Beszéljük meg

Nemzetiség, nemzeti identitás, nemzeti öntudat. Mindig aktuális és - sajnálatosan - nagyon kényes téma ez hosszú évek, évtizedek óta egész Közép- és Dél-Európában. Sok szó esik róla a kárpát-medencei magyarság és a mi szűkebb, csehországi magyar köreinkben is. Pedig hát… ha jól belegondolunk, nem igen van ez így jól. Az lenne a természetes, ha nemzetiségével úgy lehetne az ember, mint az egészségével: eszébe sem jut, míg valamije nem fáj, míg nem ütik meg, nem éri külső csapás. Persze igaz az is, hogy aki nem vigyáz az egészségére, az bizony rosszul járhat, gondatlanságára ráfizethet.

Nincs ez másképpen ez a nemzetiséggel sem. Vigyázni, ápolni kell. Ez is azonban a helyzet függvénye. Magyarországon „könnyű” magyarnak, Csehországban „csehnek” lenni. Természetes állapot, aminek megtartása érdekében az egyénnek szinte semmit sem kell tenni. Nem így akkor, ha az ember mondjuk Magyarországon születik csehnek vagy Csehországban magyarnak. Kisebbséginek. Ezekben a helyzetekben a nemzetiség már a tudatos vállalás kérdése, különösen azt követően, hogy az emberpalánta kikerül szülei védőszárnyai alól, s egymagának kell megküzdenie az őt körülvevő valósággal. Gyorsan rájön, hogy más a család, s más a világ, s a kettő nem mindig szól egy nyelven.

Akarva-akaratlan az ember döntésre kényszerül: vállalja a nemzetisége megtartásával járó „pluszmunkát” vagy a könnyebbik utat választja, s beolvad az őt körülvevő többségi társadalomba. Akarva-akaratlan mindenkinek döntenie kell. Megéri-e neki vagy sem? Érték-e számára nemzetisége, anyanyelve vagy sem? Az is döntés, ha nem törődünk ezzel, s hagyjuk, hogy vigyen, sodorjon minket az ár.

Kétségtelen, hogy nehéz dolog a pluszmunka vállalása, gyerekeink megtanítása anyanyelvükre, apanyelvükre. Meggyőződésem, hogy megéri. Aki megélte, tudja: másképpen hangzik, ha például a szentestén gyermekünk az anya- apanyelvünkön, tud velünk együtt imádkozni, s a nekünk legdrágábban hangzó nyelven mondja szeretettel: Édesanyám, édesapám, boldog karácsonyi ünnepeket kívánok!

A mi esetünkben magyarnak lenni nem öncél. Tudatosan magyarnak lenni talán csak annyi, hogy jobban, erősebben odafigyelünk az anyanyelvünkön felcsendülő egyetemes, szép, és józan emberi parancsokra. Meggyőződésem: ezt a cél kívánja szolgálni a Cseh- és Morvaországi Magyarok Szövetsége és az összes csehországi magyar szervezet.

Tisztelettel:

Kokes János