Nyelvek és nyelvi jogok
avagy
Hogyan kommunikáljunk az Európai Unióban?

Nyelvi sokszínűség az Európai Unióban

A 2004. évi bővítés előtt az EU-nak tizenegy hivatalos nyelve volt. A lélekszám szerinti első öt hivatalos nyelv beszélői tették ki az EU lakosságának 70%-át: németül beszélők kb. 98 millióan, angolul, ill. franciául beszélők 60-60 millióan, olasz ajkúak 57 millióan, spanyolok 40 millióan voltak.

További 65 millióan beszélték a másik öt hivatalos nyelvet, de ha ezt az adatot összevetjük az EU akkori lakosságával, amely kb. 395 millió volt, akkor még mindig marad mintegy 62 millió olyan állampolgár, akiknek az anyanyelve nem nyerte el a hivatalos nyelv státusát. Ezek közül százezres lélekszámon felüliek voltak a következők: 6-7 millió katalán, kb. 3,4 millió vallon, 2,4 millió gallego, 1,5-1,5 milliónyi okcitán és szárd, 600-600 ezer baszk, breton és albán, 300 ezer (többnyire frissen bevándorolt) török, 250 ezer fríz, 200-200 ezer korzikai és ladino, valamint 120 ezer szlovén. Ezeknél kisebb lélekszámúak voltak a velsziek, skótok, rétorománok, lappok, szorbok stb. Nem tudjuk, hány volt a roma, illetve a jiddis anyanyelvű lakosok száma.

A 2004. évi bővítés után az EU lakossága ugyan „csak” további 75 millióval nőtt, viszont a hivatalos nyelvek száma majdnem duplájára, azaz húszra emelkedett. A nem hivatalos, de regisztrált nyelvek száma jelenleg 33, ezekkel együtt tehát az EU-ban jelenleg 53 nyelvet beszélnek.

Az új helyzet még túlságosan friss ahhoz, hogy ennek a nyelvi kavalkádnak a gyakorlati következményeit jól fel lehessen mérni, de az belátható, hogy a nyelvek ilyen számú megugrása rendkívüli kihívás az EU számára.

Egyenjogúak-e az Európai Unió nyelvei?

Az Európai Unió valamennyi alapdokumentuma - a Római Szerződéstől kezdve egészen a legújabb alkotmány szövegéig - az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatára (1948) támaszkodva tartalmazza a szoros együttműködés és a szolidaritás mellett az egyenjogúság eszméjét. Ebbe beletartoznak a nyelvi jogok is.

Az alkotmánytervezet II-21. cikk (1) bekezdése pl. így rendelkezik: „Tilos minden megkülönböztetés, így különösen a nem, faj, szín, etnikai vagy társadalmi származás, genetikai tulajdonság, nyelv, vallás vagy meggyőződés, politikai vagy más vélemény, nemzeti kisebbséghez tartozás, tulajdon, születés, fogyatékosság, kor vagy szexuális irányultság alapján történő megkülönböztetés.” A II-22. cikkely is hangsúlyozza, hogy: “Az Unió tiszteletben tartja a kulturális, vallási és nyelvi sokféleséget.” (kiemelés HV.)

Felmerül azonban a kérdés: a nemes alapelvek leszögezésén túl az ilyen sokaságban és különböző lélekszámmal rendelkező nyelvek egyenjogúak lehetnek-e?

Mint láttuk, egy megszorítás már az elvek szintjén is fennáll: csak az államalkotó nemzetek nyelvei minősülnek hivatalos nyelveknek. Így lehetséges, hogy olyan „kis” nyelvek, mint a dán, finn, ír vagy a még fél millió lélekszámot sem elérő luxemburgi, de most már a ciprusi és a máltai nyelv is hivatalos, míg a kb. 7 milliós katalán nép nyelve máig nem rendelkezik ugyanezzel a státusszal.

Nézzük azonban, mi a helyzet a hivatalos nyelvekkel? A teljes egyenrangúság azt jelentené, hogy bármely ajkú állampolgár az Unióban a magán- és a közélet bármely területén korlátlanul használhatná a saját anyanyelvét. Világos, hogy ez a 20 nyelv hivatalos nyelv esetében sem képzelhető el. Tehát lesznek olyan szintek, ahol az anyanyelv használható - ez a magánszféra és a közszférának a magánszférával legszorosabban érintkező területei lesznek, a többi szinteken a többség számára közvetítő nyelv(ek)re lesz szükség. De mely nyelv vagy nyelvek legyenek a közvetítő nyelvek? Természetesen minden népnek az a legelőnyösebb, ha az ő anyanyelve a közvetítő nyelv, tehát ilyen szinten nem lehet igazságot tenni. De látszólag nem is kell, hiszen a gyakorlat „spontánul” kialakítja a maga kommunikációs eszközeit.

Közvetítő nyelvként az ún. „világnyelvek” szolgálnak. De ezekből van jó néhány, és ha sok a közvetítő nyelv, nem biztos, hogy a kommunikáció létrejön. Hiába tud valaki akár két világnyelvet is, ha olyan valakivel kerül össze, aki másik kettőt tud: pl. egy franciául és németül beszélő nehezen fog szót érteni a csak angolul és spanyolul tudóval. Ezért az a tendencia, hogy egy adott esetben lehetőleg mindenki azonos közvetítő nyelvet használjon, ez ugyanis nagyon megkönnyíti a helyzetet.

A fenti ábrák az egy közvetítő nyelv kedvező hozadékát mutatják: ahhoz, hogy hat nyelv mindegyikéről mindegyikre készüljön a fordítás, harminc feladatot kell elvégezni, ha mindegyikről egy közvetítő nyelvre fordítanak, és onnan tovább, akkor csak 12 fordításra lesz szükség. Az EU jelenlegi 20 hivatalos nyelve esetén közös közvetítő nyelv nélkül már esetenként 380 fordításnak kellene készülnie, míg egy közvetítő nyelven keresztül „csak” 40-nek. Mivel már korábban is az EU parlament és a központi EU intézmények teljes éves költségvetésének hozzávetőlegesen az 1/3-a ment el fordítási és tolmácsolási tevékenységre, belátható, hogy húsz hivatalos nyelv esetén ezek az összegek csillagászatira rúghatnak. Ezért gyakorlatilag két út látszik járhatónak: egyrészt a dokumentumoknak csak egy része kerül lefordításra, másrészt nem fordítanak az összes nyelvre. Ugyanez vonatkozik a szóbeli megnyilvánulásokra. Ez azonban akarva-akaratlanul a nyelvi jogok súlyos korlátozását jelenti.

A folyamat ma ott tart, hogy a legtöbb alkalommal csak egy vagy néhány ún. „munkanyelvet” alkalmaznak.

Melyek a munkanyelvek?

Egyre inkább úgy látszik, csupán két nyelv marad „munkanyelvként” a porondon: az angol és a francia. Egyre ritkábban használatos a legnagyobb lélekszámú német, és nem jön számításba a másik két nagyobb nyelv, a spanyol és az olasz sem. Ezeknek a nagy múltú és bizonyos időkben nagyhatalmú nemzeteknek nehezebb lenyelni a békát, mint a kisebbeknek, amelyek tagjai már amúgy is hozzászoktak, hogy nyelveket kell tanulniuk, ha más népekkel akarnak kommunikálni.

Elfogadható-e azonban az „egyenlő jogokat” tekintve, hogy egyes nyelvek képviselői kivételezett helyzethez jussanak? Egyáltalán hátrány-e az a többieknek, ha valamelyik nemzetnek a nyelve közvetítő nyelvként szolgál?

A legtöbb ember bizonyára nem fog ebben semmi kivetnivalót találni, mert általában nem tudatosul, hogy a közvetítő nyelv anyanyelvként való birtoklása micsoda óriási előnnyel jár, amiért tulajdonosának lényegében nem kellett tennie semmit, míg a másik oldalon egy idegen nyelv megtanulása nemcsak kitartást és szorgalmat, hanem komoly gazdasági befektetést is igényel. Talán nem árt felidézni, hogy vajon miért harcoltak a nemzeti ébredés korában élt elődeink olyan szenvedélyesen a magyar, a cseh, a szlovák és egyéb anyanyelvek jogaiért, mikor pedig e harcosok legtöbbje kiválóan beszélt más nyelveket is.

Milyen hátrányok érhetik az embert, ha anyanyelve nem közvetítő nyelv?

Társadalmi-politikai hátrányok

Ezek minden olyan területen előjönnek, amelyekhez anyanyelvünkön nem férhetünk hozzá. Ha pl. az Interneten belépünk az EU honlapjára, az információk egy részét megtaláljuk anyanyelvünkön, de máris lesznek olyanok, amelyeket csak idegen nyelveken olvashatunk. Ha ezek olyan információkat tartalmaznak, melyekre szükségünk lenne, és amelyek más formában nem jutnak el hozzánk, lehetőségeink alaposan beszűkülnek. Bár történnek folyamatos törekvések, hogy az információk minél nagyobb része eljusson az emberekhez, ez - már csak a fent jelzett nehézségek miatt is - mindig csak töredéke lesz a valóban megszerezhető adatok összességének.

A központi intézményekben a „kevésbé gyakran használt” nyelvek (mint a holland, görög, finn) már a bővítés előtt is szinte teljesen kiszorultak a használatból. A kötelezően szükséges fordítások ezeknél a nyelveknél ritkán készülnek eredetiből, tehát az információveszteség, illetve a torzulás veszélye jóval nagyobb.

A laikusoknak ideális elképzelései vannak a fordítások pontosságáról, a valóság azonban az, hogy egy kb. 10%-os értelemveszteség és 2-3%-os torzulás szinte elkerülhetetlen. Ha a fordítás közvetítő nyelven keresztül történik, a veszteség elérheti akár az 50%-ot is. Szinkrontolmácsolásnál az arányok még gyengébbek. Közvetlen fordítás esetén az átjövő információ mennyisége 60-70% körül van, közvetített tolmácsolás esetén ez az arány 30-40%. Tehát pl. az EU-parlamentben azok a (görög, portugál és most már cseh, magyar stb.) felszólalók, akiknek a beszéde esetleg csak angol vagy francia közvetítéssel jut el a többiekhez, nagy átlagban kb. ilyen arányban számíthatnak megértésre.

Pénzben kifejezhető hátrányok

Különböző felmérések szerint egy nyelv középszintű megtanulására átlagosan 2000 órát, azaz többé-kevésbé tisztán egy teljes munkaévet kell fordítani. A nyelvtanulás már az általános iskolában megkezdődik, és rendszerint még a főiskolákon is tart. Mindez az idő azonban csak a tanulók töredékénél vezet el magas szintű nyelvismerethez.

Mivel használható nyelvtudást jelenleg az államilag finanszírozott oktatás keretében csak kevesen tudnak szerezni, a többiek külön fizetségért magánórákat vesznek, netán több hétig vagy hónapig drága külföldi nyelvtanfolyamokon vesznek részt, majd vizsgadíjat fizetnek.

És mi a helyzet a fáradságosan megszerzett nyelvtudással? Mivel megfelelő kvóták vannak, és szükség van az összes hivatalos nyelv ismeretére, minden nemzetből vannak olyan szerencsések, akik bekerülnek pl. az EU központi intézményeibe, már ha természetesen az anyanyelvükön kívül magas szinten ismerik az ott megkívánt angol és francia nyelvet. Angol, illetve francia anyanyelvű munkatársaikkal szemben azonban mindenképpen jelentős hátrányban lesznek azáltal, hogy nekik a nyelvtudáshoz jelentős szellemi, idő- és anyagi befektetés kellett, míg amazoktól ugyanez a megfelelő iskolázottságon felül semmilyen egyéb erőfeszítést nem kívánt, illetve ugyanennyi idő alatt már szakmai tudásukat gyarapíthatták.

Pszichikai hátrányok

Nemzetközi tanácskozások résztvevői előtt közismert tény, hogy a viták legaktívabb résztvevői - kevés kivételtől eltekintve - mindig a tanácskozás hivatalos nyelveit anyanyelvként beszélők közül kerülnek ki. Ez természetes, hiszen anyanyelvén vitázni mindenki jobban tud, mint egy tanult nyelven. A tanult nyelvnek mindig vannak olyan árnyalatai és finomságai, ahol a nem anyanyelvű bizonytalanabbul mozog, ezért a megszólalás legtöbbször lelki feszültséget okoz: félelmet a hibázástól, az árnyalt kifejezésre való esetleges képtelenségtől, egy komikus nyelvi baki miatt való nevetségessé válástól stb. Ezeket a mindenkiben élő félelmeket és - a foglalkozási ártalomként előálló - néha súlyos lelki következményeket nyilvánosan nem szokták elismerni vagy akár számításba venni.

Kulturális hátrányok

Köztudott és szinte természetesnek tartott tény, hogy a kis nyelvek kultúrája, s benne főleg az irodalom, ritkábban és nehezebben lép be a nemzetközi köztudatba, mint a nagyobb nyelveké. Pedig ezeknek a kultúráknak is gyakran vannak egészen kimagasló, világirodalmi mércével mérhető alkotásai, melyek nagyobb részben a nyelvi gátak miatt nem válhattak közismertté. Az irodalmi alkotások természetesen az eredeti nyelven élvezhetők leginkább, s aki a hagyományos közvetítő nyelvek valamelyikét megtanulta, az egyben képessé válhat arra, hogy eredetiben élvezze az angol, francia, német, olasz vagy spanyol irodalom remekeit is. De vajon hányan tanulnak meg lappul, okcitánul vagy akár katalánul hasonló célból? Hányan tanulnak meg akár magyarul is azért, mert Petőfit, Madáchot vagy Esterházyt eredetiben szeretnék olvasni?

Ha a közvetítő nyelvek száma csökken, akkor persze nincs kizárva, hogy a korábban általánosan ismert „nagy” kultúrák is a kevésbé ismertek szintjére süllyednek majd. Ha mindenki elsősorban az angolt fogja ismerni, akkor nyilvánvalóan leginkább az angol nyelvű irodalom fog terjedni, amint ez már ma is nyomon követhető, és ezt kivédendő a francia, német, olasz stb. kultúrpolitika igyekszik is minden lehetőt megtenni.

Egyedül az angol?

Sokak véleménye szerint - és ezt a média is erősíti - ma már az angol az általánosan elfogadott világnyelv, amely betölti a közvetítő nyelv szerepét is. Ezt a hiedelmet azonban magunk is segítünk realitássá változtatni azáltal, hogy néha, látszólag apróságokban, a szükségesnél jobban elébe megyünk a dolognak. Néhány éve pl. Csehországban elterjedt gyakorlattá vált, hogy nemcsak külföldi kollégáknak, nemcsak a kémikusoknak vagy a csillagászoknak, hanem még a bohemistáknak is angolul megy ki a meghívó! Egy görög képviselőnő a közelmúltban egyenesen azt javasolta, hogy Görögországban második hivatalos nyelvként vezessék be az angolt. A jól szituált szülők egy része már ma is idegen tannyelvű iskolákba igyekszik járatni a csemetéjét. Mik lesznek majd a következő lépcsőfokok?

Egyelőre azonban még sokan, akik úgy vélik, hogy beszélik az angolt, valójában alig tudnak többet, mint amennyi egy utazás során szükséges információk megszerzéséhez vagy egy alapszintű társalgáshoz szükséges. Bár az angol alapszinten könnyen elsajátítható nyelvnek tűnik, közvetítő nyelvként van néhány jelentős hátránya. Az írott és a beszélt változat a felismerhetetlenségig eltér, továbbá az angol nyelv fonetikai bázisa igen sajátos, ezért a helyes kiejtés a legtöbb beszélő számára komoly problémát okoz, ez a szavak rövidsége miatt a megértést igen nehezíti, hasonlóan hat az igen gazdag szókincs, a rengeteg nyelvi variáns és a szlengek tömege. Ez persze elsősorban az anyanyelvűekkel szemben hátrány, a külföldiek többnyire egy „lebutított” angol nyelvet használnak.

Mi azonban a valódi helyzet az angol nyelv elterjedtségével kapcsolatban?

A fenti táblázaton a világon a legtöbb ember által beszélt 11 nyelv látható. Ezeket a nyelveket, ha a másodlagos (tehát nem anyanyelvi) használókat is belevesszük, akkor a Föld jelenleg nagyjából 5 milliárd lakosságának kb. 56%-a beszéli. A többi 44% a Földön beszélt további mintegy 6000 nyelv valamelyikén kommunikál. (Ez a szám azonban az előrejelzések szerint már az elkövetkezendő évtizedekben drasztikusan csökkenni fog). A táblázat alapján az is kiszámolható, hogy a Föld lakosságának mindössze 11%-a beszéli a legnagyobb nyelvek bármelyikét közvetítő nyelvként, ebből az angol 3%-kal részesül. Igaz, hogy ezekből az angolul beszélő egyedekből a világ minden tájára jut valamennyi, de sok országon belül leginkább csak a külföldiekkel hivatásszerűen kapcsolatot tartók, illetve az értelmiségi elithez tartozók között találhatjuk meg őket.

Az anglicizálódás az EU-ban lényegesen előrehaladottabb. Itt a bővítés előtt a lakosság 60%-a beszélt valamilyen idegen nyelvet, és ezek közül kiemelkedő mértékben az angol vezetett 31%-kal, míg a franciára 12, a németre csupán 8% jutott.

Mi a helyzet jelenleg?

Az angolt idegen nyelvként beszélők aránya %-ban az EU-ban, ill. a várományos országokban

Az újonnan csatlakozott és ezután csatlakozni kívánó államokban a nyelvtudás - köztük az angolé is - kisebb mértékű, de mivel a közvetítő nyelvre az elkövetkezendőkben sokkal nagyobb szükség lesz, várható, hogy a nyelvtudás szintje ezekben az országokban is emelkedni fog. Ha a mai tendenciák folytatódnak, nem kétséges, hogy az angol szinte kizárólagos előnyére.

De valóban szeretnénk-e, hogy az EU általános közvetítő nyelve egyedül az angol legyen, és tényleg megállíthatatlan-e már az angol diadalútja?

Azokban az országokban, ahol egy másik nemzet nyelve sokáig tölti be a közvetítő nyelv szerepét, az anyanyelv lassanként degradálódik, és kiszorul a közélet és a művelődés magasabb szintjeiről. Ennek a folyamatnak vetett gátat a nemzeti ébredés a Habsburg-monarchiában, és csak mostanában próbálják megfordítani ezt a tendenciát egyes olyan országokban, ahol évszázadokig az angol uralkodott.

Figyelmeztető adatokat olvashatunk ki pl. a fenti táblázatból is. Máltán, ahol az angol uralom „csupán” másfél száz évig tartott, a lakosság 84%-a beszéli az angolt „idegen nyelvként” - ezzel szemben Írországban, ahol az angol több száz évig volt otthon, már csak 4% az angolt idegen nyelvként beszélők száma, a többieknek ugyanis anyanyelvükké vált.

Jelenleg az angol diadalútja szinte biztosnak látszik, de a történelem arra is példa, hogy a közvetítő nyelvek, mint minden a Nap alatt, változnak.

„Világnyelvek” a történelemben

Világnyelvként mindig valamelyik nagyhatalom nyelve terjedt el. A középkori Európában a latin (a római birodalom örökségeként) elsősorban az egyház, az állami adminisztráció és az oktatás nyelvévé vált. A XVII. és a XVIII. században a francia emelkedett fel a diplomácia nyelveként, majd később ez lett a posta nyelve is. A zenében a reneszánsztól kezdve az olasz lett az egyeduralkodó. A német elsősorban Közép-Európában töltötte be a legfontosabb közvetítő nyelv szerepét a XX. század második évtizedéig, de a múlt század elején a tudományokban is a német volt az első számú világnyelv. Akkoriban az összes természettudományos közlemény 30%-a német nyelvű volt, s a természettudományi Nobel-díjak kb. 40%-át német nyelvű tudósok kapták. Gyarmatbirodalom híján, és az első világháborúban elszenvedett vereség következtében, a német nyelv világnyelvi szerepét is elveszítette. Az angol mai pozícióját az a gazdasági-technikai és politikai potenciál támasztja alá, melyet jelenleg az angolszász országok birtokolnak. Az angol elterjedtségének hatalmas új lökést adott az utóbbi évtizedekben a számítástechnikai forradalom, miután a programozási nyelvek többsége és a hozzájuk kapcsolódó szakirodalom, valamint az Internet révén kialakult új virtuális kibervilág általános közvetítő nyelve is leginkább az angol. Minél erősebb az angolul beszélő népek egyre több területre kiterjedő fölénye, annál szilárdabb az angolnak, mint világnyelvnek helyzete, és minél inkább terjed az angol, annál jobban erősíti maga a nyelv is ezt a fölényt. El kell-e fogadni ellenállás nélkül azt, ami „elkerülhetetlennek” látszik?

Hogyan próbálja jelenleg az EU a többség nyelvi jogait biztosítani?

Mint láthattuk, az egyetlen kommunikációs nemzetközi nyelv szükségességét praktikus okok indokolják, de az egyetlen nemzeti nyelv elfogadásától - bár nem nyíltan kimondva - ódzkodnak a többiek, és igyekeznek valamiképpen elkerülni. De hogyan?

Mindenki tanuljon meg két idegen nyelvet

Az EU politikusai és hivatalnokai már több tervet is kidolgoztak a jelenlegi nehézkes nyelvi kommunikáció megkönnyítésére. 2003 júliusában az Európai Bizottság nyilvánosságra hozta a nyelvi sokszínűség megőrzését szolgáló, 2004-2006 közötti időszakra szóló nyelvtanulási akciótervét.

Ebben a tervben megerősítették a korábbi javaslatot, mely szerint minden EU-polgár tanuljon meg az anyanyelvén kívül az iskolában két idegen nyelvet, amelyek közül az egyik lehetőleg egy szomszéd nép, illetőleg valamelyik kisebbség nyelve, a másik pedig egy világnyelv legyen.

Ez a javaslat ugyan látszólag demokratikus, de nem hozhat igazi megoldást. Ha a választott világnyelv nem ugyanaz lesz mindenki számára, akkor: 1. nem biztosítja maradéktalanul a zökkenőmentes kommunikációt, hiszen a különböző nyelvek továbbra is „elbeszélnek” majd egymás mellett (ld. a fenti példát); 2. miután egyetlen nyelv megfelelő szintű elsajátítása is igen nagy erőfeszítést kíván a nyelvtanulótól, szinte elképzelhetetlen, hogy egy átlagos képességű állampolgár az átlagos szintű iskolai képzésben mindjárt két nyelvet is el tudjon sajátítani. Erre csak a kimagaslóan tehetségesek lesznek képesek, és ez csak fokozná a többiek leszakadását.

A javaslat tehát inkább elodázza a probléma megoldását, miközben az idő az angolnak dolgozik.

Van-e egyáltalán megoldás?

Egy közös „tervezett”, azaz mesterséges nyelv használata

Ha a nyelvi kommunikáció alapvető problémáinak megoldása nem lehetséges az egyenlő előnyök elvén, mert az anyanyelvűek mindig „egyenlőbbek” lesznek a többieknél, akkor az csak - mint Deme László írta egy helyen - az egyenlő hátrányok elvéből kiindulva lehetséges: mindenki tanult nyelvet használjon.

Ez két módon lehetséges: mindenki az anyanyelvén beszél, és megértés szintjén mindenki birtokolja a másik anyanyelvét. Ez a megoldás azonban csak kevés számú nyelv esetén (pl. egymással szomszédos régiókban) működhet.

A másik megoldás: mindenki olyan nyelven kommunikáljon, amelyik senkinek sem az anyanyelve. Kiterjedt szinten a megoldás csak egy mesterségesen létrehozott, „tervezett nyelv” (planned language) lehet.

Mik egy jól kidolgozott mesterséges nyelv előnyei a nemzeti nyelvekkel szemben?

1. Könnyen megtanulható, mert hangkészlete szűk;
2. nyelvtana egyszerű, nincsenek benne rendhagyó alakok;
3. a szókincse nemzetközi, tehát a szótanulás is kevesebb erőfeszítést kíván.

A mesterséges nyelvet széles tömegek képesek megtanulni; az általa kommunikálók a legnagyobb mértékben egyenlők, hiszen mindenki hasonló erőfeszítés árán és azonos költségek mellett sajátítja el a kommunikáció eszközét, a kommunikáló felek közül pedig egyik sincs eredendő pszichikai vagy kulturális fölényben a másikkal szemben.

Tehát az EU alapelveinek szelleme - akármilyen utópisztikusan hangzik is ez jelenleg - egy semleges, mesterséges közvetítő nyelv bevezetését követelné.

Mesterséges avagy „tervezett” nyelvek

Az, hogy az emberiség kommunikációs gondjait egy mesterséges nyelv oldhatná meg a legjobban, nem új gondolat. Európában a XVII-XVII. századtól kezdtek vele foglalkozni a tudósok. Köztük figyelemre méltó helyet foglal el Jan Ámos Komenský, aki a latin egyszerűsített változatával látta megoldhatónak az általános nyelvi problémát.

A mesterséges nyelvek igazán nagy lendületet a XIX. század végén kaptak. Szinte egyidőben hozták létre a volapüköt (Johann Martin Schleyer, 1879) és az eszperantót (Dr. Lazaro Ludoviko Zamenhof, 1887);, a századfordulón megjelent a Latino sine Flexione (Giuseppe Peano, 1903). 1907-ben az Akadémiák Nemzetközi Társasága által delegált neves tudósokból álló bizottság révén indult útjára a megreformált eszperantó, az Ido (a „gyermek”), de nem tudta kiszorítani az eredeti változatot. 1922-ben kiadták az Occidentalt (szerzője az észt Edgar de Wahl volt), 1928-ban a neves dán nyelvész, Otto Jespersen Novial néven jelentetett meg egy nyelvtervezetet, melyet napjainkban újra megreformáltak (Novial 98). A két világháború között a Latino sine Flexione is tovább fejlődött interlingua néven. Ezt a nevet azonban 1951-ben elbirtokolta a Nemzetközi Segédnyelv Társaság kreatúrája, azóta az interlinguán az ő nyelvtervezetüket értik, mely a nyugat-európaiak számára szinte tanulás nélkül is érthető.

Itt persze csak néhány, híresebbé vált mesterséges nyelvről emlékeztem meg, de ezeken kívül számtalan más is napvilágot látott. Némelyek tartották magukat egy ideig, sőt jelentősebb népszerűségre is szert tettek, és jelenleg is keletkeznek újabb és újabb tervezetek, de mindezidáig egyik sem versenyezhet az eszperantóval.

Az eszperantó

Évszázados fejlődése során az eszperantó érte el az összes mesterséges nyelv közül a legnagyobb elterjedtséget. A felmérések pontatlanok, de valószínűnek látszik, hogy a viszonylag jól beszélők száma a világ kb. kilencven országában eléri az egymilliót, és akár harmincmillióra is rúghat azok száma, akik valamilyen szinten értik a nyelvet. A világ más-más országában évenként megrendezett eszperantó világkongresszusok résztvevőinek száma általában 2000-5000 között mozog.

Az eszperantó irodalom fordított és eredeti művekben is igen gazdag. A lefordított művek között ott vannak a világirodalom legjelentősebb alkotásai, mint a Biblia, Dante vagy Shakespeare művei. Az eredeti eszperantó szerzők között kiemelkedő helyet foglalnak el a magyarok is, akik közül Baghy Gyula (1891-1967) és Kalocsay Kálmán (1891-1976) néhány műve klasszikusnak számít. Némely távoli kultúra (vietnami, koreai, japán) alkotásainak lefordításához nemegyszer felhasználták közvetítő nyelvként az eszperantót. Ma már szinte nincs olyan tudományág, ahol ne jelentek volna meg eszperantó nyelvű cikkek, tanulmányok. Az Interneten a világ bármely tájáról szinte bármilyen témáról kérhetők és kaphatók információk az eszperantistáktól. Folyóiratok tucatjai jelennek meg világszerte, közülük a legrégebbi az Eszperantó Világszövetség (UEA) lapja, az Esperanto 1907 óta már az 1200. szám körül jár.

Az eszperantó ma élő és fejlődő nyelv, melynek egységessége fölött nyelvi akadémia őrködik. Egyszerű, többnyire logikus nyelvtanának és nemzetközi szókincsének köszönhetően kb. tízszer hamarabb elsajátítható, mint egy élő nyelv (2000/200 tanóra). Magyarországon az utóbbi években - a diplomához megkövetelt nyelvvizsgának köszönhetően - ugrásszerűen megnőtt az eszperantót tanulók száma is, akik közül az utóbbi időben évente több ezren teszik le az állami nyelvvizsgát - köztük sok olyan, aki egyéb nyelvekkel korábban sikertelenül próbálkozott.

Minden azt mutatja, hogyha valamelyik mesterséges nyelv elfoglalhatja egyszer az általános közvetítő nyelv szerepét, akkor az leginkább az eszperantó lehetne. Természetesen az eszperantó mai állapotában még sok fejlesztésre szorul, hiszen csak az élet egyes területein van folyamatos használatban, tehát igen sok tudományágban még nincs kialakult és megállapodott terminológiája. Jelenlegi állapotát kb. olyannak tekinthetjük, mint a kelet-közép európai nyelvekét a nyelvújítás körüli időben. Mikor azonban ezek a nyelvek esélyt kaptak, néhány évtized alatt, viharos gyorsasággal hozták be hátrányukat. Nem kétséges, hogy kedvező körülmények esetén ugyanez megtörténhetne az eszperantóval is.

Ha az Európai Unió a közös pénz megválasztása ügyében ki tudott emelkedni az egymással versengő nemzeti érdekek szorításából, miért ne remélhetnénk, hogy hasonló nagyvonalúsággal képes lesz ugyanezt megtenni a közös kommunikációs eszköz esetében is?

Az ellenérdekeltek tábora nyilvánvalóan jelentős, hiszen közéjük nemcsak a munkanyelvek anyanyelvi beszélői tartoznak, hanem a fordítók és tolmácsok hada is, akik megélhetésüket éppen a kommunikációs nehézségek fennállásának köszönhetik; őket támogatja azoknak a médiaszemélyiségeknek, újságíróknak és „szakértőknek” a csoportja, akik a kommunikáció kérdését a nyelvi jogok összefüggésében nemigen vizsgálták, illetve a mesterséges nyelvek vagy az eszperantó iránt eleve előítéletet táplálnak. Azonban viszonylag nő ’a mesterséges nyelv, mint megoldás’ híveinek száma is: már az EU-parlamenti képviselők között is megjelentek.

Van már közös pénzünk: az euró, legyen közös nyelvünk is - az eszperantó! - mondogatják reménykedve az eszperantisták, és talán igazuk van.

Heé Veronika