Loos prágai remeke

A környék fölé magasodó, a villamossínek felől bevehetetlen kasbának tűnő épület bizonyára nem aratott annak idején osztatlan elismerést a szolid villalakások és polgári házak alkotta Střešovicében. Ez lett volna a kisebbik baj. A hatóságok sem siették azonban el az építkezési engedély kiadását, műszaki hiányosságokra és városképproblémákra hivatkozva. Aztán - hosszas huzavona után - 1929 júniusában hivatalosan is megkezdődhetett annak az otthonnak a felépítése, melyet a világhírű, brünni születésű bécsi építész, belsőépítész és bútortervező Adolf Loos (1870-1933) a legszebb házának vallott.

A megrendelő, Dr. František Müller, egy jól menő építővállalat tulajdonosa Pilsenből költözött feleségével, Milada asszonnyal és kislányával a szokatlan küllemű lakba. A házban minden részlet fontos. Loos szigorú volt: vagy kell a dolog tokkal-vonóval, harmonikus egészet alkotva az utolsó lámpáig és vécélehúzóig, vagy sehogy. Müller az előbbit választotta.

Hogyan is építhetett volna más házat az az ember, aki azt vallotta, hogy a „díszítés bűn”, meg hogy „az ornamentika nem más, mint a művészet dürgése”? A külalakról ezt mondja: „A homlokzattal soha nem játszadozom, nem ott lakom. Fogjon csak egy széket, üljön ki esőben az utca közepére és nézze a falfrontot. Ha utcára néző homlokzatot tervezek, szépen kialakított földszinti részt csinálok, esetleg márvánnyal borítom az első emeletet. Afölött csupasz marad a fal, azt már úgysem látni…” Milyen is volt hát ez a szigorú, némiképp börtönjellegű épület belülről, ami már számított, amivel érdemes volt játszadozni, ahol az ornamenst a drága, minőségi anyagok helyettesítették?

*

A pihenőpaddal lágyított bejárat travertínóval kirakott sárgásbarna melegén át a keskeny, petróleumzöld-veresbarna folyosón át az előtérbe, a vendéggardróbhoz jutunk. Az opaküveg borította közlekedőről nyílt a kevésbé fontos, vagyis a szalonba be nem vezetendő vendégek (új cseléd, fűszeres, kérelmezők s a többi) fogadószobája - ma a múzeum pénztára. A fogadószoba sárgával kombinált sötétlilája lélektani hatást szolgált: a nem túl barátságos alapszín dolguk gyorsabb elvégzésére, mondanivalójuk rövidre fogására ösztökélte a látogatókat.

A már említett előtér egészen másról szól persze. A tágas, világos térben előbukkannak a legjellegzetesebb loosi vonások, a négyzetek és téglalapok. Meg persze a kubuszok, a hatlapok. A beléjük rejtett szekrények, a közéjük illesztett pamlag. Az összefüggő falfelületek és a színvilág tovább növelik a tágasság érzetét. A benyílóban gardrób, a diszkrét oldalajtó mögött az eredeti vendégtoalett rekonstruált mása.

Szűk, sötéten kanyarodó rövid lépcsősor következik. Ez arra kell, hogy annál hatásosabb legyen a végén felbukkanó nappali térhatása. Ez a tizenegy méter hosszú, öt és fél méter széles helyiség funkciójának megfelelően a ház lelke. Az építész a háznak ebben a részében illusztrálhatta a „Raumplan”-nal kapcsolatosan elképzeléseit: „Az én építészetem nem terveken, hanem tereken alapul. … Tereket tervezek. Nálam nincs földszint, első emelet. Nálam csak összefüggő, folyamatos terek vannak, szobák, előszobák, teraszok és egyebek. A szintek összefolynak, a terek egymásba kapcsolódnak.” A szimmetrikusan három részre osztott nappali falainak nagy részét a ritkaságnak számító, világos erezetű zöldesszürke „Cippolino de Saillon” márvány borítja. A kevés bútor - egy-két szolitertől eltekintve - tulajdonképpen két társalgószigetet alkotva áll a térben. Nagyrészt Loos saját tervezésű ülőbútorairól van szó, minden darab más és más, mivel a tervező szerint így „mindenki a hangulatának és ízlésének megfelelő ülőalkalmatosságot választhatja”. Többen túl alacsonynak találták székeit-foteljeit, de Loos azzal hárított, hogy ez csupán „szokás kérdése. Aki alacsony ülésű automobilon jár, az én székemből is fel tud állni”. A terem közepe üresen maradt, egyrészt így még tágasabbnak tűnik a tér, másrészt pedig táncra alkalmassá vált a terep. A szoba márványos hidegének megtörésére két akváriumot süllyesztettek az étkező felé eső parapetfalba.

A nappaliból láthatóak a lépcsőfeljárók, s a vele egy légtérben, ám más szinten elhelyezkedő étkező. A fényben úszó, szellős szalon után meglepően szűkösnek, sötétnek tűnik a helyiség. Az ebédlő ékessége a vaskos nyolcszög lábazaton álló, kör alakú asztal. Szienitlapjának átmérője 110 centiméter, ha azonban hatnál többen ettek, az asztalt mahagóni körlappal bővítették 170, szükség esetén pedig egy továbbival 230 centiméteresre. A Chippendale székek ornamentikája nem illik ugyan tökéletesen bele Loos jóval minimalistább elképzeléseibe, mégis ezeket választotta, mondván, hogy tökéletesebb konstrukciójú széket még nem készítettek. Az étkező két szekrényajtajából az egyik egy pohárszéket rejt, a másik pedig, újabb meglepetésként, a konyhába vezető tálaló bejáratát.

A keskeny tálalóban a mai napig az eredetileg beépített amerikai Frigidaire jégszekrény látható. Az ún. frankfurti típusú konyha az ország legkorszerűbbjei közé tartozott. A praktikusan elhelyezett szekrények, tárolók és egyéb berendezések - a tűzhely, melyet a gázrobbanástól rettegő Müllerová asszony kívánságára elektromosra cseréltek, a kiöntő, a mosogató - szabadon hagyják a teret. A konyha egyik domináns eleme a méretes szagelszívó, illetve ennek burkolata, és a falak fehérségét oldó tompavörös xilolitpadló. A hosszú munkaasztal végében étellift van a falba rejtve. Az ablakokat szemmagasság fölé helyezte az építész, hogy a személyzet a munkájára összpontosítson, s ne az ablakon bámuljon kifelé, vagy fecsegjen az alant elhaladókkal. A konyha hátulsó ajtaja mögött a cselédtraktusba vezető lépcsőt találjuk. A mindössze kétfőnyi személyzetnek egy emelettel feljebb kis szobája, konyhája és mosdója volt, lefelé pedig, az alagsor szintjén mosókonyha, vasalószoba, kazánház, garázs, borospince, szerszámoskamra és számtalan egyéb mellékhelyiség nyílt a sötét folyosóról.

A tölgyfából készült, mohaszín szőnyeggel borított, galériába torkolló főlépcső a ház képzeletbeli tengelyét alkotja. Ez a lépcső vezet a nappaliból az étkezőhöz, a budoárhoz, a könyvtárszobához, a vendég- és gyerekszobákhoz.

A könyvtár tulajdonképpen Müller úr dolgozószobája és privát szalonja volt. A mahagóni falak beépített könyv- és iratszekrényeket rejtenek; a nyitott polcokon, a XVIII. századi holland csempével kirakott kandalló két oldalán a házigazda porcelángyűjteménye kapott helyet. A kényelmes íróasztal alkalmat adott Loosnak egy tréfás ötlete megvalósítására: Müller a megírt levelet a jobb alsó részen található hasítékon át bedobta az asztalba, a cseléd pedig a bútor szoba felé forduló oldalán kivette azt a kulccsal zárható szekrénykének kialakított „postafiókból”. A szoba berendezését két bőrből készült klubkanapé egészíti ki.

A Milada Müllerová pihenőszobájául és társalgójául szolgáló budoárban egy helyiségen belül valósul meg a Raumplan: szintkülönbségek, beépítések tagolják s forrasztják emellett harmonikus egésszé a kis alapterületű szobát. A vonatfülkeszerű teázó- és barátnőfogadó-sarok nappali felé nyíló ablaka is kupéablak módjára húzható le. E nyílásnak az illúzió megteremtésén kívül természetesen gyakorlati jelentősége is volt: nagyobb házi ünnepségek alkalmával ebben a fülkében ültek a muzsikusok, s a zene a lehúzott ablakon át áradt a szalonba. A budoár hangulatát erotikus témájú, többek között Watteau és Fragonard kézjegyével ellátott grafikák árnyalják.

A hálószoba karakterét a térben elhelyezett, szigorú vonalú pácolt körtefa ágy és a tengermelléket idéző mintájú, vajszín-kék párosítású falborítás adja. A tapéta motívumai köszönnek vissza a sötétítőfüggönyökről, az ágyterítőről, az éjjeliszekrények és a kétszintes kisasztal fedőlapjáról is. A hálószoba két oldaláról a nyílik a férfi és női gardrób. Mindkettőben a tökéletes gyakorlati megoldásokat kínáló egyedi, természetesen megint csak beépített szekrények játsszák a főszerepet. Az egyik maszkulin, illetve a másik feminin jellegét egyebek mellett a lágy vonalú, de férfiasan masszív és sötét szófa, illetve a könnyű virágmintás fonott fotel erősíti.

Loos építésznek kitűnő volt, gyermekpszichológusnak azonban csapnivaló. Rögtön kiviláglik ez abból a képből, ami a kéthelyiséges gyerekszobába lépve tárul elénk. A vegyes kór-, illetve várótermi alaphangulatot a Piet Mondrian ihlette színösszeállítás sem enyhíti, ami a mester véleménye szerint egészséges irányba tereli a gyermek, a beköltözés idején körülbelül három éves Eva lelki fejlődését. A két, egymásba nyíló helyiség padlója piros linóleum. A piros az ágyak (a másik a nevelőnőé) lakkbevonatán is visszatér, a puhafa szekrények és asztalok, valamint fejmagasságig a falak pedig kék és sárga színűek. A felsoroltakon és a sötétbarna székeken kívül egyéb aztán nem is nagyon van ebben a gyerekparadicsomban, kivéve egy mosdóval és apró ablakkal ellátott, függönnyel leválasztható sötétebb zugot: a fertőzés veszélyét elkerülendő, ide száműzték a beteg gyermeket.

Jóval derűsebb képet mutat a villa legfelső szintjén elhelyezkedő nyári étkező és a hozzá szervesen kapcsolódó, alulról megvilágított, Hradzsinra néző hatalmas terasz. A szobában távol-keleti jelleg dominál: a padlón elhelyezett tatamikra rímelnek a falakon függő japán fametszetek és az asztalt megvilágító lampion. A könnyed nyári napokat idézik a virágmintás huzatú kecses nádszékek, s bár furcsán hangzik, de nagy hőségben kellemesen hűt a lószőr kerevet.

*

A villa lakói alig egy évtizedig élvezhették gondtalanul a valóban komfortos lakást. Aztán a bajok zsinórban jöttek: kitört a háború, Müllerné anyját 1941-ben a ház előtt elgázolta a villamos, egyetlen lányuk, Eva emigrált, František Müller 1951-ben belehalt a kazán megrakása közben (cselédet ekkor már nem tarthattak) elszenvedett szénmonoxid-mérgezésbe, 1955-ben pedig államosították a házat. Milada Müllerovának két szobát ítéltek meg, fürdőszobával, itt élt egészen 1968-ban bekövetkezett haláláig. A villa többi részét az SPN, az állami pedagógiai könyvkiadó vállalat használta, nem túl kíméletesen.

1995-ben katasztrofális állapotban került ez az építészeti műremek a város tulajdonába. (A külföldön élő Eva adta el szakértő által felbecsült összegért, holott, ha piaci áron értékesíti, ennek a summának a kétszeresét kapja.) A házat harmincöt éven át használó vállalat hanyagságáért hálás lehet az utókor: a villa így átalakítások nélkül, eredeti szerkezetét és térosztását megtartva vészelte át ezeket az évtizedeket. Ez a nemcsak Csehországban, de egész Európában unikumnak számító épület így 2000-ben eredeti, vagy annak pontosan rekonstruált állapotában nyitotta meg kapuit a szakmai és laikus közönség előtt.

A berendezés nagy része természetesen eltűnt már a házból, vagy roppant lepusztult állapotban volt, a lelkes szakembergárda azonban nem ismert lehetetlent: régi fényképeken, filmkockákon, tervrajzokon kutattak az eredeti darabok s korabeli elrendezésük után. Számos bútordarab és műtárgy került elő a prágai Iparművészeti Múzeumból, régiségkereskedők raktáraiból, magánemberek lakószobáiból, a többit pedig a fellelt képi dokumentáció alapján készíttették el újra - amennyiben erre lehetőség volt, természetesen az eredeti gyártóval. Évszázados tradícióval rendelkező nagynevű angol, osztrák és német cégek kreáltak újra kárpitokat, bidét, bútort, tapétát, csempét, csapot, egyebet. A tönkrement japán gyékényeket egy bécsi cég hozta be a szigetországból, az eredeti lampion pontos mását pedig a tokiói Setagaya Art Museum szerezte be.

A Müller-villában ma nincs magánlakosztály, csupán a hajdani vendégszoba ad otthont az Adolf Loos Kutatóközpontnak, és a cselédszoba alakult át miniatűr irodává. Minden hiteles, a tárlatvezető kitűnő. A „házszemle” mintegy másfél óráig tart. Nemcsak a szolgáltatás, a belépti díj is európai színvonalú - a teljes árú háromszáz, a diákoknak és nyugdíjasoknak járó kedvezményes jegy kétszáz koronát kóstál, de csak akkor ilyen olcsó, ha nem idegen nyelven kívánjuk a vezetést. Kizárólag bejelentett látogatókat fogadnak legfeljebb hétfős csoportokban. A múzeum címe: Nad Hradním vodojemem 14, Prága 6, Střešovice, honlapja: http://www.mullerovavila.cz vagy http://www.vilamuller.cz. Feliratkozni és további tájékoztatást kérni a csehországi (420) 224312012 telefonszámon lehet. Érdemes.

Mészáros Tünde