Beszéljük meg…

Tény és való, hogy a tavalyi, tehát a 2011-es csehországi népszámláláson ismét kevesebben lettünk, illetve ismét kevesebben vállalták magyarságukat, mint a korábbi cenzusok alkalmával. A számok nem hazudnak, és világosan beszélnek: 19 932 (1991), 14 672 (2001), 9049 (2011). Két évtized alatt tehát a felére csökkent a csehországi magyarok száma. Tetszik, nem tetszik, de ez van.

Várhatóan már az idén ősszel a nemzetiségeket, így a magyarokat is érintő részletes adatok is a rendelkezésünkre fognak állni, s neki lehet majd fogni azok kiértékeléséhez, összehasonlításához. Meggyőződésem: nem lenne rossz, ha az adatokat egy szociológus is áttanulmányozná, összevetné a korábbi két népszámlálás adataival, majd értelmezné, kiértékelné mindezt. Meggyőződésem, hogy önismeretünk, önértékelésünk szempontjából ez hasznos tanulmány lenne.

Ugyancsak szükségesnek tartanám, hogy a témát a Cseh- és Morvaországi Magyarok Szövetsége is napirendre tűzze, s elgondolkodjon afelett, mi is rejtőzik valójában e fejlődési tendencia mögött, illetve tudunk, tudnánk-e valamit is tenni ennek a folyamatnak a megállítása érdekében.

Illúziókban ringatni magunkat, ábrándokat kergetni nem érdemes. Tudatosítom, akárcsak mások is, akik foglalkoznak a kérdéssel, hogy szervezetünknek - hasonlóan a többi csehországi magyar szervezethez - nincsenek eszközei, sem lehetőségei bármi módon is befolyásolni ezeket a társadalmi folyamatokat. Mi nem őshonosok, mi bevándorlók vagyunk cseh és morva földön, szétszórtan élünk új hazánkban, és sehol sem alkotunk számottevő, nagyobb lakossági csoportot.

Mindezek ellenére arról is meg vagyok győződve, hogy azért egyfajta erkölcsi kötelességünk ápolni, megtartani szüleink, szülőföldünk hagyatékát, nemzetiségünket, magyarságunkat. Nyilvánvaló, hogy ennek érdekében azért tenni is kell valamit. Na de erre szolgálnak szervezeteink, s egy kis összefogással, egy kis közös munkával sok mindent el lehet érni.

Mindennek az alapja az, hogy van-e még igény közöttünk magyarságunk megtartására, valamiféle összetartozásra. Én úgy látom, hogy ez az igény még élő, és „munkásemberek” is akadnak még. Ezért „megfogyva bár, de törve nem”, csak egyet tudok ajánlani: gyűrjük fel az ingujjunkat, s folytassunk munkánkat. Saját érdekünkben.

Tisztelettel:

Kokes János