“Nemzetek a tükör előtt”

Rákos Péter Nemzeti jelleg - a miénk és a másoké című könyvéről

Rákos Péter legújabb könyvét 2000-ben jelentette meg a pozsonyi Kalligram Kiadó. A szerző saját bevallása szerint mintegy fél évszázada foglalkozik a “nemzeti jelleget” érintő kérdéskörrel. Első pillantásra talán meglepi az olvasót, hogy egy félszázados vizsgálódás eredményeként egy “mindössze” (teszem sietve idézőjelbe) százhetven oldalnyi írást tart kezében - kiváltképp, hogy a bevezetőben írója megjegyzi, miszerint “életét tette rá” -, a könyv végére érve majd minden bizonnyal mosollyal konstatálja, hogy a dimenziók, amelyeket ez a kötet megnyithat a figyelmes olvasó előtt, messze túlszárnyalják a papírravethetőség kereteit.

Rákos Péter néhány éve a Károly Egyetem professzoraként speciálkollégiumot hirdetett az adott témáról. Diákja lévén nekem is szerencsém volt abszolválni ezt a szemináriumot, amelyet a következő szavakkal indított útjára: “Ennek a kurzusnak a tárgya nem a nemzet fogalmának meghatározása, sem az államok közti határok, sem a nemzeti kisebbségek sérelmei, sem a nacionalizmus, sem az »identitástudat«, de igenis tárgya az »imidzs«, a nemzeteknek más nemzetekről és önmagukról alkotott képe, főleg, de nem kizárólag, közép-európai viszonylatban, valamint a tudati tények s annak bizonyítása, hogy a tudati tények, jóllehet csupán tudatiak, attól még nem kevésbé tények. Módszerem hagyományos, de nem tartóztatom meg magam az alábbi öt “a”-tól: analógiák, anekdoták, aforizmák, aktualitások és ankétok.” Ez a módszer- és tárgymeghatározás a könyvre is érvényes, előszavában is olvasható [11].

Ami még vizsgálódása módszerét illeti: óráink során időnként témánktól távolinak tűnő területekre kalandozott, s olyankor - rajtakapva magát a “portyázáson” - megkérdezte tőlünk, vajon témánkba vág-e a kitérő, majd összebólintva, együttesen konstatáltuk, hogy “minden belevág”.

A könyv elsősorban a “nemzeti karakter” témáját érintő szépirodalmi és szakirodalmi alkotásokra támaszkodik, anélkül, hogy az objektivitásukban és értékeikben egymástól olykor jócskán távol eső műveket határozottan pozitívan vagy negatívan bírálná el. A szerző terjedelmes, nyolcvannál több tételből álló irodalmat vonultat fel, melyek legtöbbjét nem csupán említi, hanem vissza-visszatérve hozzájuk összeveti őket, mazsoláz belőlük, így az egyes, esetenként szélsőséges nézeteket képviselő teóriákból komplex képeket kaphatunk témánkat illetően. Olyan írók műveiből állnak össze a mozaikok, mint pl. Robert Pynsent, Wilhelm Röpke, Jan Patočka, Emanuel Chalupný, Miroslav Kusý, Louis Cazamian, Bibó István, Hamvas Béla, Németh László, de sok olyan író gondolataival is találkozunk, akiknek műveit a felhasznált irodalomban meg sem leljük, ilyenek, pl. Jaroslav Hašek, Karel Čapek, Szerb Antal, Victor Hugo, hogy csak néhány nevet említsünk. Mindez óvatos körültekintésről, rendkívül mély és széles körű tájékozottságról..., ne kerteljünk: irigylésre méltó műveltségről tesz tanúbizonyságot. De ezekre, a tárgy jellegét és a tanulmány alcímét (Öncsalások és előítéletek mint történelemformáló tényezők) tekintve, nagy szükség is van. Kutatásának másik fontos közege a hétköznapi élet (bár valószínűleg az ünnepnapit sem zárhatjuk ki).

Mielőtt hozzálátnánk a könyv részletesebb ismertetéséhez, el kell mondanunk, hogy a kutatás tárgyának a létét Rákos Péter nem fogadja el eleve tényként, a “nemzeti jellegről”, “nemzeti alkatról” szólva gyakran hozzáfűzi: ha van. Tehát a vizsgálat célja nem csupán a “nemzeti jelleg” meghatározása, hanem egyáltalán: létének vagy nemlétének igazolása is. Persze szükségszerűen abból a hipotézisből kell kiindulnunk, hogy “nemzeti jelleg” van. Ha gyors válaszra várva, hirtelen nekünk szegezné valaki a kérdést, létezik-e, nem valószínű, hogy azt válaszolnánk: nincs. A vélhetően létező utáni kutatás pedig olyan lehet, mint mikor expedíció indul egy már csak mondából ismert dolog (elsüllyedt világ, csodatévő relikvia, esetleg szörny) felkutatására, mint ahogyan a Kerek Asztal lovagjai keresik a szent Grált. Remélhetőleg, ha nem találjuk is meg a hőn óhajtott tárgyat, akkor is megnemesedve térünk vissza a kutatásból.

De térjünk vissza a könyvhöz.

A kötet hat fejezetre tagolódik. Elsőként a bevezetőben egy-két “fontos előzetes bejelentést” olvashatunk, melyek közül néhányat már ismertettünk a fenti idézetben. Szóba kerül továbbá az “identitás” és az “identitászavar”, mely kifejezések korunkban - a szerző kifejezésével élve - “karriert” futottak be. [Itt jegyzem meg, hogy jelen számunkban olvashatunk egy dokumentumfilmről, amely a közelmúltban került bemutatásra a Prágai Magyar Kulturális Központban, a film címe 49 perc Prágában magyarokkal, rendezője Antala Zsuzsa. Ez a film ugyan nem kifejezetten a mi vizsgálati szemszögünkből mutatja be a prágai magyarságot, mégis sok érdekes, az “azonosságtudat” vizsgálata szempontjából értékes gondolat hangzik el benne prágai magyar, vagy magyar rokoni szálakat is jegyző interjúalanyok szájából]. Roppant érdekes a szerzőnek a “mi vagyok én?” típusú kérdésekkel kapcsolatos megjegyzése, mely szerint a “nemzeti jelleg” és a hovatartozás magunkra vonatkoztatott kérdése maga is e jelleg alkotóeleme.

A második fejezetet elsősorban a “sztereotip” és az “etnicitás” fogalmának, azok összefüggésének szenteli. Az elsőről, mely szintén a korunkban “karriert befutott” terminusok közé tartozik, a következőket olvashatjuk: “...a sztereotip vonás a vizsgált tárgynak inherens tulajdonsága, mégpedig - feltételezetten - legalábbis statisztikailag kimutatható, s ennélfogva objektív tulajdonsága. S miképp minden, ami általános és absztrakt, egyaránt lehet a megismerésnek eszköze is, akadálya is.” [18]

Rákos ezzel kapcsolatos fejtegetéseit olvasva az olvasó elsősorban saját magáról ránthatja le a leplet: mennyire nincs tudatában annak, hogy gondolkodásának igenis meghatározó és szükségszerű elemei a sztereotípiák: kiindulási pontok ezek, amelyek híján sötétben tapogatva próbálnánk megismerni a minket körülvevő és bennünk rejlő valóságot. Felhívja figyelmünket arra is, hogy a sztereotípia heves elutasítása maga is a sztereotípia megnyilvánulási formája, egyfajta “ellenkező előjelű sztereotípia”. Mosolyt csalva szánkra itt idézi Jorge Semprun A nagy utazás című regényének egyik szereplőjét: “Minden marhaságnak az ellentéte valamilyen másik marhaság.” A sztereotípiát a karikatúrához hasonlítja, mely nyilvánvalóan a valóság egy szeletét mutatja (feltéve, hogy találó karikatúráról van szó), melyet azonban nem azonosíthatunk a teljes valósággal, legföljebb kuncogva mutogathatunk a torzkép némelyik részletére: igen az orrod pont ilyen. E helyt olvashatjuk a tanulmány egyik nagyon fontos megállapítását: “A karikatúrát azonosítani az emberrel egyenlő volna az ember elárulásával, s korunk pontosan efelé halad: ott keresi az ember identitását, ahol az a leginkább hasonlít az összes többire.”

Az “etnicitásnak” szentelt alfejezetben a nemzetről alkotott imidzs vizsgálatának érdekében a szerző bevezet egy sajátos terminológiát, amely olyan kifejezéseket használ, mint imago loci (a színtér imidzse), imago regionis (a táj imidzse), imago historiae (a nemzeti történelem imidzse), imago missionis (a nemzet történelmi küldetésének imidzse) vagy imago fati (a nemzeti “végzet”, az “elrendeltetés” imidzse), majd ismert és kevésbé ismert szépirodalmi művekből vett idézeteken keresztül bemutatja a fenti imidzsek működési mechanizmusát, jó “gyakorlási lehetőséget” szolgáltatva ezzel az olvasó számára. Nem kevesebb példával szolgál a jelzőt mint az alkat építőkövét tárgyaló rész.

A szerző a könyv harmadik fejezetét a “nemzeti alkatnak” szenteli, amely azonban hangsúlyozottan megkülönböztetendő a “nemzeti jellegtől”, csak egyik alkotóeleme annak. Egy-egy alfejezetben nagyító alá kerül a magyar, a cseh, a szlovák és a német “nemzeti alkat”. A vizsgálat többnyire önképekből indul ki, mely képek természetesen nem nélkülözik a romantikus jelleget, a nemzetek önmagukkal szembeni elfogultságát. Gyökereik a nemzeti tudat ébredésének időszakába, valamint azon keresztül a lehető legtávolabbi múltba nyúlnak vissza. Bár szerzőnk óva inti magát (s így közvetve az olvasót is) e tündöklő képek megmosolygásától, a józan olvasót helyenként valószínűleg nem kerüli el a derű. Az “arckép” és “önarckép” viszonyáról olvashatjuk: “Amit azonban eleve biztosra vehetünk: a kívülről szemlélők kevés más nemzet elé tartanak fenntartás nélkül pozitív, hízelgő tükröt; továbbá: imidzs és önarckép között mindig számíthatunk valamilyen összjátékra: az idegen nemzet (majdnem mindig) gondoskodik a kritikáról, a nemzet maga pedig (majdnem mindig) az öntömjénezésről.” [90] Ezen elgondolkodva: úgy tűnik, hogy egy nemzet általában sokkal kevésbé tolerál egy másik nemzetet, mint amennyire egy egyén egy másik individuumot, valamint, hogy minél inkább azonosulunk nemzetünk más nemzetekről és saját magáról alkotott véleményével (mely nézetek, persze, sohasem egybehangzóan egységesek), annál távolabb kerülünk a toleranciától.

A “cseh nemzeti alkatról” szóló részben a szerző a nemzeti imagológia egy tipikus velejárójaként említést tesz egy esetről: egyik tanítványának, Jana Mészárosovának, csehekről írt, kemény nemzeti önbírálati elemeket tartalmazó cikkét egy magyar lap (s ez a lap, valljuk be, ha Rákos Péter könyvében nem is teszi, nem is olyan régen éppen a Prágai Tükör volt) közlésre alkalmatlannak találta, azzal az indokkal, hogy az olvasó (ti. a magyar) sértőnek találhatná a csehekre nézve. Ez az írás lapunk jelen számának... lapján olvasható.

A “nemzeti alkatot” tárgyaló rész konklúziójaként Rákos Péter megjegyzi, hogy “a nemzeti karakterológia a rációnak és az emóciónak térben és időben végtelen csatamezeje, s az ebből eredő téveszmék reális történelmi hatóerejét nem tanácsos alábecsülni.” [127]

Az ötödik fejezetben egy kérdőívet találhatunk, amelyet a szerző állított össze, s kutatása során fel is használt. Ha próbára szeretnénk tenni magunkat, akár mi is kitölthetjük, mielőtt elolvasnánk a negyedik fejezetben található kiértékelést, amely a nemzeti alkattan gyakorlati megnyilvánulását vizsgálja. Természetesen nem kapunk majd a, b és c kategóriára osztott ítéletet saját nézeteinkről, de leszűrhetjük a magunkat illető tanulságot.

A negyedik fejezetben olvashatunk még a “nemzeti humorról” (ha az is van), sőt, a humornak, a komikumnak és a nevetésnek nemcsak nemzeti, hanem pszichikai vonatkozásairól is.

A könyv utolsó fejezetében tíz tételt találhatunk a “nemzeti alkatról”. Ez a tíz tétel a szerző vizsgálódásainak során született megállapítások tömör összegzése. Sajnos, hely szűkében nem áll módunkban közölni ezt a tíz gondolatot, pedig kétségtelenül emelnék lapunk színvonalát: olyan tételek ezek, amelyek tudatosítása mindenkinek hasznára válna, s remélhetőleg hasznára is fog válni. S hogy létezik-e “nemzeti jelleg” és “nemzeti alkat”, annak megválaszolására mégis idézném az említett tételek egyikét:

“A »nemzeti alkat« meghatározásai általában iparkodnak vélt nemzeti sajátosságokra szorítkozni, minden esetben tévesen, minthogy:

• nem létezik olyan attribútum, mely egy és csakis egy nemzetre volna korlátozható,
• a többi nemzettel közös tulajdonságok nem kevésbé jellemzők az illető nemzetekre, mint eltérő tulajdonságaik,
• a »nemzeti alkat« (ha van) nem képzelhető másként, mint a közös és eltérő tulajdonságok összességeként.

A fentiekből következik, hogy a »nemzeti alkat(ok)« explicit megfogalmazása túlnyomórészt, ha ugyan nem kivétel nélkül, álsajátos (pszeudospecifikus) következtetésekre vezet.”

És ezen a ponton tisztelettel vitatkoznék Bíró Bélával, aki Nemzet és egyén című, egyébként érdekes gondolatokat felvető cikkében (Liget, 2001/4) úgy vélekedik, Rákos professzor hisz a nemzeti sajátosságok létében.

Végezetül - kisiskoláskori olvasónaplóm kedvelt “szófordulatát” idézve - mindenkinek figyelmébe ajánlom Rákos Péter könyvét (eddig a szófordulat), mert emberségével, toleranciájával, közérthetőségével és nem utolsósorban humorával napjainkban, de valószínűleg még nagyon sokáig aktuális gondolatokat közvetít.

Gál Attila