A cseh nyelv magyar szemmel

Egy ilyen című, de cseh nyelvű eszmefuttatást már közöltem egyszer a cseh magyarbarátok Amicus c. szemléjében, de nyilvánvaló, hogy a magyar olvasót nem kevésbé érinti és érdekli. Azon felül idevágó anyagom egyre bővül, s okom van rá, hogy ne rejtsem véka alá: hogy miről van szó, az hamarosan kiderül, ha nem előbb, a legvégén.

A cseh nyelv körül már hosszabb ideje heves viták dúlnak. Ha eltekintünk is a helyesírás körüli csetepatéktól, akad bőven újabb fejlemény. Így vagy úgy, az egész ország népét illetik és foglalkoztatják. Köztudomású ugyanis, hogy míg a matematikához, az atomfizikához, a villanyszereléshez és órajavításhoz valamelyes szakértelem szükségeltetik, az orvostudományhoz és a nyelvészethez mindenki ért, s többnyire, saját véleménye szerint, a profiknál jobban ért.

Jelen tűnődéseimet annak idején egyik legolvasottabb napilapunk egy közleménye csiholta ki belőlem: “A nőnem a cseh nyelvben is jogait követeli”. S persze semmi kétség: a nyelvtani nőnemre vonatkozó követelés úgy értendő, hogy a jogaitól, azaz egyenjogúságától megfosztott női nem lép itt harcosan sorompóba, s ez bizony nem kevés, nem intézhető el egy kézlegyintéssel. Szálljunk hát magunkba. De mivel ezen túlmenően általánosabb összefüggések is motoszkálnak a fejemben, nem árt egyet s mást előrebocsátanom.

Ha valaki megtanult - s méghozzá olykor igen jól megtanult - anyanyelvén kívül egy másik nyelvet, azt mindig másképp látja, mintha anya anyanyelve volna. Lehet, hogy olykor jobban is, de sohasem ugyanúgy. Megeshet, hogy “madártávlatból” fogékonyabb: hellyel-közzel még fel is fedezhet anyanyelvűek számára olyan árnyalatokat és összefüggéseket, amelyek az ő figyelmüket elkerülték, éppen azért, mert gyermekkoruktól hozzászoktak, természetesnek érzik. Igen sok idevágó mulatságos példát sorolhatnánk.

Hát igen, a magyarok. Az eddigi felmérések szerint mintegy húszezer főnyi, magát magyarnak valló cseh állampolgár alkotja az ország “magyar kisebbségét”, polgári hazájuk minden gondját-baját együtt élik át cseh polgártársaikkal, annál is inkább, mert elenyésző kivétellel bírják, sőt többnyire jól bírják és használják a többség nyelvét, de óhatatlanul anyanyelvük prizmáján keresztül szemlélik. Ez a “magyar optika” természetesen nem jelent semmiféle kritikai összehasonlítást, még kevésbé lehet szó arról, hogy magyar létünkre tanácsokat osztogassunk a született cseheknek, miképp oldják meg célszerűen saját nyelvi problémáikat.

De azért van valami jó is ebben a sajátosan magyar “optikában”: sok hasznos tanulságot rejteget.

Itt van mindjárt az ország neve: Česko. A cseh közvéleményt majdnem annyira megosztotta, mint több mint száz évvel ezelőtt a hamis “kéziratok” körüli vita. S mint amannak, ennek sem látszik még a vége: hol az egyik, hol a másik felfogás kerekedik felül. A Česko elnevezésnek sok heves ellenzője van. Legtöbbjüknek még élénk emlékezetében van a tíz évvel ezelőtti, “kötőjel” körüli ádáz vita, melynek végső fázisában, az állam kettészakadása után a Česko-t úgy érezték, mintha a levegőben lógna, mivel a csehek, úgymond, sohasem voltak hozzászokva, hogy ezt a kifejezést önálló főnévnek fogják fel, mint például a régi Monarchia nevében a “Rakousko”-t és “Uhersko”-t két önálló és egyenrangú állam társulásaként. A helyesírásnak persze következetesnek kellene lennie, de hát a helyesírás soha sehol sem következetes, s így a kötőjel nélküli Československo bizonytalanságban hagyhatta a csehajkúakat, vajon nem valami mellérendelő jelzős összetételt leplez-e, egy nem akármilyen, hanem cseh jellegű Szlovákiát?

S itt mi magyarok (az egykori államhatáron inneniek és túliak) megoszthatnánk cseh polgártársainkkal saját nyelvi észleleteinket. Elmondhatnánk, hogy nekünk, kiváltképpen a környező szláv nyelvekben járatos peremmagyaroknak a Česko mint főnévi szófajú országnév, különösen onnan fogva, hogy a történelem az egykori Felvidéket “Szlovenszkó” alakban tálalta elénk, nemcsak nem különös, hanem a Rakousko, Uhersko, Rumunsko, Norsko tökéletes analógiája, s mi tagadás, okkal: hiszen a cseh nyelvben ez valóban szerves képződmény: csupán szokatlan, de nem helytelen, nem idegen sem a nyelv rendszerétől, sem a nyelv szellemétől. Magyar “optikánk” sem idegen tehát ilyeténképpen, csupán az egymással tusakodó cseh álláspontok egyikével egyező. Használták is a szót már apáink is szorgosan; s ha anyaországi rokonainak ideutaztak - akár turistákként Prágába, akár egykor felvidéki atyafiságukhoz látogatóba - úgy mondották, hogy “Cseszkóba” utaznak. Más kérdés, hogy a szlovák fület ez érthetően ingerelte, mert azt is jelezte, mint már fentebb céloztunk rá, hogy ez utódállamban a cseh elem van nemcsak számbeli, hanem hatalmi fölényben is. Még a valuta sem csehszlovák, csupán Kč, cseh korona volt Cseszkóban!

S azt már magyar szemünkkel-fülünkkel nem is igen érzékeljük, hogy a Česko szónak valami lebecsülő, kicsinylő mellékzöngéje is lehetne. Hiszen egész Európában keresik a “Cseh Köztársaság” hivatalos elnevezés mellé az egyszerűbben, könnyebben kezelhető, köznapibb terminust, a német a Tschechien mellett döntött, a franciának igen megfelelne a Tchéquie, az angolnak talán a Czechia, a hivatalos elnevezés ettől még nem kopik ki a hivatalos használatból, de hát ezzel így bánnak világszerte: Svájcot mondanak, nem “Sweizerische Eidgenossenschaftot”, Uruguayt s nem “Republica Oriental del Uruguayt”.

S most rátérek, azaz visszatérek ahhoz, ami jelen írásomat kiváltotta. Elsőbben is a sokat vitatott “-ová” utótaghoz. A forrófejűek először is szíveskedjenek lehiggadni. Nem igaz, hogy ennek használata “kötelező”, hogy elhagyása a nő vezetéknevéből “tilalmas” vagy pláne büntethető. Polgári szabadságjogunk (egyike a valóban meglevőknek), hogy úgy nevezzük magunkat, ahogyan kedvünk tartja, úgy írjuk a borítékra feladói címünket, ahogyan kedvünk tartja, úgy írjuk alá cikkeinket, ahogyan kedvünk tartja, úgy mutatkozzunk be kinek-kinek, ahogyan kedvünk tartja. Legfeljebb egyes hivatalos nyilvántartásokban használatos vagy előírásos, inkább talán csak az egységesítés végett, az “-ová”, de ez részben senkinek sem árthat, részben: a felsőbbség, a hatóság, ha úgy tetszik: az állam joga. Nagyon szeretnék erről személyesen elbeszélgetni Margaret Thatcher asszonnyal, a világviszonylatban legjelentősebb nővel, aki szót emelt a nevek eredeti alakjának sérthetetlenségéért. De attól tartok (“I am afraid”, félő, ahogyan az angol mondja, amikor semmitől sem fél), hogy nem volna számomra ideje, egyébiránt jómagam is igen elfoglalt ember vagyok. Mindazonáltal bizonyos vagyok benne, hogy sok mindenben megegyeznénk. A magyarban ugyanis, akárcsak az angolban, nincsenek grammatikai nemek. Azt írtam, “akárcsak”. Nem “éppúgy”, mert ez azért minden nyelvben egy kicsit más, sohasem pontosan ugyanaz. De mindkét nyelv, a magyar és az angol egyaránt, jól elnélkülözi a nemeket. Adódhatnak apróbb nehézségek: Evelyn Waugh angol írót, keresztnevéről ítélve, nemcsak a magyar, olynémely angol is hölgynek gondolhatná, pedig hát férfiú volt. Ilyen csip-csup dolgokkal nem is háborgatnám Thatcher asszonyt. Csak annyit mondanék, szertartásos kedélyességgel, nézze Lady Margaret, nemrégiben megjelent kegyedről cseh nyelven egy könyv, a címe MARGARET THATCHERová: a fedőlap tervezője huncutul csupa nagybetűvel szedette a kegye becsületes nevét, melynek eredeti ép formájában való megőrzéséért síkraszállt, de - még huncutabbul - kisbetűkkel odacsempészte az “-ová”-t is; jó mindenkivel jóban lenni. De azért higgye el nekem, ez az “-ová” nem valami galád merénylet: cseh szemmel nézvést ősi nyelvi jelenség, összhangban van a cseh nyelv szokásaival és szellemével: mit sem torzít, kit sem sért. Az olyan jó szándékú tanácsok, hogy kétes esetekben a keresztnévvel manőverezzünk, a pokol útját kövezik. Margit, Margitka? Távozzál, sátán. Az emberek, kivált a nők, talán még érzékenyebbek a keresztnevükre, mint a családnevükre. Folyvást duzzognak valamiért. Nem kedvelik a kicsinyítő képzőket, de ebben sincsen rendszer. Nem fogadja el az Icukát, sem az Iluskát. Az Erzsit igen, a Bözsit nem. A Mařenkát igen, a Maruškát nem. Stéphanie Graf teniszbajnoknőt az egész világon Steffinek mondják és írják, amiképpen ő maga is. Mondhatnánk éppenséggel: Steffi Graf kisasszony, de hát minek is.

Summa summarum, a nyelvi báránybőrbe bújt feminista farkasok (azaz, pardon: farkasok és farkasnők) okvetetlenkedését határozottan visszautasítom. De, mint afféle jól nevelt ember, minden előzetes elméleti vagy világszemléleti latolgatás nélkül is a “hölgyeim és uraim” megszólítással lépek bármikori vegyes összetételű hallgatóságom elé. Ám sosem mondom, csehül végképpen nem, hogy “nézők és nézőnők”, azt sem, hogy a jelenlevők (tagok, képviselők, akárkik) nem “egy emberként”, hanem “egy férfiként és egy nőként” ugrottak talpra, már csak azért sem, mert honnan tudhatnám, hogy csak ezek ketten álltak fel vagy többen is?

Azt a bolondozást a farkasokkal ne tessék komolyan venni, de most azért komolyabbra fordítom a szót. Állatbarát vagyok, s ha már a női nem a nyelvben is sérelmei orvoslását követeli, ne intézzük ezt el kutyafuttában (vagy szukafuttában). Gondoljunk az Európai Unióra! Nem vagyunk-e túlságosan szűkkeblűek vagy egyoldalúak, ha a kérdést csak az emberi fajta szempontjából vetjük fel? Eddig azt mondottuk az állatkertben tapsikoló gyermekeinknek, nézd, milyen helyes fókák - nekünk, magyaroknak, ez tökéletesen elég, de szegény cseh testvéreink nyelvük parancsára kénytelenek színt vallani. S íme kiderül, tőlük tudjuk, hogy nem egykönnyen tehetik. De néha azért a magunk nemtelen nyelvével mi is zavarba jöhetünk. Mi a kiváló hegedűművészt mesternek szólítjuk, s eszünk ágában sincsen a hegedűművésznőt mesternőnek titulálni, pedig tehetnők, hiszen, ha úgy fordul, tanárnőt, sőt doktornőt (vagy doki nénit?) is mondunk. S ami a cseheket illeti, az utánozhatatlanul szellemes és okos Marek Eben már szóvá tette, hogy a bavič (kabarészínész, konferanszié) cseh szó sem tűri meg a nőnemű változatot.

S hasonlóképpen, mint az ország nevének kényes kérdésében, az “-ová” jogosultsága tekintetében is megoszlanak a vélemények. A néhai Šmilauer cseh professzor például következetesen elvetette az idegen családneveknél az “-ová” alkalmazását: Barcza Katalin nevű magyar hallgatója következetesen Katalin Barcza vagy slečna Barcza volt számára, így is szólította.

Le kell hát számolni azzal a rögeszmével, hogy e nyelvi jelenségek mélyén a gyöngébb nem lebecsülése, kicsinylése, megaláztatása rejtezik. Nem győztünk csodálkozni Bělohradský neves cseh filozófus vélekedésén, hogy a cseh nők elutasító vagy lenéző viszonyulása a feminista állásponthoz csupán a fonákja annak a megalázó megkülönböztetésnek, melyet lépten-nyomon átélnek, de óvakodnak tudomásul venni. Talán bizony Amerikát veszi a professzor úr követendő például? Mi nem ott élünk.

Így hát talán már elég érvet halmoztunk fel, hogy az “-ová” egyeseknek tetszhet, másoknak nem, de semmiképpen sem a teremtés koronáinak abban a szándékában gyökerezik, hogy a másik nemet leigázzák. S itt akár szó szerint megismételhetnénk azt a mondatot, melyet a Česko név kapcsán leírtunk: a “magyar optika” ebben a kérdésben nem “idegen”, hanem a vitázó felek egyikének szemléletével egyező.

De csak lassan a testtel: nehogy átessünk a ló másik oldalára!

Tévedés volna azt hinnünk, hogy a nyelvtani nemek és a valóságos biológiai nemek között nincsen semmi összefüggés. Akik anyanyelvükből nem ismerik a grammatikai nemeket, azokat a cseh nyelv - éppúgy persze, mint a német vagy a francia - igencsak lépre csalhatná. A két nyelv közötti fordítók erről sokat beszélhetnének. Még az olyan kiváló fordító, mint a néhai Kamil Bednář is melléfogott, s éppen azért, mert ismerte saját anyanyelvét. Tóth Árpád körúti hajnal c. versében a szegény munkáslányt jelképező akácfa néhány fürt virágát “konty” helyett “sörénynek” fordította, mivel az “akát” csehül hímnemű. S éppúgy nem helyeselhető, hogy Ady “Emlékezés egy nyár-éjszakára” c., a világháború kitörésekor irt sejtelmes versében “a véres lakodalomba részegen induló gondolatot, az ember büszke legényét” női lényként ábrázolja, mivel hát a csehben a “myšlenka” nőnemű. Holott hát a véres háborúba, rummal itatva, a halálra szánt ifjú katonák indultak, s lakodalomba is általában a szabadságától italosan búcsúzó, de talán önbizalmát is serkenteni kívánó ifjú vőlegény. A nyelvtani nem zsarnokságát nem lett volna szabad, s lám mégis szükségesnek érezte a fordító ráerőltetni a tartalomra.

Óva kell hát intenünk a nők grammatikai jogait oly harciasan védelmezőket: éppen ők követelik, szándékukon, de talán tudtukon is kívül a nők “pozitív diszkriminációját”. Az öntudatos feminista hölgyek ugyanis nemcsak azt nem kívánják, hogy lebecsüljék őket, hanem azt sem, hogy előnyben részesítsék. Emlékszem: a nem jó emlékezetű “nemzetközi nőnapokon” azzal ingereltem kolleganőimet, hogy a nőt sokkal többre becsülöm a férfinál, csak azt nem állhatom, ha pontosan ugyanannyi akar lenni. Nem ez az, mit igényelnek!

Ismétlem tehát: szent meggyőződésem, hogy a - jelen esetben a cseh - nyelv nem sérti a nők öntudatát. S csak sajnálhatjuk, hogy a feminizmusnak ezek a túlkapásai világszerte elharapóztak s immár a szomszédos nyelvekben is képtelenségekre vezetnek. Eszembe jut ilyenkor Skalička professzor, ki nemcsak az általános nyelvészetnek, hanem a finnugor nyelvtudománynak s azon belül a magyarnak is világviszonylatban elismert tekintélye volt. Hogyan ontaná példáit! Egyik sikamlós anekdotájában a német turista lélekszakadva érkezik a pályaudvarra s kérdi a segíteni kész hazai cseh utasokat, hányadik vágányról indul a berlini gyors (“ta flak do Berlin”). Mondják is tüstént, hogy a harmadikról, de szaladjon ám, mert már jelezték az indulást. S még ráérnek jóindulatúan kioktatni: a vonat, uram, hímnemű. Mire a tovanyargaló turista még futtában is hátrafordul, szólván: amikor sietek, nincs időm az alvázzal bíbelődni.

Örülnék, ha mindez - töredéke az elmondhatóknak - meggyőzné az olvasót, és esélyem lehetne valamelyes bűnbocsánatra a feministák részéről.

De a fentebb vázolt optika csak a sok lehetséges egyike.

Minden bizonnyal játszva visszájára fordítható s megírható “A magyar nyelv cseh szemmel” címmel és látószögből.

Mi is megkapnánk a magunkét!

S van még itt egy rendkívül fontos további szempont, a kettő egybekapcsolása: hogyan hat e két nyelv peremmagyarságunk tudatában kölcsönösen egymásra. Erre is visszatérünk valamikor.

És ezenfelül, ez csak természetes, van a nyelveknek egy önmagukra visszaható optikájuk, önvizsgálatuk is. Például, hogy ezúttal a magunk portája előtt sepregessünk: a magyar nyelv magyar szemmel!

Hírt kaptunk egy rendkívül érdekesnek ígérkező kiadványról, Dr. Arató István úr “A magyar nyelv lenyűgöző előnyei” című művéről. A szerző megvételre kínálja könyvét, s iparkodni is fogunk megszerezni, hogy ismertetésével nyelvi rovatunkat tarkíthassuk majd. Persze, amíg nem tartjuk kezünkben, nem mondhatunk róla semmit, de maga az ajánló szöveg is olyan érdekes, hogy ideiktatjuk, olvasónk érdeklődését felcsigázandó.

“Tisztelt Honfitársaink, engedjék meg, hogy lenyűgöző, bámulatos könyvet ajánljunk figyelmükbe. Ebben szerzőnk kimutatja, hogy a magyar nyelv minden tekintetben a világ egyik legalkalmasabb információs közege… Szabadon szárnyaló, mégis pontos és árnyalt, ráadásul elképesztően kifejező és érzékletes. A magyar nyelv az idegen szavakat is könnyedén befogadja… A magyar szavak és kifejezések gyorsítják az ismeretek agybani rögzülését és biztosabbá teszik azok felidézését. Ezzel szoros kapcsolatban (a szerző) ismerteti a magyar nyelv alapvető tulajdonságait és annak - eddig nem ismert - hatását a gondolkodásmódra.

A könyv függelékében - egyebek között - hangutánzó és hangfestő szógyűjteményt és a magyar képzők rendszerét találhatjuk meg. Teszi mindezeket (és még sok mást) igen könnyen érthető megfogalmazásban, mégis nagyon tömören. Mérnöki pontossággal elemez és épít. Rengeteg ötletet közöl, amelyek újabb és újabb gondolatokat ébresztenek bennünk. Néhány gyönyörűséges költői idézet is ékesíti a könyvet.”

Ennyi is bizonyára elég ahhoz, hogy felkeltse az olvasó kíváncsiságát.

Rákos Péter