Alexander Glückselig:

A magyar glóbuszról

Asszonyom! Amikor az „Umělecká beseda” legutóbbi kirándulásán az Ön társaságában sétáltam a Troja-negyed felé a sziget hepehupáin át, s Ön bájosan csacsogva beavatott engem a délelőtti franzensbadi sétákra tervezett toalettjének bizonyos részleteibe, én is ígéretet tettem arra, hogy meggyónom Önnek budapesti kirándulásom minden titkát.

Igenis „titkát” - az Ön szavaival élek, bár egy szemrehányó, görbe pillantásommal rögvest figyelmeztettem Önt e kifejezés „helytelenségére”.

Most mosolyog, ugye, s nem hiszi, hogy eljutnánk a feloldozásig.

Nos, meglátjuk. Lelki szemeimmel látom, mint ül le e füzettel a kezében egy árnyas lugasba a fürdőváros fölött, ahonnan szigorúan bíráló nefelejcskék szeme elé a „zárt terület” e csodaszép szeglete tárul, s mint jelenik meg lassacskán, ám roppant ironikusan szája körül a mindent ízekre bontó elfogultság redőjének egyenes vonala - ám legyen! Majd én is kételkedőbb leszek az Ön könnyeden előadott kalandjait illetően, s kikérem jó barátom, az Ön férjeura engedélyét, hogy finoman metszett orrocskája érintésével győződhessek meg elbeszéléseinek igazáról!

Hiszen találkozunk mi még…

***

Elsősorban biztosítom Önt afelől, hogy budapesti utazásomnak semmi köze a magyarok iránt érzett rokon- vagy ellenszenvemhez.

A nejemet és gyermekeimet kísértem csupán a Tátrába, hogy a friss hegyi levegőn kipihenhessék egy hosszabb betegség okozta gyötrelmeiket, s visszautam Budapesten keresztül vezetett.

Hallani vélem nem éppen kegyes megnyilatkozását, mely szerint Magyarországon minden út az Ős-Budavár mulatóba vezet. Ha vezet, hát hadd vezessen!

„Dem Reinen ist Alles rein!”

És most, ha megengedi… A harminchat órás út iszonyú hosszadalmassága mindenkire nyomasztóan hat. Micsoda előkészületek! Hiszen az a világ vége, mondták itt is, ott is. De én nem hallgattam rájuk!

Köpönyeg, utazótáska és - szalmakalapomat kímélendő - egy sapka, s hál' Istennek, ez elegendő is volt. Třebovában egész tisztességes ebédet szolgáltak fel a fülkémbe, s így az enyhén kozmás liba boncolásának művészetébe merülve elmulasztottam a cseh-morva határvonalat, s a déli gyors máris robogott tovább számos alagúton és Blánskón át Brünnbe, ahol kárörvendő következetességgel hoztam zavarba cseh nyelvű utasításaimmal a pályaudvari pincérek számító szolgálatkészségét.

Késő délután indultam tovább Brünnből a morva vasút kelet-nyugati vonalán, hogy este tíz órára Uherské Hradiště-i szállásomra érjek, ahonnan hajnali ötkor indultam tovább, hogy a Wlarapaß felé tartó vonattal három órát nyerjek; ezt az időt a trencsénteplici iszapgyógyfürdőben üdülő kedves barátaimmal töltöttem.

De alig „frissített fel” az első bőségesen paprikázott magyar mártás, s alig öblítettük le a korai elválás fölötti bánatunkat a jóféle magyar borral, máris sípolt a pozsonyi gyors gőzmozdonya, s robogott velünk tovább a Vág mente várai és omladékai mellett Zsolnára, Ruttkára és Kralovánba. Itt elbúcsúztam a családomtól, akik kocsin utaztak tovább a hegyekbe, s átszálltam a Trencsénen, Galántán és Vácon keresztül Budapestre tartó vonatra. Az átvirrasztott éjszaka után reggel hat órakor, zuhogó esőben érkeztem meg.

Még ilyet! A fülledt vonatkocsik gyötrelmei után - nedves fogadtatás! Nem vagyok különösebben jártas a magyar nyelvben, de a Nyugati pályaudvar tágas csarnokából kilépve mégis e nyelven könnyítettem lelkemen, hogy odafenn jobban megértsék: „Nagyon esik. Teremtette Istenem!”A magyar Olümposz szentjei az efféle megszólításokhoz úgyis hozzászoktak már!

Most bizonyára csodálkozva kérdezi: „Már Budapesten van, és eddig semmiféle kalandban nem volt része?” Az igazat megvallva, nagyságos asszonyom, a kalandomnak más nevet adtam. Találóbbat! Amikor ugyanis a vonat teljes gőzzel robogott Austerlitz mellett, erős kíváncsiság gerjedt bennem a három császár híres csatájának helyzetképét illetően, annak az ütközetnek, ahol Napóleon csatacsillaga oly fényesen ragyogott fel, hogy még sokáig élt az „Austerlitz napjáról” szóló legenda.

Én tehát a háromnyelvű figyelmeztetés ellenére is kihajoltam az ablakon, hogy jól emlékezetembe véssem Austerlitz várát, melynek mostani gazdája Kaunitz Albrecht herceg.

Egyszer csak feltámadt a szél - s arany csíptetőm e pillanatban búcsút mondott orrnyergemnek, hosszabb, meg nem érdemelt pihenőre térvén a volt csatamezőt átszelő sínek mentén. „Le soleil d' Austerlitz” pajkosan a felhők mögé bújt, bizonyítandó, hogy nem mindenkire süt egyforma buzgalommal.

Szép kis meglepetés! Azonnal szolgálatba lépett persze a pótcvikker, de mégis! Hiszen tudja - az ember nem azért vásárol arany csíptetőket, hogy azokkal aztán az osztrák-magyar államvasutak szárnyvonalát díszítse!

Meghagytam ugyan a kalauznál a címemet, megígérve, hogyha-akkor-stb., de gondolatban keresztet vetettem a tizenöt aranyra, s az összeget úti költségvetésemhez jegyeztem, a „kétes” rovatba.

Ez a „little accident” meg a barátságtalan időjárás kellemetlen nyitánya volt budapesti látogatásomnak.

Nem sokkal ez után következett a harmadik bosszúság, mely nem ilyen egyértelmű, hanem inkább nézetkülönbségből fakadó indignáció volt. Mihamarabb fedelet szerettem volna a fejem fölé, így a legközelebbi fogadóba, a London Szállóba mentem, s amit Budapestből a leghamarabb megtapasztaltam, azok az égbe szökő szobaárak voltak.

Mondták, nincs üres szobájuk, kivéve esetleg egy utcai, első emeleti szalont. Tiltakoztam: úgy utaztam, mint egy garçon, a vasútról gyalog jöttem, poggyászomat is magam hoztam, nem szándékozva „benyomást” s azt a látszatot kelteni, hogy a felső tízezerhez tartozom - mit nekem az első emeleti szalon! Más szobát kérek. Végül aztán - a helyi viszonyok ismeretének híján, a kedvezőtlen időjárás s az efféle zűrzavaros anyagi portyázásokkal szembeni fásultság miatt egy tenyérnyi, vörös bársonyhuzatú bútorral berendezett, Váci körútra néző kis szobába kerültem, s ezért az élvért napi négy aranyat fizettem.

Hogyan? Önnek talán más a „véleménye”, s azt mondja, „ez nem is kellemetlenség”? Legyen! Ez esetben szívből ajánlhatom Önnek Chlumszky úr szállodáját.

Elbeszélésemben nem mindig időrendben haladok majd, elhagyok bizonyos részleteket, városnéző körutaimat, a villamosvasúton a célból tett utazásaimat, hogy „első kézből” tájékozódjam, az első benyomásokat és tapasztalatokat, s rögtön rátérek arra a számomra felette örvendetes eseményre, mint sütött ki dél elmúltával a nap, s én hogyan üdvözöltem melengető sugarait a budai Várban.

A budapesti „Hradzsinba” vezető út igencsak érdekes volt. Először egy 384 méter hosszú, oroszlánszobrokkal és emléktáblákkal ékesített lánchídon halad át az ember. A táblákon az áll, hogy a hidat ama angol mérnök, a Clark építette báró Wodianer és más német mágnások anyagi támogatásával; s hogy a Pest és Buda hetvenes évek eleji örömteli egyesülésére emlékeztető tábla elhelyezéséhez a nagy magyar, Andrássy Gyula nyújtott segítséget. Ez után egy majdnem ugyanolyan hosszú, homályosan megvilágított alagút következik, amelynek végéről a minisztériumok palotái mentén egy takaros kis lépcső vezet fel a kicicomázott, frissen levelibékazöldre lakkozott zsalugáterekkel ékes királyi várba.

A vár előtti téren a kétoldalú makacsság petrefaktumaként Hentzi generálisnak, a Janszky-ügy hírneves kiváltójának szobra áll.

A kilátás csodaszép. A magyar glóbusz nagyra törő fővárosa házak tengereként terül szét a Duna bal partján; szép, nagy házak, paloták a parton, elöl a Parlament, majd egy kupola és néhány templom - „száztornyúnak” azonban nem nevezhetnénk Pestet. Mesterséges központ ez, ahol csak mintegy harminc esztendeje lélegzik szabadon, idegen hatalom szorítása nélkül a nemzet. Megvannak persze a maga történelmi emlékhelyei, értékes épületei, ami azonban építészetileg is szépnek mondható, az mind új dolog, amit valami idegenség leng körül, amin rajta az univerzalitás bélyege, ami nem a nemzetre jellemző, egyedi, s ami bárhol, például a bajor királyság fővárosában is lehetne - egyszóval a nyugat-európai modern hamisítványa, ázsiai enteriőrrel.

„Ázsiai?” - csodálkozik most Ön, így hát helyesbítek: keleti! Pesten ugyanis rengeteg a zsidó; minden harmadik ember az, aki az utcán szembejön. Ezeket a férfiakat könnyű felismerni, de a zsidó asszonyokat - engedjen megállapítanom egy etnográfiai tényt, nagyságos asszonyom: szóval a zsidó asszonyokat már nehezebb megkülönböztetni a valódi magyar nőktől.

Mindkettő csinos, szép, nem túl magas, széles vállú, dúskeblű, keleties beütésű, szikrázóan fekete szemű, hollófekete hajú, néha figyelemreméltó bajuszkával ékeskedő; nagyon kedvesek, jobban mondva roppant kacérak; nyílt, tüzes tekintettel mérik végig az embert, melyben nyoma sincs annak a mi szépségeinkre jellemző kolostori szemérmű, hűvösen tartózkodó, alulról felfelé haladó pillantásnak, melyre különben is csak a kék szemű nők képesek; itt élesen néznek, mint raporton a törzstiszt, s ezt én igenis rossz néven veszem. Van hát némi igazság abban , amikor azt mondják: magyar tűz, magyar vér!

Az élet üteme gyorsabb itt, a bor és a paprika hatása a szilajabb temperamentumban mutatkozik meg; nincs az a bágyadtság, lankadtság, közömbösség, ami a mi galamblelkű, víg kedélyű népünknél, a jó sörök hazájában mutatkozik.

Nagyon keveset tudunk azonban a magyar nemzeti lét intimebb pillanatairól.

A politikai vetélkedés, a „Femke” tombolásáról szóló hírek, a virtuskodó magyar nagyképűség a baráti viszonynak nem kedvez és nem is fog, sőt olyan visszássághoz vezet, mely politikailag ugyan érthető, de mégis furcsa: forrón ajánlgatjuk Berlint és a porosz kiállítást, de eltanácsoljuk az embereket a pestitől; „Fas est, ab hoste doceri” - mi azonban megválogatjuk az ellenségeinket.

Lássuk csak, nagyságos asszonyom, mi jut eszébe, ha azt hallja: „Magyarország”?

Mondja csak nyugodtan, ne pironkodjon: csikós, betyár, gulyás, pörkölt, cigányok, puszta, kövér kondák a Bakony erdeiben, s mindez vastagon meghintve őrölt pirospaprikával - s az sem csoda, hogy mi, férfiak, megelégszünk azzal, hogy ezeket a hiányos elképzeléseket a magyar viaszkos bajuszkenőcsről szóló részletekkel vagy a debreceni ízének pontos meghatározásával egészítjük ki.

No de igencsak elkanyarodtam most már a millenniumtól!

Az este egy tetszetős, elegánsan díszített kávéházban, az Operában voltam a parádés Andrássy sugárúton, s csakis azért mentem, mert cigányok muzsikáltak odabenn. Gyarlóságaim közé tartozik a csúf magyar pusztáknak eme merész, komor zsánere iránti gyengeségem; szeretek gyönyörködni a magyar, s elsősorban a tót dalok lármás, hol zabolátlanul szilaj, hol pedig gyászosan szaggatott, moll akkordokba olvadó melódiáinak különös, megindító varázsában.

Örömmel emlékezem vissza, mint sikerült tavaly télen egy késő éjszakai órán még e lap nagy komolyságú szerkesztőjét és Arbes mestert is elcsábítani egy cigányzenekar fellépésére a Bellevue kávéházba. Természetesen nem játszik minden zenekar olyan remek, hangulatos, lüktető ritmusban, mint az a prímás, akit Budapesten hallottam.

A cigányzene hatásának különbsége nálunk és Magyarországon leírhatatlan. A mi népünk józan életszemlélete, hűvösebb vérmérséklete s valami alapvető szolidság, ráadásul mindez a sör álmosító hatásával elegyítve olyan közönséget eredményezett, mely a zenészeket nem villanyozza fel úgy, mint ahhoz hazájukban szokva vannak.

Ehhez járul még a tüzes magyar temperamentum, a zabolátlan, lobbanékony természet, a nők szenvedélyessége és a bor - az a remek magyar bor -; nem kell hozzá sok, s ujjongva harsan a fergeteges csárdás, s ez a vidámság féktelen orgiába torkollik, amikor a cimbalmos hangszerére marokszámra hull az ezüst és az összetekert bankók, s a mulatság kapatos résztvevőinek valamelyike rekedt hangon hörgi: „Húzd rá, cigány!”

Ha ezúttal nem is, de többször voltam már tanúja efféle tivornyáknak - hisz tudja, asszonyom, hogy már nyolcadik esztendeje járok Magyarhonba.

Gyakran előfordul az is, hogy egy-egy kisnemes, aminőt Magyarországon ezerszámra találunk - a „bocskoros nemes ember”, ahogy a magyarok mondják, valami olyan hangsúllyal, mint mi, csehek azt, hogy „kobylkář” -, szóval zsebében egy fillér nélkül, több tucatnyi friss adóssággal hazafelé tart ez a kurtanemes a megyei választásokról, ahol tán kiverekedett magának egy szolgabírói vagy ispáni tisztséget. Kortesei könnyű homokfutóba ültetik, s cigánybanda kíséretében viszik nagy diadallal vidéki kastélyába, s közben a cigányokkal legkedvesebb nótáját húzatják - Magyarországon ugyanis mindenkinek megvan a nótája.

S miután véget ér a zötykölődés a kocsiban, alighogy belép a szobába, a házigazda ráparancsol a hajdúra: „Bort ide!”, s nyomban a cigányokra is rádörren: „Húzd rá, cigány!”, mely lózung aztán akár két napon keresztül is még szüntelenül ismétlődik.

Nem csoda hát, hogy az ilyen „cigánybáró”, amint átlépi a magyar glóbusz határát, értetlenül csóválja a fejét, húzgálja beviaszkozott bajuszát, s mogorván dörmögi: „Extra Hungariam non est vita…”

Ne vegye rossz néven, nagyságos asszonyom, hogy ennyit beszélek a cigányokról: de ha egyszer a magyar dolgokról esik szó, ezzel a tárggyal éppen annyit kell foglalkoznunk, mint a magyar hölgyekkel és a - paprikával.

Másnap reggel elmentem a kiállításra, melyet rafinált reklámok hirdetnek világszerte a magyar nemzet „millenniumi kiállítása”-ként; ha megengedi, erről is beszámolnék röviden.

Mielőtt azonban belépünk a kiállítás csodaszép kapuján, fel kell keresnünk az előtte álló épületet is, melynek célja, hogy teljes egészében az ámuló magyar szem elé tárja a magyarok bejövetelének úgynevezett dicsőségét…

Ez a plakátokról jól ismert körkép, Feszty Árpád festménye, „A magyarok bejövetele” egy nagyméretű panoráma, mely a nagyobb városokban az utóbbi tizenöt évben divattá vált, főképpen az 1870-71-es német-francia háború jeleneteivel; Feszty képe a magyar hordák ezer esztendővel ezelőtti betörését ábrázolja a szláv területekre, a Duna-Tisza menti síkságra.

A nagy magyar regényíró, Jókai Mór veje, Feszty Árpád kitűnő művészek segítségével festette meg a képet; s hogy ennek méreteiről Önnek is némi fogalma legyen, elmondom, hogy a vászon, melyre festették, 120 méter hosszú és 15 méter széles. Az ábrázolt cselekmény röviden a következő: a magyarok valahol Munkácsnál betörtek mostani hazájukba, de nem ám egységes nemzetként, hanem mint egy rokoni szálakkal összefűzött népség különböző törzsfők és Árpád fejedelem vezérlete alatt. A vezérek nevét minden gyermek fújja: „Álmos, Előd, Kond, Ond, Tas, Huba és Töhötöm”, mint ahogy a mi cseh kicsinyeink darálják: Přemysl, Nezamysl, Vojen stb.

A csapat éppen megütközött a bátor, hazájukat elszántan védő szlávokkal, kiknek vezére, Latorc (?) megadja magát Árpád kénye-kedvére; az előtérben Árpád egy dombtetőről szemléli a csatateret, fényes kíséretével. Az egyik oldalon dühödt lendülettel rohamoznak apró lovaikon a sárga bőrű mongol hadfiak szlávok maroknyi csoportját támadva; a derék, széles vállú, arányos testű vitézek hősiesen ellenállnak. A másik oldalon a győztesek pogány szertartása zajlik: jóslás a frissen leölt csikó beleiből. A kép komoly tárgyi tudásról tanúskodik, kivitelezése rendkívül érzékletes: a hátteret remekül skiccelt hegykoszorú alkotja, a távolban pedig ködbe vesző rónaság; azt, aki több hasonló körképet látott már, elsősorban az lepi meg, milyen gondosan, mennyire valósághű tónusokban festették az eget.

Nem csodálkozhatunk azonban a valóság e mesteri ábrázolásán, hiszen Feszty Mednyánszky báró és más kitűnő művészek társaságában Munkácsra utazott, s ott, a kendereskei magaslatról körültekintve pontos mértani vázlatot készített Munkács környékéről és a Volóci-völgyről.

A mi szláv szempontunkból számos kifogást emelhetnénk a kompozíció ellen; arra azonban mindenképpen rámutatnék, hogy a magyarok aligha jöttek be ezer esztendővel ezelőtt oly díszes ruházatban, s hogy a nők a Jugriából Pannóniába vezető hosszú, nagyrészt ökrös szekereken megtett úton nemigen őrizhették meg épségben azt a pompás, cifra öltözetet, amelyben a képen láthatók. A festmény maga egyébként maradandó értékű műalkotás, zsánere legszebbjeivel, Détail és Alfonse de Neuville műveivel is kiállja az összehasonlítást.

És most lássuk a kiállítást!

Mielőtt karomat nyújtanám Önnek, nagyságos asszonyom, hogy végigkalauzoljam a millenniumi tárlaton a budapesti Városligetben, engedje meg, hogy megígérjem: tartózkodni fogok mindennemű számadattól és planimetriai meghatározástól, nem csupán azért, mert magam is bizonyos ellenszenvvel viseltetek a statisztikával és annak száraz számjegyeivel szemben, hanem azért is, mert tapasztalatból tudom, mily feltűnően ódzkodnak a hölgyek a számtantól, s különösképpen a számoktól…

Most pedig bízza csak rám magát! Ne tétovázzon: lépjen be a főbejáraton, hisz nem túl nagy a tolongás. A várt százezres látogatósereg egyelőre nem mutatkozik; idegenek csak elvétve, a „bennszülött” polgárok is inkább csak estefelé teszik tiszteletüket, s ha az egyes járásokban kommandírozó alispán urak és főszolgabírák buzgalma nem küldene fel közköltségen az egyes településeken lakók arányának megfelelő, előre megbeszélt számú látogatót (előszeretettel kergetik fel a tótokat, ruszinokat, szerbeket stb.), a napi látogatottság igencsak aggasztó számot mutatna, melynek alapján nagy bizonyossággal meghatározható lenne a veszteség.

A kapun túlra vetett első kutató pillantás valóban a magyar önámítás és nagyzolás bűvkörébe vonja a nézőt; a magyar kormány mesés nagylelkűséggel építkezett el annyi milliót, hogy mi, akik két pompás kiállítást hoztunk létre a magunk szerény keretéből, döbbenten ámulunk.

Átmegyünk a nagy tó két partját összekötő hídon. A vízparton sorakoznak a legszebb pavilonok: a közös k.u.k. hadseregé, a tüzérségé s a haditengerészeté - hát nem szembeötlő ez a bájos trió? -, továbbá a gőzhajózási társaságé, valamint a történelmi látványosságok pazar palotája, mely egy részének mintájául Vajdahunyad vára szolgált. Hogy egységes benyomásra és némi áttekintésre tegyünk szert, robogjunk végig a kiállításon a fürge kis villanyvasúton, s így megláthatjuk ama kétszáz pavilon többségét, melyek a kiállítási terület síkjából a legkülönbözőbb stílusban, alakban és méretben emelkednek ki.

S ha most azt gondolja, hogy közülük akár egy is felülmúlja a nagyobb kiállítások hasonló építményeit, hát elárulhatom, hogy egyetlen egy sem! Méreteit tekintve a Ganz és Tsa. közlekedési pavilonja és az ipari palota ugyan meglehetősen gigászi, s örömest elismerem, hogy a belterek is érdekesek és értékesek, többnyire tanulságosak is, jól összeválogatott anyaggal, de egy csepp eredeti ötletet sem mondhatnak magukénak, s ami a legrosszabb: egyáltalán semmi közük a magyarokhoz, vagyis semmiféle szerves összefüggést nem mutatnak Magyarországgal!

Bécsi, osztrák s mindenféle más idegen cég neve olvasható a táblákon, a produktumokon magyar feliratok, de gyártásukban szláv, német, s igen, francia kezek serénykedtek. Van itt természetesen igazi magyar termék is, de sok, túl sok az idegen toll! A valóban elegáns, ízléses cukorgyári pavilonban a mi karlíni üzemünk, a Breitfeld-Daněk gépgyár is kiállítja cukorgyári makettjeit. De Isten ments, hogy az ember erről szólni merjen! A cégnek állandó képviselője van Pesten Gasparik mérnök úr személyében, s ez a tény elegendő ahhoz, hogy az expozíció létjogosultságát megindokolja.

Jóval kirívóbb a bécsi Ganz & Co. cég példája, mely egy pompás pavilont rendezett be, tele saját termékeivel, a közlekedésben használatos elektrotechnikai újdonságokkal s más hasonló dolgokkal; ezt a kiállítást azonban a következő öles felirat védi a gúnyos mosolyoktól: „Ganz és társa”.

Sok érdekességet kínál a bosnyák, a horvát és a szlavón pavilon, valamint a reproduktív ipar csarnoka, ahol dagadó kebellel mutogatják a magyar „kiválóságokat”. Szembeszökő jelensége e fotográfiáknak, hogy feltűnően gyakran bukkan fel a „magyar” József főherceg s a jelenlegi miniszterelnök, Bánffy képmása.

Sok érdekességet kínál Pest városának pavilonja is, a vadász- és erdészgyűjtemény, a cukorgyár kiállítása, Frigyes főherceg és a koburgi herceg pavilonja, a magyar királyi vasút, posta és távírda, a dohánymonopólium csarnoka, továbbá az osztrák-magyar államvasutak, az észak-magyarországi kőszéntársaság bányászati kiállítása, a bányászati és kohászati kiállítóterem, valamint a Rimamurányi Vasmű Egyesület tárlata és egyebek.

Nagyon tetszett a salgótarjáni bányatársaság ötlete: keresztmetszetében mutatja be a szénbányát - az aknát a tárnákkal s mindenféle bányászati segédeszközzel, a kifejtett kőszénnel, dolgozó bányászokkal. A pavilont, vagyis az óriás szénhasábot elölről a hagyományos bányászjelkép, a két keresztbe tett kalapács díszíti, alatta a „Jó szerencsét” bányászköszöntéssel s a „Szent László táró” felirattal.

A hazai ipar pavilonjának árnyékában gubbaszt szerényen a Geitlerné asszony millióját rejtő bódé, melyről a villanyvasút megállóját is elnevezték. Ez a kis pavilon egyike azon kevés kiállítási épületnek, melyen német felirat is látható; minden más magyarul, szigorúan csakis magyarul van kiírva, s csak bent látható imitt-amott az obligát „Ne tessék hozzányúlni” figyelmeztetés mellett a szigorúbb nemzetközi felszólítás: „Ne touchez pas!”

A szökőkútról, a korzóról, annak elegáns kávéházairól és fogadóiról, melyek között az örökké üresen árválkodó „Restaurant Français” jogosan érdemelte ki a „vérszívó” jelzőt, most nem szólok. Hétköznapi dolgok ezek, melyekről éppúgy lehet lelkesen szónokolni, mint megátalkodottan hallgatni, attól függően, hogyan ügyeskedik a beszélő.

Elfáradt, asszonyom? Ha még nem, tegyünk egy rövid sétát a kiállítási városban. S hogy el ne irigyelje előre Pesttől a mi tavalyi falunk imitációját, elárulom - jó hangosan mondom, hogy a szomszédasszonya is meghallja -, hogy a miénkhez nem fogható!

Udvarházak, kunyhók és egyéb lakhelyek állanak itt hosszú sorba rendezve - olyanok, melyek a poliglott Magyarhon egyes részein vannak szerteszórva -, egy országútnyi szélességű utcában. A házakat berendezték, bábukat helyeztek el bennük - mégis: mindez csupán egy kisszerű, szegényes, ügyetlen hamisítvány. Van itt néhány tót viskó, különböző megyékből, ruszin, bolgár, szerb, román, szász és székely porta, s a tisztán magyar országrészek építményei. A cigánytábor sem hiányzik a faluvégről: van itt putri, tűzhely az árokparton, a cigány asszonyával, valamint egy öreg cigányasszony, fonnyadt ajkai közül kilógó pipájával, pendelyes gyermek, s füstös képű, pucér apróságok hada…

Tagadhatatlan: a kiállításon számos jellegzetes alakkal találkozik az ember, de ez nem is csoda, hiszen Magyarország olyan, akár egy néprajzi múzeum. Ha a kiállításra beterelt szláv látogatókat nem számítjuk, az igazi magyarok között is sok érdekes típus lelhető fel mind testi küllemüket, mind pedig ruházatukat tekintve.

Leginkább azok a komák mulattattak, akiket a debreceni csárdában, ebéd közben láttam. Bizonyára maga az ördög sugallta az ötletet, hogy bemerészkedjek a paprikás étkek és vörös mártások e főhadiszállására, ahol, nem értvén az étlapot, valamiféle „puszta-páprika” húst rendeltem, s döbbenten, majd könnyezve tapasztaltam, hogy ez valami jócskán megborsozott hús zöldpaprikába töltve…

Nos, hát itt találkoztam azzal a zsánerrel, amilyennek a vicclapok a magyarokat ábrázolják: testes, pödrött bajuszú, barna bőrű, szikrázó tekintetű, duplatokájú férfiak dolmányszerűen testükre feszülő, nemzeti huszárcifrasággal ékesített bundában; a szűk sötétkék nadrág szára csizmájukba gyűrve, s kezük a baltaszerű fogantyúban végződő, minden rendes magyar ember kelléktárában megtalálható botot markolja.

Péter-Pálkor történt ez a dolog, nagy hőségben, s bizony, nem mindennapi látvány volt, mint verejtékeznek Árpád eme igaz ivadékai nyugodtan, méltóságteljesen, általadva magukat a millenniumi lelkesedésnek…

Hogy belefáradt már a kiállítás sürgés-forgásába, pihenni vágyik? Szolgálatjára, nagyságos asszonyom! Épp távozni készültem - az óra esti kilencet mutat már - az eretnekké nyilvánított Ős-Budavárba, s az efféle helyeken mi, férfiak amúgy is szívesebben vagyunk felügyelet nélkül!

Ah, bocsánat! Ez a gyarló lélek azt ígérte Önnek, hogy mindenről beszámol, s Ön ragaszkodik ehhez? Legyen hát! Megvallom az igazat, s csakis a tiszta igazat, de annyit azért engedjen meg, hogy nagyobbak legyenek az igazság rostájának lyukai, ellenkező esetben - nos, darabokra tördelné legyezőjét!

Látta már a bécsi „Velence” mulatót? Csak összehasonlításképpen: az Ős-Budavár nem ilyen elegáns. Bécsben Velencét utánozzák, s ez a budapesti imitáció az itteni gigerlik, arszlánok és „arszlánnők” - s elsősorban az utóbbiak - találkahelye.

Az építészeti elrendezés lehetővé teszi, hogy a tömeg különféle búvóhelyekre, kávézókba, borozókba, pezsgőkioszkokba, színházakba és háremekbe oszoljon szét, s alighanem ennek az intim elrendezésnek köszönheti alaposan megtépázott hírnevét az Ős-Budavár, a des pauvres lionnes sereglete.

„Szodoma és Gomora - micsoda bűnbarlang!” - kiáltanak fel az erénycsőszök; az ember szinte röstelkedik, amikor a masszív kaputoronyban leszámolja a belépti díjat a csinos kis kasszírnő párnás tenyerébe, aztán továbbsiet, nehogy az félhangon megjegyezze: „- Na, ez sem jobb a többinél!”

Ős-Budavár uralkodó jegye a félhold, engedje hát meg, hogy a török varázsigével mondjam: „Allah il Allah, a tiszteletre méltó Mohamed ősz szakállára esküszöm, hogy Ős-Budavár hírneve pont olyan, amilyet megérdemel!”

Igazmondó ember vagyok; kíváncsiságból, s hogy odahaza legyen miről mesélnem, bejártam Ős-Budavár minden zegét-zugát, s így a legteljesebb lelki nyugalommal, részrehajlás nélkül jelenthetem ki: nem olyan szörnyű az egész, mint amilyennek az erénycsőszök kikiáltják, de rosszabb, mint bármely más, hasonló műintézet; ez a „rosszabbság” részben annak a valamelyest nagyobb személyi szabadságnak a számlájára írható, mely bizonyos szempontból, a mi szigorúbb rendőri viszonyainkkal összehasonlítva Magyarországon uralkodik.

Sok olyan szerzet van itt, ki az emberiség mételye, s akinek éppen ezért jobb helye lenne a közeli Dunában, akárha csak fél méterrel is a felszín alatt, és olyan férfianyag is bőséggel, aki szó szerint veszi a „Cherchez la femme” kategorikus imperatívuszát, s itt keresi múzsáit és demi-vierges-eit, mivel úgy véli, valahol mégiscsak keresnie kell.

Hát itt megtalálja, persze, hogy megtalálja! De hát nem érvényes-e az egész világban a közmondás: aki keres, az talál?!

Na de lapozzunk, még mielőtt igazságtalanul azzal talál gyanúsítani, hogy rossz lelkiismeretemtől vezettetve felcsaptam az ős-budai viszonyok védőügyvédjének!

Nagy itt a vidámság! Az Ős-Budavár a 350 esztendővel ezelőtti, török félhold árnyékában működő budai erődítmény mintájára épült, a korabeli torz ízléstelenségnek megfelelően: apró, düledező házak, minaretek, mecset, templom, cölöpös erőd, kaszárnya és őrtorony; négy tér: a Korvin, a Templom, a Szent György és a Mecset tér. A régi magyar és török ruhába öltözött őrökkel és zsoldosokkal az egész meglehetősen komoly benyomást keltene, ha nem uralkodna, elsősorban esténként, mindenütt a janicsárok kési utódainak zaja, lárma és dőzsölés.

Minden oldalról zene szól, jó és rossz vegyesen, persze inkább az utóbbi; nápolyi utcai énekesek fárasztják a vendéget folytonos „Yambo, Yambo”-jukkal, mandolinok és gitárok dühödt pengésétől kísérve.

A Korvin téren, ahová az ún. Bécsi kapun át jutunk, a híres Ziehrer-orkeszter koncertezik; repertoárjukat nagyrészt a mi honi katonazenekaraink programja alkotja. Ha azonban a látogató kezébe nyomják „Ziehrer zenekarának műsorát”, s ott az ember a Rigoletto, az Oberon és a Carmen részletei mellett egyszer csak a „Felvonásköz a »Lohengrin« operából Wagner” sorra akad, törheti a fejét, melyik ismert dallam világosítja majd fel, mit jelenthet a titokzatos „Felvonásköz” cím.

Nem könnyű feladat bejárni Ős-Budavár összes mulatóját!

Itt van pajzán műsorával a „Variété française”; ottjártamkor éppen a „Le coucher de la mariée” és a „Reveille d' un Parisienne” című attrakciókat mutatták be. A tartalmukat nem mesélem el, még ha ezért megtagadja is majd tőlem a feloldozást.

Másutt egy vásári tarkasággal ékes pavilonba ütközik az ember, rajta a felirat: „Holden fantoches szinháza - bábszinház”. Odébb azt hirdetik, hogy éppen kezdődik a különleges török háremtánc, a danse du ventre. A kevéssé ízléses elnevezés ellenére nyugodtan elmesélhetném ezt a különös kis mutatványt, hiszen sorainkban öt kíváncsi hölgyvendég is ült, anélkül, hogy véresre harapdálták volna ajkukat a törökmód leplekbe bugyolált, olyan keleties neveket viselő, mint a Zorah, Zulejka, Namunah stb. szép táncosnők izommutatványai láttán; közülük csupán egy viselt „lengébb” öltözéket.

De nem bocsájtkozhatom részletekbe! Az ördög nem alszik!

Hašek háremében csalódtam. Sem a hölgyek, sem eunuchjaik, sem pedig kislar-agáik nem érték meg a fáradságot.

Kívánja, hogy folytassam? Meséljem el a fakírokat? Az istenért, csak azt ne! Csalás és ámítás!

Vagy tán az a panoráma érdekli, ahol ködös képekben kivetítik a magyar nemzet ezeréves történelmét, közvetlenül a „Galamb afrikai utazásai” feliratú képek mellé?

El, el innen! A tereken nyüzsgő sokadalom egyre zabolátlanabb, s az idő is későre jár: egy órával múlt éjfél. Az Ős-Budavár ugyan éjjel kettőig tart nyitva, ám okosabb lesz, ha elsietünk innen, még mielőtt megindul a népvándorlás.

A gyönyörű Andrássy sugárút alatt lenyűgöző sebességgel robogó remek földalatti vasút, melyre Budapest joggal lehet büszke, elvitt a Váci utcáig, s hamarosan szállodám szalonjában találtam magam.

A nap élményei kissé zavarosan kavarogtak a fejemben, összeálltak, majd újra szertefoszlottak, hogy új képzeteknek adják át helyüket; hajnaltájt bírtam csak elaludni.

Az utolsó pesti napom! Miután ügyeimet elintéztem, kimentem még gőzhajóval a Margit-szigetre. Ez a bájos dunai szigetecske József főherceg tulajdona, a pesti polgárok kedvelt kirándulóhelye. Délután pedig már a központi pályaudvarról Komáromon, Győrön és Királyhidán át Bécsbe tartó gyorsvonaton ültem.

Mily különös vidéket szel keresztül ez a régi vasútvonal! A vonat Tata közelében, az Esterházy-birtok latifundiumain halad keresztül. Mennyi gyönyörű erdő, rét, kert és nádasokkal, égerfaligetekkel tarkított síkság! Elhagyjuk az első állomást, majd a másodikat, harmadikat, negyediket, s egy készséges útitárs, egy huszár főhadnagy felvilágosít, hogy körös-körül, ameddig a szem ellát, az mind-mind az Esterházyak jószága.

Egyszer csak változik a táj. Zöldellő prériként tárulnak a szemlélő elé a látóhatáron is túlnyúló egyhangú, lapos, ingoványos rétek. Időnként felsejlenek egy gémeskút körvonalai, majd marhacsordák váltakoznak kis, fürge, félvad magyar lovak méneseivel, melyek körül a csikós lovagol irdatlan ostorát csattogtatva; újra békesség, nyugalom. Sehol egy ember, egy kunyhó, csak a végeérhetetlen zöld mező…

Hirtelen felröppen egy csapatnyi ezüstszürke gém, kik eddig a mocsaras talajban halásztak, s most a magasban keresnek menedéket a hörgő gőzmozdony elől…

Különös, melankolikus vidék ez! Vajon hány mélabús, végtelenül lágy magyar népdalnak ringott itt a bölcsője? Akaratlanul is eszembe jutott a megható cimbalomnóta: „Bús az idő, bús vagyok én magam is…”

A látóhatár egyre alacsonyabbra kerül, közeledik a Lajta-menti dombvidék, lejtőit egy jóval vidámabb táj felé gördítve, s mielőtt háromig számolhatnánk, máris a tágas királyhidai pályaudvaron állunk.

A magyar kalauzok le-, az osztrákok felszállnak; mintegy búcsúzóul megvillan még a magyar pályaudvarokon oly gyakori felirat, a „Bemenet” párja: „Kimenet”. A magyar forgalmista elindítja a vonatot, utoljára hangzik fel a „mehet” - s Magyarországot hátrahagyva magához ölel a „jó, a kedves” Ciszlajtánia, s az állomásokon a megszokott „fertig” kiáltás harsan - tout comme chez nous.

Látja, nagyságos asszonyom, Ős-Budavárból is vezethet tisztességes út hazafelé; s én boldog vagyok, hogy újra itthon lehetek! Még mindig savanyúvízzel öblögetem a töméntelen paprikát, de emlékeimet megédesíti az austerlitzi vasútállomás főnökének, Colombo úrnak a küldeménye, aki visszajuttatta hozzám az állomás körzetében megtalált arany csíptetőmet. Gondolataimban örömteli rezdülésekkel villan fel újra meg újra: „Kimenet”.

Milyen tömör és milyen kifejező lenne a magyar millennium ilyetén körülírása: „Bemenet: Éljen a kiállítás! Ah - Potemkin-falu? Kimenet!”

S akkor Ön is egy rövidebb, s ezáltal kellemesebb olvasmányt kapott volna kézhez…

De hát az ember sosem tudhatja…

fordította: Mészáros Tünde