Cseh irodalomtörténet - magyarul

A recenzens - szokásától eltérően - zavarban van. Meg van győződve ugyanis, hogy 966 oldalas könyvről nem lehet rövid recenziót írni. Tessék megérteni, Főszerkesztő Úr, nem lehet! Amikor a felvidéki magyar irodalom kiváló ismerőjének, Görömbei Andrásnak megjelent A csehszlovákiai magyar irodalom 1945-1980 c., alapműként számon tartott monográfiája, Koncsol László 21 oldalas bírálatot közölt róla. Kulcsár Szabó Ernő A magyar irodalom története 1945-1991 c. kötetének kritikai visszhangjából pedig újabb, a könyvhöz csaknem hasonló terjedelmű kötetet lehetne összeállítani. Holott ezek a könyvek csak pár évtized irodalmát dolgozzák fel. És akkor itt fekszik munkaasztalunkon a majd’ ezer oldalas könyvmonstrum, a kék borítón piros betűk hirdetik: A cseh irodalom története a kezdetektől napjainkig. Maga az extenzív totalitás! Így jelen dolgozatunkban legfeljebb ha a monumentális munka ismertetésére vállalkozhatunk, persze kétségeinket sem hallgatva el, s bízunk benne, hogy a magyarországi bohemisták népes tábora nem marad sokáig adós a kötet alapos, részletes bírálatával.

A recenzens - szokásától eltérően - zavarban van. Meg van győződve ugyanis, hogy 966 oldalas könyvről nem lehet rövid recenziót írni. Tessék megérteni, Főszerkesztő Úr, nem lehet! Amikor a felvidéki magyar irodalom kiváló ismerőjének, Görömbei Andrásnak megjelent A csehszlovákiai magyar irodalom 1945-1980 c., alapműként számon tartott monográfiája, Koncsol László 21 oldalas bírálatot közölt róla. Kulcsár Szabó Ernő A magyar irodalom története 1945-1991 c. kötetének kritikai visszhangjából pedig újabb, a könyvhöz csaknem hasonló terjedelmű kötetet lehetne összeállítani. Holott ezek a könyvek csak pár évtized irodalmát dolgozzák fel. És akkor itt fekszik munkaasztalunkon a majd’ ezer oldalas könyvmonstrum, a kék borítón piros betűk hirdetik: A cseh irodalom története a kezdetektől napjainkig. Maga az extenzív totalitás! Így jelen dolgozatunkban legfeljebb ha a monumentális munka ismertetésére vállalkozhatunk, persze kétségeinket sem hallgatva el, s bízunk benne, hogy a magyarországi bohemisták népes tábora nem marad sokáig adós a kötet alapos, részletes bírálatával.

A kötet szerzői Hankó B. Ludmilla és Heé Veronika, akik nemcsak a cseh irodalom iránt érdeklődők, hanem a csehül tanulni vágyók körében is ismertek lehetnek, ugyanis nem ez az első közös munkájuk, írtak már együtt cseh nyelvkönyvet is. Mindketten az Eötvös Loránd Tudományegyetem Szláv Filológiai Tanszékének oktatói, tanulmányok és tanulmánykötetek szerzői. Újabb közös kötetük több évtizedes kutatómunka végeredménye, mely vélhetően felülírja Szalatnai Rezső 1964-ben megjelent A cseh irodalom története c. kötetét. Szakmánkhoz méltatlan magatartás lenne az irodalomtudomány, az irodalomtörténetírás-elmélet mai nézőpontjából lekicsinylő módon nyilatkozni Szalatnai úttörő munkájáról, de meggyőződésünk, népszerűsítő-ismeretterjesztő könyve már megjelenése idején sem volt korszerűnek mondható. Szalatnai ugyanis nem alkalmazta az irodalomtudomány korában kurrens eredményeit (sem). A strukturalista szakirodalom egy része ugyan nem volt elérhető a szocialista tábor országaiban, az amerikai új kritika, a lengyel integrális iskola - elsősorban Roman Ingarden és Manfred Kridl írásai - és a cseh strukturalisták alapszövegei hozzáférhetők, ill. nyelvileg hozzáférhetők lettek volna számára. Felix Vodička már 1942-ben megjelentette a Literární historie, její problémy a úkoly c., igen fontos tanulmányát, melyben kijelöli az irodalomtörténet helyét és feladatkörét az irodalomtudományon belül. Eszerint az irodalomtörténetnek nyomon kell követnie az irodalmi formák immanens irodalmi fejlődését; rekonstruálnia kell a mű és a történelmi valóság, a költő és társadalom kapcsolatát, az irodalmon kívüli tendenciák irodalomra gyakorolt hatását. Tanulmányoznia kell a művek befogadását és hatását, az irodalmi szokások, normák és értékek változásait. Ehhez képest Szalatnai a pozitivista hagyományokat ötvözi az impresszionista kritikával, így fordulhat elő, hogy irodalomtörténete helyenként „poézisbe” csap át: „A regény központjában Markéta áll, a jámbor, tiszta, nemes szűz, akit elragadnak a beste lelkek, s a fehér lány áldozatává válik a szerelemben is harácsoló szenvedélynek”; „A múltján tűnődő nemzet, mint lánynézőben járó ifjú, tüzet fogott”; Odahaza a németesítés és katolizálás felrakott, agyagos partjai között gyengén csordogált a cseh irodalom egykor bő vize”. S vállalkozását az sem menti, hogy az utószóban leírja, a bensőséges hangvétel szemléleti adottsága (mint ahogy azt a Juhász Gyula hatszáz napja c. kötetében is megfigyelhettük). Mindazonáltal 39 évig ez volt a legteljesebb magyar nyelvű cseh irodalomtörténet.

Szerzőpárosunk vállalkozása terjedelmében több mint két és félszerese Szalatnaiénak, részben a terjedelmesebb, alaposabb elemzéseknek, részben a gazdag szemelvényanyagnak köszönhetően. S persze azért, mert lényegesen több szerző bemutatására vállalkozik. A kötet két részre oszlik. Az első rész - szerzője Heé Veronika - A cseh irodalom története a kezdetektől a 19. század végéig címet viseli, terjedelme 567 oldal. A második rész - Hankó B. Ludmilla munkája - címe A huszadik századi cseh irodalom története a kilencvenes évekig, terjedelme 324 oldal, a maradék 75 oldalt bibliográfia és a mutatók teszik ki.

Heé Veronika öt fő fejezetre osztja munkáját. Ezek az Ócseh irodalom, A huszitizmus és a humanizmus korának irodalma, Barokk kor Csehországban, A nemzeti újjászületés kora és a Modern cseh irodalom születése.

A szóbeliség koráról szóló első részben már megelőlegeződik az a fajta esszéisztikus, nem bizonyosan kellően egzakt hangvétel, mellyel aztán a kötet olvastán többször találkozhatunk. A szerző ezt írja: „A bizonyos (sic!) hagyományok szerint az első szláv államalakulat valahol Pannónia területén keletkezett.” Ebben a kontextusban sem a „bizonyos”, sem a „valahol” nem tarthat igényt arra, hogy tudományos megszólalásként fogadjuk el.

Az ószláv és latin írásbeliség kora c. alfejezet Cirillel és Metóddal, Szent Adalbert, Vencel és Prokop legendáival, és Kosmas krónikájával foglalkozik. A következő rész a cseh nyelvű irodalom 13. századi fejlődését vázolja, bőséges kitekintéssel a cseh történelemre; ez a szemlélet egyébként a könyv sajátja, minden nagyobb (irodalomtörténeti?) periódust bemutató részt megelőz egy hosszabb-rövidebb történelmi vázlat, valamint kitekintés a zenére, képzőművészetre stb. Erre még visszatérünk a későbbiekben.

A cseh költészet első alkotásai imák voltak, ezek közül négyet mutat be.

Az ócseh irodalom virágkorát a 14. századra, a Luxemburg-ház uralkodása idejére teszi. Ekkor bontakozik ki - a nyugat-európaihoz képest egy százados késéssel - a cseh nyelvű verses epika, melynek reprezentánsa a lovagi költészet, az ócseh Alexandreisz, a terjedelmes Dalimil-krónika; s persze továbbra is jelen van a vallásos témájú verses epika. Az első fennmaradt cseh drámai töredék, A kenőcsárus is ebből a századból, a negyvenes-ötvenes évekből való. Ekkor bontakozik ki a cseh nyelvű széppróza is, megjelenik az útirajz műfaja, s megteszi első lépéseit a filológia, valamint természettudományos könyvek is készülnek. Tehát valóban virágkorról beszélhetünk.

A második fejezet a huszitizmus és a humanizmus korának irodalmát ismerteti, kezdve a népi prédikátorok fellépésével, Husz Jánoson át követőiig, bemutatva a népi vallásos énekeket és a huszita kori szatírákat. Petr Chelčickývel bővebben is foglalkozik a szerző. Ebből a huszita kultúrából nő ki s erősödik meg aztán a 15. század második felének humanista kultúrája, mely a katolikus alkotók esetében az európai kultúrával való közösséget, a protestánsoknál a nemzeti öntudatot és a nemzeti nyelv iránti felelősség elmélyülését jelentette. A latin és cseh nyelvű humanista irodalom mellett tovább fejlődik a didaktikus irodalom és a drámaírás. Új szín a palettán a történetírás mellett a politikai irodalom. Daniel Adam z Veleslavína és Prokop Lupáč történeti munkái mellett Jan Dubravius, Martin Kuthen és Václav Hájek írtak jelentősebb történeti munkákat; Karel Starší ze Žerotína pedig kimagasló szónoki stílusú politikai iratokat alkotott. A virágzó humanista korszakot a tragikus fehérhegyi csata zárta. Az üldözések elől sok protestáns kivándorolt, így ebben az időben számottevő emigrációs irodalomról beszélhetünk. A szerző közülük a magyarok számára is oly kedves Comeniusnak szentel nagyobb terjedelmet, nemcsak szépirodalmi műveinek, hanem pedagógiai munkáinak is.

A barokk kort Csehországban a kötet szerint a katolikus restauráció, s ennek következtében a hittérítő irodalom előtérbe kerülése jellemzi. Jelentősebb barokk költőként Adam Michna z Otradovicot, Bedřich Bridelt és Felix Kadlinskýt emeli ki. Külön fejezetet szentel a szentek kultuszának és a prédikációknak. A 18. század irodalmát viszont csupán népnek szóló, gyakran igénytelen és romló nyelvállapotú termékekként jellemzi; ez a tendencia a „magas” irodalom hanyatlásával, a műértő, műpártoló közönség lélekszámának csökkenésével hozható összefüggésbe. Éppen ezért a szerző irodalmilag legértékesebbnek a kor népköltészetét tekinti.

A barokkal foglalkozó rész a kötet egyik legrövidebb fejezete, mindössze harminc oldal jut a másfél évszázadnak.

A következő fejezet A nemzeti újjászületés kora címet viseli, s egészen az 1770-es évektől a 20. század elejéig tekinti át a cseh irodalom történetét. S ugyan tovább korszakolja a tudományos előkészület korára, a preromantika idejére, a romantika korára, az ötvenes évek klasszikusaira, a „Május” nemzedékére, a Ruch és Lumír nemzedékére, mi úgy gondoljuk, talán túlzás ezt a 120 évet, mely gyökeresen eltérő poétikai normákat érvényesített, egyetlen társadalom(?)- / politika(?)- / eszmetörténeti korszak alá besorolni. A Modern cseh irodalom születése c. fejezetnek pedig már csak egy alfejezete van, ez A kilencvenes évek irodalma címet viseli. S ez már megelőlegezi a II. rész periodizálását, mely évtizedek szerint osztja fel a 20. század cseh irodalmát. A szerzők a következőképpen vélekednek a bevezetésben: „Minden irodalomtörténet nehéz problémája a korszakolás, hiszen a kultúra és a művészet, akárcsak az élet, megbonthatatlanul egységes folyamat: alkotók folyamatosan születnek és halnak, az ízlés- és stílusváltozások is folyamatosan, legtöbbször alig észrevehető módon következnek be. A nagy történelmi események hatása a kultúrában nem azonnal mutatkozik meg stb. Tehát valójában a kialakított korszakok többségét elsősorban a tárgyalhatóság kényszere teszi szükségessé. Éppen ezért a korszakolásban nem törekedtünk sem eredetiségre, sem pedig elméleti tisztaságra: keverednek a történelmi (»a Fehérhegy utáni kor«), az eszmei áramlatokhoz (a nemzeti ébredés kora) művészi stílusokhoz (romantika) kötődő megjelölés, illetve a legújabb irodalomnál nem egyszer az évtizedek szerinti korszakolás (a húszas, a harmincas stb. évek irodalma). Az egyes írók-költők pályáját azonban egészében igyekeztünk bemutatni.” Attól azonban, hogy ez előrebocsáttatik, még nem lesz kevésbé problematikus. Mindez a gyökerekhez visz vissza, s alapvető kérdéseket vet fel, pl. hogy mi az irodalom, ill. irodalomtörténet, melyet hasonló léptékű munka esetében nem ártott volna problematizálni. Kizárólagos, „üdvözítő”, „igazi” válasz nyilván nincs, nem létezhet ezekre a kérdésekre, de a szerzőknek saját álláspontjukat jobban kellett volna artikulálniuk, ill. - fentebb idézett - periodizálás-választásuk motivációit jobban megvilágítani.

Természetesen tudjuk, mindez olykor olyan gyakorlati szempontoknak is alárendelődhet, mint pl. a könyv terjedelme. Didaktikai és retorikai szempontok egyaránt jogosak lehetnek. El kell dönteni, hogy a konvencionális, közérthető formánál maradnak-e a szerzők, vagy vállalják annak ódiumát, hogy nem az oktatási rendszer fogalmain szocializálódott olvasó eligazítását tűzik ki célul, hanem a minél pontosabb korszakolást. Esetlegesen jogos lehet, ha a „fizikai” idő határaival jelölünk ki egy periódust, gyűjtőfogalmat alkotva, mert ha sikerül a korszakra nézve domináns tipológiai jegyeket kimutatni, a kronológiai határokat ehhez igazíthatjuk, s a fogalom jellege így megváltozhat. Ha a periódust elég markánsan és széleskörűen azonos típusú jelenségek töltik ki, a kronológiai megközelítés formaalkotóvá alakulhat. (Annál is inkább, mert egyes kutatók szerint a korszaknevek „afféle ragadványnevek”.) Erre való törekvést szerzőinknél nem tapasztalhatunk.

Az irodalomtörténet-írónak állást kell foglalnia az irodalmi fejlődés kérdésében is. E területen legalább két tendenciát észlelünk. Az egyik a korszakelvű fejlődéskoncepció empirikus megalapozását tartja szem előtt, vagyis nem mond le arról, hogy fölfedezze a strukturálódás vonásait a korszakon belül és a korszakok egymásutánjában. A másik a korstílusok és stíluskorszakok, illetve általában a nem pusztán kronológiai kereteket jelentő korszakok helyébe az áramlatokra és irányzatokra épülő fejlődéskoncepciót állítja.” A két koncepció között nincs kibékíthetetlen ellentét, sőt, kiegészítik egymást, mindazonáltal meg kellett volna fontolni, eklektikus alkalmazásuk hogyan fog működni (hogyan nem fog működni?) egy kötetstruktúrán belül.

Az irodalomtörténet írójának meg kell találni a helyes arányt a kultúrkör irodalma egészének leírása, és az egyes művek „lényegének” feltárása közt, ill. az egyes mű és a korstílus (Van-e korstílus? Ha igen, nem a középszerű művek ismérve-e a tiszta stílus, s így a besorolhatóság?) elemzése között.

Az arány kérdése szintén alapproblémára vezethető vissza. Mit kell tenni, amikor irodalomtörténetet írunk? Tablót készíteni portrékkal, vagy „az irodalom időbeliségéből következő beszédmódváltozások gyakorlata felől értelmezni a poétikai világok alakulásának … történetét”? Szerzőink az első, pozitivistának (ami nem szitokszó!) tűnő megoldást választották: monumentális tablót készítettek, melyben él- és másodvonalbeli alkotók, eredeti szerzők és epigonok egyaránt helyet kaptak. Így a kánon kialakításának problémájáról nem beszélhetünk, ahol „mindenki” helyet kap, a lényegi különbségek elsikkadnak. Aki mindent hangsúlyoz, semmit nem hangsúlyoz. Kérdéses számunkra, hogy az olykor egy-egy vers- vagy prózaszemelvény részletekbe menő, aprólékos, általában téma- és motívumtörténeti, ritkábban strukturális elemzések, melyek nagy számmal vannak jelen a könyvben, ilyesfajta összefoglaló munkába valók-e. Ezek ugyanis aránytalanságokhoz vezetnek. Ha a szerzők ezt a gyakorlatot végigvitték volna a köteten, a jelenlegi terjedelmének többszöröse lett volna, így viszont a végeredmény aránytalannak hat. Ha Adam Michnáról és Bedřich Bridelről terjedelmes portré készült, verselemzésekkel, Felix Kadlinskýról miért nem? Versidézetek, ill. elemzés híján nem tudjuk eldönteni. Ha a (csupán) terjedelmében szerény életművet hátrahagyó Karel Hynek Mácha tizenhat oldalt kapott, hogyan lehet mindent elmondani az életében nyolcvankét verseskötetet, huszonkilenc drámát, négy elbeszéléskötetet, egy regényt, hét tanulmánykötetet és száz körüli fordításkötetet készítő Jaroslav Vrchlickýről tizennégy oldalban? A Magyarországon legismertebb, felsőoktatási tananyagot is képező Hašekre és Čapekre - a Szalatnai-könyv könyvtári példányában láthatóan a leginkább érdeklődéssel forgatott részek - nem kellet volna-e nagyobb terjedelmet fordítani?

Tudjuk, mindezek kicsinyes rőffel méregetéseknek hathatnak, a tudomány mértékegysége pedig nem ez. E sorok írójának kétségei és kérdései arra vezethetők vissza, hogy a kötet nem győzi őt meg e koncepció helyénvalóságát illetően. Saját olvasmányélményei pedig nem működtethetők összehasonlítási alapként, ui. messze elmaradnak a szerzőkéihez képest. A már említett Vrchlický példájánál maradva: nyolcvankét verseskötet, huszonkilenc dráma, négy elbeszéléskötet, egy regény, hét tanulmánykötet és száz körüli fordításkötet elolvasása ahhoz, hogy mindössze egy fejezet legyen egy monumentális munkában, nem is beszélve Alois Jirásek trilógiáiról, tetralógiájáról, pentalógiájáról, mindenképpen tiszteletet ébreszt, s úgy gondoljuk, kettőjükön kívül jelen pillanatban nincs még egy ember Magyarországon, aki a kezdetektől a kilencvenes évekig végigolvasta volna a cseh irodalmat, lehet, hogy Csehországban sem sok… Azonban éppen ez a kizárólagos „hatalmi pozíció” ébreszt kétségeket is az olvasóban az imént felvetett arány- és módszerbeli kérdéseket illetően.

Ahogy abban sem vagyunk bizonyosak, hogy a politika- és társadalomtörténetnek, a képzőművészetnek, a zenének, az építészetnek, a filmnek helyet kell-e kapnia ilyen összefoglalóban, hiszen a fent említettek nem képezik az irodalomtörténet részét; természetesen van köztük átjárhatóság, de úgy gondoljuk, nem történeti szempontból.

Summa summarum, a hol halványabban, hol kontúrosabban megrajzolt portréesszék - noha egy-egy alkotó pályáját jobbára érdekfeszítően mutatják be - éppen az irodalom folyamatszerűségét fedik el azzal, hogy egy-egy alkotóra koncentrálnak, „X. Y. élete és műve”-típusú kisesszéket alkotva, így lényegileg nem jöhet létre dialógus a szövegek között. A folyamatszerűség ellen dolgozik a dolgozatunkban már kifogásolt periodizáció is, az, hogy egy-egy alkotó pályája indulásának időpontjához rendelődik hozzá. Így pl. az 1986-ban elhunyt Jaroslav Seifert és az 1973-ban elhunyt Egon Hostovský a húszas-harmincas évek irodalmába lett besorolva. Azt pedig naivitás lenne feltételezni, hogy a hatvanas évekbeli Seifert vagy Hostovský azonos lenne a húszas, harmincas évekbeli Seiferttel vagy Hostovskýval. Mintha a strukturalizmussal kezdődő elméleti fordulatok sokasága meg sem történt volna. Némileg leegyszerűsítve a problémát: nem a cseh irodalom, hanem a cseh írók története tárul fel a kötet lapjain, ami pedig e sorok írója szerint nem ugyanaz.

Amikor 1998-ban Richard Pražák távozott a Cseh Köztársaság budapesti nagykövetének székéből, kezdeményezésére konferenciát tartottak a cseh-magyar kulturális kapcsolatok témaköréből. Itt az irodalomtörténet mindkét szerzője előadott, mégpedig irodalomtörténetük koncepciójáról. Vessünk most egy pillantást arra, mire irányult a szerzői intenció.

A szerzők szerint az irodalomtörténet-író előtt két vezérelv áll a válogatás során: vagy az esztétikai érték, vagy az irodalmi megújulás szerint fog szelektálni. Ők az előbbit választották, mert könyvüket jobbára laikus közönség számára tervezték. Felvetődik a világirodalomhoz, ill. a magyar irodalomhoz való viszonyítás kérdése is, ez részlegesen valósul meg. (Az előadások további részében a szerzők történeti összefüggésekről, a két irodalom kapcsolatáról, ill. a magyarországi bohemisztikai népszerűsítő és szakirodalomról szólnak.) Hankó B. Ludmilla pesszimista kicsengéssel zárja előadását: „Most, amikor munkánk vége felé közeledünk, eleve érezzük, hogy sok szempontból támadható lesz. De reméljük, hogy hiányai ellenére a cseh irodalom iránt érdeklődő magyar olvasóközönség számára hasznos kézikönyvként szolgálhat majd.”

Meggyőződésünk azonban, hogy ezt a munkát nem támadni kell, hanem továbbgondolni. El kell olvasni egyszer, kétszer, többször, hogy erényei és hibái feltáruljanak, s esendőségeiből - ha ténylegesen vannak, nemcsak e sorok írójának fantazmagóriái - levonva a megfelelő következtetéseket, elgondolkozni további sorsán. S ha az alapkoncepciót nem is, a számos sajtóhibát - főként elválasztási hibákról van szó - mindenképp ki kell küszöbölni egy esetleges második kiadásban. El lehetne gondolkodni a kötet többszerzőssé bővítésén is. De az volna az elvárható minimum, hogy a (magyarországi) bohemisták tanácskozást rendeznének a kötet kapcsán, hisz - fenntartásaink ellenére is - mérföldkővel van dolgunk.

Sajnos, a kötet „hasznos kézikönyvként” nem szolgálhat, mert nem kézikönyv, hanem egy becsületesen, szakmai tisztességgel megírt népszerűsítő munka. S aki ennél többre vágyik, tanuljon meg csehül!

Heé Veronika - Hankó B. Ludmilla: a cseh irodalom története a kezdetektől napjainkig. Magyarországi Eszperantó Szövetség, Budapest, 2003. 966 p., ármegjelölés nélkül

Kocur László

Felhasznált irodalom:

Bojtár Endre: Az irodalmi irányzat. In: Szili József (szerk.): Az irodalomtörténet elmélete. Akadémiai, Budapest, 1989. 379-403.

Hankó B. Ludmilla: Cseh irodalomtörténet magyaroknak II. In: Berkes Tamás (szerk.): Bohemia et Hungaria. Budapest, Osiris, 1998. 95-98.

Heé Veronika: Cseh irodalomtörténet magyaroknak I. In: Berkes Tamás (szerk.): Bohemia et Hungaria. Budapest, Osiris, 1998. 91-94.

Kulcsár Szabó Ernő: Hogyan és mivégre írunk irodalomtörténetet az ezredvégen? In: Uő.: A magyar irodalom története 1945-1991. Argumentum, Budapest, 1994. (Második kiadás) 7-21.

Nyírő Lajos: Irodalomtörténet - irodalomelmélet. In: Szili József (szerk.): Az irodalomtörténet elmélete. Akadémiai, Budapest, 1989. 55-115.

Szalatnai Rezső: A cseh irodalom története. Gondolat, Budapest, 1964.

Szili József: Az irodalomtörténeti korszakolás I. In: Uő.: Az irodalomtörténet elmélete. Akadémiai, Budapest, 1989.372.