Shakespeare gazfickói

Klasszikus szerzők kortárs színpadon - a Pilseni Nemzetközi Színházi Fesztivál

Az idei év szeptemberében tizenegyedik alkalommal rendezték meg Pilsenben a Nemzetközi Színházi Fesztivált, mely rangját, jelentőségét tekintve a csehországi színházi fesztiválok közül a legnagyobbak, azaz a Hradec Králové-i Európai Régiók Színházi Fesztiválja és a Prágai Német Színházi Fesztivál mellé emelkedett az utóbbi néhány évben. Ezúttal tizenegy csehországi és kilenc külföldi társulat előadását láthatta a közönség, ezek alkották leghangsúlyosabb részét, emellett - a tradicionális kőszínházi produkciók mellett - a középkori commedia dell‘arte hagyományait folytató utcaszínházat, mely néha meghökkentette és produkciójába bevonta a mit sem tudó járókelőt, és Pilsen egyik külvárosi, málló vakolatú állomásépületében játszódó, kizárólag erre az alkalomra készült „alternatív” darabokat. A seregszemle egy ötnapos epilógussal zárult, melynek szomorú apropója a tavalyi árvíz. Négy társulat (három prágai és egy Ústí nad Labem-i), melyek otthona az árvízkor megsemmisült és máig sem épült újjá, lehetőséget kapott arra, hogy egy-egy előadás erejéig a fesztivál záróakkordjaként bemutatkozhasson Pilsenben.

A fesztivál az idén nemcsak az előadások által szólt a színházról. A Pilseni Városi Galériában a prágai Na Zábradlí színház fiatalon elhunyt zseniális rendezőjének, Petr Léblnek a díszletterveiből nyílt kiállítás. A terveket nézve megdöbbenünk - a színpadi látvány születésének vagyunk tanúi.

*

Az előadásoknál maradva fontos megemlíteni, hogy a korábbi években a fesztivál egy-egy kijelölt témakör nélkül kívánta bemutatni a csehországi és a külföldi színházak színvonalasnak ítélt darabjait. Az idén először fordult elő, hogy a Pilsenbe hozott daraboknak volt közös témája: „a klasszikus darab a Visegrádi Négyek és az európai országok színpadain”. Természetesen itt azonnal felmerül a kérdés, mi számít klasszikus darabnak. Az, amelyet klasszikus szerző írt? De akkor ki az, akit klasszikus szerzőként emlegethetünk? Az, aki régen elporladt már, ám halála után évszázadokon át játsszák műveit?

Egy-egy szerző klasszikussá válása sokszor hosszú folyamat. A nagyok közül keveseknek adatik meg életükben az igazán nagy elismerés, és vannak olyanok is, akik életükben hírnek, dicsőségnek örvendenek, haláluk után viszont feledésbe merül nevük, művük egyaránt. Gyakran előfordul, hogy a később klasszikussá váló művész életében a számkivetett, meg nem értett ember sorsát éli (a drámánál maradva példaként elég Katona József vagy Büchner nevét említeni). A kérdés másik aspektusa egy-egy darab „klasszikus” minősítése. Az csak általánosságban igaz, hogy a „klasszikus” szerző minden darabja „klasszikusnak” számít, hiszen az egyértelműen klasszikus szerzőként emlegetett Shakespeare művei közül csak tízet-tizenkettőt sorolnak közéjük. Milyen tehát a klasszikus mű? Olyan, ami általános értékeket hordoz, olyan, ami olyan élethelyzeteket jelenít meg, melyekkel életünk során mindannyiunknak szembesülnünk kell; jellemeit (vagy azok egy-egy meghatározó jellemvonását) valamilyen módon mindannyian ismerjük, a bennük megjelenített történet valahogy ismerős - még akkor is, ha nem önmagunknak kellett átélnünk, hiszen a színpad sűrítve adja azokat a drámai helyzeteket, melyeknek csak töredékét éljük át életünk során.

Így aztán nem csoda, hogy nehéz eldönteni, a mai színházak repertoárjain milyen arányban szerepelnek a klasszikusok, igaz-e, hogy az utóbbi időben (a rendezők és a közönség részéről egyaránt) megnőtt az érdeklődés a klasszikusok iránt - hiszen talán az sem mindig világos, hogy melyik darab, illetve melyik szerző számít klasszikusnak. És természetesen még nehezebb (vagy lehetetlen) eldönteni, hogy a közelmúltban élő vagy mai szerzők közül ki válik majd klasszikussá.

A mai felgyorsult időben, szétzúzott értékrendben mondhatnak-e még újat és időszerűt az oly régen játszott klasszikus művek? Mondhatnak, hiszen a klasszikus műveket az időtlenség jellemzi, függetlenek attól, hogy melyik korban, milyen körülmények között játszódnak. Láthatjuk, a rendezők időről időre visszatérnek hozzájuk, valami miatt izgatja őket maga a darab vagy annak mondanivalója (ahogy a művészet a fejlődés során többször áll szemben ugyanazzal a problémával, vagy úgy, ahogy mi is sokszor szembesülünk életünkben hasonló élethelyzetekkel). A kortárs rendezők azok, akiknek a munkája által egy-egy klasszikus alkotás a ma embere számára reinkarnálódik. A nézővel a darabok belső erejét láttatják, azt, hogy a „klasszikus” jelző nem a „korhű” külsőségek bemutatását jelenti. Hiszen a ma „korhű” kosztümje a valamikori természetes, mindennapi viselet. Ez a szemszög sokszor megbotránkoztatja a „konzervatív” nézőket, akiket a krinolinok vagy a bajvívás látványa vonz a színházba, a „modernekben” viszont (akik számára minden ócska, ami régi) néha legyőzi a klasszikusokkal szembeni averziót. Megfigyelhető, hogy a rendezők a „klasszikusokat” sok esetben ugyanolyan eszközökkel viszik színpadra, mint a kortárs szerzőket - azokat, akiknek művei kifejezetten a mai létről szólnak.

*

E tényeket szem előtt tartva válogatták a bemutatásra kerülő darabokat a fesztivál dramaturgjai. A klasszikusnak számító szerzők közül Szophoklész, Shakespeare, Moli?re, Csehov műveit hozták, de olyan szerzőket is, akiknek minden esélyük megvan arra, hogy a jövő klasszikusaivá váljanak - T. Bernhardot, G. Taborit, S. Kane-t, M. Ravenhillt.

A felsoroltakon kívül a klasszikus darab további jellemzője, hogy inspiratív - egy-egy klasszikus további műalkotásokat hív életre, melyek alapgondolata az eredeti művel azonos, vagy annak továbbgondolása. Ebből a szempontból különösen inspiráló a klasszikus drámák hőseinek összetett jelleme; a jellemek bonyolultsága az interpretációk sokféleségére, ez pedig az eredeti mű egy-egy alakjának, helyzetének részletesebb bemutatására ad lehetőséget. Shakespeare negatív alakjai inspirálták az angol színjátszás „fenegyerekét”, Steven Berkoffot, akinek a Shakespeare gazfickói (Shakespeare’s Villains) című egyszemélyes darabját szintén láthatta a pilseni közönség. Berkoff, a darab szerzője, rendezője és színésze egyetlen darabban sorakoztatta fel Shakespeare híres-hírhedt negatív hőseit. Monológjaiban sorra hívta színre a kegyetlen gyilkosokat, Shylockot és Macbethet, a diktátor Coriolanust, a mámort osztó Oberont, a „szimplán rossz” Jagót, továbbá Hamletet, III. Richárdot. Előadását látva nyilvánvaló, Shakespeare mindegyik hőse másképpen rossz, hiszen sokféle gazember létezik - némelyikük közvetlenül gyilkol, mások a környezetükben elkövetett gyilkosságok felelősei; ők azok, akik miatt a „világosabb árnyalatokkal vázolt” hős konfliktusokba keveredik, de van olyan is, aki tulajdonképpen nem is rossz, csak rossz akar lenni. Ami mindannyiukban közös, az a jellem romlottsága. Berkoff állítja, hogy „épp azért, mert sokféle gazember létezik, elmosódik a jókat és a rosszakat elválasztó határvonal. Ha Shakespeare műveinek mélyére hatolunk, minden jellemrajzában találunk negatív vonásokat.” Shakespeare jellemeinek tanulmányozása így önmagunk megismeréséhez vezetne?

*

Berkoff számára ugyanúgy, mint mindannyiunk számára, szinte természetes, hogy léteznek Shakespeare művei. Számos zeneszerzőt, színházi és filmrendezőt ihlettek meg, szinte minden színház ma is műsoron tart legalább egy-két Shakespeare-darabot. Rendezők és színészek állítják, hogy egy-egy alkotásának színre vitele, egy-egy alakjának színpadi megformálása egyfajta szakmai próbatételt jelent - a sokszor látott, önmagukban is bonyolult történeteken, jellemeken keresztül élesen, tisztán mutatkozik meg a rendező, illetve a színész rátermettsége, képességei, a szakma ismerete.

Ennek tudatában vizsgálhatjuk, mennyire hozott újfajta megformálást az Alföldi Róbert rendezte Macbeth, melyet a pilseni fesztiválon a Budapesti Kamaraszínház előadásában láthatott a közönség. A történet ismerős - Macbethnek (László Zsolt) és Banquónak (Stohl András), a skót király hű alattvalóinak az itt vészlényként szereplő vészbanyák (Hayth Zoltán, Jánosi Dávid, Kokics Péter) feltárják a jövőt, azt, hogy Macbeth király, Banquo pedig királyok apja lesz. A jóslatban Macbeth eleinte kételkedik, ám hatalomvágyó felesége (Horváth Lili) királygyilkosságra ösztönzi, hogy mihamarabb beteljesítse a jóslatot. Duncan, a skót király (Krum Ádám) megölése gyilkosságok sorozatát indítja el, a hatalomtól megittasult zsarnok, Macbeth megöl vagy megölet mindenkit, aki útjába kerül. Hullákkal kikövezett útján csak akkor áll meg, amikor beteljesedik a jóslat másik része - az, hogy az ellenséges katonákat rejtő birnami erdő elindul Dunsinane-re, és Macbethet legyőzi az, akit nem anya szült. A Macbeth igazi fejlődésdráma. Bemutatja, hogyan válik a hűséges alattvalóból, a királyhű katonából a vészlények, a becsvágyó Lady vagy a körülmények hatására gyilkos, cinikus és romlott, gátlástalan zsarnok. Alföldi Róbertnek ezt a folyamatot kellett láttatnia a nézőkkel, s mesterien oldotta meg feladatát. A történet a mának szól (hiszen korunk nagyjainak hatalomvágya tán nem Macbeth hatalomvágya-e?) - ezért készült az előadásra új Macbeth-fordítás, melyet Szabó Stein Imre Shakespeare bonyolult szóképeit leegyszerűsítve, a mai szleng kifejezéseit sem mellőzve alkotott meg - úgy, hogy a szöveg ritmusa, kifejezésmódja pontosan kövesse a színpadi történéseket és a színpadi látványt.

Szintén leegyszerűsített, szabályos, minden cifraságot vagy ívet nélkülöző a díszlet. A színpad üres terét rideg, kékes fénnyel megvilágított, áttetsző plexiüvegfal választja ketté, mögötte a színpad hátsó részét lezáró gránitfalból szabályos rendben négyzet alakú kőkockák emelkednek ki. A hátsó, szürke fal néhol erődként, néhol a vészlényeket rejtő bozótként, vagy a birnami erdőként szolgál - amikor az erdő elindul Dunsinane-re, előrejön a fal, a cikázó fények hatására megmozdulnak a kockák, az üvegfalhoz szorítják az őrjöngő Macbethet. Az üvegfal néha elválasztja, máskor összeköti az álmot és a valóságot, ráfröccsen a vér, mögötte torzulnak az arcok, tompább a kiáltás. Szimmetrikusan elhelyezett, japán szobaajtókra emlékeztető tolóajtóin ki-bejárnak a szereplők. Nemcsak a színpad fagyos kékesszürke, hanem a szereplők jelmeze is. A hosszú, szürke, szamurájok öltözékére emlékeztető egyenruhák, a mai „high-society” businessviseletét idéző szürke ballonkabátok, szürke vagy fekete öltönyök, kosztümök, fehér ingek és japán szabású selyemköntösök hideg színvilágához csak a skótkockás nyakkendők, kabátbélések és a kiontott vér vöröse adja a kontrasztot. A stilizáció érthető - a darab időtől, kultúrától független, a színpadon az örök princípium, a rossz diadalának leszünk szemtanúi. Itt nincs helye házastársi, testvéri vagy szülői szeretetnek, megbecsülésnek, mindent a számító, kimért, hideg, józan ész irányít: „Ne lelkizzünk, mert le kell lépni” - hangzik el az előadásban. Az irodai diskurzusokon, állófogadásokon, Macbeth és a Lady közös étkezésein itt-ott feltűnő protokollmosoly is csak álnokságot, érdekszövetséget takar. A Macbeth a kegyetlenség drámája. A kegyetlenségre nincs magyarázat, hiszen minden magyarázat felesleges, a kegyetlenség bemutatásához nem kell költői nyelv, „korhűen” bemutatott cselekmény. A tetteket az ösztön irányítja, melynek csak felébresztője a vészlények jóslata.

Fontos szerepet kap a színpadon (és a színpad mögött) lezajló gyilkosságokban folyó vér - Macbeth és a Lady a király meggyilkolása után előbb könyökig mártóznak a vérben, tettüket közösen felvállalva, majd borzadva tartják el testüktől véres kezüket. Később már nem borzadnak - a kiontott vér, a gyilkolás lényük természetes összetevőjévé válik, átélik az ölés gyönyörét. Macbeth saját kezűleg teszi el láb alól ellenségeit - mindegy, hogy késsel öl vagy pisztollyal lő, de ha a parancsára ölnek, akkor legalább maga öli meg a tett után a bérgyilkosokat. Nem borzad az agyonszurkált jó barát, Banquo holttestétől sem (egyszerűen rátolja a vacsoraasztalt), és akkor sem, amikor a Lady torkát vágja át. Gátlástalanul ölnek a vészlények is - a színpadon egy rituális gyilkosságot is láthatunk: a vészlények a halálba hajszolnak egy szüzet, majd a holttest véres belsőségeivel összekenik az üvegfalat. A holttestből ezután koronás csecsemőket szednek ki (jóslatukat beteljesítve) - Banquo királyutódait. A vészlények különös figyelmet érdemelnek: „Szép a rút, és rút a szép” - vallják. Nemtelen lények („nők vagytok, de csak szabadfordításban” - mondja róluk Banquo, de Shakespeare szövege is szakállas boszorkányokat emleget), akik estélyi ruhás, szőke parókás transzvesztitákból vedlenek át ágyékkötős gőzfürdői masszőrökké, hogy a harcban elfáradt Macbeth és Banquo testét simogatva fülükbe suttoghassák a fényes jövőről szóló jóslatot. Később a hátsó falhoz tapadva figyelik a történéseket - a falon függő testük Krisztus és a latrok képét adja, feléjük fordulva imádkozik a Lady. Hentesek vagy szülészek ők, vagy maga a testet öltött Rossz, hiszen szamurájruhába bújva megjelennek a darab végén is, amikor Malcolm (Bozsó Péter), a törvényes új király szó nélkül lelövi öccsét, hogy az egybegyűlteknek bemutassa, ő is Macbeth eszközeivel kíván uralkodni.

Alföldi Róbert már szerepelt Shakespeare-rendezéssel a Pilseni fesztiválon, mégpedig 1998-ban, amikor a Velencei kalmárt hozta. A Macbeth-előadás a Velencei kalmárhoz képest nagy előrelépés. Letisztultabb a jelrendszere, kevésbé használ provokatív gesztusokat, és kevésbé hagyatkozik a külsőségekre.

*

Mit láthatott még a pilseni közönség? Shakespeare drámáinál maradva elég a Hradec Králové-i Klicpera Színház Othello és Desdemona előadását említeni, melyet Vladimír Morávek vitt színre. Itt is Shakespeare gazemberei diadalmaskodnak - hiszen a darabban Jago győz Othello felett. Mégpedig azáltal, hogy arra kényszeríti, ugyanolyan legyen, mint amilyen ő, ugyanúgy gondolkodjon, ugyanazt az értékrendet vallja magáénak. A darab alaptémája a másság, ez enged teret a rossznak. Tudjuk, a másság, a különbözőség elleni ellenszenv a társadalom egészének fejlődését végigkíséri. A rossznak ez az az oldala, melyet mindannyian ismerünk és fejlesztünk magunkban, amikor a többiektől azt várjuk, olyanok legyenek, mint amilyenek mi vagyunk. Itt is látjuk, mennyire igaz Berkoff állítása a sokféle rosszról és a sokféle gazfickóról.

A másság és a rossz a témája - igaz, teljesen más nézőpontból - George Tabori Kannibáljainak is, melyet a Prágai Kamaraszínház az Ústí nad Labem-i Stúdiószínházzal közösen hozott Pilsenbe Jan Nebeský rendezésében. A kortárs német szerzők egyik legnagyobbikaként számon tartott Tabori, a magyar származású zsidó drámaíró műveiben a zsidók iránti pozitív és negatív előítéleteket igyekszik lerombolni. Munkáinak gyakori témája a huszadik századi ember számára máig felfoghatatlan tény, melyet maga a szerző is átélt - a holokauszt. Tabori Kannibáljainak 1968-as megjelenése botrányt váltott ki. A történet ugyanis Auschwitzban játszódik, ahol a foglyok éhségükben egyik társuk megevését tervezik. Az egyik német tiszt rájön, mire készülődnek, és a foglyoknak társukat a tiszt előtt kell megenniük. A darab az ember alapvető etikai értékrendjét vonja kétségbe. „Az, amit látunk, nem haldoklás, hanem az, hogy hogyan élünk, amikor haldoklunk.” - mondja művéről a szerző. Taborit élő klasszikusként tartják számon. Előfordulhat, hogy a jövő embere az ő drámáin keresztül foglya megérteni a holokauszt, a Soa történelemkönyvekben meg nem írt lényegét?

Sokan megbotránkoznak, ha a majdani klasszikusok között Sarah Kane nevét említik. A közelmúltban elhunyt fiatal angol szerző Megtisztulva (Cleansed) című drámáját a Szlovén Nemzeti Színház előadásában láthattuk a fesztiválon. Kane immár lezárt életműve felett még vitázik a szakma - egyesek nem látnak benne mást, mint a skizofrén beteg sajnálatos vergődését, másokat a jelenetek durvasága taszít. Kane drámái a ma emberének a lélek legmélyebb indulataival való szembesülését mutatják. Szereplői a mindennapi élet katatóniájából kitörni akaró, talaj nélküli emberek, azok, akik elvesztették hitüket a mában, ami nem kínál nekik semmilyen értéket, semmiféle fogódzót, és eddig soha nem látott intenzitással nyomja el az egyénit, a különöset. Ők azok, akik nem akarnak táplálékot konzumáló, fogyasztási cikkeket termelő gépekké válni, ezért a nemcsak a társadalom idegen számukra, hanem a társadalom is kiveti őket magából. Az ördögi körből a drogok segítségével próbálnak kilépni. A mámor kínálja ugyanis azt az élvezetet, amit semmilyen „normális” élvezet (szerelem, öröm stb.) nem nyújthat. A drogok hatására kitágul a tudat, elmúlik a félelem, elmosódnak a határok az élet és a halál, a testvér és az idegen, a férfi és a nő között. Amíg hat a szer, addig a mennyben járnak, a valóság „tiszta” állapota pokoljárás számukra. Ők lennének korunk gazemberei, vagy a „józan” Doktor a gazember, aki kedvtelésből amputálja a narkósok végtagjait? A dráma története egyszerű, letisztult - a felsorolt ellentétek egybeolvadásának bemutatása. Kane szövege is kerüli a pátoszt, az érzelgősséget. Szintén letisztultak a rendező eszközei - a dráma bemutatásához itt sincs szükség külsőségekre.

*

Felesleges lenne tovább sorolni a pilseni fesztiválon bemutatott darabokat. Sok jó előadást láthattunk, olyanokat, melyek közül mindegyik másképpen volt érdekes, különös, egyszeri és megismételhetetlen. Olyan, amilyen a színház természete. Nyilvánvaló, a darabok kiválasztásának kritériuma nem az össznépi, kommersz siker volt, hanem az érték. Nemcsak a darab, hanem az adott rendezés értéke és időtállósága.

Végezetül álljon itt a fentebb elemzett „klasszikussá válás” objektív kritériuma. Hetven évnek kell eltelnie az adott szerző halála után ahhoz, hogy szerzői joga elévüljön és örököseinek beleszólása nélkül adják ki műveit, játsszák színműveit. Ha a mű hetven évvel megírása után még mindig értékesnek ítéltetik, megérdemli a „klasszikus” minősítést. Egyébként pedig hetven évnél jóval kevesebb idő is elég ahhoz, hogy a porladó „klasszikust” ne ugassa már a kutya sem.

Blaskovics Éva
(A felvételek a Budapesti Kamaraszínház honlapjáról származnak)