„A hegyek nekem is újak. A Csallóközben, ahol éltem, nincsenek hegyek”

Látogatóban Eöllös Györgynél, a špičáki Sirotek szálló tulajdonosánál

A táj mind szebb, balra a magasodó hegyek napfényben fürödnek, a túloldali csúcsot viszont alig látni a sűrű záportól. A vonatból kiszállván, a szemközti emelkedőn már föltűnik a Sirotek szálló impozáns, kétszintes, 62 ágyas, 120 éttermi hellyel rendelkező épülete.

Eöllös György, a házigazda, barátságosan fogad. Nem túláradó kedvességgel, az nem is illene kemény, férfias természetéhez. Ismeri utazásunk célját, s máris kérdően, várakozva tekint ránk: mire vagyunk kíváncsiak? Szemeiben mintha kétely bujkálna: érdekelhet valakit egy dolgos élet? Föltenném első kérdésemet, de hirtelen gyereksereg áramlik ki az ebédlőből. Őket túlkiabálva igyekszik György elmagyarázni, hogy épp egy prágai iskola tanulói vannak itt az „iskola a természetben” program keretében. A gyerekek szemmel láthatóan otthonosan mozognak, s valami kívánsággal házigazdánkat is nyomban elhívják. Miután végre kiözönlenek, nyugodtan folytathatjuk a még alig elkezdett beszélgetésünket.

Kedves György, mi pilseniek jól ismerjük, de kérem, mutatkozzon be a Prágai Tükör olvasóinak is!

Szlovákiából származom, nagymegyeri születésű vagyok. Édesapám állatorvos volt. Hárman voltunk testvérek, az öcsém három éve egy autóbalesetben életét vesztette, így az édesapám építette nagy, négyszobás családi házban már csak a nálam két évvel fiatalabb húgom lakik. Nyugdíjas Tanítónő, nyugdíjas, de még mindig tanít. Nagymegyeren érettségiztem, majd megismerkedtem a pozsonyi Gyógyszerészeti Egyetemen tanuló feleségemmel. Ő cseh lány volt, és Csehországba, Klatovyba költöztünk. Több helyen is dolgoztam, míg 1985-ben Špičákra kerültem, a Sirotek szállóba. Otthon gépészeti szakiskolába jártam, a vendéglátóiparit már csak itt, a „váltáskor” végeztem el.

Nem éppen rokon szakmák. Miért váltott?

A körülmények is közrejátszottak. Előtte egy üzemben voltam „főnök”, és nem nézték jó szemmel, hogy nem vagyok párttag. Elmentem hát pincérkedni, de keveset kerestem, úgy gondoltam, valamit tanulnom kell. Így hát beiratkoztam egy vendéglátóipari iskolába.

Meg is szerette az új foglalkozását?

Igen, és azóta is ezt űzöm. 1993-ban a Jednota szövetkezettől bérbe vettem ezt az épületet, 2000-ben pedig meg is vásároltam.

Hogy érzi, bejöttek a számításai?

Számításaim? Hát élni kell, dolgozni kell, nem nagyon töröm ezen a fejem. Van egy fiam, jó a fizetése, amit keresek, az nekem elég. állandóan javítgatom ezt az épületet, hogy mi lesz később, nem tudom. A fiam gépészmérnök, nem hiszem, hogy végül idejönne dolgozni. Két unokám van, egy 8 és egy 6 éves kislány, szeretnek lejárni ide, télen a hétvégéket mindig itt töltik. Talán ők folytatják...

A bárpulton kis cseh, szlovák, német, holland és magyar zászlót látok. Ezekből az országokból érkezik a legtöbb vendége?

Természetesen leginkább csehek látogatják a szállót, a leggyakrabban Pilsenből és Prágából. De megfordulnak itt németek, hollandok, sőt belgák is. A vendégek 80 százaléka visszajáró, egyesek évente hatszor, tízszer is jönnek. Egyébként télen mindig teltház van, a kitűnő sípályák vonzzák a turistákat. Tavasszal az iskolák jönnek, mint látták, most is itt van egy prágai diákcsapat. Az ősz „üres”, pedig a színesedő erdőben nagyon szép az október, de most már mind kevesebben élvezik.

Néha elkeseredem, érdemes-e ezt csinálni, ha a téli szezon kivételével egyre kevesebben járnak a Šumavába, a határmenti németek sem jönnek át olyan gyakran, mint azelőtt. Már nem vagyunk annyira olcsók, s talán olyan érdekesek se. Szerintem ez nem csak helyi, hanem országos jelenség. Aggódom a vendéglátóiparért, félek, hogy az Európai Unióba lépve a szigorodó előírások miatt az éttermek 30 százaléka tönkremegy, ha nem lesz pénz befektetésekre. De mégsem tudnám abbahagyni. Szívből, lélekből csinálom.

Ezt mi is minden alkalommal éreztük. Augusztus felejthetetlen eseménye számunkra a nagy gonddal és szeretettel megrendezett Magyar Gasztronómia Hete. Mi késztette erre, hisz köztudott, hogy magyar vendége aránylag ritkán van?

Igen, magyarországiak ritkán járnak errefelé, egyszer volt egy csoport, tíz napig maradtak. Valószínűleg nem is ismerik a környéket Magyarországon. Réges-rég vendégem volt egy amerikai magyar, Németországból jött át megtekinteni az üveggyárakat. Először nehezen értettük meg egymást, ő nem tudott németül, én meg angolul. Aztán egyszer morogtam valamit magyarul, mire boldogan felkiáltott, hogy ő is magyar, bár már Amerikában született. Ő még jobban meglepődött azon, hogy itt, Nyugat-Csehország csücskében tud valaki magyarul.

Ezt a hetet azért rendezem, hogy minél többen megismerjenek minket, akár a magyar konyhán keresztül. No meg, hogy az idevetődő magyarokat meglepjem. Először 1993-ban került sorra, az idei augusztusi pont jubileumi lesz, a tizedik. 3-4 magyar étel állandóan szerepel az étlapunkon, de ilyenkor a kínálat húszra bővül, és egy cigányzenekart is meghívok. Nekem is élmény, mert sok ismerőssel találkozom, örülök, ha jönnek a pilseniek. Egyébként az ötletem még Klatovyban született, ott is szerveztem már magyar napokat.

Mi is várjuk a meghívót. Emlékszem, az első milyen nagy meglepetést okozott nekem. A borítékot kibontva ugyanis egy nagyon szép ex librist tartottam a kezemben.

Édesapám sógorának a barátja, Borka Géza gimnáziumi tanár és Halmos festőművész készítették. Otthon nagy könyvtárunk is volt, a könyvek többsége a húgomnál maradt.

Szeretettel beszél a múltról, az ízlésesen berendezett étterem faláról a nagyszülők arcmása tekint ránk, a hotel neve is - még ha ez véletlen is - Sirotek, azaz Árva. Erős a honvágya?

A hegyek nekem is újak. A Csallóközben, ahol éltem, nincsenek hegyek. Míg éltek a szüleim, gyakran jártunk haza, egy évben többször is, néha több hétre. A kapcsolataim megvoltak, a fiam is ott tanult meg magyarul. Azóta ezek a kapcsolatok valahogy elvesztek, nyilván azért, mert ritkábban utazom haza.

Csehországban sosem jelentett problémát, hogy magyar vagyok, pedig az első évben még beszélni sem tudtam csehül, csak szlovákul. Harminc éve élek Csehországban, megszoktam már itt.

Érkezik a szakács, uzsonnát, vacsorát kell készíteni a gyerekeknek. György további kellemes napot kívánva elköszön. Elballagunk az 1214 méter magas Pancírra induló drótkötélpályához. Fölmenni már nincs időnk. Talán jobb is így, fölöttünk újra rakoncátlankodnak a sötét felhők, így sietve kiszaladunk az állomásra. Ideje, mert néhány nagyobb esőcsepp már ízelítőt ad abból, mi várna ránk, ha nem érünk oda idejében. Az állomáson egy német csoport várakozik, ügyet sem vetve a készülődő viharra. Bizonyára jobban ismerik a vidéket, mert őket igazolandó, a nap hirtelen kisüt, a vihar csak a túloldalon tombol.

Visszafelé már könnyen ereszkedik vonatunk, közben a régi találkozókról beszélgetünk. Miklós a tavaly tőlünk itt búcsúzó László házaspárra emlékezik, s pajkos szeretettel próbálja utánozni Kata asszonyt, aki példás pontossággal igyekezett kiejteni ezt a magyar fülnek - mi tagadás - kissé szokatlannak tűnő helységnevet. Aztán arról tanakodunk, miért várjuk azt, hogy augusztusban itt találkozzon kis közösségünk, s miért van az, hogy a csodás hegyi éjszakában a meghitt beszélgetések során a képzelet gyakran oda kalandozik el, ahol nincsenek hegyek...

Weszely Éva