Művelődési tábor - Medlov

2005. szeptember 2-4.
Naplójegyzetek, avagy (töprengő) beszámoló egy sikeres rendezvényről

Elnézést kell kérnem a „töprengő“ jelzőért, no meg azért is, hogy mindjárt az elején egy kérdéssel kezdem beszámolómat: miért oly sikeres ez a találkozónk? Miközben gyakran hallani a panaszt, hogy bizony lankad az érdeklődés, egy-egy rendezvényre az érdektelenség miatt nem is kerülhet sor, addig a medlovi művelődési tábor népszerűsége töretlen, sőt évről-évre nő! Bizonyíték rá ez az idei három nap is.

De nem szeretnék itt okfejtő okoskodásba kezdeni, az előbbi tolakodó kérdést is igyekszem elfojtani, a töprengést is a végére hagyom. A három nap történetét mesélem el, abban bízva, hogy talán azért mégis megfogalmazhatunk egy-két máshol és máskor is használható tanulságot.

Első nap - péntek. Késő délután érkezik autóbuszunk a már jól ismert üdülőhelyre, Medlovba. Mire a más irányból és más közlekedési eszközökkel érkezőkkel kiegészül csapatunk, már búcsúzik a nap is. A tó túlsó partján őrködő fenyők árnyéka mind jobban megnyúlik a tavon, de mielőtt elérne hozzánk, a kezdődő sötétség mind jobban összemossa, majd el is nyeli.

Este van már, mikor elkezdődik programunk. Nem is kezdhetnénk mással, mint megemlékezéssel. 15 éve alakult meg szövetségünk, a CsMMSz! Elnökünk, Végh István mond ünnepi beszédet, s jubileumi év ide vagy oda, nem hallgat problémáinkról sem.

Váradi Lajos, a Határon Túli Magyarok Hivatalának osztályvezetője meleg, baráti köszöntője után a pozsonyi Jégh Izabella tolmácsolja a CSEMADOK üvözletét.

Az este vidáman fejeződik be. Erről Gulyás László gondoskodik. Tűzről pattant meséinek előadása mindenkit nevetésre fakaszt. Az előadó hitelesen varázsolja elénk a messzi csángó mesevilágot, így nem csoda, hogy nem tudjuk elhinni: nem a messzi hegyekből, hanem az alföldi Kiskunfélegyházáról érkezett közénk.

Lassan szétoszlik csapatunk. Akik a faházban laknak, a tavalyi didergésen okulva magukra veszik a gondosan bepakolt meleg holmikat. Jómagam is úgy nézek ki, mint egy dús levelű káposzta. De mint kiderül, ezúttal fölösleges volt az elővigyázatosság. Enyhe az éjszaka, no meg végre a kis elektromos hősugárzók is működnek…

Második nap - szombat. Gyönyörű, derűs reggelre ébredünk. Csak a tó fölött kavarog a sűrű köd. „Elromlik az idő“ - jegyzi meg a reggeli előtt még gombászni induló Troskó Zoli. Jóslata igaznak bizonyul. Lassan felhők takarják el a napot, de szerencsére a nyarunkat elrontó eső ezúttal megkímél. Így zavartalanul élvezhetjük a gyönyörű tájat. De délelőtt nem a táj csodálata hoz össze minket, hanem a tudásvágy, hiszen tulajdonképpen ez jövetelünk elsődleges célja. Ha végignézem a művelődési tábor előző évfolyamainak programját, azt kell mondanom, hogy a szervezők mindig kitűnően válogattak. De bizonyára sokan gondoljuk úgy, hogy Eőry Vilma, az MTA Nyelvtudományi Intézete tudományos főmunkatársának előadása kiemelkedik a sorból. Többek között azért is, mert arról szólt, ami nagyon fontos nekünk: az anyanyelvünkről - a magyar nyelv helyzetéről Cseh- és Morvaországban. Eőry Vilma, a Károly Egyetem bölcsészkara magyar tanszékének egykori vendégtanára gyakran találkozott itteni magyarokkal. „Ezek a találkozások érlelték meg bennem, hogy tudományosan is foglalkozzak e sajátos kisebbségnek - mivel nyelvész vagyok - nyelvhasználatával.“ (Prágai Tükör, 2002/1.) A lap több számában megjelenő tanulmány - tanúsíthatom - nagy érdeklődést váltott ki. (Egy pilseni ismerősöm nemes egyszerűséggel így jellemezte: „Olvasottságát tekintve a toplista élén áll.“) Érthető tehát a nagy várakozás, még akkor is, ha az egykori adatközlők közül csak Kuczman Miklós van jelen. Figyelünk, elgondolkozunk a megállapításokon, nevetünk egy-egy kifejezésünk furcsaságán. Ahogy a tükörbe néző ember teszi az itt-ott feltűnő ráncok láttán. Eltűnnek majd, vagy éppen sokasodnak? S az idő teltével lesz még, aki a tükörbe nézzen? E pillanatban valóban tudatosodik bennünk az anyanyelv fontossága, értéke. Nagyon bánt, hogy az idő sürget, s abba kell hagynunk. Szerencsére csak egyelőre. Holnap még folytathatjuk.

Aztán utazunk. Képezletünk repít Csekey László segítségével Budapest műemlékeinek megtekintésére. Erre ugyancsak szükségünk van, mert a vetítőgép cserben hagyott minket. Šmejkal Magdi ugyan lelkesen próbálja helyettesíteni (a kezében tartott könyvet felemelve ide-oda forgatja), de csak az elmosódott képet látjuk. Mindegy, alig akad köztünk valaki, aki ne tudná felidézni a neves műemlékek látványát.

Délután is műemlékek nyomába eredünk. Igaz, most nem a képzelet, hanem az autóbuszunk segítségével. A festői szépségű morva várat, Pernštejnt látogatjuk meg. A vár története a 13. században kezdődik, mai formáját a 15-16. században nyeri el, s azóta is az ország egyik legszebb, legértékesebb gótikus vára. A háborúk, tűzesetek nem kerülték el, de mindent túlélt, talán a nagyszámú turistasereg ostromát is átvészeli.

Mire hazaérünk, már a nap java mögöttünk van. Ám az érdekfeszítő, szívmelengető esti program még csak ezután következik. Erről a szenci Bárdos házaspár gondoskodik. Bárdos Gyula parlamenti képviselő, a Magyar Koalíció Pártja frakcióvezetője beszél a sokakat érdeklő szlovákiai helyzetről, majd Bárdos Ágnes Halotti beszéd című előadóestje fojtja belénk a szót. A kisebbségi sorsról vall ez a kitűnően, jobbára határon túli magyar írók és költők műveiből összeállított előadás. A múlt fájdalmairól, a közelmúlt kételyeiről. A Szózat először megbicsaklik, majd mint egy imádság folytatódik. Az utolsó szó is elhangzik, a gyertya lángja is már rég kialszik, amikor tapsolni kezdünk. Megrendítő volt.

Ki ezzel az élménnyel tér nyugovóra, ki még beszélgetni, zenét hallgatni a borozó felé indul, ahol a brünni ZORNICA cigányzenekar játszik hamisítatlan magyar cigányzenét. A szervezők Vojtek Zoli segítségével az utolsó percben hívták meg őket, pótlandó a citerazenekart (ezúttal a besenyőit), amely a tavalyi citerazenekarhoz hasonlóan úgyszintén nem találta meg az idevezető utat.

Harmadik nap - vasárnap. Az idő továbbra is kegyes hozzánk. Sajnáljuk, hogy délben már el kell utaznunk. Vigasztaló, hogy azért ma is nagyon értékes program vár ránk. Eőry Vilma előadásának második része következik, most már a résztvevők aktív közreműködésével. Mindenki kiegészítené valamivel a hallottakat. Olyan nagy a hangzavar, hogy végül Bátyai Erzsi jobbnak látja erélyesen rendre inteni az izgatott hallgatóságot. Most már nyugodtabban folytatódik a mind közvetlenebbé váló beszélgetés. Eőry tanárnő válaszol, indokol, figyel, talán dolgozatának kiegészítésére is késztetik a hallottak. S egyszercsak csendesen elhangzik Török Károly kérdése: Tanárnő kérem, érződik-e a beszédemen valami? Az idő sürget, lassan már pakolnunk kell, de ezt a mondatot mindenki belopja az útipoggyászába. Ha ugyan már nem ezzel érkezett…

A teraszon még javában szórakozik a gyermeksereg. Gulyás László meseelőadása szép számú felnőttet csal oda. Még a szálloda cseh, német vendégei is odakíváncsiskodnak a nagy nevetésre. (De azért tisztes távolban maradnak, tartva attól, hogy ezen a „különös“ nyelven esetleg még nekik is jut egy szerep a mesében.)

A táborban a gyerekek sem unatkoztak. Ha éppen nem szólt a mese, Sviták Karin, a prágai hagyományőrző gyermekcsoport vezetője irányításával próbálhatták ki kézügyességüket. Egy-egy jól sikerült alkotást Šmejkal Magdi tett a táskájába, hogy emlékeztetőül állítsa majd ki székházunkban.

Az útitáskáinkat már elnyelte az autóbusz csomagtere, mi hosszan búcsúzkodunk a másfelé indulóktól, kicsiktől-nagyoktól, még sietve elmondjuk, amit eddig valahogy nem sikerült. „Viszontlátásra“ - hangzik mindenfelé, s nyomban utána csendesebben: „Nem lehetne találkozónkat egy-két nappal megtoldani?“

Nehéz szívvel válunk el az előadóktól is. „Talán jövő évben újra találkozunk… vagy nem lehetne addig is…?” - hallani minduntalan.

Az autóbuszban Prágához közeledvén Becske Kati köszöni meg a főszervező, Šmejkal Magdi fáradozását. Maga Kati is jól tudja, mennyi munkát jelent a szervezés!

Nos, ez volt e három nap rövid története. Rövid, mivel nagyon sok mindent ki kellett hagynom. Sok mindennel kiegészíteném még, s tudom, ezt tenné mindenki, aki ott volt! (S miért ne tehetné?)

Remélem azonban, ennyiből is kiderül töprengésemre a válasz, hogy mi a medlovi művelődési tábor sikerének titka: a szívvel-lélekkel dolgozó szervezők, a velünk együttérző, együtt gondolkodó kiváló előadók és nem utolsósorban mi, a lelkes résztvevők, akik a csodás környezetbe nemcsak egy kellemes hétvége reményében ruccanunk ki.

Weszely Éva