Lakatos László: Utazás Prágába

(részletek)

Prága, 1917 december

Hideg, fűtetlen, hihetetlen, egyenesen a magyar arányokra emlékeztető késésekkel lassított gyorsvonattal hagyjuk el Bécset, amely a háborúban egyenesen elviselhetetlen. A hadinélkülözések kivetkőztették a császárvárost nemcsak egykori bőségéből, de ezzel egykori kedvességéből és graciózitásából is. (…) Gmündnél, az utolsó alsó-ausztriai állomáson cseh kalauz száll fel a vonatra. Innét kezdve az állomások felírása dupla, német és cseh, mint Horvátországban volt a háború előtt, magyar és horvát. A külső impressziók, a nyelvi és politikai állapotok egyáltalában sokban emlékeztetnek Horvátországra, de míg ott elhagyott tanyák, útszéli árva fasorok, bitangoló tehenek között vágtat a vonat, addig itt jobbra és balra gyárkémények, füst, munka, gazdagság. Ez az ország, Csehország, a monarchia Belgiuma. És míg kupéablakból szemléljük ezt a serény gazdaságot, magunkban revidiáljuk azt a jóhiszemű és tisztességes szándékunkat, amely bennünket cseh földre utaztatott. A monarchiának a háborúban legérdekesebb népe a cseh volt, egyikkel sem foglalkoztak, egyik ellen sem írtak annyit itthon, egyiket se dicsérte annyira az ellenség külföldön, mint a csehet. Hátha a szenvedély és elfogultság túlnőtt az igazi célon? A világbéke hajnalán minek tovább fűteni a nemzeti gyűlölködést, az agresszív hazafiságot. Hátha a magyar-cseh ellentétek kiegyenlíthetők. És a monarchia nem mehet bele a világbékébe úgy, hogy egy új háború lehetőségeit és veszedelmeit hordozza itthon, magában. Mindent meg lehet magyarázni, mindent kiegyenlíteni. A cseh ezredek sokat vitatott ügye is majd valamikor egy pacifista történetíró szemében bizonyára más megítélésre talál, mint ahogyan ítél például a cseh katonákról a fronton levő mai haditudósító. Meg lehet és talán meg is kell érteni azt, hogy az akaratuk és megkérdezésük ellenére háborúba sodort közösségek a legsúlyosabb szellemi válságon, a legkínzóbb intellektuális martiriumon estek át, amit a világtörténelem valaha ismert.

Megérkezünk Prágába. Hogy kocsink a pályaudvart elhagyja, az első ember, akivel találkozunk, egy féllábú katona. Íme az egész világ egy város. Ennek a népnek is vannak rokkantjai, a cseh-tót brigád mellett ne feledkezzünk meg azokról a cseh katonákról sem, akik életüket, testük épségét hagyták a középhatalmak harcterein. Ez az egy ember, a féllábú cseh katona, akit elsőnek láttunk meg Prágába érkezésünkkor, mintegy megerősíti azt a jószándékunkat, hogy a helyszínen felvett tapasztalásainkkal sikerülni fog eloszlatni a mindkét részről való túlzást és lefokozzuk az elfogultságokat egyformán Magyarországon és Csehországban. Vagy másfél órával ezután már a Národní listy szerkesztőségében vagyunk. A főszerkesztő, Sís úr fogad minket, és hogy segítségét kérjük ebben az ügyben, mosolyogva válaszol:

- Szándéka nagyon tiszteletre méltó, de azt hiszem, uram, hogy a feladat, amit magára vállalt, lehetetlen nehézségekbe ütközik.

Majd páratlan harciassággal:

- Uram, ne feledjük el a tót vármegyéket. Mihelyt a cseh állam önálló lesz, akkor az első állami aktusa az lesz, hogy azért a tizenhárom vármegyéért hadat üzen Magyarországnak.

Íme őszinte vallomás arról, hogyan érkeztünk meg Prágába, amelyet aranyosnak nevez az útleíró geográfia.

* * *

És ezekután kerestük Prágában azt a nagy szláv központot, amely az északi szláv agitáció ügyét intézi és vezeti. Prága azonban nem szláv város. Cseh, de nem szláv. És ezt a megfigyelésünket nemcsak külsőségekre alapítjuk. Minket nem tévesztett meg a magyar csendőrnek öltözött kakastollas prágai rendőr, sem a Graben tündöklő üzleteinek német cégfelirata. Nem erről van szó, hanem arról, hogy ez a hajdan német város, góthikus épületein túl az embereiben is német maradt meg a mai napig. Közel félmillió lakos közül csak huszonegyezer a német, és közülük is tizenhétezer a zsidó, ez a város központja a nagyszláv agitációnak, szellemi metropolisa ez ma nemcsak a cseheknek, de a morvaországi és magyarországi tótoknak, dél-ausztriai szlovéneknek, isztriai csicseknek is, mégis ezek a cseh nevű, csehül beszélő emberek ? németek. Jártunk már Belgrádban, Nisben, Szófiában, Szarajevóban, ösmerjük Zágrábot, de Prága nem szláv város. És megértjük, hogy az oroszok mindig fáztak a csehektől, és mint idegenekre tekintettek ezekre a „nyugati szlávokra”. A rend, a tisztaság, a takarékosság, a pedantéria, az itt mind német. Egy Magyarországról ideszakadt cseh-tót agitátor volt az, aki először figyelmeztetett minket erre. Büszkén mondta, hogy az ő népének erkölcsi és politikai iskolája német, ők nem ismerik azt a politikai és közigazgatási korrupciót, amelynek fogalma a nyugati népek ösmeretében Magyarországhoz, Galíciához, Oroszországhoz és Szerbiához fűződik. Ennek a városnak több takarékbetétje van, mint egész Bécsnek, és az emberei mégis hatososkodnak. Itt egy polgári mérnök minden krajcár fizetés nélkül ingyen vezeti a város sokmilliós villamos és gázüzemeit. Hol volna ez lehetséges ma másutt, mint Prágában? Csak Németországban… És hiába csalják és tüzelik magukat a csehek, hiába a Sokol-egyesületek és Kramař-tüntetések, hiába a tiszta cseh utcafeliratok és minden - ez a nép német nép. A parasztja lehet cseh-tót-szláv, de Csehország városi lakossága szláv érzületben és cseh anyanyelven is német. Takarékos, tisztességes, kellemetlen, rideg, fantázia nélküli. Mi jogon gyűlölik a németeket ezek az emberek, csehnyelvű németek?

A németek ellen érzett antagonizmus talán nem is más, mint gazdasági harc a csehországi németség ellen. Talán nem mélyebb ez a gyűlölet, mint volt az a nemzeti ellentét, amely két német fajt, a poroszt és a szászt évszázadokig elválasztotta egymástól. Hiányzik itt a küzdelemből az ősi ellentét, a vérré vált meggyőződés, az életet és halált uraló szenvedély. A cseh gyűlölködve, de tisztelettel és tudásvággyal tekint a németre. És ha dacos engesztelhetetlenséggel nyögi is a berlini szövetséget, igazi ellenségként nem a németet tekinti, hanem - a magyart.

* * *

A tizenhárom felvidéki vármegyére való aspiráció, ez a cseh-tót irredentizmus teljesen új keletű. Alig egy félesztendő előtt kergették be a köztudatba, mégis ez foglalkoztatja egész Prágát. Ma már nincs cseh lapszerkesztőség, ahol nem ülne egy vagy két magyarul tudó ember, aki Pozsonyban vagy Nyitrán végezte a gimnáziumot, tót származású és most úgy került Prágába, mint annak idején Goga Oktavian rándult át Bukarestbe. Ezekkel az emberekkel lehet legkevésbé beszélni. Fülig burkolóznak a magyarellenes frázisokba, vad szenvedéllyel küzdenek a magyar „sovinizmus” ellen, mihelyt azonban az ember tőlük követeli, hogy vetkezzenek ki nemzetiségi elvakultságukból, szánakozással, fölénnyel tekintenek arra az emberre, mint valamilyen alsóbbrendű lényre, aki „nem tudja magát beleélni a nemzeti gondolatba”. Panaszaik a hetvenes esztendők magyarországi tót agitátorainak gramofonlemezeiből valók. Miért szórta szét annak idején Tisza Kálmán a turóczszentmártoni tót Maticát, miért nincs a tótoknak Magyarországon fővárosuk, mint a horvátoknak Zágráb, Trefort Ágoston miért oszlatta fel a három tót felvidéki gimnáziumot, a magyar képviselőházban miért nincs elég tót képviselő, Bánffy miért magyarosított, Grünwald Béla annak idején miért követelte a felvidéken a magyar uralmat ? és a végin Scotus Viator. A legnagyobb objektivitással fogadtuk volna a cseh panaszokat, ha ezek a magyar közigazgatás, ha ezek csak a szolgabírói uralom elmaradottsága ellen fordultak volna. De nem úgy van. Ez nem egy demokratikus párt, amely hatalmas agitációval akarja megbuktatni azt a magyarországi szolgabíró-gazdálkodást, amitől egyformán szenved magyar és tót, és az ország minden anyanyelvű szegény és elnyomott embere. Ezek maguk is akarnának szolgabírói uralmat, de cseh szolgabírói uralmat a magyar felvidéken, és ha valaha ők intézkedhetnének arról, hogy milyen legyen a választójog Felső-Magyarországon, akkor minden bizonnyal nem általános választói jogot iktatnának törvénybe, hanem olyat, amely a választói kvalifikációt valamely szláv nyelven való írni és olvasni tudáshoz kötné. (Dicsérőleg említjük meg itt különben a csehek nagy népi kultúráját. Még az osztrák állami statisztika is, amely pedig Csehországban inkább a németeknek kedvez, úgy tudja, hogy míg a csehországi németek között két százalék, addig a csehek között csak nyolc ezrelék az analfabéta.)

* * *

Dr. Rašínnal, a klattaui képviselővel beszélgetünk, a Národní listy egyik szerkesztőjével, akit Kramař-zsal együtt annak idején halálra ítéltek. Ez egy nagyon érdekes fejű ember, kopasz, III. Napoleon-szakállt hord, alacsony, zömök, energikus. Figuráját most vési kőbe a csehek legnagyobb élő szobrásza, Kaffka-tanár. (…) A pöréről beszél először, ez érdekel minket a legjobban.

Rašín az első hadikölcsön kibocsájtása idején a Národní listybe írt egy cikket, amelyben ennek a kényszerintézménynek üdvös gazdasági hatását magyarázza. Aligha szólhatott ez a cikk, amely különben is átment az előzetes cenzúrán, nagyon a hadikölcsön ellen, mert hiszen az akkori osztrák pénzügyminiszter, Engel báró külön levélben személyesen is megköszönte neki ezt a cikket, amelynek alapján pár hét múlva őt letartóztatták. Előbb őrizet alatt van Prágában, azután Bécsbe viszik a haditörvényszék fogházába. Delegált törvényszék ítélkezik fölöttük. Illusztris tanukat, mint gróf Berchtold volt külügyminiszter is, citálnak maguk elé a bírák, végül több mint egy esztendei fogság után halálra ítélik őket azzal a hozzátoldással, hogy nem terjesztik fel az ítéletet kegyelemre. Kramař, Rašín, Červinka és társaik halálraszántan ülnek a bécsi hadosztálybíróság börtönében, és csak hónapok múlva érkezik meg a „kegyelem”, amely Kramař büntetését húsz, Rašínét tíz, Červinkáét öt esztendei katonai fegyházra változtatja át. Most Möllersdorfba viszik őket, elítélt társaik egy részét pedig Komáromba és Sopronba. (Miért Komáromba és Sopronba? Olyan nagy érdekünk nekünk magyaroknak talán, hogy ezeket a magyar városokat majdan mint Kufsteint és Theresienstadtot emlegese a cseh történelem?) Elsőosztályú rabok saját ruhájukban járhatnak, csak éppen hogy fegyencsapkát kell hordaniok. Ezt a sapkát magukkal is hozták emlékül a börtönből. Maguk élelmezhetik magukat, olvasniok is szabad, de nem mindent, a lapok közül csak a külügyminisztérium félhivatalos újságját, a Fremdenblattot.

- Ez volt büntetésünk egyik súlyosbítása - mondja Rašín mosolyogva.

- Ilyen jókedvű volt a képviselő úr a börtönben is? - kérdezzük.

- Hogyne. Nem először ültem, ez már a harmadik politikai martirium, amit elszenvedek. Háromszor csuktak már be, kétszer fosztottak meg doktori címemtől. Csak a múlt hetekben promoveáltak ősz fejjel harmadszor doktornak a cseh egyetemen. De térjünk vissza Möllersdorfba. Kosztom rendes volt, szivart is szállítottak nekem bőven, miért lett volna okom panaszkodni? Lakásunk sem volt éppen a legrosszabb.

Komolyan mondom ? egészében véve nem volt rossz dolgom. Amikor húsz esztendővel ezelőtt az Omladina-pörben elítéltek, sokkal kedélytelenebbül fogtam fel a világot akkori börtönömben.

A börtön, a politikai üldöztetések teszik aktuálissá egyes magyar politikusoknak azt a kívánságát, hogy az osztrák büntető törvénykönyvbe vegyenek fel novellát, amely a cseh agitátorokat üldözné. Rašín és társai gúnyosan „Wekerle-paragrafusnak” nevezik ezt a törvényszakaszt, amelynek becikkelyezését a mostani osztrák igazságügy miniszter, dr. Schauer tudvalevően megtagadta. Valamiben egyet kell velük érteni, és ez: fogházzal, büntetőparagrafussal és mártírgyártással valóban nem lehet elintézni semmilyen politikai harcot, legyen az osztályharc vagy nemzeti küzdelem. A tizenhárom vármegyét valóban másként kell megvédenünk.

És hogy a tizenhárom vármegyéről van szó, megkérdeztük az urakat, Magyarországnak milyen részére akarják rátenni a kezüket.

- Nyitra, Trencsén, Árva, Turóc, Liptó, Észak-Pozsony…

- Dél-Pozsonyt meghagyják nekünk? Köszönjük.

- Bars.

- De hisz az tiszta magyar.

- Igen, a magyar statisztika, ismerjük ezt. Szepes is a mienk, Zemplén, Sáros is.

- Szepesben, uraim, szászok is laknak. Zemplénben és Sárosban rutének a magyarokon kívül.

- Azok a szászok nem számítanak, a magyar kisebbségnek pedig nálunk jobb dolga lesz, mint Magyarországon.

- Hálásan megköszönjük. Talán volnának kedvesek megmondani végre, hol akarnak megállni.

- Ungváron. Körülbelül Ungvár lesz az új cseh állam keleti határa - mondják könnyedén, szinte felületesen, mintha egy lényegtelen és már teljesen elintézett ügyről beszélnének.

Tisztelettel megkérdezzük őket:

- Nem volnának szívesek az urak, akik számára ilyen fontos a nyelvi együvétartozás, elárulni, vajon mit fog csinálni az önálló cseh állam a csehországi német vidékekkel. Kiadják őket ugye Németországnak vagy Német-Ausztriának?

Rašín dühbe jön.

- Szó sem lehet erről. Az államnak elvégre megvannak nemcsak a maga nyelvi, hanem természetes földrajzi határai is.

- Bravó! És Magyarország természetes földrajzi határa a Kárpátok, uraim. Én nem védem mindenben a mai magyar osztályuralmat, de még százszor inkább ez legyen, mint az önök idegen, elnyomó, szlavizáló sovinizmusa. Különben is mi közük önöknek a tótokhoz?

- Kérem, ez a mi fajtánk, velünk egy nép, csak mesterségesen lett tőlünk elválasztva, ugyanúgy, mint a horvátok a szerbektől. Bebizonyítjuk önnek az összes szláv történelmi és közjogi írókkal.

- Nem vagyok kíváncsi sem a szláv, sem a magyar közjogi írókra. Itt a hatalmi tények döntenek és mutassanak meg nekem egy olyan uralmon levő hatalmat is, amely a maga igazolására nem fabrikálja azt a közjogot, ami éppen neki esik jól. Itt nem erről van szó, hanem arról, hogy a cseh kapitalizmusnak szüksége van az olcsó tót proletariátusra.

- Ezt talán nem is tagadjuk. Minden kapitalizmusnak szüksége van proletárokra, és miért ne a szláv kapitalizmus használja a szláv proletárt, ha az már megvan, miért a magyar?

- Köszönöm. Csak ezt akartam tudni.

* * *

És hogy szemükre vetem korlátolt nacionalizmusukat, amely a világháború alkonyán egy új nemzetiségi háború veszedelmét táplálja, igen-igen eldicsekednek radikalizmusukkal.

- Mi katolikusok vagyunk, de antikatolikus katolikusok. Bennünk örökké élni fog Husz János szelleme, a gondolkodás szabadsága - mondja a Národní listy főszerkesztője. - A mi agráriusaink például radikális parasztok egy pártját jelentik, és nem klerikálisok, mint önöknél. A mi politikánk nem ismer mágnásokat. Vagy azt hiszi, hogy a mi arisztokratáink, a Schwarzenbergek, a Lobkovitzok, Czerninek és a többi hercegek és grófok nem közeledtek felénk? De nem kellenek nekünk. Maradjanak Bécsben, ahol valamikor a magyar arisztokraták is éltek. Mi nem csinálunk magyar módra mágnáspolitikát, ügyünket egyedül a magunk erejéből fogjuk kiverekedni.

A pártviszonyokról olyanformán informálnak, hogy a számbelileg legnagyobb ifjúcseh párt vezérletével most szinte az összes pártok egyetlen nemzeti cél érdekében egyesültek, és őket támogatja a cseh szocializmus többsége is. Ma Csehországban tehát nincsen politikai párt, csak egy párt, amelynek legaktuálisabb programpontja a tizenhárom magyar vármegyéért való küzdelem. Ezt a küzdelmet kétféle szempontból folytatják. Vannak, akik valóban remélik és hiszik, hogy a tizenhárom vármegye a cseh önálló állam birtokába kerül, míg mások tisztában vannak ennek a törekvésnek a lehetetlenségével, és csak azért tartják ébren az agitációt, mert azt gondolják, hogy ilyenformán sikerülni fog a magyar kormányt az enyhébb nemzetiségi politikára kényszeríteni. Közben panaszolják, miként nyomják őket otthon. A cseh és a morvaországi helytartó német ember, a tartománygyűlés fel van oszlatva, és helyette egy abszolutista bizottság működik. A prágai, az olmützi érsek német, úgyszintén a prágai törvényszék elnöke. Német a prágai rendőrigazgató, német kézre jutottak a cseh vasutak. A katonai bíróságok több száz halálos ítéletet mértek ki, négyezer hatszáz pörben eddig tizenkétezer embert ítéltek el, mert voltak olyan tömegpörök is, melyekben egyszerre negyven-ötven vádlott ellen dolgozott a bíróság.

* * *

- Megmondjuk őszintén uraim, eloszló, fakuló cseh szimpátiánkat, amely idehozott, főként az táplálta, hogy a csehek békepártiaknak látszottak a háború alatt. De amióta itt vagyunk, azt tapasztaljuk, hogy Önöknek nem kell a béke. Mit jelentsen ez?

Rašín veszi át a szót. Most az egyszer nem folyékony, habozik, küszködik.

- Bolseviki béke… Hm… Hm… De hát hogy lehet békét kötni a bolsevikiekkel, holott azt sem tudjuk, vajon ők-e az urak Oroszországban.

- Ezt talán méltóztassanak az oroszokra bízni. Nekünk békét kell kötnünk azokkal, akik velünk békét akarnak és tudnak kötni. Igen furcsa azonban az, hogy az urak, akik több mint három esztendeig békepártiak voltak, most egyszerre vad háborúspártiak lettek, a békegondolat renegátjai. Talán csak nem azért van ez, mert a béke nem az lesz, amilyennek Önök képzelték, mert a monarchiát nem verték meg.

- Hm…

- Mi nemcsak a világbékét akarjuk, mi a monarchia belső békéjét akarjuk, és ez a béke nem hozhatja azt meg. Békét fogunk kötni, és mi csehek nem tudjuk, hogy miért harcoltunk.

- Engedelmet, de ha Magyarországon mondanák ezt, hogy „mi csehek harcoltunk”, akkor azon gúnyosan nevetnének. Én azonban elhiszem, hogy vannak cseh halottak és cseh nyomorékok is, és most az urak azok, akik a háború folytatásával ezek számát szaporítani akarják.

- Igen… Ez szomorú. A halottak, a sebesültek, de hát ez a háború.

Itt nagyon fölényesen beszéltek erről a csekélységről, a világháborúról, úgy mint Clemenceau vagy Lloyd George. Most már nem genirozza őket a háború, sem a halál, sem a sebesülés, most nem kell nekik a béke, mert attól tartanak, hogy a bolseviki béke a német császárnak szolgáltatja ki Franciaországot és Angliát. Külsőleg ezt ezzel a mondattal indokolja Rašín:

- Ez a béke magában hordja egy új világháború veszedelmét. Ha a mostani alapon kötünk békét, öt esztendő múlva újra nyakunkon a világkonflagráció.

- Az lehetetlenség. Ezt a világot nem lehet még egyszer ilyen háborúba belekényszeríteni. Még az önök népét sem, amely - most már elhiszem - csak egy háborúra volna képes, a Magyarország ellen való háborúra. Különben is, úgy látom, Önöknek az ententnépek közül ma már nem az oroszok, hanem a fanciák és az angolok a szimpatikusak.

- Kérem, nekünk semmi közünk a franciaországi cseh-tót brigádhoz, fogalmunk sincs róla, semmi összeköttetésünk vele.

- Ezt elhiszem, és nem is ezt kérdeztem. Nem kémkedni jöttem, csak érthetetlen számomra, hogy Önök, mint szlávok, nem az oroszokhoz húznak, hanem a háborút folytatni akaró nyugati hatalmakhoz.

Rašín kitérően felelt:

- Kérem, az oroszok mindig hidegen bántak velünk, nyugati szlávoknak tekintettek minket.

Egy Stefánek Antal nevű szerkesztő közbeszól:

- Csodálatos, miként változnak az idők. Azelőtt minket mondtak pánoroszoknak, most pedig a magyarok az oroszbarátok.

- Igen, de ne felejtsük el, hogy önök akkor voltak oroszbarátok, amikor az orosz a háborút akarta, mi magyarok pedig akkor rokonszenvezünk az orosszal, amikor az békülni óhajt velünk.

* * *

Az oroszoktól való meglepő, szinte antiszláv különbözőség dokumentálódik a modern cseh irodalomban is. Ezekről az irodalmi törekvésekről Dyk Viktor úr volt szíves informálni, egy negyven év körüli bonhomme, köpcös kis oroszlán, akinek telt szakálla elárulja, hogy ennek őse a párizsi diákok ismert Jézus-szakálla volt valamikor. Nálunk a hatvanas esztendőkben mozogtak és beszéltek úgy az írók, mint Dyk úr, aki rokonszenves tehetségnek látszik különben. Szerény ember, magáról nem beszél, pedig ő a csehek mai legfőbb dráma- és regényírója. Ahogy fölsorolja előttem kor- és kartársai nevét, mindegyikhez hozzáteszi, hogy ez misztikus író, amaz szimbolista, ez Verhaerent követi, az Maeterlincket, a harmadik Paul Claudelt. Mindegyik francia és belga szimbolista, misztikus vagy parnasszista költőnek pontos mása van a cseh irodalomban, amely így egy tehetséges és szorgalmas imitációként hat. Talán felületesnek és igazságtalannak látszik, ha így ítélünk egy irodalomról, amelyet részleteiben nem ismerünk, de feltűnő és megdöbbentő volt, hogy amikor egy tehetséges és igazságos ember előadása alapján tájékozódtunk a cseh irodalomról, ott csupán francia és belga neveket hallottunk.

És mert a cseh író mind apostol, természetesen egyik sem keres pénzt. Ebben a nagy és gazdag városban hihetetlenül kisvárosi körülmények között élnek az írók, s bár sok a nagy és gazdag kiadó, aki házakat épített magának az írókból, az írók között nincs egyetlen egy sem, aki pusztán írásaiból tudna megélni. Így például Dyk mellett a legkülönb cseh író, Machar egy bécsi bank tisztviselője, onnan küldi tárcáit, könyveit Prágába, nyomorult létgondok annyit sem engedhetnek meg neki, hogy hazájában éljen.

A cseh fővárosnak mindenesetre van olyan specialitása, amellyel a világ egyetlen városa sem kérkedhetik. Nem kevesebb, mint négy főiskolája van, két egyeteme és két műegyeteme, mindegyikből egy cseh, egy német. A prágai egyetem a harmadik legrégibb az egész világon, csak a bolognai és a párizsi előzte meg, műegyetemük pedig az első volt egész Európában. Ezek az egyetemek, éppen úgy, mint nálunk, rendi alapításúak, valamikor nemzeti és politikai célt szolgáltak - hogy mégis demokratikusabbak, mint a mieink, annak oka az, hogy az alapító rendek között a régi Csehországban nemcsak az egyházi és világi főrendek és köznemesek, hanem a negyedik, a legtehetősebb, a legműveltebb, a legkülönb rend, a városi polgárok rendje is helyet foglal. A műegyetem egyik professzora, Petrik úr volt szíves végigkalauzolni a hatalmas intézeten. Nagyon finom, kedves ember, szelíd szlávarcú, egészen úgy néz ki, mint Miklós volt cár. Ő mondta meg, hogy a cseh főiskolákban állandóan egész sereg tót, horvát és szerb, mégpedig bácskai szerb diák tanul.

Ugyancsak ő volt szíves Prága régi építészeti emlékeiről beszélni. Felvilágosított arról, hogy az ottani gótika nem német, hanem olasz és cseh nemzeti eredetű. A Hradzsin, a sok híres és nevezetes torony, az évszázados hidak, amelyek a fél-Duna vastagságú, méregzöld Moldván vezetnek át, mind Prága régi, nemzeti aranykorából valók. Ezek az épületek, ezek a terek, ezek a kövek egyébként mind jól ismeretesek a prágai német írók munkáiból is. Egy Chapek nevű cseh író tett figyelmessé ezekre a fiatal németekre, akik közül Kaffka, Franz Werfel és Max Brod nevei nálunk is meglehetősen ismertek. Ezek németül írnak, de írásaikban a lokálpatriotizmuson túl is van valami szláv lágyság. Ők hajlamosak erre, talán keresik is ezt, míg a cseh-szláv írók - elég érdekes - ettől szabadulni igyekeznek. Kerülnek minden lágyságot, s a nyugati germánokhoz és latinokhoz járnak iskolába.

* * *

A fejedelmi Hradzsin tövében egy óriási modern villa dacoskodik. A Hradzsin, a királyi vár hideg, sötét és néma, mint Ferenc József korában volt a budai vár. Alatta hatalmas villa, csupa élet és akarat, fény és melegség. Ez a villa a Kramař Károlyé. Dacból, provokálóan építtetett közvetlenül a királyi vár alá ez a nemzeti vezér, aki többek között hatalmas anyagi függetlenségével is imponál honfitársainak. Kramař igen gazdag ember, hatalmas gyártelepei vannak, Oroszországban mérhetetlen földbirtokai, és vagyonát gyarapította, hogy egy igen gazdag özvegyet vett el. Esztendőkig készült a politikai pályára, az apja egyenesen ránevelte, két-két évet töltetett vele Berlinben, Párizsban, Londonban, Brüsszelben és Pétervárott, úgyhogy példátlan készültséggel léphetett a porondra, ahol első megjelenésekor már vezérként tudott viselkedni. Itthon minálunk fogalmat se lehet adni arról - minden hasonlatot szándékosan kerülünk is -, hogy milyen nimbusza van itt ennek a halálraítélt férfinak. A Národní listy mindegyik szobájában ott van gőgös vezéri alakjának arcképe, de azt látni mindenfelé máshol is, irodákban, üzletekben, kávéházakban. Valamikor az ifjúcseh párt vezére volt, de ahogy a háború mártírt csinált belőle, most pártokon kívüli, osztatlan vezére a nemzetnek.

* * *

Eddig volt. A jövőben hogyan lesz: ezt megmondani a próféta tiszte, nem az egyszerű újságtudósítóé. Lehet, hogy példátlan küzdelem előestéjén vagyunk, és ha úgy van, hogy a cseh nacionalizmus fejjel akar a Kárpátok falának rontani, akkor a viadal magyar-győzelmes része felől nem lehet kétség. De amiről mi álmodunk, nem ez. Elég volt a gyilkos birkózásokból, mi nem a háború utáni, hanem a háború előtti győzelmet várjuk, a sovinizmus bukását, a munka, tisztesség és békesség győzelmét. Így legyen, s munkánk nem volt rossz, ha a becsületes ügy útját egy milliomodrészben is tudtuk traszirozni.

Összeállította: Berkes Tamás