Beszéljük meg…

Szövetségünk idén márciusban, megalakulása után bő 22 évvel, megtartotta a jubileumi, immár 10. tisztújító küldöttközgyűlését. Már önmagában az a tény, hogy a Cseh-és Morvaországi Magyarok Szövetsége több mint két évtizede él, és országszerte rendszeres tevékenységet folytat, komoly eredmény. Azt jelzi, hogy a csehországi magyarok igénylik a magyar szervezetet, a magyar szervezeteket, mert 1990 óta számuk örvendetesen megnőtt. Kizárólag rajtunk múlik, hogy ez így legyen a jövőben is.

Míg szervezeteink szaporodnak, a csehországi magyarok létszáma csökken. A népszámlálási adatok szintén jeleznek valamit. Éspedig valami nagyon lényegeset. Az 1991-es 19 932 és a 2011-es 9049 messziről sem azonos számok, súlyuk egyáltalán nem cserélhető fel. A demográfiai mérleg nyelve nagyon kibillent, s a számunkra igencsak kedvezőtlen irányban. Ez egy olyan dolog, amin nagyon el kell gondolkodni. Más dolog, és ez is elgondolkodtató, hogy tudunk-e ezen a téren valami érdemlegeset tenni. Ha valamit lehet, azt mindenképpen meg kell tennünk.

Mielőtt depresszióba esnénk gyorsan megjegyzem, hogy a közelmúltnak vannak azért naposabb, kellemesebb hírei is. Kiemelkedik közülük az, hogy május közepén Prága belvárosában emléktáblát kapott Görgey Artúr, honvédtábornok, az 1848-1849-es magyar forradalom és szabadságharc egyik nagy hadvezére, a magyar vegyészet egyik kiemelkedő alakja, aki a Moldva-parti metropolisban járt egyetemre, s itt is nősült.

A tábla kihelyezése sokéves és kitartó igyekezetet koronázott meg. Ugyanakkor a tábla bizonyítéka annak is, hogy a csehországi magyarok munkájának komoly és maradandó eredményei is vannak. Csak remélni tudjuk, hogy Görgey Artúr emléktáblája előtt a jövőben sokan megállnak, s az eszükbe juttatja, hogy magyarok is élnek ezen a földön.

Szintén Prágában, a kommunista rendszer áldozatainak a motoli temetőben lévő kegyeleti helyén álló központi emlékművön pedig tavaly ősz óta egyebek között egy Esterházy János emléktábla is emlékeztet a magyarokra. A sajtóból is tudjuk, hogy a tábla éles viták tárgya. Eddig azonban a helyén van, s állja a vihart, állja a sarat. Mást, mint köszönetet mondani mindazoknak, akik ezért valamit is tettek, nem lehet.

Tisztelettel:

Kokes János