Hóhérok hava

- egy parádés színpadi látványosságról -

A magyar dráma - a többi szomszédos posztkommunista ország drámaterméséhez hasonlóan - nem igazán gyakori vendég a cseh pódiumokon. A cseh színházi dramaturgia rossz szokása viszont bizonyos darabok kampányszerű műsorra tűzése. Így tért például néhány évvel ezelőtt egyidejűleg több cseh színpadra is vissza Örkény Macskajátéka, melyet Csehországban a prágai Nemzeti Színház hetvenes évekbeli feldolgozása tett emlékezetessé (a főszereplő Dana Medřická kitűnő alakításával). A magyar drámaírók ifjú generációjának alkotásaiból az utóbbi időben Egressy Zoltán mára híressé vált Portugálja lepte el hazai teátrumainkat. Betörését a cseh színházi környezetbe a budapesti Katona József Színház 2000-es vendégszereplése biztosította a Pilseni Nemzetközi Színházi Fesztiválon. Egressy darabja univerzális képét adja a saját kis életét élő, s emellett amúgy csehoviasan a nagyvilágba vágyódó közép-európai falunak. A Portugál cseh környezetben ráadásul kitűnően rímel Bohumil Hrabal prózájának népszerű poézisére (pontosabban arra a bájos-vidám költőiségre, amit Jiří Menzel mutatott be Hrabal műveinek filmadaptációiban a nyolcvanas években), az oly egyedien hétköznapi, saját kis drámai sorsukat élő emberek-emberkék világára.

Hamvai Kornél darabja, a cseh premierjét tavaly decemberben a prágai Švanda Színházban (Švandovo Divadlo) megélő Hóhérok hava ezek után tehát igazi újdonságként, nagy ismeretlenként, dramaturgiai felfedezésként bukkant fel a cseh színházi környezetben. De vajon feltétlenül szükséges volt ez a dramaturgiai felfedezés? Olyan darab a Hóhérok hava, melyet nem lehetett kihagyni? Következő soraimmal arra szeretnék rámutatni, hogy a Švanda Színház ezt a művet nem annyira minőségi, mint inkább bizonyos, fogalmazzunk talán így: helyzetspecifikus okokból, valamint azért választotta, mert nagymértékben megfelel a darab rendezője, Michal Lang világlátásának.

A Švanda Színház néhány esztendeig tartó felújítás után tavaly év végén a Hóhérok havával kezdte újra működését. Nem nehéz kitalálni, hogy az új társulat, mely pályázat útján szerezte meg a bérleti jogot (mindaddig csupán más színházakban vendégszerepelt) méltóképpen akart bemutatkozni, szerette volna letenni névjegyét a cseh színházi közönségnek. Úgy döntöttek hát, olyan darabot mutatnak be, melyben egyrészt színpadra lép a teljes társulat, másrészt prezentálhatják a felújított, korszerűsített színház nyújtotta lehetőségeket, s egyben jövendő játékrendi irányvonalukat is jelzik. A Švanda Színház nézőterének befogadóképessége viszonylag nagy, így hát igyekeznie kell a színházbarátok minél szélesebb körét meghódítani. Összefoglalva tehát: a társulat olyan darabot választott, mely színpadra állítva mindenki számára elfogadható látványt nyújthat (anélkül természetesen, hogy bármit is lefaragna a Švanda Színház létrehozóinak immár jellegzetesre formálódott kézjegyéből).

A Hóhérok hava megfelel ennek a kritériumnak. A színmű, úgy tűnik, eleve számol a látványos megvalósítással. Az epikus-drámai szöveget, jelenetsort az ügyefogyott vidéki bakó története fűzi össze. A darab a francia forradalom idején játszódik, annak is legvadabb időszakában, mikor a revolúció már saját szülőit falja fel, s mikor a forradalmian „felszabadult” társadalom például a nagy pompával rendezett nyilvános kivégzések mélységébe süllyed. Hamvai célja azonban nem pusztán a történelmi kor ábrázolása, másra fókuszál: az egyszerű ember sorsára ebben a legkevésbé sem egyszerű érában (s ezzel mintegy „alulról” tekint be a korszakba). Ez a szerzői látásmód nem számít újdonságnak, az irodalomban számtalanszor alkalmazták már - viszont rendkívül hatásos, s a közönség hálásan fogadja.

A Švanda Színház feldolgozását úgy jellemezhetnénk, mint a főhős találkozásait a forradalom panoptikumával. Zdeněk Hořínek színházkritikus a következőket jegyzi meg a főszereplő, Roch hóhér megformálójáról: „Roch, az ambiciózus, szépreményű falusi hóhér úgy hat Milan Kačmarčík alakításában, /.../ mint egy öntudatos (bár kellőképpen tudatlan) KISZ-aktivista a múlt század ötvenes éveiből: némi fenyegető tónussal színezett sötét hang, merev testtartás, elvszerűen szigorú arckifejezés, töretlen hit saját küldetésében.” A darabot rendező Michal Lang a naiv hős útjába kerülő francia forradalmat halálszagúan züllött, „perverz” (mai szóhasználattal élve posztmodern) korszakként ábrázolja. Egyébként nem ez az első alkalom, hogy figyelme ilyen „őrült” (a groteszk dimenziót sem nélkülöző) korra irányul - hasonló felfogásban állította színpadra Beaumont és Fletcher poszterzsébetkori drámáját, az A King and No Kinget, vagy éppen Witkiewicz Anyáját. A rendező a játékteret cirkuszi manézs módjára nagyszabású, színpompás kulisszákkal határolja körül: a világ mint mutatványosbódé. Nem takarékoskodik az effektusokkal, roppantmód ügyel arra, hogy mindig legyen mit nézni, s ehhez a színház teljes műszaki apparátusát beveti, a gazdag fényparktól a különféle színpadi trükkökön keresztül a süllyesztőig és a daruig. E rendezői szándék ékes példája az a jelenet, melyben Roch Párizsba érkezik: A zsinórpadlásról „Szabadság - Egyenlőség - Testvériség” feliratú méretes neonok ereszkednek alá, a hangszórókból Marseillaise-remix szól, a süllyesztőből talapzaton álló, szoborszerű, éneklő fehér alak emelkedik ki, a kulisszák mögül zenélő muzsikusok és komédiások menete masírozik elő (közülük néhányan miniatűr emberfejekkel zsonglőrködnek). Minden groteszkül buja, túlexponált, pontosan az egyik szereplő szavainak szellemében: „Ebben a rohadt városban mindenki elmebeteg!” A rendezőnek néhány jelenetet sikerült nagyon szellemesen megfogalmaznia - például a hivatalnokok „táncát” íróasztalaikkal. Ezek az epizódok lényegében önálló, komikus etűdöket alkotnak. A kontrasztra épít Lang két komolyabb, csendesebb résznél - a jóhiszeműsége folytán Párizsban minden pénzét elveszített, léghajó kosarában menekülő Roch találkozásainál egy másik forradalom tiporta ártatlannal, Mme Charpenet-vel (alakítója Klára Trojanová-Pollertová). Mindkét jelenet fehérre hangolt; az egyik egy hintán, a másik egy élő gerlékkel ékesített ágyban játszódik. Ebben a giccsbe hajló kellemben is felfedezhető némi szélsőségesség, „operettvalóság”.

A Hóhérok hava a Švanda Színházban igazi látványosság. Az előadás előrehaladtával azonban tudatosítjuk, hogy a darab tulajdonképpen megreked a látvány szintjén, a mondanivalóval különösebben alá nem támasztott, gyakorlatilag öncélú hatásnál. Én úgy érzem, ez a hiányosság magából a szövegből ered: az egyszerű történetre ráaggattak néhány, a választott kort illusztráló jelenetet, a már említett alapmondandón kívül azonban nem tudunk meg semmi újat, meglepőt. A darab valójában csak könnyedén mesél (kicsit gondolkozhatunk közben, de túlzásba vinni a dolgot felesleges), s a feldolgozás ezt a könnyedséget borzolja fel tetszetős-tetszelgős módon, önmagához igazítva (a rendező „ficamos” társadalmi helyzetek iránti érdeklődésének eleget téve) és nézői szempontokat követve (a publikum kellő vizuális lekötése).

Hamvai Kornél Hóhérok hava című színműve nem túl igényes, inkább csak lazán szórakoztató darab - s azt hiszem, többet tulajdonképpen nem is várhatunk tőle. A Švanda Színház effektusokban bővelkedő feldolgozásával megpróbálta jelezni, merre is vezet további útja: a modern tömegpolgári típusú színház felé.

Švanda Színház, Prága - Hamvai Kornél: Hóhérok hava.
Fordította: Kateřina Pošová.
Feldolgozta: Juraj Deák.
Rendezte: Michal Lang.
Dramaturg: Markéta Bláhová és Renata Venclová.
Díszlet: Jan Dušek. Kosztüm: Ivana Brádková.
Zene: Martin Horáček.
Koreográfia: Jan Kodet.
Mozgásművészeti tanácsadó: Jiří Bilbo Reidinger.
Bemutató: 2002. december 14.

Martin J. Švejda
Mészáros Tünde fordítása