Cseh kalandozás a milleniumi Budapesten

Egzotikus kaland egy cseh számára Budapestre utazni? 1896-ban, a millenium évében talán így volt, vagy legalább így is lehetett, ha az útirajz egy prágai divatlap nőolvasóinak készült. Alexander Glückselig, a Dámské besedy (Női Társalkodó) című illusztrált magazin munkatársa négy folytatásban számolt be lapjának budapesti élményeiről, vélhetőleg egy maga alkotta, fiktív barátnőjéhez intézve sorait. Ez a műfogás magyarázza szellemesen csevegő stílusát, amely a polgári középosztály nőtagjainak finoman évődő társalgási szokásaihoz illeszkedik.

A megközelítés tehát hétköznapi, de a művelt közönség ízléséhez szabott. Együtt kavarognak benne a monarchia keleti felével kapcsolatos rejtett vagy nyílt előfeltevések, közhasznú ismeretek és társasági pletykák és mindaz, ami az újdonságra, empirikus tapasztalatokra fogékony nőolvasók érdeklődésére számot tarthat. A magyar világ természetesen nem volt fehér folt, terra incognita a cseh közgondolkodás korabeli térképén, furcsa, olykor egzotikusnak tetsző sajátosságait gyakran emlegették. Nem ritkán iróniába csomagolt kritikus éllel. A politikai rokon- és ellenszenvek mellett, melyekből az utóbbiak tekinthetők elevenebbnek, élénk érdeklődésre számíthatott a Petőfi által is megénekelt „gyönyörűséges magyar puszta”, a csikósok és betyárok világa paprikával, pörkölttel és a végtelen szabadság illúziójával, amelynek hátterében a nemesi osztályok öntudatos, de ugyanakkor könnyed életformája rajzolódik ki. Ez a maga korában is felületes, lényegét tekintve hamis kép persze nem valamiféle makacs cseh előítéletesség terméke, hiszen legtöbb eleme csupán a közkeletű német képzeteket veszi át, ám ebben is nagyobb szerepe van a romantika immár kiüresedett hagyományának, mint a nemzeti sztereotípiáknak. A magyar valóság korabeli képéhez cseh olvasatban nem csupán a nemzetiségi elnyomás gyakran eltúlzott tényei tartoztak hozzá, hanem a szabadság és függetlenség olykor irigykedve vágyott képzetköre is. Ebben a kontextusban jelenik meg az a reális elemekkel is aládúcolt tapasztalat, hogy magyar földön a csehországinál nyersebb, de ugyanakkor talán színesebb világ fogadja őket.

A magyar irodalom korabeli cseh fogadtatását, illetve a Magyarországról alkotott összkép elemeinek módosulását elsősorban Marcella Husová tanulmányaiból ismerjük, Glückselig alább teljes terjedelemben közölt cikkére is ő hívta fel elsőként a figyelmet. Tőle tudjuk, hogy a magyar próza korabeli klasszikusai (mindenekelőtt Jókai és Mikszáth) a legkedveltebb külföldi szerzők közé tartoztak az egyébként is igen kiterjedt egykorú cseh fordításirodalomban. Az érdeklődés intenzitására jellemző, hogy a nyolcvanas-kilencvenes évektől kezdve a magyar művek szinte elárasztották a cseh könyvpiacot. Jókai, Mikszáth, Herczeg Ferenc és Rákosi Jenő válogatott műveit önálló könyvsorozatokban is kiadták. A rövidebb terjedelmű kisprózai művek a lapok vasárnapi mellékleteit töltötték meg. (Glückselig cikksorozata mellett a Damské besedy is Jókai egyik regényét közli folytatásokban.) Élhetünk a feltételezéssel, hogy a „nagy mesélő” színes prózája a cseh irodalom bizonyos hiányosságait pótolta ki az olvasók szemében. Ezzel magyarázható, hogy a magyar társadalom romantikusan elrajzolt életéből vett elképzelések a korábbinál is erőteljesebben beépültek a cseh köztudatba. Husová hangsúlyozza, hogy az ismert, politikai indíttatású negatív előítéletek mellett a magyarokról alkotott kép új elemekkel is bővült. Jókai az előkelő világ szimbólumaival ismertette meg a cseh olvasót: a nemesség, a mágnáscsaládok és a sikeres vállalkozók rajzával. Emellett Magyarország, mint a Monarchia társországa, vezető hatalomként tűnik fel, megtestesítve a sikert, az eleganciát, az egzotikumot és a kaland utáni vágyakozást.

Ugyanakkor azok a művek, amelyek az irodalmi modernség vagy egy kritikusabb társadalmi önszemlélet jegyében íródtak, már nehezebben jutnak el a cseh olvasóhoz. Ezeknek a tartalmaknak a közvetítéséhez ugyanis nem elegendő a külső szemlélő által befogható tapasztalatok köre, illetve a könnyedebb szórakozást igénylő közönség sem érdeklődik irántuk. A modern magyar irodalom közvetítésében olyan személyiségeknek jut kivételes szerep, mint a Husová által felfedezett Karel Šarlih, aki katonatisztként hosszú éveket töltött magyarországi állomáshelyeken. Fordította egyebek mellett Ady, Móricz, Kaffka Margit és Bródy Sándor műveit, és saját elbeszéléseiben se találjuk nyomát az illúziókra fogékony magyarságszemléletnek. Nőalakjai szépek ugyan, de nem „tüzes vengerkák”, hősei kínlódva élő egyszerű emberek - szecessziós ízlésű naturalista prózában elbeszélve. Vele szemben Alexander Glückselig cikksorozata csupán a turista szemével megírt könnyed és szellemes útirajznak tűnik, amely érzékelteti ugyan a milleniumi ünnepségek színét és visszáját, de egzotikumra kihegyezett beszámólójában a kritikai elemek inkább csak a hagyományos cseh-magyar antagonizmus sémáit idézik.

Berkes Tamás