Rákos Péter, a tanár

„Egy igen művelt, jó szemű fiatalember, a prágai egyetem (…) lektora, nemrég megküldte az Iszony elé írt tanulmányát, egész írói természetemet abból vezeti le, hogy én írónak is pedagógus voltam voltaképpen” - hívja fel a figyelmet az akkor 33 esztendős Rákos Péterre Németh László. Nem kívánunk nyitott kapukat döngetni, mikor e kismonográfia bevezetőjében a fentiekkel párhuzamosan, csak ezúttal magának Rákos Péternek a hivatás-, mi több, küldetésszerűen vállalt pedagógiai tevékenységét emeljük ki; megtették ezt már többen és több helyütt is, nem utolsósorban maga az érintett. Tanárnak lenni című hitvallásában-számvetésében többek között imigyen: „Tanítani akartál, oktatni és nevelni, ne légy farizeus: a tanári gond nem fennkölt szólam, életed könyvének nem csupán egy fejezete, hanem értelme.” E magasztos pedagógusi ars poetica kitüntetett helyet kapott Prágai őrjárat című kötetében is, és ilyen szerepet szánt neki a cseh olvasóközönségnek önmaga által összeválogatott tanulmányainak (jelenleg hátrahagyott kéziratban levő) gyűjteményében is. Még csak nem is pusztán a pedagógiai alapelveit szándékozom e helyütt számba venni: írásaiból ez is mindennél ékesszólóbban és utánozhatatlanul pontosan kiderül. Ahhoz szeretnék személyes ismeretségünk - a tanítványtól a kollégáig és atyai jó barátságig terjedő - huszonhat esztendejének tükrében adalékot szolgálni, ahogyan küldetését megélte, ahogyan irodalmárként, hungarológusként, tudósként, műfordítóként, egész emberi lényében „volt voltaképpen” pedagógus.

A családi örökségről, gyerekkoráról, későbbi életéről e vonatkozásban sincs birtokomban értékelhető információ a tényszerűen felsorolható pályakép állomásain és az élete vége felé önmaga által írásban is vállalt, nagyrészt tragikus mozzanatokra való (olykor burkolt) utalásokon kívül. Csupán adalékok, emlékcserepek és személyes beszélgetésekből - vele, fiával és/vagy feleségével - fennmaradt emlékszilánkok élnek bennem. A lágerben töltött időről, ahol szüleit és nővérét is elvesztette, még fia előtt sem beszélt. Talán azért, mert mint írta: „Sokáig azt hittem, sokakkal együtt, hogy erről a tárgyról nem lehet hatásosan és meggyőzően írni; csak nemrégen ingatott meg e meggyőződésemben az olasz Primo Levi és győzött meg teljesen az ellenkezőjéről Kertész Imre.” Fiától tudom, hogy mikor firtatta a kérdést, Ottlik Iskola a határonját adta kezébe (még Kertész előtt), melyben a mechanizmus működésének leírását már látni vélte.

Egy további emlékkép a katonatiszt édesapát idézi, aki a munkaszolgálatos Örkény papához kísértetiesen hasonló tragikummal próbál érvelni Auschwitz kapujában, „magyarázza” magyar tiszti mivoltát...

És emlékszilánk a lágerből egyedül hazainduló ifjú Rákos is, amint a felszabadulás „mámorában” a jóindulattól túlcsorduló, örök megértést fogadó, megbocsátást hirdető egykori fogolytársait inti: „holnap azon is bosszankodni fogunk, ha nem jön időben a busz vagy hidegen szervírozzák a kávét.” Nem cinizmus ez, nem is irónia: Köves Gyuri bölcsessége. Abban a szellemben, ahogy a fentebb idézett recenziójában Kertészről írta: „maga a szerző azt tartja, hogy az irónia nem más, mint korunk realizmusa.” S mintha az Ecsetvonások... önvallomásában is ez az „öröktől” való tudás, bölcsesség sejlene fel: „mindig egyformán viselkedtem és írtam. Talán bizony inkább konokság is, mint érdem, hogy gondolkodásom fiatal korom óta oly keveset változott vagy fejlődött.”

S végül egy bennem rögzült mozzanat hazatéréséről: a kassai lakásba az egyedül visszatérő fiú nem tud beköltözni, mert abban a Szovjetunióból hazatartó csehszlovák csapatok katonái vannak. Ez persze több mint egy „hideg kávé”, de aligha lehet egy Köves Gyurinak meglepetés: a személyességet megkerülni, azaz elvonatkoztatni, csak a valóság könyörtelen ismeretének tükrében lehet.

Mindez, természetesen, nem óhatatlanul indítéka és semmiképpen sem eredője annak, hogy lételemévé a közvetítés vált, eszme és valóság, Ég és Föld között. De megerősítője, kertészi értelemben vett támasza és reménye a személytelen, tiszta, érdek nélküli és önzetlen tudás közvetítésének bizonnyal lehetett. Mert ha pl. egy-egy Pilinszky-vers elemzése során a szemináriumban a „facipő”, a „dermedt vályú” vagy mondjuk a „villany” szavak értelmezése került szóba a lágerek kontextusában, érezhető volt legszűkszavúbb kommentárjaiból is az elvonatkoztatott, de mégis autentikus tapasztalat hitelessége. Nem több, de persze nem is kevesebb.

És sokat meríthetett a kanonok úrtól kapott bölcseleti könyvekből is: a szövegszerűen is említett Arisztotelészből bizonnyal, jóllehet őt nem sorolta föl, mikor az egyik szemináriumban unszolásunkra ő is színt vallott az életét jelentősen befolyásoló három szerzőről-műről, mely kérdést, egyébként, korábban ő intézte hozzánk. Platónt, Kantot és a fiatal Marxot emelte ki bölcseleti olvasmányélményeiből.

Platónnak a Dialógusai tehették rá a legmélyebb benyomást: talán minden tanítványa megélhette, ahogy egy vele való beszélgetés után olyan új felismeréssel távozott csillogó szemekkel a Tanár Úrtól, amely akár szöges ellentéte is lehetett annak a meggyőződésének, mellyel a beszélgetés kezdetén rendelkezett. Szókratészi párbeszédek voltak ezek, tele csupa igenekkel, helyesléssel és természetesen halk szavú kérdésekkel. Ugyanarról a tőről fakadó attitűd, amit Rákos Péterről irodalomelméleti okfejtései kapcsán Görömbei András ekként fogalmazott meg: „... nem vitatkozó hajlamú ember, ellenvéleményét, fenntartásait szerényen fogalmazott kérdésekben jelenti be. Ezekre ismereteinek rendkívüli gazdagsága ösztönzi. Legtöbbször nem is cáfolatát adja az adott elméletnek, hanem ismereteinek bőségével jelentősen gazdagítja, kiegészíti azt.”

Kanttól a felvilágosodás eszméjének summáját kaphatta, mindazt, ami a modern ismeretelmélet, módszertan területén megkerülhetetlen; az irodalmilag is lelket gyönyörködtetően élvezetes platóni olvasmány mellé az analitikus, részletekbe menő, lényegre törő agytornát: a figyelmet, figyelmességet és fegyelmet. S ez nem csak a tudóst, a tanárt is gazdagította. Valószínűleg sokan megtapasztalhattuk, mikor egy-egy beszélgetés során felállt, hogy, mondjuk, kávét töltsön és közbevetette: várj, most kávét töltök, tudod, két dologra nem tudok egyszerre figyelni.

Marxtól alighanem a történelmi materializmusának elemeiből merített, de maga soha nem volt marxista. Mint e kismonográfiai szerzői, akik nem voltak Rákos tanítványai, feltételezik, valóban voltak „összekacsintások” a szemináriumban, de inkább mi, hallgatók mosolyogtunk sokat sejtetően, amikor tudtuk, most olyan szerzőről beszélgetünk, aki nem tartozik az akkor hivatalos kánonba; ő maga rezzenéstelen arccal beszélt Márairól, Konrádról, másokról. Sziget volt ez a tanszék, ahová más szakokról is átjártak, hiszen, pl. a Világirodalmi Enciklopédia sorra megjelenő kötetiben a cseh szakos azokat a cseh szerzőket is megtalálhatta, akikről a hivatalos cseh irodalomtörténet még csak említést sem tett. De még fontosabbnak és jellemzőbbnek találom azokat az utószavakat, melyekben Rákos a kiadott magyar szerzőket mutatja be. Valóban érezhető e szövegekben, hogy Rákos „megadja a császárnak, ami a császáré”, hogy aztán viszonylag szabadon szólhasson az alkotóról. Világosan látható, hogyan bővülnek e szövegekben „a szabadság kis körei”, ahogyan egyre inkább „megengedheti magának” azt a „luxust” is, hogy a rideg csehszlovákiai konszolidáció korszakában egyre „hallatlanabb” dolgokat mondjon ki. De másképpen is igazolható a rákosi vélekedés az uralkodó marxista módszertanról: a Kafka-konferenciára írt előadása, vagy az „új kritika” bemutatása a Prágai Tavasz éledező korszakában mindennél fényesebben igazolja nemcsak módszertani kérdésekben való jártasságát, hanem véleményét is: egy marxista ilyet nem írhatott volna, azt a szakmai és/vagy emberi kvalitás zárja ki. Mondjuk ki kerek perec: Rákos mindkét tekintetben makulátlan.

Persze a szocializmus szociáldemokrata változata mindig is foglalkoztatta, erre nemcsak a személyes beszélgetések szolgálnak tanúbizonyságul, hanem azok az írások is, melyeket e kismonográfia is számba vesz a maga helyén: Röpkéről, Eötvösről, a harmadik útról, a felvilágosodás jelszavai közötti vibráló feszültségről. S van még tarsolyban hátramaradt, meg nem jelent kézirat is, amely egy modern szociáldemokráciára vonatkozó elképzeléseit körvonalazza.

Ugyanaz a tanári alapállás jellemzi Rákos Péter egész egyéniségét mind a személyes beszélgetésekben, mind egy-egy konkrét vagy látens közösséghez címzett előadásaiban, tanulmányaiban. Ahogyan beszélgetéseiben maximálisan tiszteletben tartotta partnere egyéniségét, elveit, képzettségét, lehetőségeit, ugyanúgy számot vetett azzal is, hogy előadásait a magyar szemináriumban különböző gondolkodású, képzettségű, véleményű diákok hallgatják. Kínosan ügyelt arra, hogy az órákon kialakult olykor heves vitákban senki emberi méltósága ne sérüljön: ellenkező esetben azonnal a megbántott „segítségére” sietett, függetlenül attól, kinek az „igazát” érezhette közelebbinek saját álláspontjához. Egyik első nyomtatásban megjelent vitázó cikkemet elolvasva óva intett, hogy a címzett viszontválaszol majd, s nem a téma lesz majd a vita tárgya, hanem a mód, ahogyan az írást közzétettem. Igaza lett.

Ebből az alapállásból természetesen még nehezebb volt a rendszerváltás előtti Csehszlovákiában (de akár Magyarországon is) szélesebb közönséget megszólítani: mert nemcsak az uralkodó ideológia vitorlájából kellett kifognia a szelet, számolnia kellett az egyes országokban, az egyes országok közötti kapcsolatokban élő vagy lappangó feszültségekkel, indulatokkal, ellenmondásokkal, s mindeközben a megkötött kompromisszumok nem csorbíthatták a szakmaiság minőségét. Hogy e kompromisszumokat méltósággal állta, arra kikezdhetetlen bizonyíték nem csupán életműve, hanem tanítványainak egész sora is.

Talán részben a fentebb említetteknek köszönhetően alakult ki az a sajátságos forma is, amely ugyancsak jellemzője nem csupán írásban fennmaradt szakmai életművének, hanem levelezéseinek, beszélgetései egyes emberekben továbbélő emlékeinek is: nemcsak a pontosság, megfontoltság, bölcsesség, hanem a megkapó előadásmód, a míves nyelv, a humor, az anekdotázás tette s teszi egyedivé egész nyelvezetét. S ha e rövid bevezetőben nem térhettünk is ki számos olyan területre, melynek alapjai ugyanebben a tanári attitűdben érhetők tetten, álljon itt végezetül mutatóba egy példa levelezéséből, egy e-mail, melyet 2000. november 30-án küldött fiatalabb kollégáinak a magyar szakra Az aggkor érdemtelen előnyei és indiszkrét bája címmel:

S nem akármilyen a mail aláírása sem: „Rákos tanár úr küldi kedves fiókáinak hód- és bókoló karácsonyi ajándékul.”

Valahogy ezeket kellene megtanulnunk tőle. És még inkább élnünk. Nap mint nap.

Gál Jenő