Magyar filozófiatanítás a Fölvidéken 1918 előtt

Mészáros András könyve, A felső-magyarországi iskolai filozófia lexikona (Kalligram, Pozsony 2003), amint azt címe és hátsó borítójának ajánlása is jelzi, egy eddig elhanyagolt terület: a bölcselet fölvidéki oktatásának, tanítóinak, iskoláinak, tanrendjeinek a XVI. század végétől 1918-ig terjedő áttekintése. A szerző már foglalkozott e témával átfogóan is egy korábbi könyvében (A filozófia Magyarországon. A kezdetektől a 19. század végéig., Kalligram 2000), így az itt ismertetett művét az előzőben vizsgált anyag egy részterülete szótárszerű kiegészítésének is tekinthetjük, amit a szerző is alátámaszt azzal, hogy könyve Bevezetőjének elején a „pozitivisztikus”, azaz leíró jellegű bio- s bibliográfiai lexikonok hiányára utalva indokolja vállalkozását. A saját kutatásokra támaszkodó mű két részből áll: egy néhány témába vágó kérdést tisztázó, már korábban is megjelent rövidebb bevezető tanulmányból és a könyv zömét alkotó kislexikonból.

A Bevezetőben a szerző szembeszáll „a magyarság filozófiátlanságát” állító szerzőkkel, ill. az Erdélyi János óta közhellyé vált, a magyarországi filozófia „követő” jellegét állító tétellel, s Alexander Bernáttal összhangban kiáll a magyar filozófia viszonylag önálló léte mellett, amelynek kereteit ugyan teológiai-egyházi, tanrendi s cenzurális korlátozások szabták meg, de az ezek között is képes volt önálló eredmények létrehozására. Állítását már a Bevezetőben is, de főként a lexikonrészben bőségesen alátámasztja érvekkel s példákkal (hogy a sok közül csak két kevésbé ismert eredményt emeljünk ki: a jezsuita Horváth Keresztély János az elsők között bírálta a kanti kriticizmust, s az axiológia korai megjelenése Vandrák András, Böhm Károly s mások gondolkodásában). Mészárosnak ezt az érdemét már Rathmann János is kiemelte a korábbi könyvéről írt ajánlásában-bírálatában: „… nem kimondja, hanem - voltaképp végig - szemlélteti azt a koncepcióját, miszerint a magyarországi filozófia története nem a bevett értelemben használt recepciótörténet. Így levonható az olvasó számára: nem a rendszerek átvétele vagy a beépítése történt, hanem sajátos, átgondolt adaptációja, ami nóvumot is hozott, ,hozzá is tett’ a recipiált gondolati anyaghoz. Alapkoncepciója meggyőző, amennyiben a magyar filozófia történetét Mészáros szerint - Erdélyivel egyetértésben - nem egyszerűen a ,követés’ jellemezte, hanem a nagy rendszeralkotókkal való együttlépés.” (Fórum, IV. évf., 2002/2)

Nem volt azonban ez a filozófia önálló abban az értelemben, hogy majdnem kizárólag a fölsőbb szintű iskolákban művelték. És a török hódoltságtól kezdve az erdélyiek mellett épp a fölvidéki iskolák játszottak különösen fontos szerepet a magyar művelődésben, meghatározva, akadályozva, ám éppígy ösztönözve is az itteni felekezeti viszályoktól. A magyar művelődéstörténetre általában jellemző katolikus-református felekezeti ellentéttel szemben Mészáros az iskolai filozófia területén „a katolikus-evangélikus felekezeti s művelődésbeli kettőséget” látja meghatározónak, miközben az evangélikus iskolák „őrizték a multikulturalitás eszméit s eszményeit”, az ezekben az intézményekben oktatókat jellemezte nagyobb tolerancia és autonómia - nem kis részben az egymást gazdagító magyar, német s szlovák kulturális kölcsönhatásoknak is köszönhetően.

A könyve címében használt fogalmakat indokolandó a szerző az általa vizsgált művelődéstörténeti vonatkozásban elutasítja mind a Felföld, mind a Felvidék kifejezést, az előbbit korhoz, ill. földrajzi és néprajzi kötöttsége miatt, az utóbbit pedig főként politikai konnotációi, felhangjai okán, s a XIX. század közepéig használt Felső-Magyarország kifejezést alkalmazza, amely Magyarország törökkori három részre szakadása után a királyi Magyarország északi területeit jelentette. Az itteni iskolahálózat a középkori plébániai, káptalani iskolákra alapozva, sokszor azok mintájára és továbbfejlesztésével alakult ki. A reformáció térhódításával a protestáns vidékeken az iskolák az őket fönntartó városi magisztrátusok, egyházak, iskolai tanácsok ellenőrzése alá kerültek, ezek döntötték el, mit, kik s milyen körülmények között oktatnak. Bár a protestáns intézmények a türelmi rendeletig állandó fenyegetettségben, létbizonytalanságban működtek, a külföldi hatásoknak köszönhetően mégis viszonylag önállóbban fejlődtek, mint az egyházi elöljáróság vagy a rendek fönnhatósága alatt álló s az állam által kedvezményezett katolikus iskolák. Annak ellenére, hogy a jezsuiták és más rendek internacionalista szervezettsége (a tanárok nemzetiségének mellékes jellege, az állandó fluktuáció és az azonos program) szinte kínálta az eszmék importját, a katolikus iskolák esetében a szabadabb fejlődésnek és a hatások terjedésének gátat szabtak a különböző tanrendi előírások, teológiai korlátok és más, a fensőbbség által támasztott akadályok. A Ratio Educationis bevezetése után aztán előbb a katolikus iskolákban, majd mikor a XIX. század végén a protestáns iskolafönntartók is engedtek az állami ellenőrzésnek, az ő intézményeikben is megerősödött az állam befolyása, ami a különbségek fokozatos kiegyenlítődéséhez vezetett.

A magyarországi iskolarendszert a népiskolák, a kétszintes gimnáziumok, az akadémiák (protestáns líceumok, kollégiumok) s az egyetemek alkották. Az elemi ismeretek elsajátítása után az alsóbb középszinten latin grammatikával, klasszikus szerzőkkel, a filozófiai tárgyak közül pedig a logika elemeivel foglalkoztak (bár a protestáns iskolák esetében ennek oktatását a jezsuiták igyekeztek lehetetlenné tenni), majd később a poétika, retorika, matematika, fizika, történelem következett, amelyek akkor még részben a filozófiához tartoztak, hogy aztán a legfelsőbb szinten a teológia, a jog és az orvostudomány zárja a tanulmányokat.

A tárgyalt korban Felső-Magyarországon filozófiát mint szakot csak a nagyszombati és a kassai jezsuita egyetemen s a későbbi pozsonyi Erzsébet Egyetemen tanítottak. „A bölcseleti kurzus elvégzése (amelyen belül az adeptusok vizsgát tettek filozófiából, azaz metafizikából, ,philosophia naturalis’-ból és ,historia naturalis’-ból) a jezsuita egyetemeken annak volt a feltétele, hogy az ott tanulók teológiát hallgathassanak .Vagyis ez a filozófia mindössze propedeutika volt. Erre utal az a szokás is, hogy a filozófiai tárgyakat azok a fiatal tanárok adták elő, akiknek e pozíció volt az első lépcsőfok a teológiához.” (18. o.)

A középszintű filozófiai propedeutikát, bevezetést a rendszeres bölcseletbe két diszciplína alkotta: a XVII. századtól a logika, majd ehhez társult a XVIII. századtól a pszichológia. A logikát ars universalisként a szellemi tevékenység alapjának tartották (ezért is ellenőrizték oly szigorúan a jezsuiták a türelmi rendelet előtt, hogy a protestáns iskolákban ne taníthassák a filozófiához tartozó logikát). A logika elemeinek elsajátítását tekintették az absztrakt gondolkodási képesség föltételének, amire más tudományokat lehetett alapozni, míg a lélektan az emberi tudat és megismerés törvényeit ismertette meg a hallgatókkal.

Az iskolai bölcselet jellemzésekor a szerző Kant egyik fölosztásából és meghatározásából indul ki, aki „in sensu scholastico” és „in sensu cosmopolitico” értelmezett filozófiát különböztet meg. „Iskolai fogalma értelmében két rész tartozik a filozófiához: először az észismeretek megfelelő készlete, másodszor: ezeknek az ismereteknek rendszeres összefüggése vagy egybekapcsolása egy összesség eszméjében.” (Nyíri K. ford.) Az iskolai filozófia tehát a tudományos ismeretek megfelelő rendszerbe foglalásával az oktatás céljait szolgálja, miközben művelésében legtöbbször külső tekintélyek korlátozzák, amelyek a vizsgált időszakban általában az egyházi és állami tantervekben nyertek alakot. Ezzel ellentétben a bölcselők által művelt világi, kozmopolita bölcselet szabadon, öntörvényűen építkezik. Az iskolai bölcsészetoktatás mindig az adott kor világi filozófiáját képezi le, azt véve át belőle, ami már megállapodott, szélesebb körben elfogadott s megfelel az iskolai oktatás és az intézményesített hatalom céljainak „Az iskolai filozófia másik tulajdonsága az, hogy míg az iskolák falain kívül művelt filozófia - még akkor is, ha rendszer jellege van - élő, változó, a kultúra egészéhez kapcsolódó jelenség, addig az iskolai filozófia mindig valamilyen lezárt rendszerhez nyúl vissza. Olyanhoz, amely már interpretációk tárgya, azaz a múlt része. Leggyakrabban ezt a filozófiai rendszert valamilyen intézményesített hatalom is garantálja és előírja. Annak persze, hogy az iskolai filozófia előnyben részesíti a lezárt rendszereket, megvan a módszertani oka, mégpedig az, hogy tanítani csak a már kodifikált, elfogadott rendszereket lehet.”(18-19. o.)

A magasabb szintű iskolák közül, hogy csak a legfontosabbakat említsük: Nagyszombaton s Kassán királyi akadémia s jezsuita egyetem, Pozsonyban, Lőcsén, Késmárkon és Eperjesen evangélikus líceum működött hosszabb ideig. Kiterjedt iskolahálózatuk volt a kegyesrendieknek, azaz piaristáknak, akik a jezsuita rend betiltása (1773) után nagyrészt annak intézményeit is átvették, de voltak közép- vagy fölsőbb szintű iskoláik a premontreieknek, ferenceseknek és pálosoknak is. A pozsonyi jogakadémia alapjain jött létre 1912-ben a rövid életű Magyar Királyi Erzsébet Tudományegyetem, amely a cseh megszállás elől előbb részben Budapestre, majd Pécsre költözött, ill. beolvadt a csehszlovák Comenius Egyetembe.

A kötetben a bevezető tanulmány, majd a lexikonrész szócikkei az egyes korszakok szerint (a Ratio Educationis előtt s után, majd az 1850-es Entwurf és az azt követő állami tantervek időszaka) tematizálják a legfontosabb felekezeti s állami iskolákban folyó filozófiaoktatást, a bölcseletet oktató tanárokat s a tantervek filozófiatanítást illető előírásait. Mindegyik korszakban foglalkozik a mű azzal a kérdéssel is, hogy milyen jellegű filozófiát importáltak a (főleg) német egyetemeken tanuló evangélikus tanárok, valamint hogy milyen kézikönyveket használtak az oktatásban. Az iskolákon oktatott bölcselet a skolasztikus filosofia perennis föladása után nagyrészt eklektikussá vált, s nagyban függött egyes intézményekben elismert filozófiai tekintélyektől (a katolikusoknál, különösképp a programszerűen eklektikus piaristáknál a skolasztikus módon értelmezett Arisztotelészt Descartes, Newton, Leibniz, Herbart, Lotze s mások hatása egészítette ki, míg az evangélikusuknál Melanchtont fokozatosan Ramus, F. Bacon, Gassendi, Comenius és Kant váltotta föl).

Furcsasága a lexikonrésznek, hogy majd minden harmadik filozófiatanár jellemzése a következő megállapítással zárul: „Filozófiai jellegű műve nem ismeretes”. Talán ezzel is arra akart rámutatni a szerző, hogy nemcsak a megírt és kiadott művek számítanak, hanem hogy a diákokat önálló gondolkodásra ösztönző tanároknak legalább olyan nélkülözhetetlen szerepe lehet egy-egy tudományág művelésében s virágzásában, vagy épp fordítva: hanyatlásában, mint az eredményeiket írásban is megfogalmazó kutatóknak, alkotóknak, s hogy a jelentős filozófiai író még nem biztos, hogy egyben jó pedagógus is.

Mészáros András könyve főként szakmai érdeklődésre tarthat számot, a regionális iskolai filozófiatörténet kérdése iránt érdeklődő szakembereknek és szakkönyvtáraknak ajánlhatjuk. Ahhoz, hogy szélesebb közönség is igényt tartson rá, az kellene, hogy a filozófiát tájainkon is komolyabban műveljék, hogy ne csak úgy mellékesen tanítsák a középiskolákon, hogy létünk lényeges kérdéseit értelmezendő többen is készek legyenek a vitára - kezdetben talán csak a diákokkal s kollégákkal, de fokozatosan akár a szakfolyóiratok porondján is, hogy ne csak a Mészáros András-féle lényegében egyszemélyes, a föntebbi kanti szóhasználatban „világi, kozmopolita” filozófiai intézmény jelentse nálunk a bölcseletet. Szükség lenne arra is, hogy a magasabb szintű műveltségre alapozva s azt támogatva a fölvidéki könyvterjesztés és -kiadás is értékorientáltabb s rugalmasabb legyen, hogy ne csupán egynéhány kiadó kiadványaihoz lehessen hozzájutni, hanem hogy legyen elég forrás a filozófiai alapművek, tankönyvek kiadására s a kutatások, elemzések ösztönzésére. Nem tudom, vannak-e ilyen céljai A felső-magyarországi iskolai filozófiai lexikona és más Mészáros-könyvek kiadójának, mindazonáltal sajnos erősen kétlem, hogy ez neki vagy bárki másnak kifizetődő vállalkozás volna, s nem csak a különféle pályázatok és támogatások utáni megszégyenítő kajtatás lenne a fő pénzforrás, hanem számítani lehetne az ilyen művekre áldozni is képes hozzáértő közönség igényeire is*.

A szerző mellett a kiadót is megilleti pár mondat, hisz szokásához híven ezúttal is fontos kiadvánnyal szolgálta a közművelődést. Sajnos azonban „a nyomda ördöge” sem aludt: a szerkesztő figyelmét elkerülte kb. egy tucatnyi kisebb hiba - nem beleszámítva ebbe, hogy a valószínűleg morva származású Barholomeo Zarubal jezsuita tanár Melešovice nevű szülőhelyét csak N-kezdőbetűs alakban sikerült megtalálni, aminek oka persze a recenzens információinak elégtelensége is lehet, csakúgy, mint a morvaországi pribói (Příbor?) születésű Graff Gabriel esetében.

S végül még egy kis mazsolázás: A csehországi olvasókat bizonyára érdeklik a vizsgált tárgykör cseh-magyar vonatkozásai, amelyek azonban eléggé gyérek, s amik vannak, azok is inkább a határmenti keleti morva területeket illetik (a már említetteken kívül a hovorany-i piarista Holessinsky F., a magyarhradisi ferences Presl A., a kroměříži jezsuita Skoda G.). A határsávban, úgy látszik, erősebbnek bizonyult a Felvidék irányába ható vonzás (e vidékről közismert, hogy a korai középkorban a magyar gyepűrendszerhez tartozott, s etimológiailag bizonyíthatóan magyar eredetű népelemek is éltek itt - a legismertebb példa Szeges-Comenius), mint a nyugatibb morva és cseh területek képviselői esetében (a három kibányászott: a humanizmus-realizmus kérdésében a XIX. sz. 40-es éveitől Toldy Ferenccel vitázó csehországi születésű Boleman István; a pozsonyi, besztercebányai és lőcsei kat. gimnáziumban egy évtizeddel később oktató csehországi, nagyrészt német tanárok - a a hivatalnokok szabadságharc leverése utáni politikai indíttatású áthelyezései keretében kerültek oda; s a prágai német G. A. Lindner herbartiánus tanár Klamarik János által magyarított tankönyvei).

Ellentétes irányban, magyar részről, úgy tűnik, erősebb spontán migráció érvényesült: több magyar, ill. magyarországi származású íróról, tudósról, tanítóról s lelkészről tudunk, aki nemcsak Csehországban tanult (legtöbben a cseh fővárosban, mint a jezsuita Dévai J. s a piarista Horányi E.) vagy tanított egy ideig (Prágában Kapi Gábor és Riedl Szende, a szilézia Teschenben a statisztika- s filozófiatanár Magda Pál), hanem oda is szakadt, kivándorolt. Áttelepülésükben nemcsak a cseh-szlovák s német nyelvi rokonság játszott szerepet, hanem más egyebek mellett pl. a felekezeti szolidaritás is (mint a református magyarok esetében; sajnos hiányoznak az e témát földolgozó összehasonlító kutatások, hogy általánosabb következtetéseket is le lehessen vonni). Kutatnivaló tehát van bőven. Ennél is fontosabb azonban a népeink közti bizalom erősítése a kommunikáció és kölcsönös jószolgálatok által, amire a bölcsészek is elég példát adnak.

Szentandrási Tibor