|
|
|
| 2001/1 | én - az valaki más | ||
 |
 |
||
 tartalom e számunk szerzõi bemutatkozik támogatóink
|
Mi a magyar itt? Egy film kapcsán Nem tud a világ a csehországi magyarokról. Ez inkább örömhír, mint zokszó: tudjuk jól, mi kell ahhoz, hogy egy kisebbség neve és helyzete világszerte ismertté váljék. S mennyire irigylésre méltó helyzet az, amiért jóformán soha nem hallani a finnországi svéd kisebbségrõl... Ismeretlenek vagyunk azonban még az átlagos (értsd: véletlenszerûen kiválasztott) magyarországi polgár elõtt is, aki Erdély magyarjairól szinte biztosan hallott már, valószínûleg még a Felvidék is mond neki valamit, a Csehországban élõ magyarokról hallva azonban elkerekedik a szeme. S Magyarországhoz hasonlóan Csehországban is jószerivel csak azok tudnak rólunk, akik valamilyen módon kapcsolatba kerültek velünk. Nem a búsuló, büszke, az utolsó szál magyart is számon tartó, térképre rajzolgató, nagy magyar figyelmet kérem én számon, s nem a csehek általi körülrajongást - csak azt a természetes odafigyelést, mely az egésznek a kis részeit is megilleti. Helyzetünkbõl adódóan ugyanis egyszerre két kultúra és társadalom része is vagyunk. Értékrendünket, gondolkodásunkat, viselkedésünket, ha eltérõ mértékben is, elsõsorban a magyar és a cseh kultúra és társadalom határozza meg. S viselkedésünkkel, gondolkodásunkkal, értékrendünkkel elsõsorban ezt a két kultúrát, társadalmat formáljuk magunk is. Távol élünk ugyan a Kárpát-medence egy tömböt alkotó magyar társadalmától, nem vagyunk vele napi kapcsolatban, egymás rezdüléseit, ha késleltetve és gyakran torzítva is, mégis érezzük. Mintha Magyarország egy nagyon hosszú kezet nyújtott volna ide, melyet mozgatni nemigen tud már, s az ujjbegyek által letapogatott információ is lassan jut vissza a rozoga idegpályákon a központba. Az ilyen kezekrõl könnyû megfeledkezni, Magyarország csak akkor kapja fel a fejét, ha valamelyik ujjára rákoppintanak. Ennek a kéznek azonban itt maradnak az ujjlenyomatai. A társadalomnak és az egyénnek is mindig javára válik, s érdekes módon éppen önismeretét javítja, ha nyitott mások kultúrája iránt, ha látókörének szélesedésével növekszik toleranciaszintje. Ezen sokat lendíthet a nemzeti kisebbségek gyakran közhelyként emlegetett aktív közvetítõ szerepe, de már puszta létük is felkeltheti a két érintett nemzet, a két kultúra egymás iránti érdeklõdését - feltéve, hogy errõl a “puszta lét”-rõl tud valaki. De hogyan szerezzen tudomást a magyar vagy a cseh közember a húszezres lélekszámú, javarészt szétszórtan élõ csehországi magyarokról, hogyan maradjanak meg fejében a létünkre utaló hírcseppek a tiszai árvizek és miniszterváltási botrányok, az árnyékkormányosdi és Temelín hírzuhataga mellett? Például úgy, ha a sok helyen úgyis örökké zúgó tévében egyszer csak film kezdõdik a prágai magyarokról.
49 perc Prágában - magyarokkal a cím. Pontos ugyan, talán túlságosan is, ám önmagában kevésbé kelti fel az érdeklõdést, mint például A Fesztyek, avagy honfoglaló martosiak (a rendezõ, Antala Zsuzsanna egyik elõzõ, Nagy Istvánnal közösen készített filmje); inkább jobb híján meghagyott munkacímnek tûnik. Maga a film azonban lendületesen kezdõdik: a nyüzsgõ Prága kissé felgyorsított képei váltakoznak a késõbbi beszélgetések egy-egy kiemelt részletével, s mindezt a prágai Jutott Neki zenekar egy dinamikus száma kíséri. A tempó persze csökken ez után, a film szerkezete azonban hasonló marad. Tudatos, jó ritmusú vágások, játék a képekkel, a tárgyakkal, a hangulatokkal, kitûnõ zeneválasztás - végig ez jellemzi a filmet. Az operatõr, Fodor Dezsõ nem tagadhatja le játékfilmes múltját: ez az amúgy is gyönyörû és utolérhetetlen hangulatú város úgy jelenik meg a vásznon, hogy a Prágát jól ismerõ nézõnek is elakad a szava. A magyar dokumentumfilm-gyártásnak (újabb terminussal élve: a “nem fikciós filmek” gyártásának) a kisebbségi magyarok életével foglalkozó képviselõi mintha versengenének a minél elkeserítõbb körülmények, a lehetõ legszomorúbb sorsok bemutatásában. Nyomorúságért persze a magyar filmesnek nem kell a szomszédba mennie, de ha mégis átmegy a “szomszédba”, mintha minden egyéb megszûnne. Tudom: így is csak töredéke kerül filmszalagra a világba kiáltandó méltánytalanságoknak és tragédiáknak, s le a kalappal azok elõtt a filmesek elõtt, akik a krónikus pénztelenséggel küzdõ magyar filmszakmában sok munkával, önfeláldozással, segítõ szándékkal, minimális jutalmazásért és elismerésért (ld. néhány sorral feljebb és alább...) dolgoznak. Mégis úgy érzem, ördögi körbe kerültek: etalon lett, programszerûvé vált a szenvedés, a hányattatások bemutatása, a filmkészítés pedig, sztereotip megoldásaival, valóban a filmek “gyártásává” vált. Ez a negyvenkilenc perc nem ilyen. Elismerem, hogy a prágai magyarokról könnyebb üde, gyakran derûs filmet forgatni, mint a sors üldözte kárpátaljaiakról. Nem vitte el hajlékunkat a víz, nem fenyeget sem éh- sem fagyhalál, s magyarságunkból inkább elõnyeink, mint hátrányaink származnak itt. Ügyesebb rendezõ persze Prágában is tudott volna “Jaj, uram, engem bántanak” típusú filmet forgatni, a szintén kisebbségi sorból (Komáromból) származó, több éve a Szegedi Körzeti Stúdió szlovák nyelvû nemzetiségi mûsorát készítõ Antala Zsuzsa filmjében azonban nem panaszkodó magyarokat látunk. Magunk döntöttünk úgy, hogy Csehországban fogunk élni (a kitelepített magyarok csak kis töredékét képezik az itteni magyarságnak, s a róluk szóló film nem is ilyen lenne), így problémáinkat sem háríthatjuk másra. Mint kiderül, a legnagyobb kérdést az jelenti, hogy gyermekeink, unokáink fognak-e még magyarul beszélni. Elhangzik: a harmadik generáció szinte biztosan beolvad. Iskoláink, óvodáink itt természetesen nincsenek, s szívszorító, ha az itt felnövekvõ magyar (vagy “félig” magyar) gyerekek egymás között is csehül beszélgetnek - eleinte egyszerûen azért, mert az óvodában ezt szokták meg, ám fokozatosan ez válik számukra természetessé, s így késõbb értetlenül állnak majd Arany, Karinthy, Weöres Sándor nyelvi leleményei elõtt, a magyar kultúrának ez a kiemelkedõen fontos összetevõje, a fordításban visszaadhatatlan, kincsekkel teli irodalom elvész számukra. Ezt is végiggondolta nagyobbik lányának óvodába érése elõtt Moravcsík Tímea, s létrehozta az eleinte a saját lakásán, azóta pedig a Prágai Magyar Kulturális Központban (PMKK) heti néhány órában mûködõ, egyre duzzadó (jelenleg kb. 15 fõs) látogatottságú magyar óvodát. A közösségben az eleinte megszeppent, a magyar nyelvet csak passzívan használó gyermekek is megnyíltak. Láthatunk képeket a foglalkozásról, az óvodásokkal készített kis elõadás bemutatójáról. Még erõteljesebben jelentkezik ez a probléma a vegyes házasságokban. Több példát is láthatunk azonban a kétnyelvû családok mûködésére, amikor a cseh (vagy egy esetben szlovák) anyanyelvû szülõ is megtanul magyarul, a gyermekek számára pedig természetes a két nyelv tökéletes ismerete. Különösen érdekes, gyakran feltett kérdés a filmben, milyennek látjuk mi, prágai magyarok a cseheket. Akad, aki a két népet jól ismerve nem lát különbséget a közép-európai nemzetek között, a jó tulajdonságok - kedvesség, segítõkészség - kiemelése mellett azonban feltûnõen sokan említik a cseh zárkózottságot; van, aki úgy fogalmaz, kevés a cseh barátja, mert egyszerûen nincs türelme kivárni, amíg megnyílnak, s van, aki úgy érzi, a kedves fogadtatás ellenére sem fogadták be. Az is többször elhangzik a fiatalok szájából, hogy Prágában módosítaniuk kellett Hrabal-könyvekbõl, Menzel-filmekbõl kedélyes, sörözgetõ nemzetként megismert csehekrõl kialakított “idealista” képüket, sõt: “Hrabal csehei magyarabbak, mint a valódi csehek.” Olyan véleményt is hallhatunk, hogy a két nemzet vérmérsékletének különbsége folytán a csehek tovább haboznak a magyaroknál, mielõtt cselekednének. Boráros Szilárd bábkészítõ és bábmûvész (aki szorgalmasan tanítgatja magyarul cseh jövendõbelijét) ehhez azonban azt a fontos kitételt is hozzáfûzi, hogy nem lehet eldönteni, melyik a jobb hozzáállás, így “nem vagyunk se elõbbre, se hátrébb”. A filmben többnyire egyének (s fõleg fiatalabbak) szólalnak meg a saját nevükben, a magyarok szövetségére csak felirat utal. Ezt egyébként a film PMKK-beli bemutatójának közönsége is szóvá tette. Szándékos volt-e ez a megoldás az alkotók részérõl, nem tudom, de talán az is közrejátszhatott benne, hogy a szövetségben épp a forgatás idején dúltak fennállásának legcsúnyább torzsalkodásai, s ezt a kívülállók is érzékelhették. A jelek szerint a szervezet túl van a tisztítótûzön, s a folytatásban (mely “csupán” pénzkérdés), a film készítõinek ígérete szerint nagyobb teret kap majd az idõsebb generáció. Az Ady Endre Diákkörrõl (AED) már több szó esik, láthatjuk több évtizedes hagyományra visszatekintõ csütörtök esti sörözéses összejövetelüket, s már az elsõ AED-eseknek is “tanár úr”-nak számító Rákos Péter professzor is legszebb emlékeinek egyikeként említi folyamatos kapcsolatát az Ady-körösökkel. Sajnos a diákkör akkori elnöke is nyilatkozik, mindannyiunk nevében (e sorok írója is túlérett AED-es), imígyen: “A cseh lányok szépek, de mi itt Prágában azt szoktuk mondani, hogy magyar anyába magyar magot.” Az állítás elsõ részével nem szállhatok vitába, és a logikai bukfencen is túl lehet lépni. Leszögezem azonban, hogy mi itt Prágában nem szoktuk ezt mondani. Ez a gondolat abban a korban talán még életképesnek számított, amikor a talán valóban fenyegetõ nemzethalál kérdése nagyjainkat is foglalkoztatta, ma azonban már anakronisztikus, s méltánytalan az éppen általunk zárkózottsággal vádolt csehekkel szemben. Szó esik arról is, hogy aszimmetria tapasztalható a két nép egymás kultúrája iránti érdeklõdésében: Magyarországon jóval nagyobb a kereslet a cseh kultúra iránt, mint fordítva. Véleményem szerint ennek egyik legfõbb oka az lehet, hogy Csehországot részben rokon népek, részben pedig olyan nemzetek veszik körül, melyek sokak által ismert, de legalábbis megszokott világnyelvet beszélnek, s így jóval könnyebb megtalálni az e kultúrák felé vezetõ utat. A magyar nyelv azonban (s a máig élõ sztereotip elképzelések miatt gyakran még maga Magyarország is) itt egzotikusnak számít, s ebbõl adódóan a magyar kultúra is távolinak tûnik a cseh közember számára. Magyarország körül ezzel szemben egyformán távoli és (talán a németet leszámítva) gyakorlatilag ismeretlen nyelvû népek élnek, így a cseh kultúra nem kerül hátrányba a többivel szemben, kiemelkedõ eredményei láttán pedig természetes az iránta tanúsított fokozott érdeklõdés. A nézõ a prágai Károly Egyetem magyar tanszékének néhány tanárával és hallgatójával is megismerkedhet. A tanszéken a gyakorlatban érvényesül a manapság szólamszerûen hangoztatott, egyre inkább kiürülõ divatkifejezés, a “közép-európaiság”: magyarul kezdetben egyáltalán nem tudó cseh hallgatók járnak közös órákra szlovákiai magyar gimnáziumban érettségizett hallgatókkal - valójában nincs is más lehetõségük az oktatóknak, csak az, hogy megtalálják a közös pontokat, azt, ami összeköt minket. S annak ellenére, hogy egy magyar szakos diploma önmagában nem jelent egyenes utat az érvényesüléshez, mindkét oldalról évrõl évre növekszik a szak iránti érdeklõdés.
A pénzbõl negyvenkilenc percre és csak Prágára futotta - panaszolták az alkotók, akik eredetileg egész Csehország magyarjainak életét tervezték bemutatni, egy hosszabb lélegzetû filmben. E sorok írása közben azonban egyre többnek tûnik az, ami a filmbe mégis belefért. Hiszen nem beszéltem még a kapuit csehek és magyarok felé kitáró, a más országokban mûködõ magyar kulturális intézetekhez képest is nagy látogatottságú PMKK-ról, a régi mesterek freskóit restauráló Stirber Péterrõl, az egykor Magyarországról érkezõ, s itt cseh protestáns egyházat szervezõ 100-200 lelkészrõl, tulajdonképpen még arról sem beszéltem, mi a magyar itt... A film iránt azonban talán sikerült felkeltenem az olvasó érdeklõdését. Vetítése õszre várható a Magyar Televízióban és a Duna Televízióban egyaránt, s ha a tárgyalások sikeresen alakulnak, a cseh képernyõkön is láthatóak lesznek a prágai magyarok. A film videofelvétele a PMKK-ban is megtekinthetõ. Köszönet a film készítõinek.
Böszörményi Péter 49 perc Prágában - magyarokkal
|
||
 |
 |
||