Holtponton

Tizenöt éves a Cseh- és Morvaországi Magyarok Szövetsége

Több mint másfél évtizede, 1990. február 24-én tartotta meg alakuló gyűlését Prágában a Cseh- és Morvaországi Magyarok Szövetsége (CsMMSz). Szervezetünk mai helyzete szempontjából bizonyos értelemben jelzésértékűnek tartom, hogy ezt a mégiscsak kerek és fontos évfordulót - hiszen a „felnőttkor” küszöbére értünk - eddig jószerint senki sem méltatta figyelemre. Az, hogy a jubileumnak a magyarországi vagy a szlovákiai magyar illetékesek, érintettek, illetve a média képviselői között nem volt visszhangja, szinte szóra sem érdemes. Tény és való, hogy a politikai színpadon súlyunk elenyésző. Ennek ellenére viszont a másfél évtized alatt sikerült bebizonyítanunk, hogy vagyunk, létezünk, és (szétszórtságunk miatt) a szervezeti élet szempontjából kedvezőtlen körülmények ellenére is megpróbálunk fennmaradni, megpróbáljuk őrizni hagyományainkat, kultúránkat, megőrizni identitásunkat.

Érdemes ezért most közelebbről is górcső alá venni, hogy mi minden változott meg helyzetünkben - mégpedig mind negatív, mind pozitív irányban - az elmúlt tizenöt év alatt.

Először is azt kell leszögezni, hogy a mai csehországi magyarok apró kivételektől eltekintve alapvetően szlovákiai, (vagy ha úgy tetszik) felvidéki magyarok, akik önként telepedtek le a volt Csehszlovákia nyugati felében. Ezt azért tartom fontosnak elöljáróban megjegyezni, mert az elmúlt években még mindig gyakran találkoztunk olyan véleményekkel, miszerint a csehországi magyarok alapvetően a háború után kitelepített magyarok, illetve azok leszármazottai. Nos a helyzet alapvetően más. A II. világháború után a Felvidékről erőszakkal kitelepítettek közül azok, akik végül itt maradtak - néhány ezer emberről van szó - mára már többnyire kihaltak. Utódaik persze maradtak, és sok esetben megmaradtak magyarnak is, holott nyelvünket gyakran már nem is beszélik. A mai csehországi magyarok döntő része azonban a szocializmus évei alatt önként jött Csehországba - ki iskola, ki munka után, s miután itt talált érvényesülést, élettársat, letelepedett, itt maradt. Köreinkben ezért érthetően többségben vannak a vegyes házasságok, ami sok szempontból nem elhanyagolható, hanem létünket meghatározó tényező.

A helyzetértékelésnél azt is tudatosítanunk kell, hogy a csehországi magyaroknak a szocialista rendszerben Csehszlovákia csehországi részén soha nem volt - nem is lehetett - semmiféle társadalmi, kulturális vagy politikai szervezete, ami bármiféle módon képviselhette vagy védhette volna érdekeit. Az ötvenes évek elején főként a nyugati határvidéken megalakult ugyan egy tucatnyi helyi CSEMADOK-szervezet, de ezek sajnos gyorsan ki is múltak. A történelmi pontosság kedvéért azt is meg kell jegyeznünk, hogy nagyobb magyar szervezetek korábban - a monarchia vagy az első Csehszlovák Köztársaság idején - sem működtek Csehországban.

Mindezt figyelembe véve tekintsük át, hogy a kilencvenes évek elején - amikor szervezetünk megalakult - milyen lehetőségei voltak egy csehországi magyarnak arra, hogy ápolja magyarságtudatát, illetve milyen lehetőségei vannak erre napjainkban.

Tekintsük át a tényeket. A kilencvenes évek elején mintegy huszonegyezer magyar élt az akkori Csehszlovákia nyugati felében. Valamiféle szervezett magyar társadalmi életről ekkoriban nem beszélhetünk, „magyar szervezetként” csak a magyar ajkú egyetemisták két klubja jöhet számításba: a prágai Ady Endre Diákkör (AED) és a brünni Kazinczy Ferenc Diákkör (KAFEDIK). Az anyanyelvi kultúrához való hozzáférést a prágai Magyar Kultúra biztosította, ahol újságot, könyvet, hanglemezt is lehetett venni, illetve meg lehetett rendelni. Csehország több vidékén is árusítottak akkortájt szlovákiai magyar, illetve magyarországi lapokat. Több száz magyar könyv volt az egykori Karlovy Vary-i, sokolovi és chebi járási, városi, falusi könyvtárakban, ahol szép számmal élnek magyarok. Magyar iskola nem volt, de tény, hogy igény se volt soha rá, s nincs ma sem. A cseh állam és a média gyakorlatilag nem foglalkozott az itteni magyarokkal. Magyarország, illetve a szlovákiai magyar s a magyarországi média azonban olykor fel-felfigyelt ránk.

Másfél évtized után a legfájóbb - sok mindent meghatározó, eldöntő és előre jelző - tény, hogy a csehországi magyarok száma a 2001-es népszámlálás adatai szerint mintegy tizenötezerre csökkent. Akár tetszik, akár nem, szembesülni kell azzal a ténnyel, hogy a létszámcsökkenés a következő években is folytatódni fog. Hiányzik az utánpótlás, hiszen a vegyes házasságokban felnövő gyerekek döntő hányada már nem tud magyarul. Fiatalság, gyerekek nélkül pedig nincs magyar jövő Csehországban sem.

Szintúgy problémát jelent, hogy a CsMMSz-nek máig sem sikerült megvetnie a lábát a nyugat-csehországi határvidéken, holott Karlovy Vary, Cheb és Sokolov környékén a népszámlálás eredményei szerint is több ezer személy vallja magát magyarnak. Ez az a vidék, ahol a háború utáni dél-szlovákiai magyar kitelepítettek utódai élnek. Rendkívül sajnálatos és fájó, hogy velük, az „elfeledett magyarokkal” - ahogy Dobossy László fogalmazott egykoron - senki sem törődik igazán. Csak az ottani temetőkben nő a magyar feliratot viselő sírkövek száma. A téma néha-néha ugyan szóba kerül a CsMMSz-ben, de évek óta nem történt semmi, ami a helyzetet kimozdította volna a holtpontról. Márpedig ebbe belenyugodni nem lehet, nem szabad.

Ugyanakkor pozitívumnak könyvelhetjük el, hogy a CsMMSz-nek ma már Prágán kívül Brünnben, Ostraván, Litoměřicében, Pilsenben és Teplicében működik helyi szervezete. A szervezet tagjainak száma valamivel több 500-nál. A helyi szervezetek mindegyike a maga módján azt teszi, amit tennie kell, amire erejéből futja. Számos rendezvény igen színvonalas, s nem egyszer a cseh környezet is érdeklődik irántuk. Ugyanakkor tudatosítani kell, hogy a szervezők „önkéntes alapon” végzik munkájukat, mely nem kis áldozatokkal jár, térítésmentes és sokszor bizony még „köszönetmentes” is. Pedig mindenkit a legnagyobb elismerés illetne…

A CsMMSz munkája több területen jól látható, a regionális kereteket meghaladó szép eredményeket hozott. A morvaországi Mírovban elkészült Esterházy Jánosnak, a csehszlovákiai magyarok mártírhalált halt egykori vezető politikusának emlékműve. A prágai református gyülekezettel együtt sikerült rendbe hozni a Prágához közeli Nebužely községben három magyar református lelkész sírját. De említhetnénk azt is, hogy a CsMMSz minden nyáron országos művelődési tábort szervez Medlovban, Brünnben magyar információs központot üzemeltet, évente ötször kiadja lapunkat, a Prágai Tükört, ezenkívül megjelentetett néhány kiadványt - többek között egy szociológiai felmérést a csehországi magyarokról -, megemlékezik nemzeti ünnepeinkről, időnként jelen van a televízióban és a rádióban, képviselteti magát az állam kisebbségi szerveiben és tagja a Nyugat-európai Országos Magyar Szervezetek Szövetségének.

A Cseh- és Morvaországi Magyarok Szövetségén kívül ma Csehországban már több magyar szervezet is működik: az Együttélés Politikai Mozgalom Magyar Tagozata, a Csehországi Magyar Gazdasági Társulás, az Iglice egylet, amely a prágai magyar gyerekeket és szüleiket próbálja összefogni, három éve újjáalakult a prágai Nyitnikék néptáncegyüttes s nemrégiben megalakult a Görgey Artúr Társaság. Meg kell még említenünk a Rákóczi Alapítványt és a prágai magyar református gyülekezetet is. Továbbra is működik a prágai AED és a brünni KAFEDIK, bár ezek a diákklubok valójában a szlovákiai magyar diákokat tömörítik. A csehországi magyar szervezetek felsorolása látványos ugyan, de tudni kell, hogy szinte mindegyikben ugyanazok a személyek dolgoznak, mert az aktívak, a jó szervezők száma igencsak csekély.

Ugyanakkor sok olyan magyar nemzetiségű személy él Csehországban, aki mindmáig sem kapcsolódott be egyik magyar szervezet munkájába sem, pedig tudására, tapasztalataira nagy szükség lenne. Úgy látszik azonban, hogy nem minden magyar igényli a magyar közösségi életet.

Minden siker ellenére el kell azonban ismernünk, hogy a csehországi magyar szervezeti élet aránylag gyenge lábakon áll. A magyarok számának gyors csökkenése, a fiatalok hiánya miatt kezd kicsúszni alólunk a talaj. Az a sajnálatos tény, hogy az esetek többségében az ifjú nemzedék már nem beszéli a szülők anyanyelvét, elsősorban a szülőket, nem a gyerekeket minősíti. De el kell ismernünk, hogy Csehországban nincsenek magyar iskolák, hiszen sehol sem él egy osztálynyi azonos korosztályú gyermek. Akkor tehát mi ösztönözzön egy serdülőt, aki szülőjétől sem hall szinte soha egyetlen magyar szót sem, hogy magyarnak vallja magát?

Nyilvánvaló tehát, hogy az elmúlt másfél évtized alatt sikerült lerakni, megerősíteni a csehországi magyarok társadalmi életének szervezeti alapjait, s most égetően szükség van annak meghatározására, hogyan tovább. Úgy érzem, holtpontra jutottunk. Míg a kilencvenes évek elején csak elképzeléseink, vágyaink voltak, ma már tapasztalataink birtokában lehet tervezgetni. Az alapvető „sorskérdés” azonban az, hogy van-e, lesz-e rá igény. Erre kell megadni a választ. Mert minden szervezet létezésének, működésének ez az alfája és omegája.

Kokes János Zoltán