőket (elsősorban az Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetsége vezetőit) dícséri, hogy ez a látszólag helyi kérdés jóval nagyobb dimenziót kapott, s a résztvevőket pedig az, hogy megérezték a rendezők szándékát: nem lehet elszigetelt és jelentéktelen egyetlen kis népcsoport sorsa sem! Fontos, úgy is mondhatnánk: sorsdöntő kérdése ez az egyesülő Európának, melynek mindössze két egynemzetiségű állama van (Portugália és Izland), s amely hosszas vajúdás után - bizonyára a közelmúlt tragikus eseményei hatására is - az október végén parafálandó alkotmányába iktatta a kisebbségek védelmét, a kisebbségi jogok biztosítását (habár itt egyéni jogokról van szó). Az új tagállamok jelentős számú nemzetiségi közösségének tagjai nagy várakozással tekintenek az Európai Unióra, abban reménykednek, az Unió - célkitűzéséhez híven - mindent megtesz majd azért, hogy mindenki számára kielégítő módon oldódjon meg a kisebbségi probléma.

Nos, már ezért is érdekes és tanulságos volt szembesülni egy korábbi tagállam kisebbségi politikájával. Annál is inkább, mert ilyen szempontból a tagállamok közül talán Ausztria a legérdekesebb. Egyrészt mert jelentős osztrák kisebbség él Olaszországban, mely az anyaország hathatós segítségével teremtette meg e kisebbség autonómiáját, másrész maga is számottevő kisebbséget tudhat magáénak. Elég csak arra utalnunk, hogy lakosságának 12,5%-a külföldi születésű. (Az érdekesség kedvéért megemlítem: a sokak által legnagyobb befogadó országnak tartott Amerikai Egyesült Államok esetében ez az arány mindössze 11%.) Ez azt jelenti, hogy Ausztria 8 millió lakosából közel 1 millió külföldi születésű, ebből 600 ezer már honosított. 225 ezer lakos csak anyanyelvén beszél, németül nem.

Itt szükségesnek tartom megjegyezni azt, hogy Ausztriában a születési hely szerinti megkülönböztetés fontos kritérium a népcsoportok esetében. Ezt egyébként sokan nehezményezik is, mert az egyéneknek járó különböző támogatásokat az Ausztrián kívüli születési hely negatív módon befolyásolhatja. A magyar népcsoport például olyan címen kap kisebb támogatást, hogy 63%-a nem ausztriai születésű. (Az már más kérdés, hogy néha ezt az adatot is eltérő módon alkalmazzák.) A kisebbségek támogatása létfontosságú, akárcsak anyaországuk hathatós segítsége. Nos, ezeket a kérdéseket járta körül, próbálta megválaszolni a kétnapos tanácskozás.

Az Európai Unió bővítésével úgy tűnt, könnyebbedett a megoldás. Valójában azonban - hangsúlyozta nyitó beszédében Dr. Deák Ernő - új helyzet állt elő. Az ausztriai népcsoportok közül csak a magyarok, szlovének, csehek, szlovákok anyaországa tagja az Uniónak. A legnépesebb kisebbséget alkotó horvátoké nem, sőt anyaországuk nem is határos Ausztriával. A romák esetében pedig még anyaországról sem beszélhetünk.

Érdeklődéssel vártuk az egyes népcsoportok vezetőinek beszámolóit. Helyzetük megértését nagyban elősegítették a felszólalások előtt elhangzó előadások, melyek rávilágítottak a kisebbség történelmére és jelenlegi állapotára. A népcsoportok védelmének alkotmányjogi biztosításáról Dr. Heinz Tichy adott elő, az ausztriai népcsoportok alakulásáról Manfred Dreisker, a kisebbségi identitás összetevőiről és megjelenési formáiról pedig Dr. Cserján Károly beszélt.

Rendkívül sikeres volt Dr. Schöpflin György „A népcsoportok fejlődéséhez szükséges jogi, politikai, szellemi-kulturális, gazdasági-pénzügyi és intézményes intézkedések az Európai Unióban“ című értekezése. Lévén ő maga is az Európa Parlament képiselője, hitelesen, illúziómentesen tárta hallgatósága elé az ott folyó munkát.

Ezután következtek a cseh, horvát, roma, szlovák, szlovén vezetők beszámolói. A magyar népcsoport helyzetét Kulmann Ernő ismertette.

A tanácskozás a másnapi vitafórummal folytatódott, majd a zárónyilatkozat megvitatásával és elfogadásával ért véget.

A bevezetőben feltett kérdésre, hogy mi újat mondhat nekünk ez a tanácskozás, ezt válaszolom: nagyon sokat. Mi elsősorban mint „uniós újoncok“ figyeltük az előadásokat, beszámolókat. Reményeinket nem vesztettük el, de világossá vált, hogy hamis illúziókkal, csodavárással semmit sem kezdhetünk. Az Európai Unió ígéretes lehetőség, de nem varázsvessző, mely egy ütésre mindent megold. A kisebbségeknek és anyaországaiknak, politikusainknak lankadatlanul kell fáradozniuk azon, hogy megnyugtatóan rendeződjön a kisebbségi kérdés.

Sajnálom, hogy helyszűke miatt nem taglalhatom részletesebben az elhangzottakat. Úgy érzem, sokakat érdekelne, hiszen a problémáink - noha más-más köntösben jelentkeznek - valójában ugyanazok. Engem erről győzött meg ez a kétnapos tanácskozás. De - és itt engedjenek meg néhány szubjektív megállapítást - másról is. Arról, hogy mily tiszteletre méltó az az önzetlen tettrekészség, amellyel az ausztriai magyarok megszervezték az európai magyarok e találkozóját! Köszönjük elsősorban Dr. Deák Ernőnek, Kulmann Ernőnek és Wurst Erzsébetnek, de a nevek felsorolása helyett inkább a tettekkel folytatom - például hogy amikor kellett, a fellépő kórus tagjai a kotta lapjait hátrahagyva a konyhában segédkeztek, vagy hogy a Kányádi-verseket szavaló gyerekek szombati szabadidejüket áldozzák fel a magyar „vasárnapi iskola“ kedvéért, hogy ápolják közös anyanyelvünket. Tevékenységük, szorgalmuk mindannyiunk számára példamutató!

Weszely Éva