Hármas nagyító alatt

Eszenyi Enikő újabb rendezése Prágában

Előbb novella formájában, de még ugyanabban az évben színműként is megjelent Örkény István Tóték című remekműve. Két évvel később, 1969-ben Fábri Zoltán vitte filmre. Az Isten hozta, őrnagy úr! - Latinovits Zoltán nagyszerű alakításának köszönhetően - a magyar filmgyártás egyik gyöngyszeme. Öt évvel a magyarországi kiadás után már cseh színpadon is megjelent a mű: a legendás Divadlo na provázku társulata mutatta be Brünnben, ahol Tót szerepében Bolek Polívkát, levélkihordóként pedig Miroslav Donutilt láthatta a közönség. 1972-től aztán több cseh színház játszotta a darabot, köztük a prágai Činoherní klub, Ivo Krobot rendezésében. Ez év szeptemberében a Karel Heřmánek irányításával működő Divadlo bez zábradlí tűzte műsorára a Tótékat Eszenyi Enikő rendezésében. A Rendi Színházban (Stavovské divadlo) látható három Shakespeare-darab (Sok hűhó semmiért; Tévedések vígjátéka; Vízkereszt, vagy amit akartok) után negyedszer dolgozott Prágában a budapesti Vígszínház jeles színésznője, aki 2004 januárjában Bertold Brecht Az egy fő című darabját állítja színpadra a washingtoni Arena Stage-ben.

Örkény zseniálisan megírt tragikomédiáját a bemutató óta telt ház előtt játssza Eszenyi Enikő új csapata. Prágán kívül Třebič, Brünn, Ostrava és České Budějovice közönsége is láthatta már az előadást, s akárcsak a fővárosban, vidéken is hatalmas sikerrel megy a darab. Oldřich Kaiser Őrnagya olyan finoman, szinte észrevétlenül kezd elhatalmasodni a katona fiuk sorsáért aggódó és mindenre képes család fölött, hogy a néző összeszorult gyomorral veszi tudomásul: itt és most minden a feje tetejére áll, a csend irdatlan zajba fordul, a nyugalom pokollá válik, a harmóniát legyőzi a teljes káosz. Tót Lajos és felesége, Mariska életét feldúlja az idegbeteg katonatiszt, aki belső békéjét keresvén már az őrület határán jár. A megalázás és a megalázottság megannyi variációja elevenedik meg a színpadon. Mulatságos és fájdalmas szituációk úgy fordulnak egymásba, hogy a néző egyik szeme sír, a másik nevet. Oldřich Kaiser az örkényi groteszket is olyan magas művészi fokon tudja érzékeltetni, amire csak a legnagyobbak képesek. Őrnagya a maga kiszámíthatatlanságával, ideg- és kedélyállapotának váratlan fordulataival úgy teszi tönkre ezt a szerencsétlen családot, hogy a történet végén a néző már azon sem csodálkozik, amit Tót tesz vele a kert végében. De még a felesége, ez az egyébként jószívű, egyszerű asszony sem lepődik meg a dobozoláshoz szükséges margóvágóval végzett feldaraboláson. Nincs benne sem rettenet, sem sajnálat. Tótot, akit Bohumil Klepl alakít kitűnően, bizonyos fokig passzivitásra ítéli a szerep, hiszen örökké álmos, ezért dobozolni sincs ereje, álmosságát azonban százféleképpen megmutatja. Klepl színészi nagyságát az is jelzi, ahogy a hintaszékben nyitott szemmel horkol. Fizikai rátermettségével olyan mulatságos helyzeteket tud produkálni, hogy a néző egyszerre nevet és ámuldozik rajta. Eva Holubová született Mariska. Bármit vesz is a kezébe, az a kellék biztos, hogy életre kel általa. Kendőben, színes fürdőruhára vett tarka kötényben, gumicsizmában úgy fest, mintha valóban egy falusi udvarról menesztették volna a színpadra. Vizes vödörben állva ugyanolyan hiteles, mint amikor Kodály Kállai kettősére a dobozokat hajtogatja. Kínja, bánata, öröme, lelkesedése, önfeláldozása, rafináltsága, aggodalma és reménykedése egyszerűen szívszorongató. Jó nézni őt, jó vele érezni, vele lélegezni.

Eva Holubová Jan Hřebejk legutóbbi filmjében, a Pupendóban is főszerepet játszik. Magyarországi élményeinek friss fejezete épp ehhez az alkotáshoz köti, hiszen a film zárójelenetében a Balatonban fürdik. Bár a történet szerint nyár van, a forgatás ütemtervének köszönhetően ősszel mártózott meg a „magyar tenger” vizében. Fázott is, vacogott is eleget, mondja, Magyarországot azonban továbbra is imádja.

„A mi nemzedékünknek Magyarország sokáig a megközelíthetetlen Nyugatot jelentette. Én például Budapesten jutottam el Peter Gabriel koncertjére, és Forman filmjeit, a Tűz van, babám!-at, a Hairt és a Száll a kakukk…-ot is ott láttam először. A magyarokat valahogy mindig az öntudatos nyugatiakkal rokonítottam. Tetszett, hogy velünk ellentétben ki tudták harcolni függetlenségüket Sissinél. Büszkeségük, nemzeti öntudatuk már akkor megmutatkozott, nacionalizmusnak azonban a legapróbb jelét sem fedeztem fel rajtuk. Ez is nagyon tetszett, mint ahogy az is, hogy senki sem akart oroszul beszélni velünk. Történt mindez a hetvenes évek közepén, amikor cseh-angol és angol-magyar szótárral társalogtunk az utcán. Az emberek nyitottak voltak és barátságosak. Emlékszem, megismerkedtünk egy egyetemista fiúval, akinek elmondtuk, hogy csehek vagyunk, és Magyarországra jöttünk Forman-filmet nézni. Összeszedtünk minden aprónkat, ő hozzátette a hiányzó összeget és elvitt bennünket a moziba. Aztán segített eredeti farmert venni, nem engedte, hogy a Rákóczi úton vásároljunk, mert tudta, hol lehet olcsóbban hozzájutni. Ezzel persze el is árultuk, hogy volt azért pénzünk, csak a farmerről sem akartunk lemondani, de nem haragudott meg, igazán nagyvonalú srác volt. Mi, csehek, pápábbak vagyunk a pápánál is, a magyarok szerintem egészen mások. Mi hatvannyolcban kövekkel dobáltuk a szovjet tankokat, Magyarországon ötvenhatban lőttek. Ez nagy különbség. Jó, tudom, hatvannyolcnak is voltak halálos áldozatai, de az ötvenhatos eseményekkel ez nem vethető össze. Budapest nekem ma is jóval többet jelent, mint például Bécs, sokkal emberibb városnak érzem. Sajnos, amióta gyerekeim vannak, egyszer jártam csak Budapesten, amikor a zseniális és legendás fiatal rendező, Petr Lébl által rendezett Ivanovval és a Macskajátékkal, a Divadlo na zábradlí két előadásával vendégszerepeltünk a Bárka Színházban. Akkor viszont két török fürdőbe is eljutottam. A Gellértben sok volt az előkelő külföldi, azt nem szerettem annyira, de a másik helyen… már el is felejtettem, hol… ott nagyon jól éreztük magunkat Zuzana Bydžovskával. Ott a férfiak ráérősen sakkoztak a medence szélén, a nők pedig úgy jöttek megpihenni egy kicsit, hogy kitömött cekkereiket préselték a szekrénybe.

Lehet, hogy csak azért vagyok színésznő, mert rosszul tanultam a gimiben. Sajnos, 3,75 volt az átlagom, majdnem minden tantárgyból négyesem volt. Ezzel csak a DAMU-ra (Színművészeti Főiskola) vehettek fel. A pszichológia és a szociológia nagyon érdekelt, de sem erre, sem arra nem jelentkezhettem. A főiskola előtt három évig dolgoztam. Óvodában, testi fogyatékosok intézetében, menzán. Aztán jött a főiskola, a színészkedés, 1989-ig. A fordulat után nem volt kedvem színházban játszani, elment a kedvem a kollégáimtól. Azt hitték, ők csinálták a forradalmat. Frászt! Ha nem lett volna Havel és a Charta, rázhatták volna a kulcsaikat. Számomra annyira kiábrándítóak voltak, hogy elmentem takarítónőnek. Kocsmában dolgoztam, idő előtt szabadlábra került bűnözők között. Ittak, kártyáztak, hatalmas pénzeket forgattak, egyszer majdnem megöltek. Nem tudták, mit kezdjenek a hirtelen rájuk szakadt szabadsággal. Én meg ugyanolyan önpusztító életet éltem, mint ők, menekültem önmagam elől. Ittam is rendesen. Aztán megkeresett egy fickó, aki egykor színpadtechnikus volt a Na Zábradlí színházban, hogy volna-e kedvem amatőrökkel játszani Havel egyik darabjában. Hogy ne suvickoljam már a vécét, menjek, próbáljam meg velük. Már majdnem készen voltunk az előadással, amikor szóltak, hogy jön Havel és megnézi, mire jutottunk. Ott, a kocsmában… Csakhogy én útközben egy másikban lehorgonyoztam, és annyit ittam, hogy kiment a fejemből, hová indultam. Úgyhogy Havel is, meg a többiek is hiába vártak. Amikor kijózanodtam, szörnyű depresszióba estem. Iszonyú érzés volt, mert tudtam, mit műveltem. »Ne tőlem félj, hanem a piától - mondta a rendező -, ő tart a markában, nem én!« Ezen aztán alaposan elgondolkodtam, és leszoktam az alkoholról. Megismerkedtem a férjemmel, családot alapítottunk, és három éves kihagyás után visszatértem a pályára.

Örkény István egyperceseit sajnos nem ismerem, de hallottam róluk. Drámái közül csak a Macskajátékkal és a Tótékkal kerültem kapcsolatba. Sejtem, hogy eredetiben még jobb lehet mindkettő, mert a fordítások, sajnos, nem mindig sikerülnek. A Tóték próbái során is így éreztem, egy-egy mondat úgy hangzott csehül, hogy hosszasan bogoztuk, mit is akart mondani az író. Mintha a fordító a prágai sörözők humorát tolmácsolta volna, ami egészen más, mint Örkény stílusa. Nem egy gondolatot bizony bagatellizált a fordító, megközelíteni sem tudta az eredetit. Amikor a Macskajátékot próbáltuk Lébl rendezésében, a novellát is elolvastam. Teljesen elvarázsolt, sokkal mélyebbnek találtam, mint a színpadi művet. Nálunk Dana Medřická mesteri alakításától kapott igazi súlyt az egykori Tyl Színházban. Sokszor láttam az előadást. Csehországban nincsenek olyan nők, mint a novellabeli Orbánné, aki vécésnéniként is megmarad igazi dámának. Ez a típus teljesen eltűnt nálunk. Dana Medřická azonban eszményi Erzsi volt, engem egy életre elkápráztatott. Gizát Vlasta Fabianová játszotta. Ült a lámpa mellett, és olvasta a leveleket. Petr Lébl szerencsére más Gizát álmodott meg, nem kellett tolókocsiból válaszolgatnom Iva Janžurovának. Petr egyébként éppen Ivuška kedvéért vette elő a darabot. Annyira megszerette őt, hogy vendégnek hívta meg a színházba. Azt akarta, hogy mi ketten nővéreket játsszunk. A Macskajáték kitűnő lehetőséget nyújtott ehhez. A próbák során aztán Petr és Iva plátói szerelme olyan erős lett, hogy rólunk, többiekről szinte meg is feledkeztek. Én egy idő után meg is jegyeztem, hogy »Engem ki fog edzeni? Nekem is kell valaki…« Petr nevetett, és azonnal észbe kapott. Sajnos, hosszúra sikeredett az előadás, Petr mindent belerakott. Bizonyos dolgokat meg is duplázott. Nem bírt betelni Ivával, ő pedig nagyon szófogadó színésznő, mindent végrehajt, amit a rendező kér tőle. Én azon sem csodálkoztam volna, ha Petr ötórás előadást hoz létre. A főpróbán már úgy nézte Ivát, hogy közben sírt, halkan szipogott a meghatottságtól. Volt minden a színpadon, igazi taxi, motorkerékpár, kád, zongora. Petr Lébl tragikus halála után lekerült műsorról a darab. A nézők imádták. A műszak nem annyira: nehezek voltak a díszletek, macerás volt számukra az építés és a bontás. Legalábbis ezt mondták. Meg hogy nem tudják hová rakni a falakat, mert nincs hely a raktárban. Állítólag Ivuška vendégszerepléseit is nehéz volt egyeztetni. Havonta kétszer játszottuk a darabot, pedig az érdeklődés óriási volt.

Hat vagy hét évig voltam a Divadlo na zábradlí tagja. Petr halála után szerettem volna eljönni, csak nem akartam otthagyni a kapitány nélkül maradt hajót. Nekem a színház nem jelent semmiféle missziót, én egyszerűen imádok játszani. De a család, a gyerekeim, a barátaim ugyanilyen fontosak számomra. Ezért nem szeretem, ha mások irányítják az életemet. Három évadot töltöttem még el a társulatban Petr halálát követően, tovább nem bírtam. Az új vezetés államot hozott létre az államban, ajtót, ablakot bezárt. Egymástól is egyre távolabb kerültünk. Szabadúszóként jelenleg két darabban játszom még a társulatban, aztán meglátjuk, hogyan tovább. Amióta kevesebb előadásom van, mindegyiket jobban élvezem. Tízévesek az ikreim, jó otthon lenni velük, nyugodtan végighallgatni őket, hogy mi volt az iskolában. Korábban erre ritkán volt lehetőségem.

Petr Lébl az én életemben is rengeteget jelentett. Ha nem is mindig értettem őt, tudtam, hogy hallgatnom kell rá. Eszenyi Enikő is ilyen rendező, végig hinni tudtam neki, mert ő maga is vállalta, ha tévedett. Olyan hangulatban dolgoztunk, hogy nem kellett cenzúráznom magam: improvizálhattam, újabb és újabb ötletekkel állhattam elő. Szinte minden próbán eufórikus állapotba hozott. Művészként is nagyon sok tulajdonságában hasonlít Léblre. Csak mire Petrt megértettem volna, itt hagyott bennünket, Enikőt pedig az első pillanattól fogva értem. Jó, hogy itt van a közelemben, és nagyon várom, hogy ismét együtt dolgozhassunk.”

Bohumil Klepl főiskolásként, a komáromi származású Daňa Kapitánová rendezésében játszott először Örkény darabjában. Kapitánová egyórás változatot készített a műből, a végzős színinövendéknek pedig az Őrnagy szerepét adta.

„Huszonhárom év elteltével nem úgy emlékszem, hogy ez egy zseniális előadás lett volna, szerintem nem igazán tudtuk megmutatni a jellemeket, inkább csak karikatúrát rajzoltunk. Mindenesetre a diplomamunkámat is a darabról írtam. Most, hogy Enikővel készültünk az előadásra, kezembe került egy fénykép 1980-ból: Őrnagyként a margóvágó élességét ellenőrzöm az ujjammal.

Enikőről az első feleségemtől hallottam először. Ő magyar, pontosan tudta, micsoda művész jár ide Budapestről. Láttam mind a három prágai rendezését, nagyon tetszettek. Színházi berkekben sok mindent beszéltek róla. Kivételes tehetségét, kreativitását mindenki elismerte, de azt is elmondták: szenvedélyes, robbanékony egyéniség, a próbákon nem ismer lehetetlent, olykor kiabál is rendesen. Ez egyáltalán nem zavart, szeretem az igényes, maximalista embereket. Meg is örültem, amikor megtudtam, hogy nálunk, a Divadlo na zábradlí társulatában fog dolgozni. Akkor ugyanis még ott voltam szerződésben. Aztán közölték velem, hogy engem nem választott ki. Ez borzasztóan fájt. De milyen az élet? Eva Holubovával együtt eljöttünk onnan, és itt, Karel Heřmánek színházában rendez Enikő is, és én megkaptam Tót szerepét. Ami dupla öröm, hiszen az Őrnagy után Tótot is eljátszhatom, és számomra presztízskérdés is, hogy Enikővel dolgozhattam. Ráadásul feszültség, idegesség nélkül folytak a próbák, végig kellemes hangulatban közeledtünk a cél felé, egyetlen hangos szó sem csattant el köztünk. Nem is értem, miről beszéltek a kollégák… Én csak dicsérni tudom, remek rendező és remek színésznő. Ahelyett, hogy bonyolult magyarázkodásokba bocsátkozott volna, adott esetben inkább megmutatta, mire gondol. Felugrott a színpadra és eljátszotta.

Tót számára teljesen kimerítő, amit az Őrnagy művel velük. Éjszakákon át hajtja, dolgoztatja őket, hullámzó kedélyállapotával pedig valósággal terrorizálja valamennyiüket. A próbákon jöttem rá, hogy egy halálosan fáradt, a végsőkig elcsigázott, örökké álmos embert játszani sokkal megerőltetőbb, mint egy erőtől duzzadó, temperamentumos egyéniséget. Ha egymás után tízszer kell jóízűen ásítania a színésznek, akkor az komoly feladat számára. Lehet, hogy egyszer majd annyira beleélem magam az álmosságba, hogy valóban elalszom a hintaszékben, és csak Eva verésére fogok felébredni. Meg is kértem már őt, hogy óvatosan csapkodjon a vizes ronggyal.

Tót sokáig tűri a megaláztatást, de aztán eljön a pillanat, amikor azt mondja: elég! Én is ilyen vagyok. Aránylag sokáig szenvedek, passzívan viselem a történéseket, majd hirtelen váltok, és a szelíd bárányból egyszer csak elszánt fenevad lesz. Igen, az örmény vérem! Ugyanis csak az apám cseh, az anyám örmény. Mindketten Moszkvában tanultak a Lomonoszov Egyetemen, ott születtem mint szerelemgyerek. Ott is éltünk sokáig, mivel apám a KGST-ben dolgozott, a nagykövetségen laktunk, orosz iskolába jártam. Tizenéves koromban a Taganka, a MCHAT és a Szovremennyik Színház előadásaira jártam. Voltak darabok, amelyeket ötször-hatszor is megnéztem, személyesen ismertem Viszockijt, Tabakovot, Jefremovot, Geraszimovot. 1969-ben aztán hazaköltöztünk, én pedig minden nyáron visszajártam Moszkvába és Tbiliszibe. Hetvenhat és nyolcvankettő között minden fontos előadást láttam Moszkvában. Ilyen előzmények után elképzelni sem tudtam, hogy ne színész legyen belőlem.

Tót szerepe pályám egyik legizgalmasabb feladata. Ilyen próbafolyamatot, mint Enikővel, ritkán él meg a színész. Hogy is jellemezhetném munkamódszerét? Állványzatot emel egy épülő ház köré, hogy biztonságban dolgozhass, de pontosan tudja, mikor kell szabadjára engedni a színészt. Nála senkinek sem kell attól tartania, hogy bábként kezelik őt, ő nem az a típusú rendező, aki kénye-kedve szerint csak úgy jobbra-balra tologatja a szereplőket. Épp ellenkezőleg! Enikő annyira kreatív, fantáziadús ember, hogy még az utolsó pillanatban is képes módosítani korábbi elképzelésén, mert úgy érzi, jobb ötlete támadt, és ez az előadás nívóját emeli. Én teljesen ráhangolódtam a próbákon. Nem értek magyarul, csak pár szót tanultam meg az első feleségemtől, de sokszor úgy éreztem, szavak nélkül is pontosan tudom, mit vár tőlem. Fejlett zenei érzékével minden helyzetben a legjobb tempót diktálta. Számára minden darab egy izgalmas zenemű, s mint karmester a zenészekkel, olyan finoman dolgozik a színészeivel. Éppen ezért Új-Zélandtól Szibériáig nyugodtan rendezhet bárhol, hiszen mindenütt létre tudja hozni, amit akar, neki teljesen mindegy, milyen nyelven beszélnek a színészek. És még valami, ami megfogott benne: olyan erős érzéki kisugárzása van, hogy férfi legyen a talpán, aki ki tudja vonni magát a hatása alól. Más kérdés, hogy lenne-e hozzá kellő kitartásom az ágyban. Nem állítom. Abban sem vagyok biztos, hogy az életemet le tudnám élni vele, de rövid távon izgalmas szerető lenne.”

Oldřich Kaiser a Macskajáték kapcsán tanulta meg Örkény István nevét. A Gizát alakító Vlasta Fabiánová tanította is őt egy ideig a főiskolán. Remek nő volt, párját ritkító ember, állítja. Aztán a hatvanas évek második felében kitették őt a főiskola tanári karából, és kaptak helyette egy másik nőt a Nemzetiből, akit sem nézni, sem hallgatni nem lehetett.

„Prága a Macskajáték bemutatója után másról sem beszélt, csak Örkényről. Hatalmas robbanás volt ez a Nemzetiben, minden este ünneppé vált, amikor játszották. Dana Medřická élete legnagyobb alakítását nyújtotta Orbánné szerepében. A Tótékat nem láttam sehol, de hallottam a darabról, tudtam, miről szól. Gustáv Husák idején hatalmas visszhangja volt az előadásnak, a nyolcvanas években nagyon aktuális lehetett. El is gondolkoztam ezen, amikor Heřmánek felajánlotta az Őrnagy szerepét, aztán ahogy elolvastam a művet, rájöttem, hogy még mindig időszerű. A lényeget azóta sem veszítette el.

Enikő rendezéseit nem láttam a Rendi Színházban, de a kollégák jelezték, hogy van itt egy magyar rendezőnő, aki a legszívesebben reggeltől estig, estétől reggelig próbálna. Hogy úgy dolgozik, olyan vehemenciával, mint egy őrült, nem lehet bírni vele, nincs ember, aki fékezni tudná. Őrült? Ez kíváncsivá tett. Nem normális? Az engem érdekel. Nagyon. És most bevallom: voltaképpen miatta vállaltam el a szerepet. A saját bőrömön akartam megtapasztalni, mi igaz abból, amit róla beszélnek. Mert amióta Prágában dolgozik, lépten-nyomon utolért a híre. Valóban strapabíró ember. A színház megszállottja, és annyira kreatív, hogy a már mindegyikünk által jónak tartott megoldás helyett is képes valami egészen újat kitalálni, ami még izgalmasabbá és még hitelesebbé teszi a szituációt. Ezt nem minden színész fogadja kitörő lelkesedéssel, de ez az ő bajuk. Ami tegnap volt, nem biztos, hogy ma is érvényes. Aki ezt nem képes elfogadni, annak valóban komoly gondot okozhat egy új instrukció. Pedig csak arra kellene gondolnia, hogy tegnap más volt a légnyomás, más a levegő hőmérséklete, és ennek megfelelően más volt a hangulatunk is. Attól, hogy az előadás alapjai masszívan állnak, a színész még szabadon alkothat. Enikő még a premier napján is tud változtatni a már begyakorolt jeleneten. Nem ragaszkodik ahhoz, amit egyszer már lefektetett, mindig a szituáció igazságát tartja szem előtt, minden meglátásával azt akarja alátámasztani. Az ő életében egyetlen nap sem veszhet kárba, ő minden reggel újjászületik, külső arca naponta változik, a belsőt sziszifuszi munkával sem lehet megfejteni. Én is csak azt állítom róla biztosan, hogy magyarországi. Ezt megállapítottam: láttam az útlevelét. A képen azonban egészen máshogy nézett ki, mint az életben. Szerintem piramist építeni sokkal könnyebb lehet, mint őt kiismerni.

Amikor elolvastam a darabot, azt mondtam, ez nem az én szerepem, ez egy szörnyeteg, én ezt el se tudom játszani. Aztán elkezdett érdekelni a belső élete. A boldogtalansága. Katonakoromban én is rengeteg hasonló katonatiszttel kerültem kapcsolatba. Közelről láthattam, milyen szerencsétlenek. Kaszárnya, hadgyakorlat, örökös macera, magánélet szinte semmi; sajnáltam őket. Az Őrnagy sem született rossz ember, otthon lehet, hogy plüssmacija van, egyedül él, sokszor hangosan beszélget magával. A magány tette tönkre, s mivel mindig parancsokat osztogat, azt hiszi, mindenben igaza van. Sok ilyen embert ismerek, attól olyan tragikus az életük, hogy sohasem kételkednek magukban. Hogy mindig a környezetükben látják a hibát, önmagukat soha semmiért nem tartják vétkesnek. Ők tökéletesek, gondolják.

Erős darab ez. Ott van benne a humor, ahol a tragédia, és fordítva. Itt nem kell gegeket kitalálni, elég, ha a lelki rezdülésekre figyelünk, a jelenetek igazságára. Enikő is erre törekedett, nem a kínálkozó poénokra.

Kíváncsi leszek, hogyan fogadja majd az előadást a magyar közönség. Szó van róla ugyanis, hogy elvisszük Budapestre. A magyar fővároshoz eddig egy legendás előadás kötött, hetvenhatban vagy hetvenhétben ott láttam Viszockij Hamletjét a Ljubimov rendezte tagankai előadásban. Most, hogy Enikőt személyesen is megismertem, nagyon sok magyar színházi előadást szeretnék megnézni.”

Örkény István Tóték című darabját legutóbb a Pesti Színházban játszották. Az előadás nem élt meg hosszú szériát. A Divadlo bez zábradlí színpadán minden este telt ház előtt játszanak a színészek, a közönség pedig állva tapsol a végén.

Harminc évvel a Székely Gábor rendezte Macskajáték után lehet, hogy újabb legendás „magyar siker” született Prágában?

Szabó G. László
(Sárközi Marianna felvételei)