A MAGYAROK ÉS CSEHORSZÁG

A tolerancia eltűnése az autoritatív csehszlovák rendszerből

II.

1945: a magyar nemzetiségű lakosság üldözésének kezdete

Az 1945-ös év gyökeres változást hozott a csehszlovákiai magyarok helyzetében. A kassai kormányprogram és a 33/1945 sz. elnöki dekrétum alapján a magyarok (csakúgy, mint a németek) az ország területén elvesztették csehszlovák állampolgárságukat, s ezzel minden állampolgári joguktól megfosztattak; kivételt képeztek azok a személyek, akik részt vettek a partizánharcokban, és bizonyíthatóan antifasiszták voltak. A németeket és magyarokat anyaországukba akarták toloncolni, bizonyos esetekben az onnan Csehszlovákiába költöző cseh és szlovák lakosság helyett. A háború utáni Csehszlovákiának soknemzetiségű állam helyett nemzetállammá kellett válnia. Az elképzelés az volt, hogy a két egyenrangú államalkotó nemzet, a csehek és a szlovákok mellett csupán szláv nemzetiségek maradhatnak az ország területén. Csehországban ezt a „kiváltságot” megszerezték a lengyelek (jóllehet szóba került részleges kitelepítésük Lengyelországba, illetve a lakosságcsere a lengyelországi csehek helyett), maradhattak továbbá az ukránok, akik részben az 1918 utáni emigrációval (kb. 19 000-en), részben az 1945-öt követő új hullámmal, idegen hadseregek tagjaiként érkeztek Csehországba, a ruszinok, a jelentéktelen kisebbségként néhány dél-morvaországi településen élő horvátok, valószínűleg az oroszok is (beleértve a „fehér emigrációt” és leszármazottaikat - eredetileg 20 000 emberről volt szó -, valamint az újonnan érkezetteket is) és talán a csekély, mintegy 8000 fős bolgár, később szlavomakedón kisebbség is. A 250 000 fős szlovák közösség a cseh országrészben nem számított kisebbségnek. Csehország így tehát közeledett a megálmodott cél felé, hogy homogén területté váljon, ahol a csehek és esetleg a szlovákok mellett csupán kis létszámú szláv kisebbségek élnek, amelyek esetében gyors beolvadás várható.

A szlovákiai helyzet bonyolultabb volt. Az itt élő, jóval kisebb létszámú kárpáti német kisebbséget gyors ütemben evakuálták és kitelepítették, azonban az ország déli és keleti részének határ menti területein, vagyis a második világháború után Csehszlovákiának visszaadott területeken 680 000 fős, tömböt alkotó magyar kisebbség élt. A csehszlovák politikusok a magyarok esetében is a németekéhez hasonló kitelepítéssel számoltak; a két kisebbségre azonos dekrétumok vonatkoztak.

Ezek értelmében a magyarok vagyonát is konfiskálták, és közmunkára kötelezték őket. A magyaroknak ezt a kötelezettségüket később Csehországban kellett teljesíteniük, mivel itt a németek gyors, szervezett kitelepítése miatt munkaerőhiány lépett fel. A németeket átmenetileg a magyaroknak kellett pótolniuk, amíg meg nem érkeznek a letelepítendő csehek és szlovákok, köztük a külföldön élők, akiket a kormány felszólított a hazatérésre. Megkezdték a nemzeti kisebbségek nagyszabású visszaköltöztetését eredeti országukba. Egyeseket száz-kétszáz év után, másokat rövid emigráció, esetleg az 1918 és 1945 közötti szociális migráció után. Ezek a migrációs áramlások egész Európát érintették; Csehszlovákiában, beleszámítva a határ menti vidék betelepítését, 3 milliónál is több emberről volt szó. A lakosság mozgása a társadalom felépítésében is változásokat hozott. Egész társadalmi osztályok voltak eltűnőben - a középosztály számára például nagy csapást jelentett a vagyonelkobzás és az ezt követő migráció. Mindez természetesen a szlovákiai magyarokat is érintette.

A Szlovákiából áttelepített magyarok vagyonát többnyire konfiskálták, házaikba a dél- és kelet-szlovákiai határvidék programszerű „magyarmentesítése” céljából „átmenetileg” az ország belső vidékeiről származó szlovákokat költöztettek. A vagyonvesztés azonban tartósnak bizonyult, hiszen megerősítették az államosítási dekrétumok, a földreform, majd a kommunista hatalomváltás után a kulákok likvidálásának gyakorlata. Dél- és Kelet-Szlovákia magyarjainak egy része is ebbe a kategóriába tartozott, s ők így a csehszlovák politikai pártok által kezdeményezett és a többség segédletével - elsősorban az 1945-1960-as években - folytatott bizarr társadalomátalakítás alanyai lettek. Ennek a deportálás és az asszimiláció közötti skálán különféle módjai voltak.

A szovjet katonai egységek parancsnokai a szovjet kormány képviselőinek írt tájékoztató leveleikben beszámolnak róla, hogy a csehszlovák kormány már 1945. május és június vége között számos magyar- és kisebbségellenes intézkedést hozott. Azt is megjegyzik, hogy bár a deklarációban csak azoknak a magyaroknak a kitelepítéséről esett szó, akik 1938 után érkeztek Csehszlovákiába, és azoknak a megbüntetéséről, akik fasiszta szervezetek tagjai voltak, a szlovák kormány és Beneš elnök több ízben is valamennyi magyar személy kitelepítéséről beszélt. „Az SZKP [Szlovák Kommunista Párt] és a Demokrata Párt is kemény magyarellenes propagandát folytat!” A parancsnokok leveleiből kiderül, hogy a magyarok nem használhatják anyanyelvüket, és „M” jelzést kell viselniük a karjukon, hogy a magyar iskolákat bezárták, és kegyetlen körülmények között megkezdődött a szlovákiai magyarok kitelepítése. Az egyik levél írója szerint a szlovákiai magyarokkal való bánásmód a szovjet politikára is rossz fényt vet, hiszen a csehszlovák kormány a Szovjetunió támogatására hivatkozik. Olyan kérések is fel-fel bukkannak, hogy a problémát határrendezéssel - Csehszlovákia déli határának északabbra tolásával - oldják meg. A magyar fél ezért tárgyalásokat kezd az Egyesült Államokkal és Nagy-Britanniával, Magyarországon pedig éledezik a reakció. Szlovákiában soviniszta hangulat lesz úrrá.

A levelek nem túloztak. A szlovák és a cseh sajtót is elárasztották a dél- és kelet-szlovákiai magyarok elűzésének szükségességét hangsúlyozó cikkek. Az erősödő nacionalista hullám azonban nem kapta meg a várt szovjet támogatást. Ez már 1945 szeptemberében kiderült, amikor Vladimír Clementis és más politikusok is arra sürgették a szovjet politikusokat, köztük Vorosilov marsallt Budapesten, hogy álljanak a szlovákiai magyarok kitelepítésének ügye mellé. Választ azonban nem kaptak. A szovjet diplomácia tudta, hogy a többi nagyhatalom nem támogatja a kitelepítést, ezért azon törte a fejét, miként oldhatja meg más módon a problémát. Először az önkéntes lakosságcserét javasolta.

Jóllehet a csehszlovák kormány a legegyszerűbb megoldással, vagyis a magyarok deportálásával számolt, a potsdami konferencia ebben a kérdésben nem foglalt állást, a nagyhatalmak pedig eltérő módon kezelték a németek és a magyarok ügyét. Mivel ekkor már Magyarország is a szovjet érdekszférába tartozott, a magyar kisebbség kitelepítését a Szovjetunió sem támogatta. A nagyhatalmak az önkéntes lakosságcseréről való megállapodást javasolták a két országnak. A szlovák politikusok ezek után elsősorban az 1938 után érkezett magyarok, az ún. anyások és nyilasok azonnali távozását követelték.

Csehszlovákia és Magyarország hosszú, csaknem egy évig tartó tárgyalássorozat után 1946-ban egyezményt kötött a mindkét részről teljesen önkéntes lakosságcseréről. Ahány magyar Magyarországra költözik, annyi szlovák érkezik Szlovákiába.

Az egyezmény több problémát is felvetett, hiszen a szlovákiai magyarok száma jóval meghaladta a magyarországi szlovákokét, és a résztvevők vagyoni helyzete is eltérő volt. A magyaroknak lényegében ingó vagyon nélkül kellett elhagyniuk Csehszlovákiát, hiszen a dekrétumok minden vagyonuktól megfosztották őket. A magyar kormány a lakosságcserét sem támogatta, hiszen - mint néhány magyar politikus elmondta - koldusbotra juttatott magyarok érkeznek majd az országba, a szlovákok viszont mindennemű ingóságukat elszállítva új egzisztenciát teremthetnek a magyaroktól elkobzott birtokokon. Nem elhanyagolható tényező a nemzeti öntudat eltérő erőssége sem. A szlovákiai magyarok valóban magyarnak érezték magukat, hiszen nem régóta éltek Magyarországon kívül, és - mint később bebizonyosodott - még nemkívánatos és üldözött csehországi kisebbségként is képesek voltak csorbítatlanul megőrizni nemzeti öntudatukat. A szlovákok ezzel szemben jóval régebben éltek magyarországi nyelvi szigeteket alkotva, s a magyar kormány erős asszimilációs politikája következtében több helyen nemcsak a nemzeti öntudatuk gyengült meg, hanem már a szlovák nyelvet sem bírták.

Ennek az állapotnak történelmi okai voltak. A szlovákok sok évvel irodalmi nyelvük kodifikálása előtt költöztek a „Dolná zem”-re, és eltérő dialektusokat használtak. A magyarok ezzel szemben erős nemzeti és történelmi öntudattal rendelkeztek, s nyelvük régóta Magyarország elismert államnyelve volt.

Az üldöztetés jegyében: az 1946-1947-es kényszermigráció

A csehszlovák kormány 1945 decemberében tárgyalásokat folytatott a magyar kabinettel a szlovákiai magyarok helyzetéről. A megbeszélések fő témája a népcsere, valamint Magyarország jóvátételi és visszatérítési kötelezettségének teljesítése volt. A kormány rendeletet adott ki arról, hogy a vagyonelkobzási dekrétum nem érvényes azokra a magyarokra, akik nem vétettek Csehszlovákia ellen. Ennek ellenére ezeket a magyarokat is magyarországi szlovákokra kívánta „cserélni”, azzal, hogy ingatlanjaikat eladhatják vagy kárpótlást kaphatnak értük, ingó vagyonukat pedig magukkal vihetik Magyarországra vagy kicserélhetik az onnan érkező szlovákokéval. A vétkes magyarokra kitelepítés várt, mindazok kivételével, akik csehszlovák állampolgárságot szereztek. Ők az országban maradhattak, és gyakorolhatták állampolgári jogaikat, kisebbségi jogok azonban nem illeték meg őket. A csehszlovák kormány így több kategóriába sorolta a magyar lakosságot, de a magyaroknak tulajdonképpen egyik kategóriában sem volt joguk a szülőföldjükön maradni. A politikusok valódi szándékairól a magyarok jogainak elismerése terén sokat árul el a Csehszlovák Nemzeti Szocialista Párt választási kiáltványa, mely 1946 májusában jelent meg a Svobodné Slovo című napilap hasábjain.

1946 májusában Jiří Horák moszkvai nagykövet elpanaszolta Molotovnak, hogy a Csehszlovákia és Magyarország közötti népcsere ügye holtpontra jutott. Elmondta, hogy a Magyarországról Szlovákiába költözni kívánó szlovákokat bebörtönzik, hogy ne kerülhessen sor a cserére, és hogy a cseheket és szlovákokat, egész Csehszlovákiát rémületben tartja a nacionalizmus fantoma. Molotov nem adott érdemi választ.

Amikor Vladimír Clementis csehszlovák külügyi államtitkár Andrej Visinszkij külügyminiszter-helyettessel folytatott, 1946. júniusi beszélgetésén visszatért a témára, a szovjet politikus azt tanácsolta neki, hogy Csehszlovákia próbáljon Magyarország számára is elfogadható megoldást találni.

A magyar kormány a tárgyalások kezdetétől fogva embertelennek és a demokratikus elvekkel összeegyeztethetetlennek tartotta a lakosságcserét. Számos olyan módosító javaslata volt, amelyet a másik fél elutasított, például a szlovákiai magyarokat sújtó valamennyi diszkriminatív intézkedés eltörlését követelte, és csere nélkül nem - vagy csak területtel együtt - volt hajlandó befogadni a magyarokat. Ez a csehszlovák fél számára elfogadhatatlan volt. A magyarok mellé állt az egyház is, amely ellenezte a migrációt, és a hazához való jog megadását követelte mindenki számára. Magyarország emellett Nagy-Britannia óvatos támogatására is számíthatott, ahol 1946 márciusában londoni székhellyel bizottság alakult Magyarország megsegítésére. Ennek a canterburyi és yorki érseken, valamint Westminster katolikus érsekén kívül tagja volt még lord Russel, a neves filozófus, Gilbert Murray professzor, lord Faringdon, a felsőház szocialista tagja, aki a háború alatt a német emigrációt támogatta, Gooch professzor, a Nineteenth Century and After havilap kiadója, valamint Julian Huxley, a híres biológus. „A bizottság egy terjedelmes kiáltvánnyal fordult a nyilvánossághoz, melyben felhívja a figyelmet a magyarországi gazdasági helyzetre, az éhezésre és a halandóságra, és segítséget kér Magyarország számára. Tulajdonképpen nem helyénvaló ugyan egy konkrét ország számára segítséget kérni olyankor, amikor minden európai nemzet szenved, kérésünk mégis indokolt, mivel Magyarország még semmilyen UNRRA-segélyt nem kapott.”

Az angol és amerikai politikusok véleményét az angol-amerikai sajtó szerint a magyarországi politikai helyzet befolyásolta. Magyarország széles körű gazdasági segítségnyújtási szerződést kötött a Szovjetunióval, s a parlamenti választásokon is a baloldali pártok szereztek többséget. Mindennek ellenére valószínűtlen volt, hogy a két nagyhatalom egyetértsen a csehszlovákiai magyarok kitelepítésével, ezt ugyanis az adott körülmények között embertelennek tartották. A szovjet diplomácia ismét csak azt kérte csehszlovák politikusoktól, hogy állapodjanak meg a magyar kormánnyal egy elfogadható megoldásban. Ez az önkéntes lakosságcsere vagy a magyarok egy részének Csehországba telepítése lett volna, a már deportált németek helyére. A csehszlovák politikusok a két lehetőség ötvözése mellett döntöttek, fontos szerepet szánva az ún. átcsoportosítást szervező Csehszlovák Áttelepítési Bizottságnak. Az egyes szlovákiai járások magyarjainak a pozsonyi Telepítési Hivatal javaslata alapján, a cseh szervek jóváhagyásával „át kellett csoportosulniuk” az adott cseh partnerjárásokba.

A Csehországba deportált magyarok ingó és ingatlan vagyonát ún. bizalmiak - Szlovákia különböző részeiről, elsősorban a hegyvidékekről érkező szlovákok kapták meg. A másik megoldás az átcsoportosítás volt: a bizottság terve szerint a házak és ingatlanok száma alapján kellett megtörténnie a konkrét magyarországi szlovák és szlovákiai magyar családok cseréjének.

A csehszlovák kormány nyomás kifejtésével próbálta a lakosságcsere elfogadására bírni a magyar kabinetet. Úgy vélte, ennek hatékony eszköze a jogfosztott magyarok Csehországba történő deportálása, ahol hosszú távú közmunka-kötelességüknek tesznek majd eleget, s közben elszlávosodnak. Ez egyúttal a német lakosság kitelepítése után Csehországban jelentkező munkaerőhiány problémájára is megoldást jelentett. Létrejött egy különleges bizottság, mely eljárásokat és megoldásokat javasolt több különböző cél teljesítése érdekében. A gazdasági prioriás az volt, hogy a magyarokat a cseh országrészben mezőgazdasági munkaerőként vehessék igénybe. Gyors elszlávosodásuk érdekében személyenként szórták szét őket számos csehországi településre.

A belpolitikai és ideológiai cél nem kevésbé volt fontos. A bizottság hangsúlyozta, hogy a dél-szlovákiai magyarok elköltöztetésével 30-40 ezer hektár földet nyertek, ahova szlovákok telepíthetők - az ide költöztetett szlovák földnélküliek és kisbirtokosok így nyilván az SZKP népi demokratikus rezsimjének és politikájának lekötelezettjeivé tehetők.

A külpolitikai cél Magyarország figyelmeztetése volt a szomszédaival szembeni, tisztességtelennek érzett politikája miatt. Az elképzelés szerint Magyarországnak csak úgy érdeke a csehszlovákiai magyar kisebbség megőrzése, ha az a magyar határ közelében etnikai tömböt alkot, mivel így támogatni tudja az ország revizionista törekvéseit. Ezzel szemben a déli szomszédnak nem fűződik érdeke ahhoz, hogy a magyarok Csehországban szóródjanak szét. Ebben az esetben bele kell egyeznie további 200 000 magyar személy Magyarországra költöztetésébe, hogy ezeket az embereket ne veszítse el teljesen az asszimiláció folytán.

A magyarokat belpolitikai és ideológiai megfontolásból úgy akarták Csehországban elhelyezni, hogy az új környezetben a lehető leggyorsabban bekövetkezzen a beolvadás.

A tervek alapján legalább 50 ezer családot költöztettek volna több hullámban a cseh országrészbe. Mivel fontosnak tartották az önkéntesség látszatát, a politikai pártok képviselői és a telepítési hivatalok különböző előnyöket ígértek Csehországban a magyaroknak. Hivatalosan megígérték például, hogy a Csehországba költözésük után megkapják a csehszlovák állampolgárságot. Miután letelepednek a számukra kijelölt munka helyén, ugyanolyan bánásmódban részesülnek majd, mint a cseh vagy szlovák nemzetiségű személyek. Fokozatosan szert tehetnek valami kis ingatlanvagyonra is: házhoz, s esetleg kis művelhető földterülethez is juthatnak. Biztosíthatják ingóságaik, háziállataik és bizonyos felszereléseik átköltöztetését. A cseh és szlovák politikusok a nagyobb feltűnés elkerülése végett különböző kampányokat szerveztek, hogy a költözés önkéntesen, a rendőrség és a katonaság bevonása nélkül történjen.

A cseh kommunistákat azonban aggasztotta a magyarok érkezése, főként a helyi lakosság reakciója miatt, mely több panasszal fordult a különböző helyi telepítési és mezőgazdasági bizottságokhoz amiatt, hogy a határ menti térségben „nagy létszámú magyar és cigány szigetek alakulnak ki, ami nem segíti elő a határvidék elcsehesítését”. Az ország belsejéből ugyancsak negatív visszhangok érkeztek. A csehek ódzkodtak a magyarok befogadásától, idegen elemként tekintettek rájuk, s a magyar nyelv használatának betiltását és a magyarok távozását követelték. Míg tehát a szlovák kommunisták választókat nyertek a magyarok kitelepítésével és földjeik szétosztásával a szlovák kisparasztok és földnélküliek között, cseh elvtársaiknak választóik rokonszenvének elvesztésétől kellett tartaniuk.

A Csehszlovák Kommunista Párt Központi Bizottságának (CSKP KB) új szociálpolitikai bizottsága felhívta a figyelmet erre a „veszélyre”, s nemcsak a nemzetiségi, hanem a szociális kérdés megoldását is szükségesnek tartotta. Fő célul a tehetősebb rétegek likvidálását, valamint az ellentétek szítását tűzte ki az ország ún. ellenségei között. A bizottság tagjai úgy vélték, hogy meg tudnak szabadulni a magyarok egy részétől, akik perbe foghatók, elítélhetők, szétszórhatók más vidékeken, és munkára foghatók az iparban és a mezőgazdaságban. Ellenezték azt, hogy a Csehországba telepített magyarok megkaphassák az ígért kis ingatlanvagyont, mivel, úgymond, nem nyújtottak megfelelő biztosítékot arra, hogy megbízható és „minőségi” letelepülők. A bizottság 1946 decemberének végén kijelentette, hogy „ebben az akcióban némely szlovák elvtársak lehetőséget láttak arra, hogy megszabaduljanak a nemkívánatos magyar elemektől, és földet szerezzenek a szlovák letelepülők számára”. Továbbá, a bizottság szerint egyáltalán nem volt világos, hogy a reszlovakizálást választó vagy kitelepítésre szánt magyarokról van-e szó, ez utóbbiak ugyanis „politikai szempontból a legkevésbé megbízhatóak. Nyilvánvaló, hogy a pozsonyi Telepítési Hivatal a legrosszabb elemeket szándékozik Csehországba küldeni, hiszen a politikailag megbízhatatlan személyeknek ebből a kategóriájából Szlovákia a viszonylag legmegbízhatóbbakat kívánja megtartani, azokat, akik jelentkeztek reszlovakizációra”,, a cseh országrészekbe pedig csökönyös magyarokat, sőt talán felforgató elemeket is küldene.

1946 végén további bizottság alakult, melynek a 88. számú dekrétum alapján csehországi közmunkára vitt magyar munkaerő fogadásának feltételeit kellett kidolgoznia. Irányelveket kellett alkotnia Klement Gottwald és a CSKP KB elnöksége számára a szlovákiai magyarok Csehországba költöztetéséhez és ottani „szétszórásukhoz”.

Ez a szétszórás az elnöki dekrétum alapján már az említett bizottságok első ülése előtt, 1946. november 19-én megkezdődött, a szlovák Telepítési Hivatal november 4-i bizalmas végrehajtási utasítása szerint. Ennek értelmében 23 magyar lakosságú járást katonai és csendőralakulatok vettek körül. A magyar falvakban megszűnt a lakosság szabad mozgása. A karhatalom a szlovák telepesek segédletével arra kényszerítette a behívottakat, hogy néhány órán belül hagyják el házaikat. Nem volt ritka az erőszak és a fosztogatás. A dermesztő hidegben (-22°C) csecsemőket, terhes nőket, időseket, betegeket, rokkantakat is deportáltak. Fűtetlen marhavagonokban szállították őket azzal az ürüggyel, hogy közmunkát fognak végezni Csehországban. Ott azonban nem fogadták tárt karokkal a magyarokat, akik sok esetben az állomáson rekedtek, mert a cseh gazdák nem akarták felvenni őket. 1947. február 2-án Pavel Jantausch püspök Szlovákia valamennyi római katolikus püspöke nevében levelet írt a külügyminisztériumnak, melyben tiltakozik a magyarok csehországi deportálása ellen, mely a köztársasági elnök 1945. október 1-ji, általános munkakötelezettségről szóló dekrétumára hivatkozva történik. Jantausch püspök kifogásolta a magyarok deportálásának körülményeit, és a kollektív bűnösségükkel sem értett egyet: „A háborúban az országunk területén élő magyarok nagy része békésen várta a visszatérést a Csehszlovák Köztársaságba. Csak azok féltek, akik vétkeztek a szlovákok és a csehszlovák állam ellen. Ezzel azonban nem vádolható a teljes magyar kisebbség.”

A továbbiakban a kétéves terv teljesítésére hivatkozik, melyet nem lenne szabad így megzavarni, hiszen nyilvánvaló, hogy az üldözött emberek nem fognak a cél érdekében készséggel dolgozni.

Magyarország moszkvai nagykövete kihallgatást kért a Szovjetunió Külügyminisztériumában a magyaroknak a Szudéta-vidékre való kitelepítése ügyében. Elpanaszolta a csehszlovák kormány részéről a magyarokat érő igazságtalanságokat, akikkel a Szudétákban rabszolgaként bánnak. Állította, itt szó sincs a lakosságcsere-egyezmény végrehajtásáról, egyoldalú kitelepítés folyik. Fierlinger, a moszkvai csehszlovák nagykövet nyilatkozata szerint 30 000 magyar asszimilálását tervezik. Vlagyimir Dekanozov szovjet külügyminiszter-helyettes úgy vélekedett, hogy Jan Masaryk csehszlovák külügyminiszternek a Magyarországgal megkötött békeszerződés aláírását követő nyilatkozata után ismét tárgyalások kezdődhetnek a magyarok helyzetéről.

A magyarokkal foglalkozó levelek és petíciók nem maradtak teljesen visszhang nélkül. A Csehszlovákia és Magyarország közötti lakosságcseréért felelős kormánymegbízott, Daniel Okáli a Megbízottak Testülete elnökének, Gustáv Husáknak címzett 1947. áprilisi levelében a toborzás problémáiról ír: „… a Csehországba szállított személyek nagy része a népjóléti minisztérium hivatalos határozata alapján hazatér. A határozatban az áll, hogy »túl öregek és betegek«! Ráadásul a hírek szerint a magyarok jelentős része illegálisan hazatér, és a nemzetbiztonsági szervek ezt tétlenül nézik. Állítólag a deportált személyek 50%-a tér vissza Szlovenszkóba…

A magyarkérdés ilyen megoldása elképzelhetetlen, hiszen ez a teljes toborzóakció csődje lenne, s a magyarokkal szembeni egyetlen belpolitikai fegyverünk elvesztése mellett nem kis pénzügyi és nemzetgazdasági károkat jelentene, ráadásul ily módon a belső telepítés kérdését sem lehet megoldani… Az akció kudarcának súlyos belpolitikai következményei is lennének, különös tekintettel a DP [Demokrata Párt] hozzáállására.

Ez okból nemcsak az állam tekintélyének megőrzése érdekében, hanem főként állam- és nemzetérdekek miatt a következőket javaslom:

1. A kormány adjon szigorú utasítást a népjóléti minisztériumnak, hogy az azonnali hatállyal tiltsa meg a magyarok hivatalos hazaengedését, mégpedig abban az esetben is, ha azok valóban »túlságosan idősek és betegek«. Az eddigi hazaengedési határozatokat azonnal felül kell vizsgálni.
2. A belügyminisztérium adjon utasítást a nemzetbiztonsági szerveknek, hogy akadályozzák meg a magyarok illegális eltávozását.
3. A Megbízottak Testülete adjon utasítást a Belügyi Megbízotti Hivatalnak, hogy a munkahelyüket önkényesen elhagyó valamennyi magyart kényszerrel vigyék vissza kijelölt helyére, esetleg a megfelelő büntetés után.
4. A hátrahagyott vagyon kompenzálásának kérdését végérvényesen meg kell oldani. A hírek szerint ez már egy kormányrendelet útján megtörtént.
5. A legfontosabb kérdés azonban a kitelepített magyarok által hátrahagyott ingatlanvagyon birtokbavétele. Már az akció megkezdése előtt többször is hangsúlyoztam, hogy a toborzás csupán másodlagos cél. A legfontosabb fázis a betelepítés végrehajtása, akár több egység összevonásával is…

… Felhívtam rá a figyelmet, hogy az egyidejű betelepítés nélkül a kérdés nem oldható meg, annál is inkább, mivel az akció látszatra kíméletesen történt, a 88. dekrétum alapján. Sajnos az akció végrehajtása alatt a betelepítésre nem fordítottak figyelmet. Ebből származnak most nehézségek…

Ezért a Megbízottak Testületének el kell rendelnie, hogy a Telepítési Hivatal belső telepítést hajtson végre ezeken a vagyonokon, mivel a Csehországból önkényesen Szlovenszkóba szökő romániai szlovákokkal való szervezetlen betelepítés szintén nem kielégítő megoldás…”

1947. szeptember 26-án Révai József, a Magyar Kommunista Párt képviselője is szót emelt a csehszlovákiai magyarok meghurcoltatásai ellen a Kommunista Internacionálé képviselőinek Szklarska Poręba-i ülésén. Összehasonlította Jugoszlávia és Románia magyarokkal szembeni politikáját Csehszlovákia politikájával, és rámutatott hogy míg a magyarországi szlovákoknak vannak jogaik, a szlovákiai magyarok jogfosztottak. Hangsúlyozta, hogy a magyarok is antifasiszták, és hogy a megújult Magyarországgal együtt lehet működni. Kihasználta a Magyarország mint szovjetizált állam új pozíciójából adódó lehetőségeket.

A magyarok toborzásos csehországi kitelepítése azonban folytatódott, mivel Csehországban munkaerőhiány volt, a szlovák politikusok pedig meg akartak szabadulni a tömbben élő kisebbségtől, és földet akartak szerezni részben a belső telepítéshez, részben pedig visszatelepülő honfitársaik számára.

1945 és 1947 között összesen 44 129 magyar nemzetiségű személyt deportáltak a cseh országrészbe. A CSKP KB letelepítési bizottságának titkos utasításai „a megbízhatatlan lakosság szétszórását” írták elő, s az akcióban részt vevő intézmények ezt nagy következetességgel végre is hajtották. A magyarokat egyenként, jobb esetben családonként küldték egy-egy járásba vagy településre. A telepítést a tökéletes „szórás” érdekében Csehország egész területére, tehát az ország belső vidékeire is kiterjesztették.

A magyarok csehországi szétszórásához „A Törvénytár 88/1945. sz. dekrétuma alapján Csehországba rendelt magyar nemzetiségű személyek - járásjegyzék és a gazdasági egységek száma” című táblázat szolgáltat adatokat. Kiderül belőle, hogy az országnak gyakorlatilag az összes járásába - a határvidéki és a belső területekre egyaránt - vittek magyarokat. A fennmaradt korabeli jegyzékekből kiderül, hogy a szétszórt családok a kijelölt munkahelyek nagy távolsága miatt gyakorlatilag nem tudtak egymással kapcsolatot tartani; ennek az elszlávosítás meggyorsítása volt a célja. Az ország lényegében valamennyi járásában élt néhány család, egymástól távol eső helyeken. A magyarok eredeti „letelepedésének” struktúrája a különböző hazatérési és Csehországba való visszatérési kálváriák ellenére a mai napig megőrződött.

Helena Nosková
ford. Böszörményi Péter