Fábri Zoltán és a cseh filmművészet

Párhuzamok és ellentétek

A kelet-közép-európai geopolitikai térség történelmének évszázadai alatt számos olyan téma gyülemlett fel, mely számvetésre és lelkiismeret-vizsgálatra készteti az embert. Ennek filmművészeti feldolgozására azonban mindeddig csak kevesen vállalkoztak. Ezek egyike Fábri Zoltán (1917-1994), a jeles magyar filmrendező, aki alkotásaiban rendkívül mélyrehatóan vizsgálta meg e bonyolult történelmi és filozófiai kérdéseket. Munkáit elsősorban magyar szerzők irodalmi alkotásai alapján forgatta. Díjakat nyert odahaza, de külföldön is. Megbecsülésnek és elismerésnek örvendett, elnöke volt a Magyar Film- és Televíziós Művészek Szövetségének, filmrendezést és színészmesterséget oktatott a Színház-és Filmművészeti Főiskolán. Méltán állíthatjuk róla, hogy a társadalmi jelenségeket reflektáló és az emberi lélek mélységeinek pszichológiai elemzéséről híres modern magyar kultúra kivételes egyénisége. Egyszerre volt humanista és moralista, programszerűen alkotta a sarkalatos témákat feldolgozó művészfilmjeit. Alkotásait, melyekben a társadalmi változásokat átélő egyén lelkiismeretére, a felelősség kérdésére és a bűnhődésre összpontosított, a 20. század történelme, az életében lejátszódó társadalmi folyamatok ihlették.

Halálának tizedik évfordulója alkalmából a 2004-2005-ös évadban a Prágai Magyar Kulturális Központ retrospektív szemlével emlékezett Fábri Zoltánra. A bemutatott filmek (Édes Anna; Nappali sötétség; Húsz óra; Utószezon; Isten hozta, őrnagy úr!; Hangyaboly; 141 perc a befejezetlen mondatból; Az ötödik pecsét; Requiem) apropóján arra teszünk kísérletet, hogy összevessük, mi módon jelenítette meg Fábri, ill. mi módon ábrázolták Fábri cseh kortársai a magyar és a csehszlovák filmművészeti alkotásokhoz egyaránt gyakran ötletet adó társadalmi és erkölcsi problémákat.

A feldolgozandó témák itt is, ott is maguktól kínálkoztak, hiszen a két ország huszadik századi történelme is párhuzamokat mutat - az első világháború után váltak önállóvá, a második világháborút követően Magyarországon és Csehszlovákiában egyaránt sor került a mezőgazdaság erőszakos kollektivizálására, mindkét országot a hatalom visszaélései, az elnyomás, majd később a diktatúra enyhülése jellemezte.

Fábri Zoltán kezdetben a Képzőművészeti Főiskola hallgatója volt, majd a Színművészeti Akadémia színészet szakán folytatta tanulmányait. A háború után színházakban dolgozott. Ezt követően kapott ajánlatot első filmjének elkészítésére, az országépítés éveiben egy faluban játszódó drámára, a Viharra (1952). Következő munkája, az Életjel (1954) egy bányaszerencsétlenségről szóló dráma (mely megkapta a Karlovy Vary-i fesztivál fődíját). 1955-ben a Sarkadi Imre novellájából készült Körhintával szerezte meg a nézők, a kritikusok és a fesztiválzsűrik elismerését. E film főszerepe, a kollektivizációval szembeszegülő falusi gazda lányának alakja az akkor még főiskolás Törőcsik Mari első filmszerepe. Fábri következő filmjével, a Hannibál tanár úrral (1956) nemcsak a magyar történelem horthysta korszakának ellentéteire mutatott rá, hanem az akkoriban vitatott témával, a személyi kultusszal kapcsolatban is véleményt nyilvánított. Ezt követően forgatta a kevésbé sikeres Bolond április (1957) című vígjátékát, majd az egyik legjobb filmjét, az Édes Annát (1958), szintúgy Törőcsik Marival a főszerepben. A szolgálólány története Kosztolányi Dezső regényének adaptációja, melyben Fábri a hősök lelkében lejátszódó folyamatok ábrázolására helyezte a hangsúlyt, de ezentúl hűen ábrázolta a Magyar Tanácsköztársaság utolsó napjainak atmoszféráját is. A Körhintához hasonlóan a mezőgazdaság erőszakos kollektivizálásról szól a Dúvad (1961) című, szintúgy vidéki környezetben játszódó drámája. Ezt követte a Két félidő a pokolban (1961), egy népszerű futballista története, aki 1944-ben egy, a diktatúra elleni tüntés céljából megrendezett futballmérkőzésre készíti fel csapatát. Szintén 1944-ben játszódik a Nappali sötétség (1963) c. film, melyben egy író drámáját ismerhetjük meg, aki egy zsidó lány, valamint saját gyermeke megmentése között örlődik. Korábbi alkotásaival ellentétben az utóbbi két filmben Fábri a főhős karakterének fejlődésére, ill. e fejlődést előidéző pszichológiai folyamatok elemzésére koncentrált.

Fentebb már esett szó arról, hogy Magyarországon és a térség országaiban egyaránt kevés az olyan alkotó, aki az erkölcsi dilemmák pszichológiai mélységeit tárja fel. A háború utáni csehszlovák filmrendezők is foglalkoztak hasonló témákkal, de ezek között kiemelkedő alkotást csak elvétve találunk. Fábri alkotásainak párhuzamait keresve mégis megemlíthetjük pl. Jiří Krejčík (*1918) alkotásait - a Svědomí (Lelkiismeret, 1948) c. lélektani drámát, a civil lakosság háborús hősiességének, helytállásának és gyávaságának okait vizsgáló cseh Vyšším principu (Magasabb elv, 1960) című vagy a szlovák Polnočná omša (Éjféli mise, 1962) című filmeket. Jiří Weiss (1913-2004) Vlčí jáma (Farkasverem, 1957) című munkája Fábri Édes Annájával a hasonló történet okán állítható párhuzamba. Weiss leghíresebb filmjében, a Romeo, Julie a tma (Rómeó, Júlia és a sötétség, 1960) címűben a szerelmi történet tragikus végkifejletének oka zsidóüldözés (így tehát Fábri Nappali sötétségére hasonlít). Ezt a témát korábban Alfred Radok dolgozta fel a Daleká cesta (Hosszú út, 1949) című filmjében. Fábrinak a kollektivizáció konfliktusait bemutató filmjeivel pedig Ladislav Helge Velká samota (Nagy magány, 1959) című munkáját állíthatjuk párhuzamba.

Fábri filmjeihez visszatérve elmondhatjuk, hogy a maga idejében kivételes alkotás volt a Húsz óra (1966) című politikai drámája. Ebben egy alföldi falu lakóinak sorsán keresztül retrospektív módszerrel mutatja be a falubeliek közötti kapcsolatok bonyolultságát, a jelennek a múltban gyökerező ellentéteit. A korábbi földnélküliek, akik később forradalmárokká, majd a szocializmus építőivé váltak, felülemelkednek a kölcsönös gyűlöleten és megtanulják becsülni egymást. Megállapíthatjuk, hogy Fábri alkotása hitelesebbnek tűnik, mint Helge Nagy magánya. Fábri ugyanis Helgénél sokkal életszerűbben ábrázolja a falusi alakokat, jellemüket (pl. a téeszelnököt vagy a kommunista párttitkárt), sokkal jellegzetesebb szituációkban veszi őket filmre, mint a cseh rendező.

Rónay György regénye alapján készítette Fábri az Utószezon (1966) című tragikomédiát. Itt a groteszk ábrázolásmód mélyén az öntudat és a felelősségérzet komoly drámája húzódik meg. A film ugyanis egy vidéki gyógyszerésznek (Páger Antal nagyszerű alakítása) az egykori zsidóüldözések okozta lelkiismeretfurdalásáról szól.

A hatvanas évek második fele a csehszlovák filmművészet virágkora. Az ekkoriban készült filmek a korábbi alkotásoknál sokkal mélyrehatóbban, komplexebben dolgozzák fel témájukat, mely leggyakrabban a holokauszt, a német lakosság kitelepítése a második világháború után és a kor társadalmának belső ellentétei, erkölcsi kérdései.

Fábri Utószezonjával szinte egyidőben született Csehszlovákiában Ján Kadár (1918-1979) és Elmar Klos (1910-1993) alkotása, az Obchod na korze (Üzlet a korzón, 1965), melynek témája a szlovákiai zsidók kilakoltatása és tulajdonuk kisajátítása. Fábri alkotásához hasonlóan e filmben is tragikomikus elemeket fedezhetünk fel. A holokauszt témáját, annak erkölcsi aspektusait a hatvanas évek fiatal generációjának rendezői Csehországban is feldolgozták, mégpedig értékes irodalmi művek alapján: ilyen pl. Zbyněk Brynychtől az ...a pátý jezdec je Strach (…és az ötödik lovas a Félelem, 1964) Hana Bělohradská novellája nyomán, Antonín Moskalyk Arnošt Lustig prózáiból a Dita Saxová (1967) című nagyjátékfilmet és a Modlitba za Kateřinou Horowitzovou (Imádság Kateřina Horowitzért, 1965) című tévéfilmet forgatta. Jan Němec, a cseh újhullám jelentős képviselője készített híres filmet Lustig forgatókönyve alapján Démanty noci (Az éjszaka gyémántjai, 1968) címmel. Juraj Herz rendezése, a szürrealista Spalovač mrtvol (A hullaégető, 1968) Ladislav Fuks novellájának kéziratából készült. František Vláčil (1924-1999) filmjeiben az erkölcsi drámát a régmúltba való visszatérés segítségével mutatta be - ilyen az Alfred Technik regénye alapján forgatott Ďáblova past (Ördögcsapda, 1961), az Údolí včel (A méhek völgye, 1967) Vladimír Körner azonos című elbeszéléséből és a Markéta Lazarová (1966) Vladislav Vančura: Rablólovagok c. regényéből.

A fiatal generáció további képviselői közül a hatvanas évekbeli „enyhülés” által felszínre kerülő erkölcsi problémákkal, az elmagányosodással, annak társadalmi okaival a korszak filmművészetében főként Ewald Schorm (1931-1988), Antonín Máša (1935-2001) és Jaromil Jireš (1935-2001) foglalkozott. A Milan Kundera regényéből készült Jireš rendezésű Žert (Tréfa, 1968) az ötvenes évek kommunista tisztogatásainak és azok következményeinek tükre. A cseh filmművészetben az elsősorban lélektani történeteket, háborús drámákat feldolgozó kiemelkedő alkotópáros, Karel Kachyňa (1924-2004) filmrendező és Jan Procházka (1929-1971) forgatókönyvíró a hatvanas években lép színre. Híres munkájuk pl. a Naděje (Remény, 1963), a Kočár do Vídně (Szekérrel Bécsbe, 1966). A Noc nevěsty (A menyasszony éjszakája, 1967) című filmjük egy téeszesített faluval, a Směsný pán (Különös úr, 1969) az ötvenes évek politikai foglyaival, az Ucho (Fül, 1970) a kommunista párt belső konfliktusaival, a párt és a titkossszolgálat kapcsolataival foglalkozik.

Megjegyezzük, hogy ekkoriban hasonló témákat dolgoz fel Lengyelországban Andrzej Wajda, rajta kívül szintúgy az erkölcsi kérdéseket boncolgatja a fiatal rendezők közül Krzysztof Zanussi és Krzysztof Kieslowski.

A hatvanas évek második felében Fábri egyre gyakrabban visz filmre népszerűbb témákat. Molnár Ferenc ifjúsági regényéből 1968-ban magyar-amerikai kooprodukcióban forgatja A Pál utcai fiúkat. Ezután Örkény István színdarabját, a Tótékat viszi filmre. Az Isten hozta, őrnagy úr! (1969) - Latinovits Zoltánnal a főszerepben - az abszurd kifejezésmódjával válaszol a kor társadalmának belső ellentéteire. Ennek párhuzamait keresve Jiří Weiss Vražda po našem (Zseniális megoldás, 1966), Jiří Krejčík Svatba jako řemen (Esküvő istenigazában, 1967) valamint Andrzej Wajda Polowanie na muchy (Légyfogó, 1968) című filmjeit említhetjük.

A hetvenes években Fábri ismét az egyén és a társadalom ellentéteihez, az erkölcsi dilemmák elemzéséhez tér vissza. A Kaffka Margit regénye alapján készült Hangyaboly (1971) egy női kolostor belső viszonyait, a lakói közötti kapcsolatok bonyolult hálóját mutatja be. A Plusz-mínusz egy nap (1973) témája a háborús bűnökért elítélt, éppen szabaduló rabnak a társadalomba való visszatérése. Déry Tibor nagyregényéből készült a 141 perc a Befejezetlen mondatból (1974) c. alkotása. Sánta Ferenc azonos című regénye alapján forgatott mestermunkája az Az ötödik pecsét (1975). E filmen első pillantásra felismerhető Fábri tipikus témája és kézirata. Az 1944-ben játszódó film nagy részében négy férfi látszólag jelentéktelen, kisvendéglőbeli fecsegésének lehetünk tanúi. A fordulat akkor következik be, amikor kegyetlen választás elé állítják őket: vagy megalázkodnak a megszállók előtt, vagy meghalnak. Fábrinak tökéletes rendezésével sikerül ébren tartania a nézők figyelmét, pedig a vásznon a film legnagyobb részében semmi drámai nem történik. Szereplői igazi lényét, még mielőtt próbára tenné őket, a hősiességről szóló kötetlen fecsegéssel leplezi. A film által nyújtott művészi élményt csak fokozza a kiváló színészi játék.

A hetvenes években a cseh rendezők a Fábri filmjeiben ábrázolt témákhoz hasonló anyaggal csak akkor foglalkozhattak, ha filmjeik forgatókönyvét a párt ellenőrzése alatt álló dramaturgiai bizottság jóváhagyta. Jaromil Jireš egy kommunista újságírónő börtöndrámáját forgatta le a második világháborúból … a pozdravuji vlaštovky (…és üdvözölnek a fecskék, 1972) címmel, Karel Kachyňa egy partizánballadát készített Horká zima (Forró tél, 1973) címmel. Jiří Weiss és Ján Kadár emigráltak, Schorm és Máša nem forgathattak. (Schorm társadalmi groteszkje, a Den sedmý-osmá noc - Hetedik nap-nyolcadik éjszaka, 1969 - csak 1990-ben került ki a dobozból, csakúgy, mint Jiří Menzel visszatekintése az ötvenes évek abszurd valóságára, a Skřivánci na niti - Pacsirták cérnaszálon, Bohumil Hrabal írásából.) Maradandó értéket képviselő moralista filmek csak a hatvanas évek minőségi dramaturgiájának utózöngéjeként születhettek - ilyen Fantišek Vláčiltól az Adelheid (1969) vagy Juraj Herztől a Petrolejové lampy (Petróleumlámpák, 1971).

Alkotói korszakának utolsó fejezetében Fábri érdeklődése a magyar történelem felé fordult. A háború alatt Németországba vándorló nincstelen parasztok történetét a Magyarok (1977) című filmjében meséli el, mely csakúgy, mint a Fábián Bálint találkozása Istennel (1980), Balázs József írásából született. Koncz Gábor kitűnő színészi játéka mindkét filmnek fontos jellemzője. Fábri a politikai perek problematikájához egy Örkény-novella megfilmesítésével, a Requiemmel (1982) tér vissza. Fábrinál gyakori az a történetvezetés, amikor egy mellékszereplő elbeszélésén keresztül bontakozik ki a film cselekménye. Ez jellemző a Requiemre is, itt egy politikai per áldozatának özvegye hallgatja férje bátor erkölcsi ellenállásának történetét, melyet az egykori cellatárs, az 1952-ben szabadon bocsátott rab mond el. Fábri Zoltán 1994-ben bekövetkezett halála előtt Gyertek el a névnapomra címmel 1983-ban forgatta le utolsó filmjét.

Az említetteket összegezve megállapíthatjuk, hogy a magyar filmes-moralista Fábri jobb körülmények között alkothatott, mint cseh, szlovák vagy lengyel kollégái, mivelhogy életművének folyamatosságát nem szakította meg erőszakkal a hatalom beavatkozása. A cseh filmesek közül az erkölcsi kérdéseket senki sem boncolgatta olyan következetesen, mint ő. Országunk filmművészetére ugyanis napjainkig jellemző, hogy az alkotók inkább a könnyebb műfajokhoz nyúlnak még akkor is, ha egy-egy erkölcsi problémát kívánnak ábrázolni. Ennek mesterei a hatvanas évek végén kezdődő cseh újhullám rendezői - Miloš Forman, Jaroslav Papoušek, Ivan Passer, Jan Němec, Věra Chytilová.

Fábri Zoltán életműve tovább él napjainkban is, alkotásainak mondanivalója ma is felkelti az igényes filmeket kedvelő fiatal közönség figyelmét. A filmek maradandó értéke a rendezői munka tökéletessége, a szereplők lélektani folyamatainak utánozhatatlan ábrázolása. A kiváló rendező kétségkívül méltó helyet foglal el Európa és a világ filmművészetében. Csak kívánni lehet, hogy példája jobban megihlesse kortárs alkotóinkat.

Stanislav Buzek
ford. Küű Rita