Tomáš Vašut:

Europeana - a múlt század fekete krónikája

A Párizsban élő Patrik Ouředník alkotói merészségére vall a tény, hogy nem csupán Rabelais-t és Jarryt fordít csehre, hanem cseh szerzőket is (említsük meg legalább Vančurát és Hrabalt) franciára. A nyelv, a szöveg iránti vonzalmát nemcsak műfordítói tevékenysége bizonyítja, hanem például a kilencvenes években rendkívüli sikert aratott Šmírbuch jazyka českého, a nem konvencionális cseh nyelv szótára is. Ouředník azonban még ettől is sokoldalúbb - verset, prózát ír, esszét publikál, bibliai szólások gyűjteményét adja ki. Csehországban 2001-ben az év könyve a Paseka által kiadott Ouředník-mű, A huszadik század rövid története alcímet viselő Europeana esszéregény lett.

Az írás nagy visszhangot keltett; a Prágai Tükör 2003/1-es számában Pénzes Tímea is írt róla, egyebek mellett kifejezve afölötti csodálatát, hogy valaki százhúsz rövidke oldalon kísérli meg összefoglalni a XX. század történetét. Mivel a könyv 2001-ben jelent meg, Ouředník valószínűleg alig várta már a XX. század végét, hogy témáját lezárhassa. Tette ezt egy szokatlan és roppant érdekes módon, ami a „játékos esszé” nevet kapta, s mely bizonyos értelemben a hašeki és hrabali irodalmi tradíció folytatása lehetne. Idézhetjük azonban Vlastimil Hárlnak a cseh kiadáshoz írott utószavát (Fikce reality nebo realita fikce? - A valóság fikciója, avagy a fikció valósága), melyben a következőket állapítja meg: „[Ouředník] posztmodern eszközökkel kívánja kifejezésre juttatni a modernitás központi témáját - s magától értetődően a huszadik századhoz jutunk. (…) Mi az igazság? A múlt történelmi igazsága? A szöveg irodalmi igazsága? Az utópiák igazsága? Az emlékezet igazsága? A kérdésekre a szerző nem adja meg a választ, pontosabban szólva játszi könnyedséggel annyiféle választ kínál fel, (...) hogy az eredmény ugyanaz lesz.” Mindkét kritikus kiemeli tehát az Ouředník-szöveg „humoros, könnyed és ironikus” mivoltát.

A könyvben tényleg van valami a Švejk-történetek abszurditásából, de ennek Hašeknál sem elsősorban a kedvesen humoros locsogás a lényege, hanem inkább a kísérlet a mindenütt jelen lévő abszurdum elfogadható, az első pillantásra szórakoztató formában - elsősorban azonban minden fölösleges pátosz nélkül - történő kifejezésére. Ouředník írása sem valamiféle szíves-nosztalgikus visszatekintés ifjúságunk hóbortos századára; nézzék csak meg, mennyire más teszem azt Poláčektől a Bylo nás pět (Öten voltunk cimborák)! És eszembe jutott Csehov is, aki megírta ma már mindörökre „megértetlen tragédiáit”, melyeknek köszönhetően világhírű folytatója lett Gogol vígjátéki zsánerének, ahol a „nevetés áttör a könnyeken”.

Ouředník szövege inkább komolytalan, mint humoros; nem igazán nevet rajta az ember, bár el kell ismernünk, roppant szórakoztató, amint cafatokra tépi maga körül a történelem mindennemű kóros pátoszát. A könyv varázsa inkább a motívumok sokkhatású kombinációjában rejlik, mintha az alacsony és „hoch” stílus váltakozna, amikor egymás mellé helyezi mondjuk a fogamzásgátlást, a szocialista jelszavakat, a tudományt, a koncentrációs táborokat vagy az eszperantisták összeesküvését. A zsidók lakta Madagaszkárt ugyan szórakoztató dolog elképzelni, de rögtön arcunkra fagy a mosoly, amint megtudjuk, hogy ez bizony valóban része volt a Harmadik Birodalom Endlösung-tervének. Van az egészben egy nagy adag irónia, ez kétségtelen - s az irónia mellett ott a távolságtartás.

Ouředník azonban elsősorban stílusával hat. A várakozásoknak megfelelően megint valami újjal rukkolt elő. Említsünk meg három olyan dolgot, melyek garantálják, hogy az olvasó nem fog unatkozni, sőt, nagyjából egy szuszra végigolvassa a könyvet! Az egyik az „és” kötőszó folyamatos használata; a mondatok között más kötőelem gyakorlatilag nem fordul elő. Kapkodó naivitásnak hat ez a forma, mintha valaki lélekszakadva mesélne ordítóan banális történeteket, s ez egész jól szemlélteti, micsoda sietségben írta 2001-ben könyvét a szerző.

A szöveg azonban nincs elkapkodva. Ezt akkor tudatosítja az olvasó, amikor elolvassa a lapszéli jegyzeteket. A jegyzetek roppant ironikusan hatnak, s bizonyára - legalábbis zömmel - nagy odafigyeléssel lettek kiválasztva. A megjegyzések már csak azért is remek megoldásnak bizonyultak, mert a könyv nincs fejezetekre osztva, s a szövegből kiszakított mondattöredékek vicces összefüggéseit könnyen meg lehet jegyezni, amit legalábbis a könyvismertetések írói értékelnek majd. Bolondos egymásutánban parádézik előttünk a huszadik század valamennyi fontos vívmánya: a tankok, az indulók, a pozitivizmus, az árja faj, a virtuális valóság és a melltartó feltalálása.

Harmadjára pedig: a könyv, bár irodalmi, mégis valami nagyon egyszerű, mondhatni gyermeteg, iskolai fogalmazást idéző nyelven íródott. Bizonyos alkotói felfogást is sugall azonban: olyasfélét, ami lehetővé teszi, hogy a posztmodern szerző hihetetlen távolról szemlélje témáját anélkül, hogy becsületén csorba esne; mintha olyasvalaki írna, vagy inkább másolna ki mindenfélét vén salabakterekből, akinek fogalma sincs a huszadik század mibenlétéről, s fűszerezné ezt olyan megjegyzésekkel, melyek meglehetősen humoros módon meggyőznek minket arról, mennyire új, ismeretlen számára a téma, mennyire elvész az összemosódó, ismétlődő tényekben. Emellett azonban lenyűgözi mindaz, amit megtud. S nem is biztos, hogy közvetlenül a század lezártával, 2001-ben tudja meg, hanem valamikor a jövőben, amikorra ebből a rémes száz évből már csak értelmetlen adathalmaz marad. Nemcsak Ouředník szövegelrendezése miatt, hanem az évszázad abszurd, bizonyos szempontból sajnos mindmáig tartó történelméből kifolyólag is.

Az Europeana további nagy előnye, hogy - habár a XX. század történetéről szól ugyan (mégpedig annak egy képzelt kezdetétől, az első világháború 1914-es kitörésétől indul, amint azt mindjárt az első oldalon jelzi az elesettek bizarr statisztikája) - nem restell visszatérni a XIX. századba sem, azok közé az emberek közé, akik - mai szemmel nézve - a gőz évszázadából hozott gyermeki romlatlansággal lépték át az új éra küszöbét. Az is lehetséges persze, hogy a szövegstilizáció az akkori naivitás egy darabját hordozza magában. Úgy is felfogható, mintha egy tizenkilencedik századi ember százéves hibernációból ébredve álmélkodna a felgyülemlett tényeken, melyekről akkortájt bizton nem is álmodott.

Persze, mi is csodálkozhatunk. Az esszé laza stílusa ellenére nagyon is pontosak, mellbevágóak az adatok, a számok, amikkel a szerző az orrunk előtt zsonglőrködik. A közben megpöccintett motívumokból, tényekből az is kiderül, hogy a nyugati szemlélet van túlsúlyban. A háborús adatok jobbára a nyugati frontokra vonatkoznak; annak ellenére, hogy cseh szerző művéről van szó, Franciaország, Anglia és Németország dominál. Néha, csak illusztrációképpen, felbukkan Oroszország - hát igen, ott voltak a kommunisták -, egyébként meg szinte semmi sem szól Ausztriáról, Magyarországról, Közép-Európáról, de viszonylag sok Tito Jugoszláviájáról és későbbi fejlődéséről. EEz tulajdonképpen kellemes is, mert a mi környezetünkben ennek az emigránsnak a műve frissebb rálátással, más perspektívából láttatja a dolgokat, melyekkel a Nyugat, tehát a világ, nagyrészt foglalkozik.

A könyvben éppen ezért nem minden van pontosan úgy, ahogy azt megszoktuk. Nem egy minden részletre kiterjedő krónikáról van szó, s remélem, nem is ez volt a szerző szándéka. Magával ragadó, kerek egészet alkotó, Nyugat-orientáltabb, s nagyrészt polgári szemléletű kitekintése ez a posztmodern által befolyásolt írónak. Az ebben a században még élő vagy kiveszőfélben lévő hagyományokhoz fűzött kommentár például tulajdonképpen a mai vadászok garázdálkodását veszi közvetve vagy egy sommás, ironikus megjegyzéssel célba. A hagyományos kötelékek széthullása emellett, akár tetszik, akár nem, az elmúlt század legmarkánsabb jellemzőinek egyike, s minden bizonnyal beilleszthető lenne a többi katasztrófa sorába.

Ouředník azonban nem akarja megrajzolni a fejlődés valamennyi alapelvét. A könyv inkább afféle fekete krónikája a XX. századnak - nagy és kisebb tragédiák szépen egy halomban, mint valami jól sikerült bizarr anekdotában. A dolog nem mentes némi fekete humortól, de az olvasó gondolhat arra, hogy tényleg, minek itt az értelmet keresni, hiszen elég a „relativitáselmélet, fekete lyuk, pszichoanalízis, televízió, Jugoszlávia, emberiesség elleni bűntett, rádió, modem, dadaizmus, szociogenetika, posztmodernizmus, genocídium, bioetika, eugenika, transzgenetizmus, kubizmus, exobiológia, az atom dezintegrációja, emberek közötti kapcsolatok és így tovább”. Elég, hogy egy rakáson látjuk ezt a rengeteg abszurdumot és csapást, s hacsak nem kapisgálunk már valamit, elképzelhető, hogy egyáltalán nem akarjuk tudni, hogy függ mindez össze. Elolvashatjuk, hogy „Az angolok kitalálták a tankot”, „A németek feltalálták a gázt”, s hogy „azok a katonák, akiknek nem volt idejük a gázálarc felvételére,(...) olyan mozdulatokat csináltak, mint a kallóúszásnál, akik viszont nem tudtak kallózni, a mell- vagy a kutyaúszást utánozták.” Szórakoztatóbb a „A fogamzásgátló feltalálása”, amely megoldotta az emberiségnek azt a kezdetektől fogva fennálló problémáját, hogy „A gyerekek önállóak akarnak lenni”. Az egész valóban szórakoztató olvasmánynak tűnik mindaddig, míg nem tudatosítjuk, mi rejlik mögötte, éppúgy, mint ahogy a mi kevésbé agyontechnizált végeinken nem rettegtünk kellőképpen a „Millenium bug” eljövetelétől, vagyis az egész mostani század törlésétől azzal, hogy a számítógép-hálózatok 2000. január 1-jén 1900-ra ugranak vissza.

A könnyed stílus tény - mögötte azonban pokolian kerekké formált koncepció van. A könyvben a „Fekete Kéz” követi el a szarajevói merényletet, de felbukkan „Az albán etnikum” és az egész koszovói konfliktus. Erre mondjuk, hogy van érzéke a szimbólumokhoz, s ez abból is látszik, ahogyan a szerző a részleteket összeválogatja, s ahogyan a témákat ismétli. A lapszéli jegyzetek is visszatérnek, a leggyakrabban: „A hanyatló Európa” és „A világ vége” olyan felkiáltásokkal kiegészítve, mint „A világ a pusztulás felé tart” vagy „A régi világ rothadt”. Egyszóval ironikus, könnyed cseh apokalipszis á la Ouředník. Idézzük fel, mit ír a könyv végén: „És 1989-ben egy amerikai politológus a történelem végét hirdető elmélettel állt elő, amely szerint a történelem 1989-ben tulajdonképpen véget ért, mert a modern tudománynak és az új tájékoztatási eszközöknek köszönhetően az emberek jólétben élhetnek, és az általános jólét a demokrácia záloga, s nem fordítva, miként azt valaha a felvilágosodás emberei és a humanisták hitték. S eszerint a polgár tulajdonképpen fogyasztó és a fogyasztó egyben polgár is, és minden társadalmi formáció a liberális demokrácia irányába fejlődik, a liberális demokrácia pedig az összes tekintélyuralmi kormányzati forma megszűnéséhez, az általános politikai és gazdasági szabadsághoz és egyenlőséghez s az emberiség történelmének új korszakához fog vezetni, de ez a kor már nem lesz történelmi. Sok ember azonban nem is ismerte ezt az elméletet, és tovább csinálta a történelmet, mintha mi sem történt volna.“

A szöveg jócskán ezoterikus jelleget ölt attól, ahogy a „tollnok” látszólag képtelen felidézni a jelentéktelen, az idő homályába belevesző történelmi alakok nevét. Hacsak nem jutnak eszünkbe Fukuyama művei (A történelem vége és az utolsó ember vagy A Nagy Szétbomlás), az iróniának csak a fele marad meg. Ez a könyv inkább azoknak szól, akik jól ismerik a XX. századot. Új látószögre nyitja szemüket, s az elszigetelt részletek ellenére mégsem az egyes adatokat, hanem az egészet mutatja. Azok, akik gyakran már nem látják a fától az erdőt, a szó szoros értelmében a a történelem dzsungelébe vezettetnek - s azt hiszem, ebben rejlik igazából a könyv sikere.

S a lényeg: az Europeana magyarul is megjelent. A fordításra G. Kovács László vállalkozott, aki foglalkozására nézve bohemista és történész. Szerencsés kombináció ez, s amihez külön gratulálhatunk: olyan művet választott, mely eredeti irodalmi stílust ötvöz történelmi tényekkel (ezek mindig nagyobb érdeklődésre tarthatnak számot, mint a puszta fikció, s ráadásul a téma az egész világot érinti). Mi több, a mű Magyarországon remekül illeszkedik a hazai esszéirodalomba, ott állhat például Kukorelly esszéregénye, a Rom. A szovjetónió története mellett. G. Kovács választásának helyességét és fordítói munkáját dicséri az a tény is, hogy az Europeanával 2003-ban elnyerte az Év Könyve-díjat műfordítás kategóriában.

G. Kovács valóban ügyesen ragadta meg a kínálkozó alkalmat. Mindenekelőtt megtartja Ouředník rakoncátlanul naiv stílusát, sőt az időnkénti enyhe archaizáló elemeket is, mindvégig értő kézzel formálja a szöveget a magyar nyelv természetes szerkezetéhez, sőt eligazodik az olyan közös dolgainkban, mint a kommunista jelszavak (pl. „Céltudatos munkával a tervteljesítésért”). Arról, hogy G. Kovács nemcsak a szavakat, hanem az értelmüket fordítja, azok a helyek is tanúskodnak, ahol Ouředník kisebb hibákat követett el. A náci lágerek kapuján díszelgő cinikus „Arbeit macht frei” felirat magyar fordítása „A munka szabaddá tesz”, a csehben viszont Ouředník (elvileg helyes) „Práce činí svobodným” megfogalmazása helyett sokkal természetesebb lenne a „Práce osvobozuje” forma. Nyilvánvaló hiba a terezíni gettó életéről szóló propagandafilm címe: „So schön war es in Terezin”. Terezin németül ugyanis „Theresienstadt”, s a nácik soha nem írták volna le másképp ezt a városnevet, s erre G. Kovács a megfelelő módon reagált. Érdekes viszont, ahogy a fordító lábjegyzetekben magyarázza megoldását. A szövegben összesen tizenöt hasonló megjegyzés van, ebből egy a már említett Hárl-utóhangban. Itt persze érthető, hiszen a szöveg következetes fordítása esetén be kell avatni a magyar olvasót, hogyan értendő a Holan költészetére tett utalás. Egyébként nagy kár, hogy egyik magyar bohemista sem kommentálta Ouředník kötetét, hiszen a művet bizonyára a magyar irodalom kontextusába is beillesztette volna, melynek - tetszik-nem tetszik - a fordítás immár részévé vált.

De térjünk vissza a lábjegyzetekhez. Szerepüket az Ouředník-szövegben meglehetősen vitathatónak tartom. Elsősorban azért, mert a magyarázott fogalmak nem valamiféle cseh nemzeti reáliák, melyeket a cseh olvasón kívül senki nem értene. Nem látom okát, miért kellene lábjegyzetben magyarázni a francia „savoir vivre”, az angol „fair play”, az olasz „Monte Veritá” vagy a német „Schutzstaffel” kifejezést (ha egyszer mindannyian sejtjük, hogy itt az SS-ről van szó), mint ahogy az is feltételezhető, hogy a szarajevói merénylő Gavrilo Princip volt, ami a folyamatos olvasáshoz már elégséges.

Másodjára pedig azért, mert a lábjegyzetekkel (bár olvasásuk természetesen nem kötelező) felbomlik a szöveg stílusegysége. Lassúbbá válik a tempó, de másképp, mint a margójegyzeteknél: ezek kurták, s inkább a lázas iramú elbeszélés egyes történelmi motívumainak abszurd mivoltát húzzák alá. Itt van például a Hirosimára atombombát ledobó vadászrepülőgép neve kettős jelentésének boncolgatása. Míg Ouředník megelégszik azzal a futó megjegyzéssel, hogy a pilóta a gépet ír nagyanyjáról nevezte el, G. Kovács további érdekes részleteket közöl. Ezek azonban - véleményem szerint - fölöslegesek, sőt hátramozdítók. Az alapos, magyarázó jellegű, többsoros megjegyzéseket túl komolynak tartom a fordított mű szövegéhez képest, melyek inkább megzavarják annak stílusát. A könyvet azonban egy vitathatatlan irodalmi tehetséggel bíró, komoly tudású történész fordította, s bizonyosnak tűnik, hogy a cseh irodalomnak a jövőben újabb nagykövete lesz Magyarországon G. Kovács László személyében.

Zavaró apróságok természetesen Ouředník szövegében is előfordulnak. Egyes túl drasztikus tények időnként túlságosan is megdöbbentően hatnak e cinizmussal és iróniával átitatott könnyed szövegben. Igazi posztmodernistaként persze mindezekhez joga van a szerzőnek. S igazi posztmodern szerzőként tanácstalannak kell lennie.

„A szorongás verbalizálása” - így foglalnám össze az ő szavaival az Europeánát. Ouředníknek muszáj kifejeznie a „Proletárdiktatúra”és a „Rothadó burzsoázia” által keltett félelmeit, abbéli aggályait, hogy „A humanizmus kora véget ért”, mégpedig azért, „mert elérte célját, s érvényre juttatta azokat az értékeket, melyek a sajátjai voltak, közöttük a szabadságot és az individualizmust”.

Presze, túl sokat tudunk már egymásról ahhoz, hogy valamiféle mesebeli utópiára vágynánk. Ez a problémája a posztmodernnek, melyhez ez a kamaszos remegésekkel és félelmekkel teli XX. század vezetett el minket. Ennek felel meg tulajdonképpen e hihetetlenül izgalmas könyv naivan kapkodó, egy történelmi videokliphez hasonlító stilizációja is. Kérdés marad azonban, hogy vajon a XX. század elmúltával véget ér-e lassan az emberiség infantilis korszaka is. Hogy ez a posztmodern kiábrándulás nem csupán annak a fel nem ismert fájdalmas megértése-e, hogy az általánosan érvényes igazság nem sajátítható ki csak úgy egyszerűen, hogy a világot nem változtathatjuk meg, s hogy már túl nagy laklik vagyunk ahhoz, hogy különösebb kockázat nélkül tovább játsszuk gyermekded katonásdinkat. Az emberiséget minden bizonnyal egy csomó fájdalmas bukfenc várja még, de végül majd - tetszik-nem teszik - mégiscsak fel kell egyszer nőnie.

Fordította: Mészáros Tünde