A MAGYAROK ÉS CSEHORSZÁG

A tolerancia eltűnése az autoritatív csehszlovák rendszerből

III.

Mi legyen a magyarokkal Csehországban? 1948-49

Azoknak a csehországi munkára rendelt magyaroknak, akik azonnal illegálisan visszatértek Szlovákiába, azt kellett látniuk, hogy vagyonuk szlovák telepesek kezébe került. Ráadásul az a valós veszély is fenyegetett, hogy a magyarokat kulákként vagy osztályellenségként vád alá helyezik, ezért többségük a kijelölt munkahelyén maradt. Tudták, nincs hova hazatérniük.

A Szlovákiában élő magyarokat eközben az ún. reszlovakizáció sújtotta, amelyre még 1946-ban jelentkezett az itteni magyarság nagy része - a szlovák politikusok szerint mintegy 400 000 személy. A reszlovakizáció megvédte őket hazájuk elvesztésétől. A szlovák politikusok azonban nem számítottak ennyi jelentkezőre, és meg kellett oldaniuk valahogy a kialakult helyzetet.

A cseh kommunista funkcionáriusok egyetértettek a reszlovakizációval, és saját javukra kívánták azt felhasználni. Három csoportra osztották az általuk hatszázezresre becsült szlovákiai magyarságot: „kicserélt”, kitelepített és reszlovakizált személyekre. Az utóbbi csoportra elszlávosítás és asszimiláció várt. A cseh kommunista politikusok elképzelése szerint egyes reszlovakizált magyarok Csehországban földhöz juthatnak. Körülbelül százezer fővel számoltak, akik jelentkezését a reszlovakizációra csak akkor fogadják el, ha hajlandók családjukkal együtt Csehországba költözni. A „terven felül” jelentkezőket nem vették fel a reszlovakizációs programba, további sorsuk ezért bizonytalan volt.

Az irányelvek közé is bekerülő kommunista tervek szerint csak azok a magyar nemzetiségű személyek reszlovakizálhattak, akik semmilyen téren nem találtattak vétkesnek, 5 katasztrális hold (2,5 ha) körüli földtulajdonnal rendelkeztek, s mind Szlovákiában, mind pedig Csehországban alkalmazhatók voltak az iparban.

A reszlovakizációs projekt abból a - kitervelői szerint - tudományosan alátámasztott elképzelésből indult, hogy a Dél- és Kelet-Szlovákiában élő magyarok nagy részének szlovák, esetleg egyéb szláv (ruszin, ukrán) gyökerei vannak, de az elmúlt évszázadok során erőszakosan asszimilálták őket, ezért most fokozatosan vissza kellene térniük eredeti anyanyelvükhöz, a szlovákhoz. 326 679 szlovákiai magyar jelentkezett a reszlovakizációs programba. Ennek lebonyolításával a Szlovák Ligát bízták meg 1946-ban. Ez a nem kormányzati szervezet a szabályzatában foglaltak szerint egyaránt foglalkozott a Magyarországon elmagyarosított szlovákokkal, valamint a dél- és közép-szlovákiai reszlovakizálókkal. A magyarok nekiveselkedtek ugyan a szlovák nyelvnek, nemzettudatuk azonban magyar maradt, mint azt a következő években lezajlott népszámlálások egyértelműen bizonyították: 1950-ben mintegy 326 ezer magyarral volt kevesebb a reszlovakizáció következtében; a hatvanas években ez a veszteség kiegyenlítődött, mivel a reszlovakizáltak zöme visszatért magyar nemzetiségéhez. Ezt a lépést az 1960-as új szocialista alkotmány tette lehetővé.

1948-49-ben a kommunista kormány további tervezetet dolgozott ki a szlovákiai magyarok csehországi kitelepítésére és szétszórására; az elgondolás mind a magyarokat, mind pedig a reszlovakizáltakat érintette („Akcia Juh” - Dél-akció). A kommunista hatalom képviselőinek ez az elképzelése azonban már nem valósult meg teljes egészében. Miután magyarországi elvtársaik kifogást emeltek a Komintern kongresszusán, a cseh és szlovák kommunistáknak az SZKP javaslatára fel kellett hagyniuk a csehszlovákiai magyarok ellen irányuló politikájukkal.

A szovjet nagykövetség első titkára, Zajcev 1948. május 11-én felkereste a külügyminiszteri titkárt, és a csehszlovákiai magyarok helyzetére terelte a szót. Elmondta, hogy túl szigorúnak találja a vagyonelkobzási dekrétumokat, beszélt a magyarok hátrányos munkaerő-piaci helyzetéről; meglepődve konstatálta, hogy ilyen nagy számú magyarnak nincsenek saját iskolái, továbbá hogy a magyarok nem láthatnak el állami és önkormányzati hivatali funkciókat, s megkérdezte, hogy a reszlovakizáció önkéntes-e. Arról is szólt, hogy a magyarországi rendszer demokratikus, így nem kell határrevíziós kísérletektől tartani.

1948 júliusában összeült a Csehszlovák Kommunista Párt Központi Bizottságának (CSKP KB) szűkebb vezetősége (Gottwald, Slánský, Kopecký, Dolanský, Nosek, Švermová, Zápotocký, Široký, Ďuriš, Frank, Kopřiva, Fierlinger, Erban és Geminder felállásban). Ezen az ülésen eldöntötték, hogy a magyarok valamennyi polgári jogukat visszakapják ugyan, de nem vezetnek be számukra külön kisebbségi státust, és nem engedélyezik kisebbségi politikai szervezetek és pártok létrehozását, a magyar kommunistákat azonban felveszik a CSKP-be. Az iskolák minden szintjén párhuzamos magyar osztályokat kellett létrehozni, ezekbe azonban nem vehették fel a reszlovakizált családok gyermekeit. Leállították a kitelepítést a déli határvidékről, sőt pártfegyelmit indítottak Daniel Okáli, az akció felelőse ellen.

A Szlovák Kommunista Párt (SZKP) titkársága azt hozta fel mentségére, hogy nem nemzetiségi alapon történő diszkriminációról volt szó, és a hatályos jogszabályok alapján kidolgozta az ún. magyar kuláklistát, melyen azok szerepeltek, akiknek a vagyonát már elkobozták, de még nem osztották szét a szlovák telepesek között. Ezeket a gazdaságokat szánták a Csehországból visszatérő magyaroknak eredeti jószáguk helyett, melyet általában már szlovák betelepülők birtokoltak, s nem is voltak hajlandók odahagyni. Ez volt tulajdonképpen a Dél-akció kezdete.

A Csehországba telepített magyarok visszatérhettek Szlovákiába, az itt maradtak és a reszlovakizáltak mellé. A nem reszlovakizáló magyarok visszakapták csehszlovák állampolgárságukat; a reszlovakizálóknak ez automatikusan járt. A tervek szerint egy részüket Csehországban kellett volna szétszórni, ezúttal azonban más, nem nemzetiségi formula alapján. Így akarták megoldani azt a jóval súlyosabb problémát, melyet a szlovák telepesek által elfoglalt gazdaságok visszaadása jelentett volna. Az SZKP titkárságának jegyzéke alapján további elkobzások vártak az ún. kulákokra és az „ellenségre”; ezeket a vagyonokat szánták a Csehországból visszatérő magyaroknak. Ennek a tervnek Dél- és Kelet-Szlovákiában ismét csak a magyarok és esetleg más nemzetiségek estek volna áldozatul. Ezeket az „osztályellenségeket” szintén Csehországba kellett volna szétszórtan kitelepíteni. A tények azonban azt mutatják, hogy nem minden Csehországból visszatérő magyar tartott igényt az efféle vagyonra. A sajátjukat akarták visszakapni, s ha ez nem ment, másként döntöttek.

A cseh határvidéken működő üzemek állandó munkaerőhiánnyal küszködve felkínálták a magyarok számára az ott maradás lehetőségét, s ezt egy részük el is fogadta. Tudatosították, hogy Szlovákiában nemcsak hogy nem kapják vissza saját gazdaságukat, hanem még a magyar fasiszta rendszer kiszolgálásával vagy kuláksággal is vádolhatják, majd elítélhetik őket, és elvehetik tőlük az újonnan szerzett vagyonukat. Mivel visszakapták állampolgárságukat s valamennyi ehhez kapcsolódó jogukat, beleértve a magántulajdonhoz való jogot, elfogadták a cseh javaslatot, és letelepedtek a cseh határvidéken. Nekik ugyan nem osztottak mezőgazdasági területeket és gazdaságokat, kaptak viszont lakást, esetleg házat, melyhez kisebb darab föld (max. 2 ha) is tartozott, valamint állandó munkahelyet biztosítottak számukra a helyi ipari vagy mezőgazdasági üzemekben.

A CSKP KB „Útmutató a CSKP járási szervezetei titkárai számára a Csehországba gazdasági munkavégzés végett települő magyarok toborzására vonatkozóan” címmel szigorúan bizalmas utasításokat adott ki. Ezek szerint a magyar családok akár kisebb gazdaságok megszerzésére is jogosultak voltak.

1949 augusztusában a csehszlovák és a magyar kormány aláírta az ún. csorba-tói jegyzőkönyvet, melyben kijelentették, hogy nincs egymással szembeni követelésük, kivéve a cseh és szlovák szellemi örökséghez kötődő bizonyos történelmi jellegű és műtárgyakat, melyeket Magyarország visszaszolgáltat Csehszlovákiának. Ugyanebben az évben indult meg Dél-Szlovákiában a mezőgazdaság gyors ütemű szövetkezetesítése. Egyes levéltári források bizonysága szerint a Dél-akció folyományaképpen 1949 őszén további, Szlovákiából kulákként és osztályellenségként kitelepített magyarok érkeztek Csehországba. A politikusok ezzel kívánták igazolni az előző deportálási hullámot, és bebizonyítani - elsősorban a Szovjetuniónak és a magyarországi kommunista politikusoknak - hogy az előző években sem szándékos nemzetiségpusztításról volt szó, hanem az új, népi demokratikus rendszerre veszélyes elemek „igazságos” üldözéséről. 1949. szeptember 8-án Pozsonyban Novikov szovjet főkonzul találkozott a Megbízottak Testületének elnökével, Gustáv Husákkal, és a szlovákiai magyarok helyzetéről érdeklődött. Husák tájékoztatta Novikovot a CSKP KB üléséről (1949. szept. 7.), ahol a következő döntést hozták: a magyar szülőkre a továbbiakban nem gyakorolnak nyomást, hogy gyermekeiket szlovák iskolába írassák; a Csehországból hazatérők maximális segítséget kapnak, hogy ne alakuljanak ki konfliktusok a visszatérő magyarok és a szlovák telepesek között; és a magyar iskolákban beindul a rendes tanítás.

Egy hónappal később, 1949. október 4-én Husák egy újabb pozsonyi találkozón megemlítette Novikovnak a dél-szlovákiai magyarság bizonyos kategóriájába tartozó személyek kitelepítésének hosszú távú tervét: 600 család deportálásáról volt szó. Ezeknek több mint a fele kulák- és iparoscsalád volt, valamint értelmiségiek, vagyis azok, akiket a csehszlovák bíróságok 1945-46-ban kollaboránsként elítéltek. A kiválasztottaknak csupán 5%-át alkották azok a magyar munkások, akik a háború esztendeiben valamely fasiszta szervezet tagjai voltak.

Ezeknek magyaroknak a kitelepítését Husák elsősorban azzal indokolta, hogy helyet kell teremteni a csehszlovák kormány által 1945-1946-ban Csehországba deportált, s most hazatérő nemzettársaiknak. Az újonnan kitelepítendő magyarok felülvizsgálatára speciális bizottságokat hoztak létre, méghozzá a szlovákiai magyar kommunisták részvételével. Husák szerint ezeknek a bizottságoknak a közreműködésével kiküszöbölhetők az 1945-46-ban elkövetett politikai hibák; ráadásul a fenti kategóriák kitelepítését a Magyar Kommunista Párt (MKP) vezetésével is megtárgyalták, s az alapjában véve egyetértett a tervezettel. A csehországi kitelepítés tervét a prágai magyar nagykövettel is ismertették, ő azonban nem foglalt állást ebben a kérdésben.

Másnap, október 5-én Novikov Vándor magyar főkonzullal tárgyalt Pozsonyban. Vándor azt mondta, hogy a csehszlovák kormány a magyar kommunisták beleegyezése nélkül döntött a kitelepítésről, s a magyar kormány ezért ez ügyben nem nyilatkozik; szerinte ez Csehszlovákia belügye, de úgy vélte, a csehszlovák kormány ismét politikai hibát követ el. Osztályszempontokról, kulákok, burzsoá bérencek, kollaboránsok kitelepítéséről beszél, ugyanakkor vagyontalan, vétlen embereket is deportál. A dél-szlovákiai magyarok között gyászos hangulat uralkodik, senki sem tudja, ki marad és kinek kell mennie; senki sem takarítja be a termést. A csehszlovák kommunisták 1948. februári hatalomra kerülése után javult ugyan a szlovákiai magyarok helyzete, többségük állampolgárságot kapott, magyar lapok jelennek meg, magyarok is beléphetnek a CSKP-ba és a Forradalmi Szakszervezeti Mozgalomba (FSZM), 270 magyar tannyelvű iskola nyílt - a magyar tanítókat és tanárokat azonban diszkriminálják. Nincs állami alkalmazotti státusuk, alacsonyabb bérért dolgoznak. A magyarok Csehországból való visszatelepítésével kapcsolatban ködösítenek, tette hozzá Vándor.

Novikov naplójában a szlovákiai és csehországi magyarok sorsával foglalkozó utolsó, 1949. október 30-i keltezésű bejegyzés a Viliam Širokýval történt beszélgetést rögzíti: A Szlovákia déli járásaiban élő magyarság meghatározott részének kitelepítését leállították. A CSKP KB határozatának megfelelően csupán 150-180 kulák- és kollaboránscsaládot deportálnak Csehországba. Ezeket a családokat már korábban kiválasztották a Magyarországon élő szlovákokkal való lakosságcserére, ám a Magyarország és Csehszlovákia közötti népcsere befejezéséről szóló megállapodás értelmében Szlovákiában maradtak, s mivel besorolták őket a lakosságcsere-programba, vagyonuk is érintetlen maradt. Feltételezhető volt, hogy ebbe a csoportba olyanok tartoznak, akiket a csehszlovák bíróság a magyar fasisztákkal való együttműködésért marasztalt el. A felülvizsgálat során azonban bebizonyosodott, hogy történtek hibák. A belügyi megbízotti hivatal szétküldte a kitelepítési programba sorolt 600 magyar család jegyzékét. Ezen a listán azonban olyanok is szerepeltek, akik a CSKP KB határozata alapján nem tartoztak a kitelepítendők közé. Široký szerint itt határozottan megnyilvánult a szlovák nacionalizmus, felsőbb és alsóbb szinten egyaránt. Neveket ugyan nem említett, de véleménye szerint a belügyi megbízotti hivatalba olyan ellenséges erők fészkelték be magukat, amelyek szándékosan a csehszlovák-magyar viszony elmérgesítésére törekszenek. Nem hallgatta el, hogy ő maga csak akkor tudatosította ezeket a hibákat, amikor már 26 magyar család ült a vonaton, útban kitelepítésük színhelye felé. Azonnal utasítást adott a további deportálások leállítására. A szóban forgó 26 család azonban nem térhetett vissza, mivel ez aláásta volna az állami szervek tekintélyét, ezért a somorjai állami gazdaságban telepítették le őket. A magyar nemzetiségű nem kívánatos elemek kitelepítése szigorúan osztályelvek és egy központi szerv által felülvizsgált jegyzék alapján történik majd. A tévedésekért elsősorban Daniel Okáli a felelős; a párt vizsgálatot indított ügyében. Október végén azonban a CSKP KB leállította az akciót, és a vétkeseket saját soraiban kezdte keresni.

Magyarok Csehországban az 50-es - 80-as években

A magyarok helyzete Csehországban és Szlovákiában eltérő volt. Míg a magyarság Szlovákiában tömbben élő kisebbségként több alkotmányos jogot is szerzett, a csehországi magyarok nem élveztek kisebbségi jogokat, mivel nem alkottak tömböt, és történelmi jogokkal sem rendelkeztek.

A háborút követő esztendőkhöz képest azonban itt is változott a helyzet. Eredetileg csak a férfiaknak - a családfőnek, illetve a család felnőtt férfitagjainak - volt csehországi munkakötelezettsége (a nőknek, az 55 éven felüli és 16 éven aluli, valamint a beteg személyeknek nem). Így a családok csak később, az 50-es évek elején egyesülhettek újra. Ezáltal további szlovákiai magyarok (az itt dolgozó férfiak családtagjai) költöztek a határ menti cseh járásokba. A korábbi alapos „szórás” következtében azonban most sem alakulhattak ki magyar szigetek, hacsak az egyes családokat nem tekintjük annak.

Ami a magyarokat illeti, igyekeztek megtalálni helyüket a háború után kialakult helyzetben. Tudták, hogy idegen, nemkívánatos elemnek számítanak, hogy a csehek nem értik őket, nem ismerik szokásaikat, hagyományaikat. Gyors ütemben tanultak hát csehül, hogy mihamarabb a határvidék megkérdőjelezhetetlenül jogos lakóivá válhassanak. Gyermekeik cseh iskolákba jártak. Magyarul beszélni, írni és olvasni odahaza tanultak, és csak a családon belül tartották meg szokásaikat, őrizték hagyományaikat. Kettős életet éltek - a külső a cseheknek szólt, a másik a családon belül működött. Keresték a többségi nemzettel való együttélés, integráció útját, hiszen e náció területe vált új otthonukká; emellett azonban történelmi tudatuk megőrzésére is törekedtek, és ragaszkodtak az eredeti hazájukhoz, a nemzetükhöz kötődő vékony szálhoz.

Emellett a nagy létszámú szlovákiai kisebbségbe is beletartoztak, s korlátozottan bár, de élvezhették ennek jogait: 1949-től Csehországban is a CSEMADOK kulturális egyesületbe szerveződhettek. „A Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Szövetsége Csehszlovákia Kommunista Pártjának javaslatára alakult 1949. március 5-én azzal a céllal, hogy fejlessze a Csehszlovákiában élő magyar nemzetiségű lakosság széles körű kulturális-nevelő jellegű tevékenységét.” Célja elméletileg az volt, hogy elősegítse a szocialista életforma kialakulását, proletár internacionalizmusra neveljen, és megvalósítsa a nemzetiségi politika lenini alapelveit. Ápolta a magyar kultúrát, elsősorban a népművészetet, de az államhatalom ellenőrzése alatt működött, így már az ötvenes években megszűnt néhány csehországi alapszervezet, majd 1968 után továbbiak is erre a sorsra jutottak.

Az 1960-70-es években is érzékelhető volt a magyarok bizonyos fokú beáramlása. Szlovákia déli és keleti vidékeiről érkeztek, jobb munkalehetőséget és lakáskörülményeket keresve a csehországi ipari üzemekben, de jöttek a szervezett munkaerő-áttelepítés, a szocializmus tervszerű építésének keretén belül is.

Miután a csehszlovákiai magyarok az 1948. október 25-i 245. sz. törvénynek köszönhetően visszakapták állampolgárságukat, az oktatás és a kultúra területén is fokozatosan érvényesíthették kisebbségi jogaikat. Az anyanyelvi oktatás alapvető kisebbségi jogának megújítása azonban csak a szlovákiai magyar gyermekekre vonatkozott. A Csehországban élők ezt a jogukat nem tudták érvényesíteni, mivel túlságosan szétszórva éltek az ország területén, így nem tudtak sehol egy-egy osztálynyi magyar diákot előteremteni. Még olyan település sem akadt, ahol egy csoport valamelyik helyi iskolában fakultatív tárgyként tanulhatta volna a magyar nyelvet. Kivételnek talán csak a sokolovi járásbeli Oloví alapiskolája, esetleg egy Karlovy Vary-i vagy Stará Role-i alapiskola tekinthető. A magyar nyelvű művelődést tehát egyénileg kellett megoldaniuk. A gyerekek mindenütt odahaza tanultak magyarul beszélni, írni és olvasni. Mindezen nehézségek ellenére a következő csehországi magyar generációk nyelvtudása meglehetősen jónak mondható.

A teljesség kedvéért megemlítjük, hogy a második világháborút követő esztendőkben a csehországi magyarok száma 15 000 (1950-ben) és 20 124 (1991-ben) között mozgott; a legutóbbi, 2001-es népszámlálási adatok tanúsága szerint ma 14 737 magyar él a Cseh Köztársaságban.

Helena Nosková
fordította Mészáros Tünde