Hrabaliana III.

A sorsválasztás tragikuma

Hrabal legtermékenyebb írói korszaka a hetvenes évek elejére-közepére esik. A Prágai Tavasz bukását követő általános apátia idején, kerskói magányában, betegségekkel küszködve írja meg a családi hagyományt átszínező, a bájos mesét a mítosz határáig feszítő „sörgyári” ciklusát, amelyben a jelen valósága csak üres helyként tátong. S ekkor írja meg két további kisregényét, melyekben éppen ellenkezőleg, a későmodern jelen idő egzisztenciális határhelyzetei szabják át korábbi, önvilágámító hőseinek életvilágát.

Az Őfelsége pincére voltam és a Túlságosan zajos magány közös szellemi tere és egyben legfőbb újdonsága, hogy a főhős önértelmezésének szólama végigkísér egy egész életutat. Az előbbi pikareszk regény, voltaképpen az első nagyforma a szerző pályáján, az utóbbi viszont kisregény, amely tovább - egészen a megsemmisülésig - vezeti az önértelmezés motívumát. Ennyiben, a végső konzekvenciát tekintve a két mű ellentétes, egymással feleselő variáció ugyanarra a témára, de a személyiség fejlődésének logikája csupán egyetlen mozzanatban különbözik.

Az Őfelsége pincére voltam látszólag egy pikolófiú, egy szállodapincér karrierjéről szól, de a történet sokkal több ennél: utazás az életen keresztül a bölcsesség kegyelmi állapotáig. Új vonás Hrabalnál, hogy az anekdotikus történetből regény kerekedik, az idő folyamatának ábrázolása együtt jár a főhős jellemének kibontásával. „Dítě” - így hívják az alacsony termetű, alig felcseperedett pincért - mindegyre csak sikerről és gazdagságról álmodik. Gyakran idézi magában apja szavát, aki az élet értelmét egy „nemes és gyönyörű” cél követésében jelölte meg, és a fiú - a maga naiv, túlfűtött játékosságával - nekilát a karrier építésének. Kezdetben úgy véli, hogy a boldogság csak kemény munka árán érhető el, ám egy tőzsdeügynököt hallgatva hamarosan ráébred: maga a pénz adja a boldogságot, nem pedig a munka. A fiú követi a gyakorlati leckét, különleges képességei révén gyorsan emelkedik a pincérvilág hierarchiájában. Egy rátermett pincér ugyanis előre meg tudja mondani, hogy a betévedt vendég mit kíván rendelni; a fiú megnézi a vendéget, majd szó nélkül befordul a konyhába. Az életpálya emelkedését a narrátor egy varázserejű mondat ismételgetésével dúcolja alá: „a hihetetlen valósággá válik”. És a fiú boldog spontaneitással nyergeli meg az élet adta lehetőségeket, különös kalandok révén hoteltulajdonos, majd milliomos lesz.

A siker azonban csak rövid távú: sohasem jelent beteljesülést. A gazdagság kevés, ha hiányzik a tekintély, az emberek elismerése. Egyáltalán: valami mindig hiányzik. A fiú hiába követi a sikerépítés modelljét, hiába él úgy, ahogy másoktól tanulta, sohasem azonos önmagával. A szépség és a teremtés kreatív látomása nem teljesedhet ki a társadalmi lét behatárolt terében. A hős karrierjének csúcsán - a német megszállás idején - a siker annyira kettős természetű, mint egy tündöklő, de belül férges alma. Dítě a németek számára cseh, a milliomosok szemében parvenü, a cseheknek pedig áruló. Vagyis a nagy fordulat, ami hősünket 1948 után kiveti a társadalomból, a sikeres élet csapdáiban már elő van készítve. Az életpálya törése, minden becsvágy széthullása azonban láthatóvá teszi az „értékek második rendjét”, amelyhez az ember csak az önismeret révén juthat el. Eszerint az élet lényege: önmagunk vallatása. Hősünk végül magára marad, erdei útkaparóként megérti a galamb üzenetét: „Saulusból Paulussá válik”. A regény ezáltal a hős önszemléletének fejlődéséről szól: utazásról, alvilági vándorlásról, amely a hamis ideáloktól vezet a személyes önmegvalósításig. Annak belátása, hogy az ember körüli természet át van szőve Isten fenséges jóságával, megteremti a belső békét; a halálra való rákérdezés pedig elvezet önmagunkhoz: „én képes voltam érzékelni, hogy eljön a halál, eljön a végesség és az örökkévalóság angyala”. Amint saját életünket szemlélve eljutunk odáig, hogy megpillantjuk a metafizikus távlatokat, a keserűség és a szépség egyetlen tapasztalattá olvad össze. Ez a bölcsesség azonban nem a spekulatív gondolkodásból fakad, hanem az életörömből kiáradó erők megszelídítéséből, intellektuális általánosításából. Ezért mondhatjuk, hogy az erőszak és a kegyetlenség egyébként igen hangsúlyos jeleneteit a szerző a fenségesség mázával ragasztja össze, hiszen az élet dicsérete a csodálkozás képességéből, a csoda eredeti, humanista szentségéből táplálkozik. Vagy mint a főhős mondja: „Az ember lelkileg és fizikailag leronthatatlan, mert ő csak változik és átalakul”.

Az egykori pikolófiú tehát eljut a saját élete anyagából kiolvasható bölcsességig. A halál tényének tudatosításával kiküzdhető egy folyton billegő belső nyugalom, egy viszonylagos biztonság. Ennek azonban ára van: a groteszk szemlélet egyre tragikusabb árnyalatok felé tolódik. Hrabal pályáján ezt a lassan érlelődő váltást mi sem fejezi ki jobban, mint hogy következő műve a bölcsesség nyugalmát is szertefoszlatja. És hogy a váltás, az öröm megkeseredése még egyértelműbb legyen, a szerző egy korábbi hősére bízza az életcsőd bevallását.

Haňta, a Túlságosan zajos magány hőse már az ötvenes években felbukkant a Münchhausen című elbeszélésben. Ott olyan tipikus hrabali figurának ismertük meg, aki életszerető hazudozással, mókás bajkeveréssel megszépíti nehéz sorsú embertársai életét. Végezte a munkáját egy papírhulladékot feldolgozó üzemben, kezelte a présgépet, s a zúzdába küldött könyvekből időnként megajándékozta ismerőseit. Közben olvasott, lődörgött, kocsmákba járt. A Zajos magány jelen idejében Haňta már harmincöt éve préseli a könyveket, bálázza a papírt. A sok olvasástól időközben bölcs lett, beleszeretett a kultúrába, az egyetemes műveltség klasszikus kincseibe. Könyvektől roskadozó szobájában több tonna szellemi érték tornyosodik az ágya fölé. A kisregény felszakadó vallomás, egy félresiklott élet tapasztalatainak megrendítő összegzése.

A zúzda pincéjének magányában az összepréselt könyvek anyagtalan gondolatokká válnak. Haňta számára a kultúra leírhatatlan örömöt és még nagyobb bánatot okoz. A könyvek lidércnyomásként ülnek álmain, de ő kosztól és sörtől büdösen mosolyog. A nagyfokú érzékenység állapotában összefonódik a rémület és az ámulat. Haňta előtt felsejlik a „világ örök szerkezete”, higgadtan szemléli a szerencsétlenséget, felfedezi a pusztulásban rejlő szépséget. Mindegyik papírbála közepébe szertartásosan eltemet egy-egy értékes könyvet, valamelyik klasszikus filozófus nyitott kötetét. Melankolikus bölcsességgel, a szépség utáni kétségbeesett vággyal teszi ezt; munkája által a mindenhatóság végtelen szférájába emelkedik. Ezen a szinten a hulladékpapír bálázása hasonlatosnak tűnik a kisdedek legyilkolásához. Úgy érzi, hogy a Prága alatti kanálisokban a patkányok éppen úgy harcolnak egymással, mint az emberek, és az „eszmék harca ugyanolyan szörnyű, mint bármely más háború”. Világunkban minden egyidejűleg történik, minden átcsap önmaga ellentétébe, a cselekvés tehát öncélú: „És miközben a Prága alatti kloákákban és kanálisokban a két patkányklán egy látszólag értelmetlen háborúban szorongatja egymást, a pincékben bukott angyalok dolgoznak, egyetemi végzettségű férfiak, akik elvesztették a maguk soha meg nem vívott csatáját, és mégis tovább dolgoznak a világunkról alkotott hitelesebb képen”. Ám harmincöt év után éles törés következik be Haňta életében: kirúgják az állásából. A megrázó esemény rákényszeríti, hogy szembenézzen saját leépülésével. A tanulság egy visszatérő állításban fogalmazódik meg: „az ég nem emberséges, és a gondolkodó ember bizony szintén nem az”.

Hol vannak tehát az értékek, melyekre támaszkodhat az ember? Haňta látomásában megjelenik Jézus és Lao-ce, a „romantikus” és a „klasszikus” filozófus. Az egyik „optimista spirál”, a másik „kiúttalan kör”. A kérdésre egyiküknél sincs meg a válasz. Haňta rádöbben, hogy ha sem az ég, sem az értelem világa nem emberséges, akkor saját - talán dionüszoszi - személyisége sem az. A feloldás egyik lehetősége Mančinka, Haňta egykori szerelme élettörténetében rejlik. A lány sorsa kezdetben megalázó kudarcok sorozata: cselekedetei „túlságosan emberiek”. Aztán megtudjuk, hogy szent lett belőle. Engedelmeskedett a mennyei üzenetnek: áruba bocsátotta testét, és igazi angyalszobrot emeltetett magának. Ezáltal megpillantja a „végtelenség küszöbét”, ám „bandzsa szeme az örök romlás üzenete a gyémántban”. A keresett értéket, az emberség talpkövét nála sem találjuk, bár Hrabal sejtetni enged valami kimondhatatlant és megfoghatatlant. S végül elhangzik még két szó: együttérzés és szeretet. Ám a szavak üresen konganak: tartalmuk kihullott a rostán, jelentésük kiülepedett a főhős világából. Már csak egy álomfoszlányról van szó, ami nem talál utat az élethez.

Nincsenek értékek, vagy talán a létezés szempontjából nincs ezeknek meghatározó jelentőségük? - kacérkodik az olvasó a végletes kérdéssel. A Zajos magány értékhiányos világában a hős belső tartalékai - s ez újdonság Hrabalnál - nem nyújtanak megfelelő védelmet a személyiség számára. Haňta, az „önvilágámító” hős leépülése katartikussá emeli a hrabali prózát, amely korábban, a tragikus és a komikus síkok közötti villódzással meg tudta teremteni az értékfeltöltődés lehetőségét. Persze, az irodalmiság szintjén ez most is megvalósul, hiszen a mestermű feloldozást kínál az olvasónak, de az érték lehetetlenségének tragédiája széttöri az emberséges személyiség mítoszát. Így válik érthetővé, hogy a hős önértelmezésének képessége miért vezet el az öngyilkosságig. A kultúra korának pusztulása egyben a szabad személyiség klasszikus látomását is a történelem szemétdombjára veti.

Berkes Tamás