Végh Istvánnal, a Cseh- és Morvaországi Magyarok Szövetségének új elnökével

Az alábbi beszélgetés apropója aligha szorul magyarázatra: a betyárbecsület a Cseh-és Morvaországi Magyarok Szövetségének lapjától még akkor is megkívánná, hogy a szervezet új elnökét az elsők között kapja mikrofonvégre, ha Végh Istvántól eltérően kevésbé élvezné a tagság támogatását. S mi tagadás: a szimpátia szót ugyancsak a betyárbecsület miatt kerültük fentebb, ezúttal a közírás alapvető követelményének engedve, amelyhez ez a régi-új Tükör - egykor is, ma is - szívósan ragaszkodott-ragaszkodik. Azt viszont ildomosnak tartjuk bevezetőül közölni, hogy az alábbi beszélgetés vitaindítónak készült, folytatásra vár: kérjük a beszélgetésben érintett alapszervezeteket, olvasóinkat, a Szövetség tagjait, s egyáltalán mindenkit, akinek van az alábbiakhoz hozzáfűznivalója, forduljon a Prágai Tükörhöz, kapcsolódjon be a vitába, amely segítségünkre lehet a Szövetség gondjainak rendezésében.

Hogyan tovább?

Végh István 1959-ben született, Rimaszombatban. Szűkebb pátriája 15 éves koráig Kisgömöri, a magyar nyelvű általános iskolát itt, és Várgedén járta ki, majd Kassára került szlovák tannyelvű matematika tagozatos gimnáziumba. Itt határozta el, hogy tanulmányait külföldön folytatja, s így három év elteltével az akkori előírásoknak megfelelően a selmecbányai előkészítőbe került. Innen vezetett útja az egykori Leningrádba, ahol 5 és fél évet töltött, és a műegyetemen elvégezte a számítástechnika szakot. Hazatérte után programozóként dolgozott a komáromi hajógyárban, majd a mohi erőműbe került, ezúttal technikusként. Itt érte a bársonyos forradalom, amelybe elkötelezetten kapcsolódott be: előbb a helyi szakszervezet vezetője, majd egyik szervezője az energetikusok szakszervezetének. A szakszervezeti munka révén kerül Prágába is, ahol az energetikusok szövetségi szakszervezetében Szlovákiát képviseli, annak országos titkáraként. Sokunkhoz hasonlóan aztán őt is elbűvöli a száztornyú: családostul Prágába költözik, előbb szakmájában dolgozva, majd számítógépes tapasztalatai révén kerül be a bankszakmába, és egyre inkább beleássa magát a gazdasági terület rejtelmeibe is. Jelenleg egy előkelő külföldi bank prágai leányvállalatánál dolgozik, gazdasági szakemberként.

Prágában került kapcsolatba a Cseh-és Morvaországi Magyarok Szövetségével, rövid ismerkedés és aktív munka után került a prágai alapszervezet élére, amelynek 1994-tól 6 éven keresztül volt elnöke.

Családos ember, két gyermeke van: Péter 17 éves, Veronika 13. Orosz feleségét még egyetemi évei alatt ismerte meg. Végh Istvánt a Szövetség élére 2001 márciusának végén választották meg, a küldöttek szinte abszolút többségének bizalmát élvezi.

Vágjunk a közepébe: nehéz időszakban vette át a Cseh- és Morvaországi Magyarok Szövetségének elnöki posztját. Egy nappal a rendkívüli közgyűlés előtt az Új Szóban megjelent egy elemzés a Szövetség helyzetéről, amely nem túl rózsás képet mutatott, sőt, a közgyűlés utáni értékelés sem vázolt sokkal optimistább képet. Tényleg ennyire eluralkodtak volna a Szövetségben a személyes ellentétek?

Természetesen vannak, és voltak is bizonyos feszültségek, de ez egyáltalán nem jelentette, és nem jelenti azt, hogy a szervezet működésképtelen. A Szövetség nem monolit tömb, amelynek ha egyik eleme meghibásodik, azonnal leáll az egész: vannak alapszervezetei, melyek nagyon önállóan működnek, s ez így volt a Szövetség fejlődésének kevésbé harmonikus korszakában is. De sietek hozzáfűzni: én azt hiszem, hogy az említett feszültség hozott pozitív elemeket is a Szövetség életébe. És itt abból az általános tapasztalatból indulok ki, hogy amikor az emberek nagyjából azonos irányban mozognak, akkor gyakorlatilag senki sem figyel oda a működés formális szempontjaira, nincs szükség a háttér és a működési szabályzat pontos lefektetésére. Mikor aztán ellentétes mozgások születnek, akkor szinte azonnal felvetődik a kérdés formális oldala is: hogyan tartsuk a folyamatokat bizonyos ésszerű keretek között. Én úgy érzem, hogy most éppen ebben az irányban indult meg egy kristályosodási folyamat, amit én pozitívan értékelek.

A problémák megjelenésével általában az is együtt jár, s nem kevésbé fontos tényező, hogyan nyúlunk hozzá a felmerülő kérdésekhez. Emberek vagyunk, egyszerű halandók, akik a Szövetség tevékenységét nagyrészt szabadidőnkben végezzük, néha valóban óriási személyes áldozatot is hozva ezért a kis csehországi magyar közösségért. Így volt ez a korábbi elnök, Becske Katalin esetében is, aki áldozatos, kitűnő, és nagyon sok munkát végzett. Az ő rövid elnöklésének idején, sőt már azt megelőzően a Szövetségben megindultak olyan mozgások is, amelyek lassan túlnőtték a korábban elégséges kereteket, s melyek kezelésére a vezetésnek nem futotta erejéből. Az pedig még inkább rontotta a helyzetet, hogy a problémák olyan módon kerültek terítékre, hogy az jogosan sértette az áldozatosan dolgozó embereket. Ha ez nem így történt volna, valószínűleg sokkal kisebb erővel is meg lehetett volna a problémákat oldani, és nem kellett volna az eseményeknek személyeskedésekig fajulniuk.

Melyek voltak a felmerülő problémák?

A történések sűrűjében én nem vettem részt, amit nem is nagyon bánok. Én a magam számára úgy értelmeztem a történteket, hogy egyes alapszervezetek nagyon aktívak, lényegében autonóm szervezetként működnek, elvárásaik a Központtal szemben lényegesen eltérnek attól, ami a kevésbé szervezett, kis létszámú alapszervezeteket jellemzi. Ilyen aktív szervezet, például, a brünni alapszervezet, de mondhatnám a prágait is. Sokszor azonban ezek a szervezetek túlzottan lokális érdekeket képviselnek, ami az egyes alapszervezet tagjainak szempontjából valószínűleg akár hasznos is lehet, de közben kissé érzéketlenné válnak a közös gondok, és ezzel egyetemben a Központ gondjai iránt is. Elvárják, hogy a Központ segítsen problémáik megoldásában, ugyanakkor kevésbé érzik át, hogy nekik is kötelességük segíteni a Központ munkáját. Ez a problémák egyike, amelyre az egykori vezetés nem tudott határozottan rámutatni, tűrte, hogy az események túlnőjenek a fejükön. Másrészt voltak olyanok is, akik a problémákra ráéreztek, viszont olyan módon nyúltak a kérdésekhez, amely sikerre vezethet, mondjuk egy rámenősebb típusú vállalkozó napi gyakorlatában, de nem tartozhat egy társadalmi szervezet tárgyalási stílusához, stratégiájához.

A történteket én bizonyos értelemben logikus, természetes fejleménynek tartom. Az ebből adódó fejleményeket, feszültségeket pedig olyan problémának, amit meg kell oldani.

Hogyan tovább? Egyáltalán: melyek Ön szerint a konkrét megoldandó feladatok, s hogyan rangsorolná ezeket? Nem olyan általános, a társadalom sokkal szélesebb rétegeit érintő problémáról van itt szó, aminek a megoldása nagyon hosszú, türelmes munkát igényel?

Én nem így vetném fel a kérdést, ugyanis még nem itt tartunk. Megoldani csak azt a problémát lehet, amit már tudatosítunk, és megoldandó problémaként vetünk fel. Ez minden megoldás elemi feltétele. Jelenleg inkább az a jellemző, hogy a problémákról csupán egyes alapszervezetek képviselői beszélnek, nagyrészt egymás között, és nincs meg a konszenzus a problémák megnevezésében sem. Mindamellett én bízom abban, hogy az egyes alapszervezetek olyan emberekkel képviseltetik magukat az Országos Tanácsban, akikben meglesz a közös akarat az ügyek rendezésére. Az én legfontosabb feladatom ebben a folyamatban - legalábbis a kezdetekben - éppen az lesz, hogy megpróbáljam megtalálni a problémákat. És bizakodom, hogy ez sikerülni is fog.

Bizonyos konkrét kérdésekben azonban vita alakult ki már a közgyűlést megelőzően is, illetve magán a küldöttközgyűlésen is. A parázs vitákból ítélve, ezek a kérdések sokakat foglalkoztatnak, s lehet, hogy az előttünk álló időszakban mindezekre meg kell találnunk a válaszokat is. Én a problémákat 8 kérdés köré csoportosítottam. Ezekről szeretném kikérni a véleményét, remélve, hogy ezzel a Tükör hasábjain is megindulhat egy vita, amely ütköztetné a különböző véleményeket.

Ha már egy régi-új Prágai Tükörben zajlik e beszélgetés, kezdjük - a rangsorolás igénye nélkül - éppen a Szövetség lapjával. Mint tudjuk, eredetileg a Tükör igényesebb lapként indult (én mindmáig tagadom, hogy értelmiségi lap lett volna), melyet egy magazinszerű Tükör váltott fel. Mint az bizonyos megfontolások alapján várható volt (gondolok itt elsősorban a nem létező csehországi magyar újságíró gárdára) egy idő után a lap körül felgyülemlettek a problémák: a legutolsó tavalyi szám csupán nemrégiben jelent meg. A kialakult helyzetet látva hozott aztán az Országos Tanács egy olyan döntést, amely próbálja mindkét lehetséges pólust összekapcsolni: egy igényesebb közéleti - kulturális lapot (de nem par excellence értelmiségit) a Szövetség életét bemutató melléklettel. Hogyan látja a megújult Tükör ügyét?

A Tükörrel “mindössze” nyolc éve van problémánk, vagy pontosabban: gyakorlatilag azóta, mióta a lap létezik. Ezt az ügyet sem szabad tehát tragikusan venni. A Tükör is átment bizonyos fejlődésen, amint azt Ön is említette. Az igényesebb lap körül is voltak problémák, akkor sem tudták megoldani a lap terjesztését, és nem született egyértelmű válasz arra sem, vajon tényleg ilyen lap kell-e a csehországi magyaroknak, vajon nem lehetne-e más hangot megütni, amely jobban megfelelne a csehországi magyarság elvárásának. Annak idején én is azt a vonalat képviseltem, hogy a színvonalból kell engedni, mégpedig olyan értelemben, hogy a Tükör nagyobb közönség számára legyen érthető. Ezért történt a váltás, de mint ma láthatjuk, ez sem sokat segített. Jelenleg olyan kompromisszum született, amit én jónak tartok. Az csak hasznunkra lehet, ha egy társaság - adott esetben a csehországi magyarok - fel tud mutatni egy bizonyos színvonalat, mert mindig kell valami olyannak lennie, ami a folyamatoknak bizonyos irányt ad, s ha erre képesek vagyunk, akkor miért ne tegyük meg? Másrészt a mellékletre is szükség van, mert a szervezet életét is folyamatosan be kell mutatni, mégpedig közérthetőbb formában. Mindez, persze, még mindig nem oldhatja meg a régi problémát, jelesül a terjesztést.

Valóban ez lenne a lap legfontosabb problémája? Hiszen maga a Szövetség, amely nagyon gazdag és sokrétű tevékenységet fejt ki, sem tudja megszólítani a potenciális tagság nagyobbik részét!

Szerintem ezt a kérdést másképp kell felvetni: van Csehországban kb. húszezer magyar, van egy Szövetség és van egy lap. A kérdés mindig az, hogy van-e minderre igény. Amíg van, addig lesz Szövetség is, amíg van támogatás és elég ember, aki képes lapot kiadni, addig lesz lap is. Ha a Szövetség tagsága egytizedére csökken, akkor lehet, hogy csupán egy magyar klub marad belőle. Mi jelenleg azt tesszük, amit tenni tudunk, s ha valaki ennél jobbat tudna, akkor átvenné a szervezetet, vagy alakítana egy újat, s ezzel figyelmeztetne a hibáinkra. Ilyen jelenleg Csehországban nincs - s ezt itt nem dicsekvésképpen mondom.

Ha ezt most lefordítom a Tükör helyzetére, akkor még kedvezőbb képet kapnék, hiszen azt bizonyos koncepció mellett még kevesebb ember is össze tudja állítani. Tehát nem kaptam a választ arra, hogy miért éppen a terjesztés lenne a legnagyobb probléma?

A terjesztés problémáját két nézőpontból közelíteném meg. Az első, és a fontosabbik, hogy ha valamit előállítunk, az lehetőleg ne raktárra menjen, és a tagokhoz, illetve a Csehországban élő magyarokhoz is szóljon, mert azért kapunk támogatást. A másik nézőpont “csupán” adminisztratív, mégis létfontosságú, ugyanis az említett támogatás feltételei között szerepel a remittenda maximum 30 %-on szinten való tartása is, amit igyekeznünk kell betartani.

Váltsunk témát. A közgyűlésen vita alakult ki a státustörvénnyel kapcsolatban, illetve a csehországi magyarok ezzel összefüggő “nyugati” besorolásának kérdéséről is. A közgyűlésen megoszlottak a vélemények, s végül olyan döntés született, amely úgy foglal állást a kérdésben, hogy “a Cseh- és Morvaországi Magyarok Szövetsége alapszabályából eredendően nem politikai szervezet, ezért nem hivatott állást foglalni a “státustörvénnyel” kapcsolatban” (a közgyűlés határozatának teljes szövegét lásd a xxx oldalon - a szerk.). Milyen érvek hozhatók fel egyik vagy másik oldal mellett, s mely érveket érzi súlyosabbaknak? (a témát lapunk figyelemmel fogja kísérni, e számban a sajtóvisszhangokból válogattunk, de tervezzük elemzések közzétételét is).

Nekem nem tetszett sem az, ahogyan a kérdést felvetették, sem magának a szavazásnak a procedúrája. Ettől függetlenül személyes véleményem megegyezik azzal, amit végül is a közgyűlés elfogadott. Én a státustörvényt nem tartom a csehországi magyarság szempontjából kulcskérdésnek. A státustörvény elfogadtatásában Magyarország részéről egy olyan igyekezetet látok, amely megpróbálja megőrizni a szomszédos országok magyarságát, megpróbálja magához vonzani legalább is azokat a magyarokat, akik ezt igénylik. Én ezt az igyekezetet a magyar nemzet szempontjából pozitívan értékelem. Európa majdnem minden országának lakossága csökken (beleértve Magyarországot is), ilyen szempontból ez is segíthet az összmagyarság lélekszámának megőrzésében (akár a bevándorlóknak köszönhetően is), mivel a legtöbb külföldön élő magyar éppen a környező országokban él. Hozzájuk képest a csehországi magyarok egyrészt nincsenek olyan intenzív, napi kapcsolatban Magyarországgal, másrészt amennyiben mind Csehország, mind pedig Magyarország az Európai Unióba igyekszik, akkor ennek a kérdésnek mondjuk öt év múlva nem lesz semmi jelentősége, mert Magyarországon ugyanolyan jogaink lesznek, mint, például, Franciaországban.

A közgyűlésén - és nem csupán formális követelményekre hivatkozva, de a cseh államigazgatás átszerveződésével kapcsolatban is - felmerült a Szövetség alapszabály-módosításának kérdése. Mennyire látja ezt fontos problémának?

Számomra érdekes volt, hogy a beterjesztett javaslat egy viszonylag centralizált struktúrában gondolkodik. Én korábban úgy láttam, hogy a brünni alapszervezet mindig nagyobb önállóságot kívánt - és itt azért említem éppen a brünnieket, mert az ő javaslatukról volt szó - és a beterjesztésben nem ezt láttam. Az alapszabályt valóban módosítanunk kell, mert az elmúlt időszakban a cseh társadalomban olyan objektív változások mentek végbe, amelyek ezt szükségessé teszik. De - s ezt hangsúlyozni szeretném - nem azért, mert az alapszabály abszolút értelemben elavult volna. Szerintem, ha a már említett feszültségeket sikerül a Szövetségben feloldani, akkor ezzel, nagyrészt, megoldottuk az alapszabály kérdését is. De nem tudok fordított folyamatban gondolkodni - először készítsünk egy formálisan megfelelő alapszabályt, majd nézzük meg, mik is tulajdonképpen a problémák -, ellenkezőleg, előbb a problémákat kell feltérképezni. Nem is szeretném ezért ezt az ügyet a legközelebbi országos tanácson felvetni, sőt még a júniusi összejövetelt is túl közelinek érzem. Mindenesetre a két évben megjelölt határidőt be fogjuk tartani.

Az előbbi kérdéshez szorosan kapcsolódik a Szövetség szerkezetének újragondolása, mindenekelőtt az országos képviselet és az alapszervezetek közötti kapcsolatok kérdése. Biztos abban, hogy a csehországi magyarság szövetségének ennyire profi-jellegű szerveződésnek kell lennie?

Itt megint csak abból kell kiindulnunk, ami van: nevesíteni kell a dolgokat, ki kell mondanunk, mire futja erőnkből, s ennek függvényében kell eldöntenünk, hogy milyen irányban induljunk tovább. Én a Szövetséget egy színvonalasan működő szervezetnek tartom, legalábbis az én elképzeléseimhez képest szervezettebb formában működik, mint el lehetne várni tőle. Ez elsősorban Csémy Tamás hatalmas energiájának köszönhető, aki hat-hét év alatt egy profi-formájú szövetséget épített fel, egy olyan központtal, amelyik koordinálja az alapszervezeteket, és számomra jogosnak tűnő kérdés, hogy valóban ez-e a legmegfelelőbb forma, ezen az úton kell-e tovább haladnunk? Ez a kérdés minden bizonnyal témája lesz az Országos Tanács üléseinek, ki fogom kérni az alapszervezetek véleményét. Én személy szerint nem tudok arra a kérdésre válaszolni, hogy melyik a jobb forma, a profi, vagy a nem profi szervezet. Ha Prágában vagy Brünnben profi szervezetre van igény, ám, legyen. Ha a tagság egy alapszervezetben ezt elvárja, s megteheti, mert olyan a hozzáállásuk, van elég szabadidejük, stb., akkor ez így is lesz. Máshol viszont lehet, hogy nincsenek meg az objektív és szubjektív feltételek, a megfelelő emberek, s akkor ott amatőr szinten fognak működni. De ez nem annak a kérdése, hogy az egyik forma jó, a másik meg rossz. Ez egy hibrid formája a szervezet működésének, amely a csehországi magyarság diaszporikus voltának természetes velejárója. És én fontosnak tartom, hogy ennek a létezési formának az alapszabály lehetőséget teremtsen. A központot pedig pontosan olyan erősnek kell kiépíteni, amilyenre ténylegesen szükség van. Ez a véleményem ma, a kezdetek kezdetén, ha egy év múlva visszatérünk a kérdésekhez és az elhangzott elképzelésekhez, akkor majd meglátjuk, mennyire igazolja őket az egyes területeken maga a gyakorlat.

A közgyűlésen újra felvetődött a kérdés, lehet-e a Szövetség tagja olyan nem cseh állampolgárságú magyar, aki huzamosabb ideje Csehországban él. Hogyan látja ezt a problémát?

Személy szerint én ezt nem látom problémának. Kérdés, hogy a cseh törvények hogyan szabályozzák ezt az ügyet. Csehországban nincs annyi magyar, hogy e miatt ildomos lenne egy újabb szempontú szelekciója az itt élő magyarságnak, az viszont fontos szempont, mit mondanak az erre vonatkozó cseh törvények. Ha ezt nem teszik lehetővé, akkor kénytelenek vagyunk a törvényekhez alkalmazkodni. Véleményem szerint, ha összetartozást érzünk, akkor az állampolgárság sem lehet az egyedüli és a legfontosabb szempont.

Csakhogy ezzel kapcsolatban ellenérvként felvethető, hogy ez a Szövetség nem olyan önszerveződés, amely önmagát tartja fönn, hanem olyan kisebbségi szervezet, amely állampolgári és kisebbségi jogcímen kap állami támogatást.

Ezzel az ellenvetéssel, így, nem értek egyet. Akiket a kérdés érint, azok itt élnek, adóznak a cseh államnak, tehát megvan a jogi alapja annak, hogy az állam őket is támogassa. Csupán a választói jogok nem illetik meg őket, de az Európai Unióban ez a kérdés is meg lesz oldva.

Már a Szövetség alapításakor is felmerült a kérdés, érdekvédelmi szervezet legyen-e a csehországi magyarok szövetsége, vagy működjön kulturális szervezetként. A Tükör legutóbbi számaiban számos írás arról tanúskodott, hogy a politikai felhangok felerősödtek. Mennyire látna jogosnak egy profilváltást?

Érdekvédelemről, szerintem, ott lehet szó, ahol nagyobb csoportok jogai sérülnek. Ha valaki itt úgy érzi, hogy magyarsága miatt hátrányos megkülönböztetésben részesül, akkor ezt én kételkedve fogadom. S kérdés az is, hogy ez a Szövetség képes volna-e egyáltalán ilyen érdeket megvédeni, mi több, egyáltalán képesek lennénk-e csoportos érdekeket megfogalmazni - mert egy-két embernek az érdekét egy szövetség nem védheti. Én ezért nem is tartom aktuálisnak ezt a témát. Ha olyan rendszerrel szembesülnénk, amely a nemzetiségeket elnyomná, akkor nem tartom elképzelhetetlennek a kérdés felülbírálását, s akkor, nyilván, megváltozna a Tükör hangja is, mindaddig, amíg egyáltalán támogatnák. De pillanatnyilag Csehországban magyarságom az állam hozzáállása miatt nem szenved csorbát. Ha egy-két ember nem érzi jól magát Csehországban, akkor az annak az egy-két embernek a problémája.

A Szövetségnek szoros kapcsolatot kell fenntartania mind a cseh, mind pedig a magyar partnerintézményekkel. Ez az elmúlt rövid időszakban kissé akadozott. Sikerül-e már e rövid idő alatt lépéseket tenni a rendezés irányában?

Én azt hiszem, hogy csupán képviseleti problémák voltak, melyek nem magát a Szövetséget érintették. Ez most megoldódott, s én igyekezni fogok, hogy így is maradjon. Nemrégiben a csehországi magyar nagykövet egy baráti beszélgetésre invitált bennünket, és az Országos Tanács ülését meglátogatta Csehország budapesti nagykövete is. Mindketten támogatásukról biztosították a Szövetséget, és tájékozódtak a Szövetségben végbement változásokról és elképzelésekről.

Lényegében a fentiek összegezéseképpen hoznám szóba a Szövetség programnyilatkozatának módosítását. Hogyan összegezzük tehát az elmondottakat: kell Ön szerint ilyen módosítás, s ha igen, mennyiben szorul kiigazításra a Szövetség jelenlegi programja?

Nemrégiben tanulmányoztam át újra az egykori programnyilatkozatot, s egyet kellett értenem befejező részének egyik passzusával: “… de programunk jövőközpontú”. Valóban úgy látom, hogy minimális mértékben szorul módosításra a programnyilatkozat, s a megváltoztatandók javarészt Csehszlovákia kettéválásából eredeztethetők. Van egy-két ötletem, arra vonatkozólag, hogy mit kellene újragondolnunk, ebből villantanék fel egynéhányat.

A programnyilatkozat egyik kitétele így hangzik: “De az anyanyelv nemcsak és nem is elsősorban cél, még kevésbé öncél: inkább eszköz, foglalata annak az általános humán, természettudományos és technikai műveltségnek, amelyet a leghatékonyabban éppen rajta keresztül sajátíthatunk el”. Ezt igaznak tartom egy nemzetiség által sűrűn lakott területen, ahol az állam nyelve a természetes közösségben gyakran akár még idegenként is hathat, és ezáltal nehézkessé teheti a gyermek kifejezőképességét, akadálya lehet tehetsége kibontakozásának és rombolhatja önbizalmát. A szórványban élő nemzet nyelvének megőrzése, illetve elsajátítása, saját tapasztalataim alapján, más kérdés. Számunkra, akik nagyrészt magyar nyelvi közegben nőttünk fel, nem kérdés etnikai identitásunk megőrzése, mert ez az a nyelv, melyben otthon érezzük magunkat, még akkor is, ha sokszor csupán mi magunk hisszük, hogy jól beszéljük anyanyelvünket. A mi gyermekeinknek viszont a magyar nyelv elsajátítása már csupán egy nagy lehetőség, kihívás, hogy szülei (pontosabban: gyakran csak az egyik szülő) nyelvét elsajátítsák. Esetükben már ritkán lehet beszélni a nyelv tökéletes elsajátításáról. De még ezért is külön elismerés illeti őket, s még inkább szüleiket, akik ennek nehézségeit felvállalják. Ugyanakkor én nem tudom elfogadni azt sem, ha valaki felrója a szülő(k)nek, hogy gyermekükkel nem sajátíttatták el a magyar nyelv ismeretét. Az embernek elsősorban embernek kell lennie, még akkor is, ha egy nyelv elvesztésével, illetve el nem sajátításával kétségtelenül egy lehetséges további dimenziótól fosztjuk meg önmagunkat, gyermekeinket.

A lényeget megtartva, de formai szempontokból felül kell bírálni a programnyilatkozat 3. bekezdését, amely a csehországi és a szlovákiai magyarság kapcsolatával foglalkozik: sajnos, már nem akarhatjuk Csehszlovákia egységét, mert az ország megszűnt, s nem mi, hanem az államalkotó nemzetek politikusai döntöttek a felbomlás mellett.

Érdemes átgondolni azt is, vajon többet tud-e a cseh közvélemény a demokratikus viszonyok között átélt 11 év elteltével a csehországi magyarságról, s hogy mennyiben változtak ez alatt az idő alatt a cseh-magyar kapcsolatok, illetve mivel tudunk mi, csehországi magyarok hozzájárulni a kapcsolatok előmozdításához.

Gál Jenő